Így is lehet: szervezetten és észrevétlenül jut át napi több ezer menekült az országon

A menekültáradat már hónapok óta ostromolja Európát, és Magyarország most tényleg a népek kapujában áll. Miután a magyar hatóságok lezárták a szerb-magyar határt, a menekültek útvonala pillanatokon belül áttevődött a magyar-horvát határra. Eleinte csempészek szervezték az utakat, de tapasztalatom szerint ezen az útvonalon az embercsempészet gyakorlatilag már nem létezik. Miért? Egyszerűen nem éri meg, mivel a hatóságok most már ingyen elvégzik a menekültáradat transzportját. A szerb után a horvát határra is drótkerítést épít a honvédség, és bár a határkerítés még nincs kész, a menekültek mégis szervezetten jönnek be az országba. Jelenleg három helyen lépnek be Magyarországra: Beremenden, Zákányban és Barcson. Mindhárom helyet megnéztem.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Így is lehet: szervezetten és észrevétlenül jut át napi többezer menekült Magyarországon from atlatszo.hu on Vimeo.

Október elején indultam a horvát határra. Pécsett már várt egy barátom, aki szerzett egy ott tanuló afgán diákot, hogy segítsen a tolmácsolásban, mivel ő több dialektust is beszél. Átbeszéltük a jelenlegi helyzetet, és másnap indultunk az operatőrrel kiegészülve forgatni a határra.

A beremendi határátkelő kicsi, de hermetikusan le van zárva, katonák és rendőrök őrzik, a rendőrség parancsnokol. Senkit nem engednek be (a sajtót sem) a UNHCR hivatalos emberein kívül, a határpont körbe le van kerítve. A körön belül rendőrök, honvédek, sőt, még különlegesen kiképzett katonai erők is vannak, Afganisztánban használatos Humvee-kkel.

A folyamat nagyon egyszerű: a horvát rendőrség buszokkal szállítja a menekültek tömegét a határátkelőre, itt elkísérik őket a szögesdrótkerítésig, ahol a kapunál egy magyar rendőr poszt megy eléjük – gumikesztyűben, egészségügyi maszkban. A magyar rendőrök katonai sorfal közt viszik be a menekülteket a határátkelőre.

Itt megkérdezik a nevüket, hogy honnan jöttek, kapnak vizet, és felszállítják őket a kerítésen belül parkoló, enyhén szólva lepukkant BKV-s buszokra. Szemmel láthatóan kooperál a magyar és a horvát hatóság ez ügyben, fennakadás nincs, mindenki nyugodt, még a menekültek is.

 Kapcsolódó cikkek

„Míg vert, mosolygott” – a Röszkénél bántalmazott újságírók a TEK akciójáról

Nagyüzemi menekültcsempészet hatósági szemhunyással? Ezek az érintett budapesti szállók

Menekültexodus: Salzburgig utaztunk az autópályán menetelőkkel

Nem csak a gyűlöletnek van támogatottsága, hanem a szolidaritásnak is

Kerítés előtti last minute: így jöttünk át a szerb-magyar zöldhatáron

A menekülteken látszik, hogy a horvát menekültügyi szervek ellátják őket, élelem, víz, ENSZ-es pokróc sokak kezében, táskájában. Ennek ellenére mégis szomorú az egész. Sok köztük a férfi, a fiatal, de jönnek gyerekes családok síró kicsikkel, féllábú rokkantak, és így tovább.

Az viszont igaz, hogy a többség fiatal, katonakorú férfi. Ennek több oka is lehet, félelem a besorozástól egy háborús övezetben, de muszlimoknál gyakran van olyan helyzet, hogy a család a fiatal férfiakat, nagy fiúkat előre küldi, hogy alapozza meg a helyzetet az egész család áttelepítéséhez.

Amikor megtelik a BKV-s karaván, a buszok elindulnak katonai és rendőri felvezetéssel, lezárással. A levegőben katonai helikopter járőrözik. Viszik őket az osztrák határra, ahol hasonló szisztéma szerint lépnek be az osztrákokhoz. Aznap, amikor ott jártunk, 840 menekült érkezett Beremendre.

Miután elindult a karaván és a rendőrök végre megengedték a határátlépést, beutaztunk Horvátországba. Végigmentünk határ mentén, és mindenhol nyugodtságot tapasztaltunk: a Dráván, és feljebb a Murán horgásztak az emberek, a horgászati tilalmat, amit a folyón előtte vezettek be, aznap oldották fel – a vadászatit nem.

Beszélgettem a helyi emberekkel egy útmenti kávézóban, és egyáltalán nem feszítette őket a menekülthelyzet, inkább érdekes volt nekik, mint kínos.

Kerülővel visszakanyarodtunk a barcsi határ felé, mivel tudtuk, hogy azt is használják a beléptetéshez. Az átkelő teljesen üres volt, menekülteket aznap nem hoztak erre.

Ottjártunkkor a rendes forgalom is minimális volt. Csak néhány unatkozó magyar rendőr találtunk, akik leakadtak a tolmácsunk afgán útlevelén, és ezért félreállítottak minket. A hosszas várakozás vége az lett, hogy megbüntettek, mivel az autónk forgalmija néhány hete lejárt.

A barcsi átkelő szemmel láthatóan amolyan B-terv, itt komoly menekültforgalom nem zajlik. Megnéztük a vasútállomást is, mert pár napja innen vitték vonattal az embereket. A vonatot megtaláltuk, minden kétséget kizárólag az volt, üressége ellenére. Iszonyatos állapotban volt, ürülékszag, kosz, ásványvizes palackok szanaszét. Az egész szerelvény le volt szórva belülről homokkal.

A következő napon a lehető legkorábban elindultunk a zákány-gyékényesi határra. A magyar oldalon több igazoltatatás, és tapintható feszültség volt a rendőrök részéről.

A zákányi határ tulajdonképpen csak vasúti átkelő, de mivel a menekültek itt is átjöttek a zöldhatáron, a magyar hatóságok kerítést építettek ide. A kerítést a honvédség építi folyamatosan, és ami a legjobb az egészben, hogy nem műszakisok. Zákányban például a veszprémi repülésirányítás emberei vitézkedtek, nem is rossz eredménnyel, saját elmondásuk szerint ők a rekorderek a kerítés építésében: két óra alatt  kilencszáz méter kerítést raktak le gyodástul (GYODA – Gyors telepítésű drótakadály), mindenestől.

A zákányi kerítés egy töltésen húzódik, szemben a vasúttal: a közepén egy 4-5 méteres nyílás tátong itt. Ez a „rés a pajzson”, itt jönnek át a menekültek magyar honba, már amikor a horvátok idehozzák őket. Ugyanis itt is az a rendszer, ami Beremenden, csak a baranyai átkelővel szemben ez nagyobb forgalmat bonyolít.

Míg Beremend általában napi egy transzportot fogad a déli órákban, addig a horvátok szorgalmától és a menekültnyomástól függően Zákány 2-4 transzportot.

Egy kanyarral 1200 menekült jön, ők vonattal érkeznek az utolsó határ előtti horvát állomásra, Botovóba. Nem nehéz kiszámolni, hogy ez mennyi embert jelent, nap mint nap. Hozzávéve a beremendi határátlépők számát, ez átlagban öt-hatezer menekültet jelent. Minden nap.

A határkerítés két oldalán amúgy nyugalom van, főleg a horvát részen. Ott ugyanis nincsenek rendőrök, csak délelőttönként egy takarítóbusz jelenik meg, hogy eltakarítsák a menekültek által eldobált szemetet.

Sajnálatos módon ez a magyar oldalon nincs meg – talán a fokozott karhatalmi jelenlét az oka, de mi magyarok nem takarítjuk a saját portánkat, pedig biztos örülnének a kerítésnél posztoló rendőrök vagy a környéken járőröző katonák ennek, mert iszonyú a szag, ami ott terjeng a senki földjétől Magyarország felé.

A horvát oldalon néha megjelenik egy-két kíváncsiskodó horvát katasztrófaturista: volt, aki odabiciklizett, és át is akart tekerni a magyar oldalra, de természetesen az ott posztoló rendőrök jó magyarsággal visszazavarták. Volt olyan 3 tagú család, ahol az anyuka a csecsemőjével beállt a kerítés elé, míg az apuka fotózta őket.

A „résnél” ott állnak a mi rendőreink, a horvát oldalon viszont senki. Kár, hogy az ott posztolók nem beszélnek nyelveket, jól jönne a horvát vagy az angol ebben a helyzetben.

Az ENSZ menekültügyi szervezetének sem fontos, hogy ott állomásoztassa ezeken a kritikus helyeken munkatársait, legalább egy segélyező sátor erejéig. Szombaton Beremenden, vasárnap pedig Zákányban találkoztam a UNHCR nepáli munkatársával, aki stábjával villámlátogatást tett a gyűjtőpontokon.

A zákányi gyűjtőponton nincsenek hivatalos segélyszervezetek, csak egy lelkes, önkéntes csapat. Ez a lelkes brigád főleg fiatalokból áll, Európa különböző országaiból. Van itt holland pár, akik a nászutukat szakították meg néhány nap önkénteskedésért, de vannak itt olasz egyetemisták, német fiatalok, egy izlandi lány és egy magyar úr Nagykanizsáról.

És ott van Mohamed, a szír származású, már régóta Magyarországon élő tolmács, aki igencsak fontos ember, ő az egyetlen, aki szót tud érteni az arabokkal. És ő önkéntes! Nincs a szerveknek kirendelt arab, pastu, esetleg dári tolmácsa, ami azért fontos, mert a legtöbben szírnek vagy afgánnak mondják magukat, és ők azok az emberek tényleg a háború elől menekülnek.

És itt álljunk meg egy pillanatra. A Közel-Keletről érkezők szinte mindannyian szírnek vallják magukat, amióta Angela Merkel német kancellár lenyilatkozta, hogy a szíreknek a németek megadják a menekült státuszt. Ezt viszonylag könnyen megtehetik, mivel ott mindenki arabul beszél, az államok mesterséges határok mentén alakultak, így az első szűrőkön biztosan átmegy mondjuk az az iraki, aki szírnek vallja magát.

Afgán tolmácsom mesélte, hogy találkoztak olyan menekülttel, aki azt állította, hogy szír, útlevele, egyáltalán, bármilyen igazoló okmánya sem volt, de találtak nála egy iraki útlevéltokot. Jellemző, hogy eldobálják a papírjaikat a kedvezőbb elbírálás miatt, mint ahogy az is igaz, hogy eldobják a regisztrációs okmányaikat is a menekültek, mert tudják, hogy oda visszatoloncolhatják őket, ahol azt a papírt megkapták.

Ilyen papírfecniket Zákányban is lehet találni. Arról már nem is beszélve, hogy vannak köztük olyan „menekültek”, akik „kölcsön” kisgyerekekkel vágnak neki az Európába vezető útnak, mert tudják, akkor más, kedvezőbb elbírálásban lesz részük.

Másnap megcsináltattam a kocsim papírjait, és visszamentem egyedül Zákányba. Jó döntés volt, aznap négy vasúti konvoj érkezett. Az első három nappal, közepes médiaérdeklődés mellett. Engem az esti érdekelt, főleg azért, mert ahogy ment le a nap, úgy ürült ki a vasútállomás. Végül csak a rendőrök, a katonák, néhány önkéntes és én maradtunk.

Tudtam, mikor érkezik a vonat, így bőven volt időm beszélgetni az önkéntesekkel, illetve azokkal a katonákkal és rendőrökkel, akik szóba álltak velem. Szürkületkor leballagtam a „réshez”. A vasúti töltéstől szélesre taposott ösvény visz egyenest oda egy facsemetésen keresztül. Látszik, tömegek járnak erre naponta. Legnagyobb meglepetésemre most egy árva rendőr sem posztolt a megbontott kerítésnél. Nyitva volt a határ!

Kerestem egy jó helyet a kamerának és vártam. Az idő lassan telt, mint mindig a koromsötétben, de nagysokára néhány kilométerre fénycsóvák tűntek fel, majd hangfoszlányokat hozott a szél a horvátok felől. A menekültekét.

Megjelentek a magyar rendőrök is, egy kisbusszal világították meg a „rést”. Még hosszú percekbe tellett, amíg a menekültek megjelentek a töltés tetején a kerítés nyílásánál. Sokan voltak, a sötétség ellenére lehetett látni őket, néhány halvány zseblámpa fényénél, de inkább érezni lehetett őket, érezni a tömegüket, sokaságukat.

A rendőrök is megszeppentek, amikor útjukat állták a „résnél”, hogy két sorba tereljék őket.

„Two lines” – kiabálták teljesen feleslegesen, mert 1200 elcsigázott embert, akiknek a többsége nem is ért angolul, úgysem lehet feltartóztatni. Egyszerűen beestek Magyarországra. Behömpölyögtek. Fáradtan, koszosan. Voltak köztük egészen kicsi gyerekek is, akik sírtak az éjszakai túrától, kimerültségtől.

Mentem velük, kísértem őket, közben fotóztam, filmeztem az embereket. Barátságosak voltak vagy közömbösek, nem zavarta őket a kamera. Rendőri és katonai járművek fényében botorkáltak a vasút felé. Szürreális volt.

Volt, akivel néhány mondatot lehetett beszélni is, pl. egy hazara sráccal, aki az afganisztáni Bamiyanból (ott robbantották fel a tálibok az óriás Buddha-szobrot anno) menekült a feleségével és gyerekével. Ők hónapok óta vannak úton.

A katonákat alig lehetett látni, a rendőrök laza sorfalat álltak a menekülteknek a vasútig, és rögtön terelték be őket a vagonokba. Nyomasztó látvány volt ez az éjszakában! Regisztráció, névsor vagy bármi ilyesmi szóba sem jött.

Amúgy az egész procedúra fegyelmezetten zajlott mindkét oldalról. Az önkénteseket azonban nem engedték a menekültekhez, pedig élelemmel, vízzel megpakolt nejlonzacskókat próbáltak nekik adni. Így jobb híján megpróbálták azokat feldobni a vonatra. Aztán engem is feltartóztattak, igazolnom kellett magam, felírták az adataimat, és hátraküldtek egy olyan rendőr sorfal mögé, ahonnan este még véletlenül sem lehet normális felvételt készíteni.

Lassan, az állomás sárga fényeiben elindult a vonat az osztrák határ felé. Így ért véget aznap este az utolsó transzport.

Sokat beszélnek a horvát határ mindkét oldalán, hogy mi lesz akkor, ha a magyarok befejezik a kerítést, és lezárják a horvát határt. Az elmúlt napokban kialakított rendszer szerint, amiben az érintett hatóságok szervezetten és a lehető leggyorsabban adják tovább a menekülteket, a határzárnak nincs értelme.

A határzár egyrészt politikai deficitet okozna Magyarországnak egy olyan szituációban, amikor amúgy is mindenkivel összerúgta a port, másrészt máris van egy haszna, mivel az elburjánzó embercsempészetet ez a rendszer kiiktatta, hiszen a leginkább érintetteknek, a menekülteknek nem érdekük egy ilyen „szolgáltatás” igénybevétele, amikor ingyen és gyorsan utazhatnak Németország felé.

Ha ennek ellenére mégis lezárnák a határt, a horvátok Szlovénia felé fogják szállítani a menekülttömegeket, ami egyébként most is folyik, csak nem akkora mértékben, mint a magyar határ irányába.

Az megint egy másik szituáció lesz, ha egyszer Angela Merkel azt mondja, hogy elég, köszönjük, többen ne gyertek. A kancellár eddigi politikai kommunikációja azonban nem efelé mutat, márcsak azért sem, mert elemzők szerint a német gazdaságnak a fejlődés fenntartásához egymillió fő olcsó munkaerőre van szüksége.

Banai Tibor Péter

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.