A pártalapítvány esete a kiürített kiadóval: a Népszabadság nehéz napjai

Az Orbán–Simicska oligarchaháború még a Népszabadság sorsára is hatással lehet. A megtépázott, de továbbra is piacvezető országos politikai napilap iránt, ahogy annó hírlett, valóban érdeklődött a kegyvesztett bizalmas, most azonban már más szelek fújnak – erősítették meg az egykori pártpénzzsonglőr környezetében az Átlátszónak. Közben az MSZP-alapítvány is kiiratkozott a részvénykönyvből – mindez együtt akár jó hír is lehetne a függetlenségére kényes szerkesztőségnek. A lapkészítők között sokan mégis az eljelentéktelenedéstől tartanak, és nem bíznak a tavaly érkezett osztrák pénzügyi befektetőben. Médiapiaci sorozatunk a valaha hír- és véleménymonopóliumnak számító balos-liberális sajtó mélyrepülésének okát kutatja, az első rész a Népszabadságról szól.

„Gondoltad volna, hogy lesz idő, amikor visszasírjuk Eötvös Pált?” – többször is elhangzott a Népszabadság 1989-2004 közötti legendás főszerkesztőjére utaló költői kérdés a napilap sorsáról folytatott háttérbeszélgetéseinken.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az MSZMP központi lapjából megkerülhetetlen, piacvezető hírgyárrá válást vezénylő Eötvös, illetve az újság élére nemrégiben kinevezett Murányi András, egykori népszabadságos sportújságíró, a Nemzeti Sport későbbi főszerkesztő-helyettese kvalitásait összevetni éppen olyan nehéz, és nem is biztos, hogy sportszerű, mint az 1989-es példányszámot (468 ezer) a mostanival (40 ezer).

De a trend attól még szomorú trend. A miértnek próbálunk most utánajárni, mert úgy fest, a hasonló esetekben hangoztatott általánosságok (kereskedelmi televíziók, bulvársajtó, internet térnyerése, elszegényedő/elöregedő fogyasztók, hirdetési piaci válság stb.) csak részben adnak magyarázatot a történtekre. Politikai kavarás és a korai kapitalizmust bemutató regényekre emlékeztető gazdasági küzdelmek sejlenek föl a háttérben.

Kiüresedett cég 27,7 százalékától vált meg 2015. május 15-én az MSZP Szabad Sajtó Alapítványa. A Népszabadság Zrt. ekkor már csak a szellemházzá vált egykori Bécsi úti székház kvázi gondnoka volt, a már korábban a Corvin negyedbe költöztetett napilapot április eleje óta a Heinrich Pecina osztrák pénzember Vienna Capital Partner (VCP) befektetőcége érdekeltségében álló magyar Mediaworks-csoport Mworks Print Zrt.-je jelentette meg.

Nem elegáns, de jogszerű

A legnagyobb kisebbségi tulajdonos MSZP­-alapítvány több mint egy hónappal a kiadócég kiürítése után, május közepén írta alá részvénycsomagja értékesítését – a kiadó lényegét, a kiadványt már korábban kiszervezte a többségi részvényes Mediaworks, illetve tudomásunk szerint a Mediaworks-ös csapat mint menedzsment: a zrt közgyűlése nem döntött a kérdésben.

Akadt MSZP-s vezető, aki utólag, az Átlátszó munkatársától értesült erről – legalábbis ezt állította érdeklődésünkre –, alapvetően azonban a régóta hangoztatott „nem volt mozgásterünk”, „nem elegáns, de jogszerű döntés született” érvvel indokolnak pártban, miért hagyták annyiban a dolgot. Tény, a VCP, de már előde, a svájci Ringier AG is régóta pisztolyozta őket egyebek mellett olyan alaptőke-emelési ötletekkel, amiket választásokon bukott párt által létrehozott alapítványaként pénz hiányában nem tudtak volna követni.

Az állóháború éveken át folyt a két nagyobbik részvényes között (a kiadóban töredéknyi kisebbsége volt a dolgozóknak kétféle címen is: egyesületük, illetve egy úgynevezett dolgozói közös részvény révén).

A kiszorítósdi hol abban nyilvánult meg, hogy ki szerzi meg a sarkalatos döntésekhez szükséges kétharmados többséget (az MSZP-alapítvány és a Ringier is volt, hogy eladni akart, volt, hogy venni és vicaverza – nehezen követhető döntéssorozatról részleteket itt és itt és itt is olvashat), hol pedig abban, hogy éveken keresztül nem tudtak megegyezésre jutni a főszerkesztő személyéről. Így vezethette például három éven keresztül (2011-2014-ben) megbízottként a gárdát Tóth Levente, a szintén médiaworks-ös Világgazdaság jelenlegi főszerkesztője.

Ha viszont a megoldás ilyen egyszerű volt – ki kell szervezni, kis túlzással „a” cégvagyont, az üres tojáshéjból majd elmenekül a nemszeretem-társbérlő –, miért nem lépte ezt meg a többség hamarabb? – alighanem azért, mert korábban még nem tehette. Hatalmasat változott ugyanis a Szabad Sajtó hozzáállása a Népszabadság-beli pakettjéhez, párhuzamosan azzal, ahogyan az MSZP a NER patyomkinellenzékévé vált.

Az alapító MSZP – amelyet ekkoriban a pártot erős kézzel központosító Mesterházy Attila vezetett – 2012-ben lecserélte az alapítvány kuratóriumát, s lemondott annak vezetője, a következetesen eladásellenes Földes György, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója is. Helyére Kránitz László soproni politikus, Mesterházy bizalmasa került (ő azóta – mások mellett Mesterházyval együtt – tag lett a pártpénzosztó Táncsics Mihály Alapítvány kuratóriumában is).

Erre az időszakra (2014 elejére) esik a Ringier-VCP csere is a kiadóban, amire a Ringier és a német Axel Springer (AS) kiadóház nemzetközi fúziójának magyarországi versenyhivatali engedélye érdekében volt szükség.

Ez a magyar sajtópiacon valaha kötött legnagyobb volumenű üzlet volt: az érintett cégek összesített 2013-as összesített árbevétele meghaladta a 40 milliárd forintot, a gazdát cserélő újságok példányszáma a 300 ezret. A Ringier-AS vitte a tartalmi szempontból könnyedebb csomagot (a Blikket, műsor- és rejtvényújságokat, női lapokat), a VCP pedig a közéleti pakkot: a Népszabadságon kívül nyolc megyei napilapot, a Világgazdaságot, illetve „könnyítésként” a Nemzeti Sportot (valamint a Ringier nyomdáját).

Lajosék készen álltak?

Mindennek fényében nagyon nem mindegy, ki is voltaképpen a VCP-tulajdonos Heinrich Pecina. Azaz, ki akar mindenáron pénzt égetni a válság tépázta közéleti sajtópiacon. Ő maga bemutatkozó sajtóértekezletén az ilyenkor szokásos előadást tartotta a hosszú távú befektetői gondolkodásról, politikai irányzatoktól való távolságtartásról és a nyugati típusú médiaszabadság értékének fontosságáról.

Pecina nem kezdő magyarországi befektető: a VCP leánya résztulajdonos volt az azóta már kínai kézbe került BorsodChemben, az anyacég pedig a kormányközeli bankár Spéder Zoltán érdekeltségében álló FHB-ban, amely a Mediaworks-csoport hitelezője is lett.

A médiapiacon az Index.hu-t is magába foglaló CEMP-csoport háttérembereként is jelentős befektetőként jelen lévő Spéder kötődése egyes vélekedések szerint akár erősebb is lehet a finanszírozóinál, a kiadó új első embere, Rónai Balázs például az akkor a CEMP-be tartozó Napi Gazdaság Kiadó Kft.-t vezette 2013-ig.

A médiapiac ismerői nem hittek a függetlenség és a hosszú távú gondolkodás mítoszában, kezdettől hallani lehetett az elméletet, amely szerint a Népszabadság végső állomása Simicska Lajos, akkor még befolyása teljében lévő Fidesz-közeli gazdasági potentát médiabirodalma lehet.

A hivatalos közlésekkel teljesen szembe menő információt most Simicska legszűkebb környezetében megerősítették az Átlátszónak, e szavakkal:

„készen álltunk átvenni a Népszabit”

Tartottak a váltástól újságíróberkekben is. Belső ötlet volt például rávenni az újságban publikáló, nemzetközileg ismert személyiségeket (például Esterházy Pétert, Kis Jánost, Nádas Pétert, Fischer Ivánt, Surányi Györgyöt), hogy levélben kérjék Michael Ringiert, a konszern elnökét, hogy pénzügyi befektetőnek ne adja át az újságot, s ne nevezzenek ki a lap élére a szerkesztőség ellenében olyan vezetőt, akinek „percnyi tapasztalata sincsen társadalompolitikai napilap szerkesztésében”.

A Szabad Sajtó (illetve az MSZP) vezetői ugyanakkor hittek Pecinának, vagy jó okuk támadt úgy tenni, mintha hinnének – legalábbis nem éltek az elővásárlási jogukkal a VCP tulajdonszerzésekor.

A HVG akkoriban 2,5 milliárdos vételárról írt – márpedig ezt az alapítvány, ha akarta volna sem tudta volna kifizetni. Csakhogy a szocik másban is engedményt tettek: hosszas huzavona után 2014 augusztusában rábólintottak, hogy a Blikk éléről igazolt Murányi Marcell legyen az immár állandó főszerkesztő.

Ekkor már nem Mesterházy, hanem Tóbiás József elnökölt az MSZP-ben – forrásaink szerint a szerkesztőség prominensei és Mesterházy között volt egy alku, hogy bulvárfőszerkesztőt nem engednek az újság élére, s a 2014-es választási bukás után leköszönt pártelnök tartotta a szavát.

Nem sokkal azután, hogy főszerkesztőügyben beadta a derekát az alapítvány, hang nélkül tudomásul vette a Népszabadság Zrt. kiürítését is, s – üzleti titokként kezelt, de tudomásunk szerint százmilliós nagyságrendű összegért – eladta tulajdonrészét.

Mivel azonban ekkor már üres volt a kiadócég, voltaképpen a semmit adták el – így a formálisan vételárnak tűnő pénz a hallgatás díjaként is értelmezhető (eladott egyébként a dolgozói egyesület is, a közös részvény tulajdonosai azonban a mai napig részvényesek: egyes valahai részvényjegyzők fellelhetetlenek, mások megmakacsolták magukat).

Kellett a pénz – ezek az érvek hallhatók az MSZP-ből az eladás mellett, még a Mesterházy–Tóbiás-vonal munkásságát mérsékelt lelkesedéssel szemlélő pártveteránok köreiből is. Csakhogy ez fals: a Szabad Sajtó Alapítvány pénzéhez az egyébként valóban legatyásodott alapító párt nem nyúlhat hozzá, az alapítvány vagyona jogszerűen csak alapítványi célokat szolgálhat.

Ami a Szabad Sajtó esetében gazdasági nehézségekkel küzdő sajtótermékek és újságírók támogatása – vagyis a történetesen szintén gazdasági nehézségekkel küzdő Népszabadságért kapott pénz klientúra-támogatása alkalmas lehet, de pártirodák villanyszámla-hátralékának törlesztésére nem.

Ráadásul nem kifejezetten sportszerű utólag a pénztemetőnek nevezni a Népszabadságot (s például a kellemetlen tulajdonosi kötelezettségekre, például tőkeemelésre) hivatkozni, a Népszabadság ugyanis hosszú éveken keresztül nagyon jó üzlet volt, különösen az osztalékelsőbbségi részvénycsomaggal felvértezett pártalapítványnak.

Sokkal inkább az lehetett a gond, hogy az MSZP – az egyes történelmi helyzetekben eltérő mértékben ugyan, de szinte végig az elmúlt húsz évben – felemás érzésekkel viseltetett a lap iránt.

A Horn Gyula-féle vezetés nehezményezte például, hogy az 1994-es földcsuszamlás-szerű MSZP-győzelem után lekerült a fejléc alól a „szocialista napilap” mottó, az időszak vége felé pedig Mesterházyék várták el azt, hogy a rivális Bajnai Gordon ellenében az MSZP-elnök mellett törjenek lándzsát – voltaképpen végig általános volt a nézet, hogy inkább a megítélésük szerint szívvel-lélekkel balos Népszava érdemelne több odafigyelést.

Hullanak a libák

Minden médiapiaci változtatáskor, ebben az esetben is remek érvet szolgáltat a megszorításokhoz, átszervezésekhez az ágazatot hosszú évek óta sújtó válság: az aktuális tulajdonosok újabb és újabb ötleteiktől remélnek kitörést.

Ezek az elgondolások – nagy vonalakban: témában és stiláris igényben a Bors–Metropol-olvasók elvárásaihoz igazítani a közéleti tartalmakat – nem Népszabadság-specifikusak, viszont eredményét tekintve nagyban hasonlatosak a baromfivészt orvosló viccbeli csodarabbi remek ötleteihez (amiből még sok lett volna, kár, hogy meghaltak mind a libák).

Vajon szolgálhat-e olvasók toborzásával a nyomtatott lap állandó 16 oldalasra soványítása, az hogy egyre kevesebben, bár még mindig nyolcvanfős gárdával készítik (az „elbocsájtás” szó kerülendő a különféle jogi konstrukciók alkalmazása miatt), illetve az online felület finoman fogalmazva sem olvasóbaráttá „modernizálása”?

Mindezek népszabadságos újságírók felvetései, olyanoké, akik ugyan nem szívesen voltak még kisebbségi és közvetett párttulajdonban sem, de a jelenlegi patthelyzetet rosszabbul élik meg.

Ami a nol.hu-t illeti, a Médiaworks válaszában gyakorlatilag elismeri, hogy a 2014. márciusi (egy politikai újság életében a lehető legkockázatosabb főszezonban: kampányfinis idején lezajlott) dizájnváltás nem hozta a várt áttörést: a megelőző hónapban 81 ezer 350-en, egy évvel később 72 ezer 025-en látogatták az oldalt a Gemius/Ipsos adatai szerint.

Azt azonban hozzáteszik, hogy megduplázódott, 145 ezer 182-re nőtt az okostelefonos látogatók száma – miközben maguk az okostelefon-használók is többen lettek, vagyis a növekedés csak részben a tartalom érdeme.

Most, hogy az oligarchaháború eszkalálódásával elhárult a Simicska-veszély is, félő, hogy a tulajdonos tovább csupaszítja a nyakán maradt újságot – legalábbis ettől tartanak sokan a szerkesztőségben.

A Mediaworks-nek az Átlátszó kérdéseire írt válaszaiból ugyanakkor süt a menedzseroptimizmus: sikeres, dinamikus és megkerülhetetlen újságot szeretnének, a kollektíva által érzett veszélyre csak közvetve utal az elvárás, miszerint terveik között szerepel a napilap „közérthetővé és olvasmányosabbá tétele”. S bár hozzáfűzték, hogy ezt „a minőségi újságírás kritériumainak megfelelve” gondolják, a szavak mögül kiolvasható akár a további könnyed-bulvárosítás terve is.

Ennek legbiztosabb jele Murányi Marcell átigazolása volt – azzal együtt, hogy a Blikk példányszáma sem emelkedett (ellenkezőleg: külön kiadványok nélkül 245 ezer 631-ről 135 ezer 677-re apadt az értékesített példányszám 2006 és 2014 első féléve között) az ő regnálása idején.

Azt pedig egykori kollégái szintén vitatják, hogy nevezhető-e profi bulvárosnak az, aki azt gondolja, hogy el tudja titkolni a saját balesetét. Murányi 2015. március 30-án gázolt el egy kerékpárost, majd elhajtott a helyszínről (utóbb tettét zavarosan magyarázta: visszament ugyan utóbb, látván a kocsi sérülését, vagyis tudta hová kell visszamennie, hallott ugyan koppanást a történtekkor, de nem akkorát, hogy akkor indokoltnak érezze megállni), a biciklista egy hónappal később meghalt a kórházban. Erről azonban a főszerkesztő a sajtóból értesült.

Információink szerint az első sajtóhír megjelenése előtt, májusban hívta össze az újság vezető munkatársait, s velük is akkor közölte a történteket, arra hivatkozva, hogy a kiadóból érkező kérésnek tett eleget, amikor addig hallgatott.

Ha ez valóban így történt, nem csak Murányi pozícióját rontja a büntetőügyében (időközben vádat emelt ellene az ügyészség), de arra is utalhat, hogy a Mediaworks-ben nem akarták ismételten lejátszani a főszerkesztő-jelölési huzavonát az akkor még tulajdonostárs pártalapítvánnyal – végül Murányi egy nappal a Szabad Sajtó-s eladás előtt mondott le.

Nagyon messzire azonban nem távozott: tanácsadóként dolgozik a Mediaworks-nek, méghozzá ebben a minőségében az újságkészítésben is hallatta a véleményét, legalábbis a megbízott utód Nagy N. Péter vezetése idején (s alighanem van szerepe azóta is: munkatársunk például látta távozni a kiadónak is otthont adó épületből pár nappal ezelőtt munkaidőben).

Nem sokkal Murányi után saját kérésére távozott a kiadó éléről a még a Ringiertől érkezett Mihók Attila – akit annak idején Murányi támogatójaként tartottak számon.

A lapkészítés ugyanakkor hivatalosan is a Murányi-családban maradt: Murányi Marcellt öccse, Murányi András követte a poszton (igaz, hosszas sikertelen kaszting után választotta ki őt a kiadó tudomásunk szerint).

A második számú Murányi azzal indított, hogy (formálisan közös megegyezéssel) megvált a bátyjával számos kérdésben, így például a baleset „kommunikálásában” eltérő álláspontot képviselő főszerkesztő-helyettestől, Tóth Ákostól, az egyéb, még az őszre beígért reformoknak – így például az új lapkészítési ügyeleti rendszernek – azonban egyelőre nem ismertek a tervei a beosztottak előtt.

A példányszámot és a gazdasági mutatókat tekintve az újság valóban ráncfelvarrásra szorul – a puszta számok is mutatják ugyanakkor, hogy az évek folyamán nem minden esetben csak a szerkesztőségben születtek a gazdasági racionalitás szempontjából figyelemre méltó döntések.

A Népszabadság Zrt. 2011-2012-es milliárd feletti éves kötelezettségállományát történetesen a VCP-üzlet előkészítésének idejére (2013-ra) sikerült a tízmilliós tartományba visszaszorítani, a pénz oroszlánrészével rendre kapcsolt vállalkozásnak, a Ringiernek – zömében nyomdaköltség címén – tartozott a kiadó (tavaly ismét százmillió fölé nőtt a tartozás). A mérleg eredményoldalai is csinosabbak lettek 2014-re: a hárommilliárdot közelítő árbevétel mellett 2013-ban még horribilis 1,4 milliárdos, tavaly „csak” félmilliárdos veszteséggel zártak.

A nyomdaszerződés ügyében megoszlanak az Átlátszónak nyilatkozó egykori népszabadságosok véleményei: akadnak, akik úgy emlékeznek, a kétezres évek elejéig a lapot előállító, Erdős Ákos nagyvállalkozó érdekeltségében álló Szikra Lapnyomda feltételei sem voltak kedvezőbbek, ráadásul a zöldmezős beruházásként épült Ringier nyomda az elképzelhető legmodernebb technikát nyújtja, mások szerint ugyanakkor vastagon fogott a társvállalat ceruzája, amikor a költségeket kalkulálták.

Amit viszont valamennyi nyilatkozó kárhoztat, az a terjesztésre a monopolhelyzetű Magyar Posta ellenében létrehozott Médialog Zrt. 2006-os megalapítása.

A tulajdonosok – a Magyar Előfizetői Vagyonkezelő Kft.-n keresztül – a Népszabadság, a Ringier, a Sanoma befektetése nem tudta megtörni a posta monopóliumát (a Sanoma-lapokat átvevő Central Médiacsoport az idén kiszállt a kft-ből). A Médialog néhány jobb évet leszámítva veszteséggel küzdött (tavaly 57,5 milliós mínuszt produkált), a know-how – egy Köln-környéki logisztikai cég hozománya – pedig olyan kevéssé bizonyult sikeresnek a magyar körülmények között, hogy az első hónapokban tízezernél több előfizető pártolt el az újságtól az akkori vezetés emlékezte szerint.

Kudarcnak lehet nevezni a vasárnapi kiadvány elgondolását: e célra igazolt stáb hónapokon át dolgozott a terveken (miközben készült népszabadságos belső lapterv is), mire lefújták az egészet. A hamvába halt ötlet több tízmilliós kiadást jelentett szerkesztőségi kalkulációk szerint.

Ehhez képest érdekes, hogy a vasárnapi kiadás ötlete ismét felmerült tudomásunk szerint – annak ellenére, hogy az időközben bevezetett kereskedelmi zárva tartás miatt még a Vasárnapi Hírek is kénytelen volt előre hozni szombatra a megjelenését.

Az A-jelű részvény titka

Márpedig nagyon nem lenne mindegy, hogy a kiadó veszteségéért ki okolható és milyen arányban: az általános gazdasági környezet, az elhibázott újságkészítés, vagy a kiadói menedzsment tolt-e el valamit akarva vagy akaratlanul.

A lap statútuma és a Népszabadság Zrt. alapszabálya, amelyeket még az 1990-es privatizáció idején hozott össze az Eötvös-féle lapvezetés, a Szabad Sajtó és az első piaci tulajdonos, a német Bertelsmann, gyakorlatilag a szerkesztőség kollektívájának engedte át a főszerkesztő-választás jogát – hasonló tartalmú önkormányzatiság a HVG-ben működött egészen a legutóbbi időkig.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a közös részvény tulajdonosainak jelöltjét a közgyűlés mindenképpen megválasztja: az alapszabály szerint az A-jelű szavazatelsőbbségi részvény (ez volt az övék) támogatása nélkül nem születhetett döntés sarkalatos kérdésekben, úgyis, mint a lap megszüntetése, beolvasztása, nevének megváltoztatása, főszerkesztő megválasztása-visszahívása.

Ezek az igen erős kollektív jogok azonban addig (voltak) érvényesek, amíg 3 egymást követő évben a mérleg szerinti veszteség nem éri (érte) el az alaptőke egyharmadát.

A Népszabadság Zrt. utolsó nyereséges éve 2007 volt (ekkor 213 milliót ki is lapátoltak a tulajdonosok osztalékként). A jelek szerint a fő tulajdonos alig várta, hogy a harmadik deficites mérlegzárás is megtörténjék: 2010 decemberében már nyomasztani kezdték az utolsó választott főszerkesztőt, Vörös T. Károlyt, hogy vegyen részt az utódjáról való gondolkodásban.

Vörös, aki kezdetben ragaszkodott 2012-ig szóló mandátuma kitöltéséhez, váratlanul meggondolta magát és a nagy nyomásra hivatkozva visszatáncolt, első delegált (megbízott) főszerkesztőként jöhetett Tóth Levente.

A szépülő mérleg sem kecsegtetheti a szerzett jogok felélesztésével a szerkesztőséget. Az eredeti alapszabály szerint két nyereséges esztendő után visszakapnák az A-részvényhez kapcsolódó jogosítványokat. Csakhogy ezek a Népszabadság Zrt.-beli részvényekre vonatkoztak, a kiszervezett újságot kiadó Mediaworks-re nem.

Éppen ezért külső szemmel nehezen érthető a csend, ami a kisrészvényesek részéről fogadta a kiadócserét.

Magyarázat lehet, hogy ha nem is busásan, de mindenki ki lett fizetve, nem csak az MSZP-alapítvány. Információink szerint a dolgozók egyesülete is milliós nagyságrendben kapott „kiszállási díjat” – ami nem rossz pénz egy rozoga Bécsi úti szellem-irodaház gondokságát ellátó veszteséges cég töredéktulajdonáért.

Lapszöktetés annó

Ha fölmerülne bárkiben is, hogy a Mediaworks tavaszi lapszöktetése miatt megsajnálja a szocialistákat, inkább ne tegye: az MSZP-alapítvány is hasonló furfanggal lett annak idején Népszabadság-tulajdonos.

A médiatörténet nagy talánya, hogy miközben csaknem kriminalizálták – az első szabadon választott Országgyűlés vizsgálóbizottságot is létrehozott az ügyben – az egykori állampárt MSZMP megyei lapjainak privatizációját (az 1990-es országgyűlési választás két fordulója között a jogutód MSZP névváltoztatási trükkel került hat újság az Axel Springerhez), a központi pártlap magánosítása csaknem szabadságharcként él az emlékezetben.

Az Átlátszó informátorainak van magyarázatuk erre a rejtélyre.

Az 1990-es választás első fordulóját március 25-én tartották. A Szabad Sajtó Alapítvány néhány nappal korábban alakult – kapóra jött az 1948-as szabadságharc, úgyis, mint a sajtószabadság ünnepe (a bírósági bejegyzés március 23-i hatályú).

Az új alapítvány vitte be apportként a kiadói jogot a frissen alakuló részvénytársaságba – az események ismerői szerint miután magyar példa mindaddig nem volt, nemzetközi mintákra úgy kalkuláltak, előfizetőnként ezer forint lesz az apport értéke.

Az 1956 novembere óta ezen a néven megjelenő Népszabadságnak történetesen volt kiadója, az állami Hírlapkiadó Vállalat. Csakhogy az eseményekre rálátó forrásunk szerint az MSZMP elmulasztotta kérni az akkoriban még kötelező lapengedélyt (amit kicsoda mert volna számon kérni az állampárton?), így történhetett, hogy a Szabad Sajtó kvázi újként regisztráltathatta a kiadványt.

Az eredeti terv szerint a Hírlapkiadó részvételével jött volna létre a Népszabadság Rt.: az állami cég, egy osztrák befektető, az MSZP-alapítvány, valamint a szerkesztőség hozta volna létre a lapot kiadó részvénytársaságot. Csakhogy április első napjaiban, éppen a tervezett alakuló közgyűlés előestéjén az ügyvezető miniszterelnök Németh Miklós megtiltotta a Hírlapkiadó részvételét.

Az osztrákok visszakoztak, eredeti elképzelés összeomlott, félő volt, hogy a Népszabadság akár meg is szűnhet.

Végül hónapokkal később, zöldmezős beruházásként jött létre a társaság, amiben kiemelkedő érdeme volt Eötvös Pálnak, mert ő találta meg az új szakmai befektetőt, a német Bertelsmannt (a befektetőszerzés kalandos részleteiről Eötvös interjúban beszél a Lipovecz Iván szerkesztésében megjelent Miénk lett volna a tér című könyvben).

A kriminalizálás itt sem maradt el, huszonöt év távlatából az Átlátszó forrásai úgy emlékeznek, hogy még nyomozás is folyt az ügyben. A procedúra azután jelentéktelenedett el, hogy Antall József miniszterelnök Helmut Kohl akkori német kancellártól kapott egy levelet, ami a magyarországi privatizációval foglalkozott és ebben pozitív példaként hivatkozott egyebek mellett a Népszabadságra is.

Az Eötvösék által megtalált Bertelsmann jó gazdának bizonyult, a mézeshetek azonban nem tartottak sokáig: egy helyi szindikátusi szerződés értelmében az anyacégnek át kellett adnia nyomtatott kiadványait az érdekeltségében álló Gruner und Jahr kiadónak, amely – Eötvös emlékei szerint – kevésbé bizonyult nagyvonalú partnernek.

A Ringier 2001-ben érkezett; a Bertelsmann-érdekeltség formálisan azért szállt ki, mert a magyar versenyhivatal tulajdonosi átfedésekre bukkant a Népszabadság és az RTL Klub üzemeltetői hátterében.

Valójában forrásaink szerint a németek egyszerűen ráuntak arra, hogy úgyis hiába próbálkoznának a mindent eldöntő kétharmad megszerzésével. A különféle, ámde egyenként is erős többletjogosítványokkal felvértezett kisebbségi tulajdonostársak problémájába később a Ringier is belefutott, a gondot végül a Mediaworks orvosolta az idén tavaszi huszárvágással.

Rádi Antónia

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.