„Tesco-járat” a világ végéről – állami pénz is segíti a legszegényebbek olcsó bevásárlását

Miközben a kormány ádáz harcot folytat a szuper- és hipermarket-tulajdonos multik ellen, ironikus módon a központi költségvetés a nagybevásárlásra is igénybe vett falubuszok fenntartásával közvetve éppen ezeket a cégeket támogatja. Helyesen, hiszen van olyan kistelepülési szegény, aki az olcsó nagybevásárlás révén évente egy havi bevételének megfelelő összeget tud megspórolni.

Szinte valamennyi községnek van 8-9 személyes kisbusza, a járművek működtetését az önkormányzatok rendeletben szabályozzák.Ezek a helyi rendeletek csaknem teljesen hasonlók az ország minden részén: a buszok az iskolásokat, az óvodásokat, az orvosi kezelésre szoruló betegeket és mozgáskorlátozottakat, a falu civil szervezeteit, művészeti csoportjait és sportolóit szállítják térítésmentesen.

Arra is van mód, hogy a falubeliek saját céljukra – leggyakrabban városi nagybevásárlásra, néha kirándulásra – vegyék igénybe a kisbuszt, ám ekkor fizetni kell a jármű használatáért.

Megkérdeztük tucatnyi dél-dunántúli falu polgármesterét és jegyzőjét a busz használatáról: az önkormányzatok általában 50 forintot kérnek minden megtett kilométerért. A használatra az a jellemző, hogy a falu 3-6 lakója összeáll, s közösen fizetik ki az 50 forintos kilométerpénzt.

A 400 lelkes Baranya megyei Gilvánfán is ez a szokás. Bogdán László, a falu kormánypárti polgármestere azt mondja:

„Pécs ide 35 kilométer, így oda-vissza 3500 forintot kell fizetni az útért. Ha négyen mennek, akkor már ezer forint se esik egy emberre. Mivel ilyenkor az alapvető cikkeket egész hónapra megveszik, elköltenek 15-20 ezer forintot, ám ha ugyanezt a mozgóboltból vennék meg, akkor 4-5 ezerrel több elmenne. Ez a különbség bőven fedezi a busz kilométerpénzét.”

Az ötven forintos átalány csak az üzemanyagköltségére elég, a busz amortizációját és a sofőrként szolgáló falugondnok bérét már nem fedezi, állították az általunk kérdezett faluvezetők. Ennek ellenére sehol sem akarják a megemelni a kilométerpénzt, mert azt sérelmeznék a helybéliek.

A sofőrként is szolgáló falugondnokok bérét, munkaruhájának költségét viszont az állam állja, erre a célra a falvak idén 3,1 millió forintot kapnak.

Azzal, hogy az önkormányzat nem kér pénzt a városi áruházakba vitt helybéliektől a sofőr bérére és a busz amortizációjára, az állam évenként és falvanként százezres nagyságrendben finanszírozza a helyi bevásárló turizmust. Sőt, a valóságban legtöbbször még ennél is többet vállal át, mivel a kisbusz többnyire ingyen viszi be a vásárlókat a faluból a városba, vagyis a kilométerátalányt is megússzák az áruházakba ingázók.

Bevált módszer ugyanis, hogy aki a városban akar vásárolni, az felkéredzkedik arra a falubuszra, ami beteget visz az orvoshoz. A busz útközben megáll az áruháznál, s a vásárló gyorsan elintézi a dolgát.

A rendelet szerint egyébként ilyenkor is meg kellene fizetni az áruházba menőnek a kilométerátalányt, ám a faluvezetés szemet huny az ügyeskedés felett.

„Ha egy ilyen útért pénzt kérnénk, kiutálnának engem meg a képviselőket a faluból – mondta erről az egyik dél-baranyai falu első embere. – Tudom, hogy ez szabálytalan, megsértjük vele a saját rendeletünket, de egy ilyen utat leszámlázni nem fér össze a falusi megszokásokkal.”

Ha ellenőrzést kapna az áruház előtt parkoló falubusz, akkor több százezres lenne a bírság, a faluvezetők azonban vállalják ezt a rizikót. Az egyik somogyi falucska polgármestere így fogalmazott:

„Egy ilyen piti tételért nem érdemes, és nem szabad büntetni. El kell fogadni, hogy a kieső kisfalvakban az emberek rá vannak szorulva ezekre az apró, de nekik sokat jelentő gesztusokra. Amikor egy idős ember tűzifáját felaprítja egy utcabelije, s ezért az egy-két órás munkáért egy ebéd és egy liter saját bor a fizetség, akkor ott egy alkalmi munkavállalás történt, aminek van adóterhe. Akkor most őket is meg kell bírságolni, mert nem adóztak a napszám után?”

Tény, hogy a dél-dunántúli régióban több mint félezer aprófalu van, s ezekben főleg a napszám és a közmunka ad tömegesen munkát. A kevés pénzből élő aktív korúak és nyugdíjasok számára plusz teher, hogy a helyi élelmiszerüzlet – ha van még egyáltalán- és a mozgóbolt az áruházaknál 15-30 százalékkal drágábban adja termékeit. Ha az áruházban akció van, akkor a különbség meghaladhatja az 50 százalékot.

„Azáltal, hogy ingyen bejárok a falubusszal a nagykanizsai áruházakba, egy év alatt 70-80 ezer forintot megspórolok – állítja az egyik zalai faluban egy évek óta közmunkából élő, 47 esztendős asszony. Az nekem több mint egyhavi bérem.”

Amúgy van olyan falu is, ahol a rendeletet úgy alkották meg, hogy nem kérnek pénzt a falubusszal vásárolni vitt helybéliektől. A baranyai Besence például ilyen. Ignácz József, független polgármester szerint azonban egy évben legfeljebb 3-4-szer, elsősorban az ünnepek előtt fordul elő, hogy összejön 7-8 besencei, akiket bevisznek Pécsre vásárolni. Ignácz szerint a falubusz azért van, hogy megkönnyítse a hátrányos helyzetű emberek életét, továbbá a jármű szolgáltatásai is hozzájárulnak a közösség összetartozásához.

Ezért viszik el ingyen az ittenieket közös kirándulásra és közös vásárlásra is. Hogy ez térítésmentes legyen, azt semmilyen törvény nem tiltja, érvelt a polgármester.

Úgy tűnik, Dél-Dunántúlon általános gyakorlat, hogy a kisfalvak elszegényedett családjait (részben) állami pénzen viszik a kormány által agyonszekírozott multik áruházaiba – ráadásul csak a multikhoz, mert az általunk megkérdezettek szerint a magyar láncok üzleteibe az ottani árak miatt nem éri meg ingázni.

A falubuszok finanszírozásával az állam a legóvatosabb becslések szerint is több száz milliót áldoz a kisfalvak lakóinak városi bevásárló útjaira, s az így beszállított vásárlók milliárdokat hagynak a multiknál. Szerencsére, mondhatnánk, hiszen ha a falubuszok ezt nem tennék meg, akkor a kisfalvak lakóinak szegénysége, kiszolgáltatottsága még elviselhetetlenebb lenne.

Ungár Tamás