„Háború, járvány vagy gazdasági válság idején az emberek nem tájékoztatásra, sokkal inkább megerősítésre vágynak”

Ősszel jelent meg Újságírás-etika Kelet-Európában címmel a Médiakutató főszerkesztőjének, Bajomi-Lázár Péternek és a folyóirat szerkesztőbizottsági tagjának,  Boldog Dalmának a közös műve. A könyvről, valamint a média regionális és globális helyzetéről beszélgettünk a szerzőpárossal.

Hajdanán egy írásomnak azt a címet adtam: Jogszerű etikátlanság. Van olyan sajtóetikai vétség, amely teljesen jogszerű? Vagy aki rendszeresen áthágja a sajtóetikát, az előbb-utóbb a törvényeket is meg fogja sérteni?

Bajomi-Lázár Péter (BLP): A kommunikációs etika és a médiajog ideális esetben ugyanúgy morális alapokon nyugszik. Nagyjából összhangban van az emberek intuitív igazságérzetével, és normatív alapon is védhető. Ezzel együtt természetesen vannak olyan dolgok, amelyeket az újságírás-etika megenged vagy kifejezetten bátorít, a médiajog viszont tilt. Ilyen lehet az álruhás újságírás, amelyről azt mondja újságírás-etika, hogy ha a közérdek ezt indokolja, és az információt másképp nem lehet megszerezni, akkor elfogadható, hogy az újságíró másnak adja ki magát. Ugyanakkor a jog az ilyen eseteket nem tolerálja. Vannak olyan esetek is, amikor etikai szempontból nem megengedett az, ami viszont teljesen legális: az újságírás-etika a szólás hatalmával való visszaélésnek tekinti a karaktergyilkosságokat, a jog viszont gyakran nem szankcionálja ezeket.

88%

Év végéig még

14 446 404 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az újságírók ellen indult büntetőjogi, kártérítési és helyreigazítási eljárások, valamint a sajtóetikai vétségek hogyan viszonyulnak egymáshoz?

BLP: Nem igazán vannak összehasonlítható adatok, hiszen ezek sok szempontból más normarendszerek. Az a kelet-európai tapasztalat, hogy papíron ugyan vannak különböző szakmaetikai kódexek, illetve etikai bizottságok, de az etikai szabályozás rosszul és gyengén működik. Ennek az az egyik oka, hogy az ezzel foglalkozó testületek tagjai – szemben a sajtóperekben eljáró bírákkal – lényegében társadalmi munkában látják el a feladatukat. Ráadásul a régióban országonként több újságírószervezet, illetve etikai kódex is van, így ezek csak azokat kötelezik, akik tagjai az adott szervezetnek. A legérdekesebb kérdés az, hogy miért nincs hazánkban, illetve a kelet-európai régióban társszabályozás, vagyis amikor az állam és az önszabályozó testületek közösen dolgoznak ki olyan mechanizmusokat, amelyek az etikai normák betartását támogatnák. Skandináviában például vannak ilyen társszabályozási modellek. Ezek lényeges eleme, hogy az állam nem a tartalmi kérdésekbe szól bele – azt meghagyja a szakmának –, hanem finanszírozóként jelenik meg. Egy etikai bizottság akkor lesz működőképes, ha azok, akik ott ülnek, honoráriumot kapnak a munkájukért. Ez még azokban a balti országokban is hiányzik, melyekre a legjobban hatott a skandináv modell.

A könyvnek van egy olyan része, ahol fogalmakat definiálnak. Az egyik ott szereplő ellentétpár a kollaboratív és a monitorozó újságírás. A könyvben idézik a kollaboratív újságírás definícióját, amely így hangzik: „a kollaboratív újságírás azt jelenti, hogy az újságírók meggyőződésből vagy egzisztenciális kényszerből partneri viszonyra törekednek a kormánnyal, osztják céljait, feladatuknak az emberek kormányzati szempontok szerint való nevelését, a kormány és a választók közötti kapcsolatok építését tekintik”. Illetve egy másik helyen Michael Kunczik német médiakutatót is idézik, aki úgy fogalmazott, hogy „a kormányzati álláspontot képviselő újságírás összeegyeztethetetlen az etikus újságírással”. Mindezek alapján adódik a kérdés, hogy kollaboratív újságírásnak tekinthető-e az, amikor bizonyos újságírók az ellenzékkel csinálják ugyanezt? Tehát az éppen aktuális ellenzéki politikusok igényeinek megfelelően írják a cikkeiket? Ráadásul a szerepek fel is cserélődhetnek. 2002 és 2010 között például a mostani kormánypárti média az akkor hatalmon lévő balliberális kormány korrupciós ügyeit leleplezte, de az ellenzékben lévő, aztán hatalomra jutó Fidesz hasonló ügyeit nem tárta a nyilvánosság elé.

BLP: Michael Kunczik úgy érvel, hogy a kormánnyal együttműködő sajtó összeegyeztetetlen az etikus újságírással. Mi idézzük ezt az állítást, de vitatkozunk is vele. Nem lehet minden esetben etikátlannak tartani, amikor egy újságíró a kormány egy konkrét intézkedését jónak tartja. Miért ne érthetne bizonyos kérdésekben egyet a kormánnyal? Ugyanakkor a kollaboratív újságírás valóban nehezen egyeztethető össze azzal az elvvel, hogy az újságíró a közönséget képviseli, és azokat kell ellenőriznie, akik a közhatalmat gyakorolják. Bizonyos helyzetekben, például egy rendszerváltás idején nem kifogásolható, ha az újságírók meggyőződésük alapján egy kormányt támogatnak. A kérdés igazából mindig az, hogy a szerkesztőség mi iránt köteleződik el. Óriási különbség van aközött, amikor egy orgánum valamilyen eszme vagy ügy mellé áll, illetve amikor egy pártot szolgál ki. Ha az elkötelezettség az ügynek, az elveknek szól, akkor a lap azt a pártot is bírálhatja, amellyel egyazon ideológiai platformon van. Ha viszont a párt szócsövévé válik, akkor úgy változtatja az eszmei álláspontját, ahogy a párt pillanatnyi érdeke kívánja. Holott fontos, hogy a politika ne csak az ellenfeleitől kapjon kritikát, hanem a hozzá közel állóktól is. A pártos újságírás akkor vet föl etikai kérdéseket, ha egy médium pártos elkötelezettsége nem transzparens. Tehát a közönségnek úgy adja el magát, mintha független lenne, de a színfalak mögött összefonódik valamelyik politikai párttal.

Boldog Dalma (BD): Az újságíró soha nem lehet száz százalékig objektív. Vannak tulajdonosi, üzleti elkötelezettségek, illetve valamilyen ügy vagy eszme, amely iránt a szerkesztőség így vagy úgy, de elkötelezett. Ezek mind az objektivitást torzító mechanizmusok. Kelet-Európában történeti perspektívából nézve ez a két irányzat – a kollaboratív és a monitorozó újságírás – jól elkülöníthető. Ilyen értelemben az államszocializmus súlyos örökség: részben emiatt van túlsúlyban a kollaboratív újságírás ebben a régióban, és ennek köszönhetően vallott sokszor kudarcot a médiarendszerek rendszerváltás utáni demokratizálásának kísérlete is. A régió történeti múltja nem tette lehetővé, hogy a monitorozó újságírás igazán megerősödjön.

Ezek szerint az még veszélyesebb, ha valami nem nyíltan propagandaújság, amelyen rögtön látszik, kiket szolgál, hanem függetlenséget színlel, de a háttérben nagyon is részrehajló?

BLP: A politikatudomány már régóta azt írja Kelet-Európáról és benne Magyarországról is, hogy itt egyfajta kettősség van jelen. Egyfelől léteznek a formális struktúrák, a törvények, az intézmények, de ezeknél sokkal fontosabb az informális befolyás. El tudunk képzelni olyan helyzetet, amikor egy szerkesztőség formálisan teljesen független, de informálisan szorosan összefonódik valamelyik párttal. A könyvben mi is úgy érvelünk, hogy a média problémái nemcsak az újságírókról szólnak: egy teljes média-ökoszisztémában kell gondolkodni. Különösen, hogy itt nemcsak az újságírás regionális, tehát Európa keleti felére jellemző problémáiról van szó, hanem a szakma globális válságáról is, amit az új technológiák megjelenése, illetve a hagyományos sajtóüzleti modellek összeomlása okozott. Ennek az a következménye, hogy jóval kevesebb pénz van minőségi tartalmak előállítására. Így aztán egy újságírónak több a feladata, kevésbé van jelen a régi értelemben vett szakújságírás. Ahhoz, hogy ezen változtassunk, kellenek a médiatulajdonosok, valamint a politikai elit, illetve természetesen az olvasók, valamint azok a közösségi platformok is, amelyek a leginkább felelősek azért, hogy az újságírásra fordítható források megcsappantak. Walter Lippmann írta 1922-ben a Public Opinon című könyvében, hogy az emberek egyfelől elvárják, hogy ingyen kapják meg a híreket, másfelől ugyanolyan szigorúan ítélik meg az újságírókat, a szerkesztőségeket, mint a templomot vagy az iskolát. Nehezen vitatható, hogy a minőségi tartalom előállításához pénzre van szükség. Így nem is lehet elvárni az újságíróktól, hogy ezekre a rázós kérdésekre egyedül találjanak megoldást.

A könyvben többször elhangzik, hogy az újságírónak nemcsak a kormánytól, hanem általában a pártoktól, a politikai, valamint üzleti elittől is függetlennek kell lennie. Melyik volt az az időszak, amikor ezt a legjobban tudták garantálni Magyarországon, illetve a posztkommunista országokban, s általában világszerte?

BLP: Ez a felsorolás nemcsak a kormányokat, a pártokat, illetve az üzleti érdekcsoportokat említi, hanem az egyházakat és szakszervezeteket is. A mi régiónkban nem igazán volt olyan, amikor az újságírók többsége ezektől mind függetlenedni tudott volna. Az Egyesült Államokban, illetve Nyugat-Európában voltak olyan korszakok, amikor a sajtó nagyfokú függetlenséget élvezett, lényegében önálló hatalmi ággá vált. Ez a XIX. század második felétől következett be. Európa keleti részén inkább arról beszélhetünk, hogy egymás mellett létezett két újságírói kultúra és praxis. A Horthy-korszakban a sajtó nagy része a kormányzat befolyása alatt állt, de ekkor is volt a hatalommal szemben kritikus, illetve függetlenségre törekvő sajtó. Ez a törekvés sokkal marginálisabban, de jelen volt ez a pártállami diktatúrában is, leginkább a Kádár-korszakban, a puha diktatúra évtizedeiben. Olyannyira, hogy a pártállam utolsó éveiben szamizdat formájában megjelent a független újságírás. Illetve Győrffy Miklóstól Baló Györgyig voltak olyan újságírók, akik próbálták az angolszász szakmai normákat a hazai közegben érvényesíteni.

BD: A kelet-európai régióban gyakori, hogy a médiát bizonyos politikai elitek megszállják és erőforrásként használják. Ugyanakkor a Kádár-rendszer utolsó éveiben például egyes szerkesztőségekben megjelent a hivatalos (kollaboratív) mellett a professzionális újságírás. Ilyen volt például a Magyar Rádióban a 168 óra szerkesztősége, a már említett Győrffy Miklós műsora, a Bagoly, valamint a Gondolat-jel. Mindig az a kérdés, hogy adottak-e a professzionális újságírásnak a belső feltételei, vagyis az újságírók törekednek-e arra, hogy ezeknek megfeleljenek. A Kádár-korszak végén például a rádió késő esti idősávjában már be lehetett mondani bizonyos híreket, de ehhez kellett egy belső újságírói igény is arra, hogy legalább ekkor adásba kerüljenek lényeges témák.

BLP: Ilyen volt, amikor Bedő Iván bemondja a rádióban a csernobili katasztrófa részleteit, holott tudta, hogy ezért szankcióban fog részesülni. Vagy amikor Barát József Moszkvából úgy tudósít a peresztrojkáról és a glasznosztyról, hogy a reformokat domborítja ki, nem pedig a visszarendeződésre utaló jeleket. Tehát akkoriban egy folyamatos határkeresés, illetve a határok újrarajzolása jellemezte az újságírást. Volt számos olyan partizánakció, amelynek során dörzsölt újságírók megpróbáltak úgy dolgozni, mintha egy szabadabb országban élnének.

BD: Ebben az időszakban a közönség részéről is volt egyfajta nyomás az újságírókon, elvárták – például a Magyar Rádió említett műsorait illetően –, hogy magas színvonalon dolgozzanak, illetve olyan tabutémákkal foglalkozzanak, mint a szegénység, a lakhatási problémák vagy a sorkatonai szolgálat. Ma is ugyanez a közönségigény tudná elősegíteni a minőségi újságírás fennmaradását. A közönségben pedig akkor alakul ki igény erre, ha fejlett médiatudatossággal rendelkezik.

Szerepel a kötetben a politikai instrumentalizálás fogalma, hogy a politika eszközként kezdi el használni a médiát. Illetve a politikai polarizálódás, amikor a szerkesztőségek nem centrista és kiegyensúlyozott, hanem politikailag sarkos álláspontot képviselnek. Magam is tapasztaltam, hogy bizonyos kollégáim kezdenek ennek a polarizációnak a hatása alá kerülni, elkezdik feladni az objektivitást. Illetve azt mondják, nekünk is mindenben állást kell foglalni, tehát kiszolgálni azt a politikát, amiben hiszünk. Vannak-e arra kutatások, hogy a régebben objektivitásra törekvő szerkesztőségek belső egyensúlyát ez a polarizáció hogyan bontotta meg, illetve miként okozott meghasonlást?

BLP: Rendszeresen vannak újságírókutatások, például a World of Journalism Study, amit bő tíz évente megismételnek. A legfrissebb adatok még nem érhetőek el. A korábbi felmérésben megkérdezték az újságírókat arról, hogy a saját felfogásuk szerint mi a szerepük: a távolságtartó, mindenkivel szemben kritikus, kiegyensúlyozott újságírás, vagy az, hogy orientálják az embereket a döntéshozatalban. Történetileg azt látjuk, hogy egymást váltják a polarizálódó és a depolarizálódó korszakok. Háború, járvány vagy gazdasági válság idején az emberek nem annyira tájékoztatásra, sokkal inkább megerősítésre vágynak. Az újságírók pedig azt érzik, hogy a közvélemény arrafelé tolja őket, hogy foglaljanak állást és segítsenek neki eligazodni. Béke és prosperitás idején viszont a depolarizáció jellemző, ilyenkor a közvélemény középre tart, s már csak üzleti szempontból is az a bölcsebb, ha a sajtó is ebbe az irányba megy. Kelet-Európában viszont ez utóbbi azért nem látszik, mert ezek átmeneti társadalmak, amelyekben egyik válság követi a másikat. A jelenlegi korszakot pedig már kifejezetten úgy írják le, mint a polikrízis időszakát, amikor több különböző válsággal kell egyszerre szembenézni. Az Egyesült Államok sajtótörténetén remekül látszik ez a fajta ciklikus változás a gyarmati sajtótól napjainkig, amikor újra azt látjuk, hogy a Fox News- és Breitbart-féle elkötelezett újságírás ismét népszerűvé válik. Ezt a tendenciát aztán megszakíthatja egy objektivitásra jobban törekvő időszak, ahogy ilyenekre a múltban is többször volt példa. Ez történt az USA polgárháború előtti korszakában, vagy a XX. század végén is. Az 1960-as és az 1970-es években pedig, amikor a vietnámi háború és a polgárjogi mozgalmak rázták meg az Egyesült Államokat, akkor jelentkezett a New Journalism, az új újságírás, amely kifejezetten elvetette az objektivitásra törekvést. Ez a felfogás azt mondja, hogy nem a tényekről kell tudósítani, hanem a tények mögött megbúvó igazságról. Az igazság az ő értelmezésükben a fontos társadalmi ügyeket jelentette, mint az esélyegyenlőség, a szegregáció felszámolása, illetve a vietnámi háború ellenzése.

BD: A közösségi média és a digitalizált kommunikációs formák térnyerése hatással van a polarizációra, tovább mélyíti a társadalmi törésvonalakat. Problémát okoz a dezinformációs kampányok megjelenése is, mert a közösségi média felerősíti ezeket, és sokkal nagyobb közönséget tudnak elérni.

A könyvben olvastam először ilyen kontextusban azt a jelzős szerkezetet, hogy civil újságíró. A könyvben definiálják is, hogy mit értenek ez alatt: civil újságíró „mindenki, aki a közösségi platformokon bejegyzéseket, fényképeket, videókat oszt meg, de egyetlen hagyományos hírszervezetnek sem dolgozik, vagyis nem hivatásos újságíró”. De nem túl tág ez a fogalom, hogy gyakorlatilag mindenki, aki valamilyen hírszerű dolgot bármilyen közösségi felületen elhelyez, az úgymond már újságíró? Ez bármilyen más szakmánál meredek lenne. Mondjuk, hogy valakit, aki orvosi témákról posztol, azt civil orvosnak neveznénk.

BLP: A civil újságírót a hivatásos újságíróval állítjuk szembe. Vagyis nem az újságírón van a hangsúly, hanem a civilen. Mi a baj a civil újságírókkal? Például az, hogy gyakran nincsenek tisztában a szakmai normákkal, illetve őket nem is kötik az etikai szabályok. Szakmai értelemben véve ők nem újságírók, hanem influenszerek, youtuberek, de a közönség mégis újságírónak tekinti őket. Pontosabban a médiafogyasztó nem feltétlenül tud különbséget tenni mondjuk az Átlátszónál dolgozó profi újságíró és egy videóban megszólaló híresség között. A helyzetet bonyolítja, hogy vannak olyan influenszerek, akik egyébként hivatásos újságírók is: korábban egy tévécsatornánál dolgoztak, ma pedig a civil újságírásként jellemezhető tevékenységet folytatnak. Ezek a határok könnyen átjárhatóak, ezért nehéz megragadni a jelenséget egy fogalomkészlettel.

BD: A legnagyobb probléma az, hogy a civil újságírók nagy közönség számára tesznek közzé információkat, és gyakran tetszelegnek abban a szerepben, hogy közelebb vannak a hírek forrásához, mint az újságírók. Ez megtévesztő lehet. Az is előfordulhat, hogy történik váratlan esemény, és mielőtt az újságírók odaérnének a helyszínre, valaki elkezdi közvetíteni több száz követő számára az okostelefonján, hogy ő mit érzékel ebből. Vagyis bármilyen szűrő vagy etikai megfontolás nélkül, a hírszerkesztőségeket megkerülve kikerül az internetre hír.

BLP: A Reuters Institute szerint egyre többen támaszkodnak a civil újságírókra a tájékozódásban. Ennél is megdöbbentőbb, hogy sokan AI-chatbotokat használnak a politikai eseményekben való eligazodáshoz. Márpedig gyakran előfordul, hogy a mesterséges intelligencia hallucinál, téves választ ad, illetve nem jelöl meg forrást. Nincs senki, aki nevét és arcát felvállalva tudósít vagy nyilatkozik. A civil újságírás előretörése a hivatásos újságírás rovására egyszerre oka a minőségi sajtó válságának, illetve tünete annak, hogy a közönség nem tényeket, hanem inkább véleményeket akar látni. A hivatásos újságírókkal szemben az influenszereket, a tiktokereket, a youtubereket, a podcastereket az jellemzi, hogy összemossák a tényt és a véleményt, az újságírást és a politikai aktivizmust. A Reuters Institute 2025-ös Digital News Reportja már arról beszél, hogy kialakult egy alternatív médiaökoszisztéma. Vagyis jelenleg nagyon sokan már nem a hagyományos hírfelületeken tájékozódnak, hanem az influenszerek videóiból, amelyek jóval kevésbé alaposak, mint az írott szövegek.

BD: A webkettes működés kedvez mindennek, hiszen az alapvető logikája az, hogy az átlagembert teszi központi szereplővé, akinek az a dolga, hogy felhasználóként aktívan állítson elő tartalmat, vagy legalább mások tartalmaival lépjen interakcióba, hogy működjön a rendszer.

A könyv médiatörténeti részében szerepel, hogy korábban az volt a feltevés, hogy a nyilvánosság racionálisan tájékozódni, informálódni akar. Az újságírónak pedig a népet, a társadalmat, az olvasókat kell szolgálnia. De mi van akkor, ha maga a társadalom az, aki a saját elfogultsága kiszolgálását várja a sajtótól? A kötetben is idéznek olyan újságírókat, akik ezt az olvasói elvárást tapasztalták: „egyre erőteljesebben látjuk azt a szerintem rossz olvasói hozzáállást, hogy kizárólag az ő véleménye buborékjával egyező cikkeket akar olvasni, azokat szereti”. Mit lehet tenni azzal, ha az olvasó csak olyan cikkeket akar olvasni, ami megfelel a pártpreferenciájának, illetve a világnézetének?

BD: Gazdasági okokból bizonyos szerkesztőségek nem engedhetik meg, hogy szembe menjenek az olvasókkal. Viszont a professzionális újságíró nem csak a közönség számára állít elő híreket. A szakmaetikai alapelveket nem rendelheti alá a piaci szempontoknak.

BLP: Ez az újságírás kettős természetének a sajátja: egyszerre üzleti és társadalmi intézmény. Az újságírók folyamatosan szembesülnek azzal a dilemmával, hogy egyrészt követniük kell a közvéleményt, másfelől szakmai megfontolásból vezetniük is kell az olvasókat. A kérdés az, hogy miként lehet ezt a kettőt egyszerre teljesíteni. Sokan úgy látják, hogy az újságírás válságának az egyik oka az, hogy túlságosan elitistává vált, elszakadt az emberek mindennapi gondjaitól. Például azt javasolja Barbie Zelizer a Jurnalism Manifesto című 2021-es könyvében, hogy jobban kellene figyelni a közönségre, az olvasói igények kiszolgálására. Mi azonban nem osztjuk ezt a nézetet: azt gondoljuk, hogy a hivatásos újságírásnak éppen az volna a szerepe, hogy valamiféle sztenderdet kínáljon, a tényeket közölve, azokhoz ragaszkodva egyfajta moderált közbeszédet nyújtson, ahová nem engedi be a szélsőséges, személyeskedő, durva kijelentéseket. A média válságának kezelése nem járhat a hagyományos újságírói értékek feladásával. A brit sajtó egy része a mai napig azokat az elveket követi, amiket Joseph Pulitzer leírt az 1870-es években a St. Louis Post-Dispatchban. Ott az újságírók továbbra sem a könnyebbik utat választják, hanem odafigyelnek a kontextusra, sokoldalúan körbe járják az ügyeket. Ragaszkodnak hozzá, hogy ne csak a politikusok, hanem a civilek és a szakértők is teret kapjanak. Persze az angolszász politika és üzleti kultúra teljesen más.

Apropó, brit média. Nemrég lemondott a BBC vezérigazgatója, mert a csatorna Panorama című műsorában olyan módon vágták össze Donald Trump 2021. január 6-ai beszédét, ami megtévesztő lehetett a nézők számára. Az amerikai elnök tízmilliárd dolláros (3300 milliárd forintos) pert indított a BBC ellen. 2012-ben is távozott a BBC akkori vezérigazgatója, illetve a hírigazgató és a helyettese is, mivel a csatorna – a Zsolti bácsi-ügyhöz hasonlóan – alaptalanul keverte pedofília gyanújába az akkori brit kormánypárt egyik politikusát. Az ilyen ügyeknek mi a szakmaetikai hatása: tisztulás vagy bizalomvesztés?

BLP: A BBC esetében két szemlélet csap össze, nehéz helyzetbe hozva a műsorszolgáltatót. Az egyik szerint a közmédiának minden esetben kiegyensúlyozottan és pártatlanul kell tudósítania. A másik szerint egy bizonyos értékrendet – az emberi jogi értékrendet – kell képviselnie. Akármelyik utat választja a média, valaki bírálni fogja. Én általában az emberi jogi értékrend képviseletét tartom helyesnek, hiszen a média nem légüres térben működik, ezért képviselnie kell annak a társadalomnak az alapértékeit, amelytől a megbízatása származik. Ami a konkrét ügyet illeti: a politikusok nyilatkozatait mindig megvágják. A médiának nem az a feladata, hogy szó szerint közölje őket. Ezzel együtt, ha kiderül, hogy a BBC jelentős mértékben torzította Trump eredeti mondanivalót, akkor jogosan marasztalják el.

A könyvet olvasva megütötte a szememet, hogy Norvégiában van egy olyan szabályozás, hogy „a tulajdonos a főszerkesztő kinevezése után már nem szólhat bele tartalmi kérdésekbe.” Ezt Norvégiában, illetve akár más országokban szankcionálhatják is, amennyiben a tulajdonos megszegi? Tehát vannak jogszabályi garanciák vagy ez egy fakultatív opcionális ajánlás. Magyarországon volt-e ilyesmire példa?

BLP: Tudtommal Magyarországon ilyen nincsen. Azt szokták mondani, hogy van külső és belső sajtószabadság. A külső a kormánnyal, a belső pedig a tulajdonossal vagy a főszerkesztővel szemben védi az újságírót. Akkor teljes a sajtószabadság, ha mind a kettő megvalósul. Erre hazánkban akkor van lehetőség, ha maga a szerkesztőség a tulajdonos. Akkor az újság tényleg a maga ura lehet. A sajtóban is érvényesül az a vastörvény, hogy gazdasági függetlenség nélkül nincsen politikai függetlenség.

Mennyire várható el egy újságírótól, hogy maga ellen, tehát a saját meggyőződése, prekoncepciója ellen beszéljen? Van a könyvben egy olyan megállapítás, hogy „észszerűtlen volna elvárnunk például egy »zöld« újságírótól azt, hogy részletesen bemutassa a környezetromboló beruházások tulajdonosainak érveit, vagy egy feminista újságírótól azt, hogy megszólalási lehetőséget kínáljon azoknak, akik rendületlenül hisznek a »hagyományos« női szerepekben.” Ugyanakkor szó esik a fairness doktrínáról is, amely 1949 és 1987 között az amerikai média egy részében szabály volt, hogy a csatorna meggyőződésével, irányvonalával ellentétes oldalt, tehát valamennyi érintett véleményét is be kell mutatni. Miután ezt eltörölték, létrejöhettek olyan nyíltan pártos tévécsatornák, mint a Fox News. Miért ne volna lehetséges, hogy egy zöld újságíró bemutassa az akkugyár álláspontját, egy feminista újságíró pedig a hagyományos családmodellben hívők érveit?

BD: Nem mondjuk, hogy ezt ne lehetne javasolni, úgy érvelünk, hogy ez nem lehet alapvető szakmaetikai követelés vagy elvárás. A másik oldal megkérdezése fontos szakmaetikai szempont, ám az újságírás nem állhat meg ott, hogy megszólaltatja mindkét oldalt és az olvasóra bízza az értelmezést. Az igazság az esetek többségében nem a két oldal között félúton van. Ezért fontos az újságírói szerep, vagyis az, hogy az újságíró megadja-e az értelmezéshez szükséges kontextust, bemutatja-e a tágabb értelmezési keretet, a lehetséges narratívákat és összefüggéseket. Ha egy katolikus rádió újságírója bírálja a katolikus egyházat, az nyilván egy szerepkonfliktus, amit úgy lehet feloldani, ha az újságírók eszméket képviselnek, nem pedig egy konkrét intézményeket.

BLP: Nem azt mondjuk, hogy a katolikus újságíró ne bírálhatná a katolikus egyházat, vagy a feminista újságíró a feministákat. Csak azt, hogy egy katolikus újság olvasóit nem feltétlenül érdeklik az ateisták érvei, nem azért veszik meg az újságot. De mindaddig, amíg egy újság transzparens módon képvisel egy eszmét, illetve a média-tájkép kellőképpen sokszínű, addig az eszméket képviselő médiával szerintünk nincsen probléma. Nyilvánvalóan egy közszolgálati televízióval szemben mások az elvárások, mint egy magántulajdonban lévő rádió vagy tévéadóval kapcsolatban. Franciaországban például a közösségi rádiózás kifejezetten arról szól, hogy különféle csoportérdekeket képviselő adók működnek, amelyek összességében egy sokszínű médiát alkotnak.

A könyvben is elhangzik, hogy a média a negyedik hatalmi ág. Ennek a negyedik hatalmi ágnak mennyire legyenek az másik háromhoz hasonló plusz jogosítványai? Hivatkoznak Portugáliára, ahol „az újságíró olyan kormányzati információkhoz is hozzáférhet, amelyekhez más polgárok nem”. Mennyire jellemző, hogy az újságírónak ilyen „privilégiumai” is vannak? És mennyire volna helyes követelés az, hogy Magyarországon is legyen ilyen többletjog?

BLP: Ez korántsem általános, nyilván azért sem, mert az is kérdés, hogy ki tekinthető egyáltalán újságírónak. Nagyon nehéz meghatározni az újságírót, azon belül a hivatásos újságírót. Ez a modell a korporatista hagyományokkal rendelkező dél-európai országokban van inkább jelen, ahol az számít újságírónak, aki tagja a sajtókamarának. Máshol viszont nincsenek éles határai ennek a szakmának. Az újságírás egy olyan hivatás, amelyet még csak iskolai végzettséghez sem kötnek. Bárkiből lehet újságíró, aki tehetséges és szorgalmas. Bár vannak a szakirodalomban olyan definíciós kísérletek, mint például az, hogy az az újságíró, aki legalább a jövedelmének a felét újságírásból szerzi, a baj az, hogy ilyen alapon az is újságíró lenne, aki jelentkezik naponta egy ötperces podcasttal, amelyhez dőlnek a reklámpénzek. Mi sem tudunk olyan definíciót mondani, amelyben az újságírókat jól meg lehetne különböztetni azoktól, akik nem azok.

BD: Az újságírás válsága azt is jelenti, hogy nincs egy olyan szakmai vagy oktatási keretrendszer Magyarországon, illetve a régióban, amely egységes ismeretet adna az újságírószakra járó diákoknak. A szakmai érdekképviseletük is problémás, mert az újságírók jelentős részének ez a munka nem jelent fix jövedelemforrást. Egyre nagyobb részük kénytelen egyszerre többféle állást is vállalni. Sokan nem is alkalmazottként, hanem vállalkozói jogviszonyban, szabadúszóként tevékenykednek. Így a szakma nem egy jól körülhatárolható, magas presztízzsel jellemezhető munkakör. Ezért az önszabályozás sem valósul meg rendesen, így pedig nehéz a professzionális szint tartása. A könyvben megpróbáljuk körvonalazni azokat a szakmai minimum sztenderdeket, amelyeket érdemes lenne követnie egy olyan újságírónak, aki magas színvonalon szeretne dolgozni.

BLP: Az újságírói önszabályozás, önkorlátozás valamiféle közérdekből kiindulva történik. A kelet-európai társadalmakban viszont nincsen konszenzus arról, hogy mi a közérdek. Amíg ez így van, addig nehéz elképzelni egy egységesen fellépő újságíró-társadalmat. Az újságíró-társadalomban a politikai lojalitás gyakran felülírja a szakmai megfontolásokat. Egy polarizált társadalomban ez azt jelenti, hogy nem ugyanazt gondolják a közérdekről. Az egész világon igaz, hogy nincsenek olyan egységes szakmaetikai sztenderdek, mint más szakmák esetében.

Van egy olyan sajtóetikai ügy, amelyben egyszerre jelenik meg az újságírói „privilégiumra” való hivatkozás, illetve a közösségi médiában jelenlévő civil újságírói szerep. A rendőrségi kihallgatásokon, amennyiben valaki médiaszolgáltatónál munkavégzésre irányuló jogviszonyban van, akkor nem köteles megnevezni a forrását, akitől titokban információt kapott. A Semjén Zsolttal kapcsolatos vádak ügyében kihallgatták Káncz Csabát, aki párhuzamosan volt a Privátbankár szakportál külső munkatársa, valamint a Facebookon posztolgató blogger. Mikor a kihallgatáson megkérdezték, honnan származnak az információi, „arra hivatkozva, hogy a Privátbankár újságírója, a nevet nem volt hajlandó elmondani.” Csakhogy a Semjén Zsoltra vonatkozó kijelentést „nem újságírói minőségében, hanem magánszemélyként tette”. Emiatt a lap később meg is szüntette a szerzői megbízását. Ezeket az összefonódásokat, illetve szerepkonfliktusokat, hogy az újságíró a közösségi médiában fellépve pontosan minek tekinthető, hogyan lehet etikailag szétbogozni?

BD: Az szerintem téves, ha azt gondoljuk, hogy az újságírónak több joga van, mint bárki másnak. Inkább arról van szó, hogy a kompetenciájából fakadóan közelebb van a hírforrásokhoz, mint az átlagember. A konkrét esetet nem szeretném kommentálni, de általánosságban azt gondolom, hogy a belső arányérzék az, ami jelzi a professzionális és az etikai határokat. Alapvető etikai kérdésekben, vagyis, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen, konszenzus van az emberek között. A szakmai sztenderdek közül pedig ilyen alapvetés a források védelme, az ártatlanság vélelme, illetve a magánszféra védelme. Ezeken nem léphetnek túl az újságírók sem.

BLP: Ebben az esetben mintha megfeledkezett volna az ártatlanság vélelméről az újságíró.

A könyvben felmerül egy etikai dilemma: nyilvánosságra hozhat-e az újságíró egy olyan magánéleti jellegű, terhelő információt, mint hogy egy politikusnak házasságon kívüli szexuális kapcsolata van. Az irányelv szerint itt a közérdek tesztjét kell alkalmazni, vagyis abban az esetben publikálható a hír, ha közszereplő mást képvisel a nyilvánosság felé, mint amit ez a viszony kifejez. Gary Hart szenátor, az 1988-as választásokon demokrata elnökjelöltként indulni akaró politikus esete is szóba kerül. De említhetjük a Direkt36 riportját, melyben a DK korábbi, illetve jelenlegi elnöke, a Gyurcsány–Dobrev házaspár magánéletével is foglalkozik. Konkrétan Gyurcsány Ferenc házasságon kívüli viszonyával. A sajtóetika tükrében, hogyan lehet eldönteni, hogy mi az, ami a nyilvánosságra tartozik ebből?

BLP: Az újságírók azért vannak sajátos helyzetben, mert a monitorozó újságírás eszméje azt írja elő, hogy az újságírónak minden körülmények között le kell rántania a leplet a disznóságokról, a hatalmi visszaélésekről. Ugyanakkor a másik oldalon azt lehet tapasztalni, amit Michael Schudson botrányfáradtságnak nevez: annyi botrány van a médiában, hogy az emberek már belefásulnak. Ha az újságírók minden apró visszaélésről és csínytevésről botrányként számolnak be, akkor ennek az egyik következménye az lesz, hogy általában a politikai elitbe, a közhatalmi intézményekbe vetett bizalom inog meg. A másik, talán még súlyosabb következménye az, hogy ha a sajtó minden nap botrányról beszél, akkor a közönség már nem érzékeli azt sem, amikor valami igazán nagy súlyú esetről rántja le a leplet. Nem mindegy, hogy valakinek van egy házasságon kívüli kapcsolata, vagy elsíbolt több milliárd forintot. Meg kell válogatni, mi az, amiről be kell számolni, és mi az, amiről nem. Szükség van arányérzékre annak eldöntésére, valóban olyan nagy súlyú ügyről van-e szó, mint azt elsőre gondoljuk, vagy csupán a botránypiacon zajló éles verseny kényszerít minket erre. Az újságírónak emellett szem előtt kell tartania azt is, hogy miként hat a közbeszéd egészére az adott írás közlése. Az újságíróknak van egy olyan, kevésbé hangsúlyozott szerepük is, hogy gondoskodniuk kell valamiféle demokratikus kohézióról is. Arról, hogy a közbeszéd nyugodt mederben csordogáljon, racionális keretrendszerben mozogjon. Nem szerencsés, ha állandóan a sárdobálás megy, mindennél botrányt kiáltanak az újságok, és nem érdekli őket a tágabb társadalmi hatás.

BD: A sajtó bulvárosodik, ami jelentős részben a közösségi média hatása. Előtérbe kerülnek a személyes tartalmú információk. Ennek a hatására a politika mediatizálódik, a politikusok is közvetlenebb hangon szólnak a közönséghez, így a tartalmaik köznapiak lesznek. Egyre nagyobb szerepet játszanak a találgatások, a rágalmazások, amelyek aztán karaktergyilkossággá fajulnak. Az újságírónak azt kell mérlegelnie, hogy tényleg szüksége van-e a közönségnek arra, hogy az adott hírt megtudja, hozzájárul-e a hír ahhoz, hogy az olvasó felelős politikai döntést hozzon, vagy pont ellenkező irányba hat.

Magyarországon a miniszterelnök kijelentése révén kampánytéma lett, hogy amennyiben egy újság külföldről kap támogatást, akkor annak a politikus ne nyilatkozzon, mert a lap úgymond idegen hatalmakat szolgál. Milyen esetben lehet sajtóetikailag problémás a határon túlról jövő támogatás? Illetve van-e arra precedens, illetve bizonyíték, hogy külföldi kormányok, titkosszolgálatok próbáltak újságírókat befolyásolni?

BLP: A sajtótörténetben vannak jól dokumentált esetek, például arról, hogy a cári Oroszország a XIX. században külföldön publicistákat vásárolt meg: Franciaországban próbálta az orosz kormány így befolyásolni az ottani közvéleményt. Ha ez nem transzparens, akkor nyilván kérdéseket vet fel. A mai hazai helyzetről azt lehet mondani, hogy az az orgánum tekinthető függetlennek, amely több lábon áll: a reklámbevételek és az előfizetés mellett adományokat is kap. A függetlenséget az veszélyeztetheti, ha ezek közül valamelyik túlságosan hangsúlyossá válik. Egy online lap főszerkesztője egyszer azt mesélte, hogy ő még azt sem szereti, ha egy lap túl nagy mértékben támaszkodik a közönségtől származó bevételekre, mert ő mint újságíró még a közönségétől sem akar függeni. Az a jó, ha közvetlenül sem a közönségtől, sem az egyéb támogatóktól nem függ. A miniszterelnök által is szóba hozott külföldi támogatásokról egyébként azt lehet tudni, hogy nem konkrét tartalmak megjelenéséhez kötik őket. Nem arról van szó, hogy azért adnak pénzt, hogy az illető lap írjon meg valamit. Ezek pántlikázott támogatások, amelyeket technológiai eszközök beszerzésére vagy általában a tényfeltáró újságírásra, a fiatal olvasók megszólítására kapnak. Nem arról van szó, hogy titokzatos erők a zsoldjukba vennének bizonyos szerkesztőségeket. Legalábbis ilyen konkrét ügyre még nem derült fény Magyarországon.

Volt egy fogalom a kötetben, mégpedig a lapombudsman. Hivatkoznak rá, hogy Washington Post-nál 1980-ban egy konkrét hírhamisítást a lapombudsman vizsgált ki. Itthon 2005/2006-ban a Magyar Hírlapnál, 2007/2008-ban pedig a Népszabadságnál volt lapombudsman. Ez a fajta belső vizsgálat, illetve szakmai önreflexió, hogy az újságírók által elkövetett etikai szabályszegéseket már belülről feltárják. Ez az önvédelmi mechanizmus a térségben mennyire működik?

BD: Az ombudsman nem cenzor, hanem biztosíték arra, hogy nem maradnak megválaszolatlanul a szakmaetikai kérdések. Van, aki ezekre rákérdez, illetve jelzi ezek megszegését. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az újságíró valamiféle belső függési viszonyba kerülne a lapombudsmannal. Ez a double check abszolút jó gyakorlata. Ami egyébként a korábban említett civil újságírásnál elmarad.

BLP: A lapombudsmanra azt szokták mondani, hogy ő az újság fizetett ellensége. Maga a lapkiadó tartja őt azért, hogy az újságírók hibáiról értekezzen az újság hasábjain. Ez egy olyan gyakorlat, amit jó lenne meghonosítani Magyarországon is. Mert az olvasók innen tudhatnák, hogy a lapnak van önreflexiós, önkritikai képessége. Itthon viszont az újságok jelentős részépnek még a nyilvánosság által elérhető etikai kódexe sincs, de vannak olyan lapok, amelyeknek még az impresszuma is hiányzik.

Ha már felmerült a belső szakmai tényellenőrzés helyzete: a kötetben szerepelnek konkrét újságírók, akik hír- illetve riporthamisítás miatt buktak le. Jannet Cook és Jayson Blair esetét említik. De lehetne még Stephen Glass, Jack Kelleyt vagy Michael Finkelt. Aki a lebukása után önironikussan írta, hogy: mikor valaki „az újságírók testvériségében kudarcot vall, a szakma szempontjából nagyon fontos demonstrálni, hogy legalább olyan kíméletlenül bánunk a sajátjainkkal is, mint másokkal.” Vagyis jó néhány újságírót tudunk mondani a nyugati médiából, akik szégyenpadra kerültek, Magyarországon viszont nem igazán készülnek ilyen feketelisták. Illetve ezeknek nem szokott olyan következménye lenni, hogy az illetőt nem foglalkoztatják tovább a sajtóban. Ráadásul Magyarországon a hírhamisítók már nem magányos elkövetők, hanem komplett álhírgyárak működnek. Így már nehezebb megfogni a személyes felelősséget?

BLP: Már eleve nehéz kérdés, hogy mi az a hamis hír, illetve a hírhamisítás. Csináltunk egy erre vonatkozó kutatást magyar újságírók körében. Ebben azt mondták, hogy az a hír hamis, amelynek a központi információja téves. Ha a marginális információ téves, az önmagában nem tesz egy hírt hamissá. A hamis hírekben is lehetnek valós információk: ha semmi nem lenne bennük igaz, akkor az emberek jóval kevésbé dőlnének be nekik. A kötetben szerepel a 2003-ban a Népszabadságban közölt, Teller Edének tulajdonított hamis levél esete. Az ilyen esetek azért említhetőek pozitívan, mert az adott médium itt utólag elismerte a hibáját. Az etikus újságírás nem azt jelenti, hogy az illető soha nem hibázik, hanem azt, hogy amennyiben hibát követ el, akkor utólag vállalja érte a felelősséget.

BD: Az sem mindegy, hogy a peres eljárások eredményei megjelennek-e az adott orgánum honlapján, vagy mindenáron próbálják ezt elkerülni. Egy etikus, transzparens szerkesztőség nem próbál kibújni a felelősség alól.

BLP: Ez azért nehéz ügy, mert gyakran az újságírók is úgy vélik, ha elismerik a hibát, azzal az olvasók bizalmát ássák alá. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy a hibák beismerése helyreállítja a megrendült bizalmat.

De gyakran nem maga az olvasóközönség az, aki belehajszolja az újságírókat azzal, hogy az ő ideológiai meggyőződésüknek tetsző cikkeket írjanak?

BLP: Az újságírás-etikának az volna az előnye, hogy transzparenssé válik a hírgyártás. Ha tehát bárki nyomást akar gyakorolni egy újságíróra – legyen az politikus, hirdető, tulajdonos vagy akár maga a közönség – akkor az érintett sajtómunkás rámutathat a vonatkozó paragrafusra az önszabályozási kódexben, közölve, hogy ő eszerint járt el. Vagyis ez a külső beavatkozások hárítására is alkalmas.

Kérdezett: Papp László Tamás

Fotó: Átlátszó / Pápai Gergely