Csúcsragadozó a paranoiadzsungelben II. – MTV-ostrom, a magyar 9.11

A tévéostrom ugyanúgy megtermékenyítette a paranoiafolklórt nálunk, mint az ikertornyok ledőlése globálisan. Ama összeesküvés-elméleti mitológia nyersanyagává vált, melynek iskolapéldája Debreczeni József műve. Tényekkel szembesítjük a Gyurcsány-párt alelnökének konteóit. Papp László Tamás könyvkritikája, második rész.

Debreczeni József könyvének műfaji definiálására történt már kísérlet a cikksorozat első részében. Ám, ha ez nem lenne megfelelő, Vágó István meghatározását is elfogadhatjuk. A 2006-os ősz krimi. Méghozzá politikai krimi. A teljes mondattal persze, hogy „az elmúlt évek, évtizedek legjobb krimijének” tekinthető, már vitatkoznánk. Nem kétséges ugyanakkor, hogy létező igényt elégít ki. Az összeesküvés-elmélet annyiban biztos krimi, hogy politikai fikciókat valóságnak feltüntetve a múlt vagy a jelen kriminalizálásával foglalkozik. Történelmi és politikai kataklizmákat tudatos rosszindulat folyományaként, vagyis bűntörténetként interpretál.

Debreczeni műve úgy értelmezi a tévéostromot, ahogy a jobboldal a taxisblokádot. Több mint két évtizedes mítosz a „nemzeti oldalon”, hogy a személy-és teherfuvarozók által csinált ’90. októberi útzárak mögött az SZDSZ volt. Hogy az akkori legnagyobb ellenzéki párt készítette elő, szervezte és irányította a dolgot. Mint a legtöbb konteó, ez is tartalmazza az igazság csíráit. (Akárcsak Debreceni teóriája.) Az SZDSZ kétségtelenül nem teljesen ártatlan 1990 őszében, ahogy a Fidesz sem 2006 őszében. Nem ők tervezték vagy csinálták, de próbálták kihasználni, a zavarosban halászva a javukra fordítani. Nyilatkozataikkal időként rátettek egy-két lapáttal a feszültségre s valószínűleg rengeteg tagjuk, szimpatizánsuk jelen volt az utcákon, bekapcsolódott az eseményekbe. De az, hogy a Fidesz vezényelte a tévéostromot, nagyjából annyira vehető komolyan, mint a Pető Iván által telefonon irányított taxisblokád.

Csúcsragadozó a paranoiadzsungelben I. – A Nagy Őszödi Konteó

Debreczeni József A 2006-os ősz című kötetét (DE.HUKÖNYV Kft. kiadása, 2012., 280 oldal) elsőre nehéz műfajilag belőni. Belelapozás után a népmese, a törzsi legenda és a vallási eredetmítosz keverékének modern adaptációjára hajaz. Van benne Jó és Gonosz, árulás, Fény és Sötétség harca, a Sátán cselvetése miatti kiűzetés a Paradicsomból, a jót áhítozó, de a rossz által orruknál fogva vezetett gyarló emberek. S a Nagy Harcos, akire orvul rátörtek és meg(karakter)gyilkolták, de a lelke egyszer majd visszatér, győzelemre vezetve népét. Papp László Tamás könyvkritikája, első rész.

„Demokrata nem gyárt összeesküvés-elméleteket” – figyelmeztette szarkasztikusan Gyurcsányt a diplomájának ügye kapcsán Kettős Mérce blog. A Gyurcsány-párt sok vonatkozásban ugyanazon tüneteket produkálja, amelyeket Orbán és a Fidesz esetén joggal elítél, bírál és kigúnyol. De más nézőpontból a kötet – írója szándékától függetlenül – mégis jó szolgálatot tehet. A sajtónak legtöbbször nincs ideje „politikai régészettel” foglalkozni. Egy hat-hét éves ügy az elektronikus adatáramlás korában már az őskor. Rengeteg új botrány volt azóta, a legtöbb újságíró nem ér rá ilyesmivel foglalkozni. A tévéostrom, s általában a rendszerváltás utáni vitatott, rejtélyes vagy tisztázatlan mozzanatok tipikusan azok, melyek a történettudománynak még túl frissek, az újságírásnak viszont már túl régiek. Kevés helyen létezik „döglött ügyek rovata.”

Ugyanaz van jelen kicsiben, összesűrítve a magyar 9.18-ban, ami nagyban az amerikai 9.11-ben. Lángoltak, majd összedőltek az ikertornyok, de nem sokáig vizsgálgatták érdemben, ki hibázott a terrortámadás, aztán a mentés során, elöntött mindent a kritikátlan heroizálás, a tömény patriotizmus, jött Afganisztán, Irak. Mígnem egy riporterpáros addig publikálatlan adatokból összerakta, milyen kritikán aluli módon működött a ’93-as toronydöntési kísérlet után is a New York-i katasztrófavédelem vezénylési rendszere. „…azt sem mondhatjuk, hogy mindezeket az embereket a merénylők ölték volna meg; ezzel túlértékelnénk őket. Az történt, hogy maguk az épületek váltak halálos fegyverré, messze meghaladva a merénylők elképzeléseit, ha reményeiket nem is; ugyanez történt az idejétmúlt New York-i riadókészültséggel, amely az egyre gyarapodó vészhelyzetek dacára makacsul ellenállt a reformnak…Mostanra hozzájutottunk több dokumentumhoz a segélyszolgálat reakcióiról, melyeket pedig mind New York város, mind a New York és New Jersey állami Kikötői Felügyelőség megpróbált titkosítani. Ezekből a dokumentumokból kiderül, hogy a reagálás gyors és határozott volt, de a riasztott személyek ugyanolyan kommunikációs, koordinációs és szervezési hibákat követtek el, mint 1993. február 26-án, amikor a terroristák először próbálták felrobbantani a WTC-t.” (Jim Dwyer – Kevin Flynn: 102 perc. Palatinus, 2006. 9. o.)

Ugyanígy a tévéostrom, stb. is tele van ilyen lappangó, feltáratlan vagy nem kellően megvilágított mozzanatokkal. Debreczeni azonban csak a homályt növeli, aligha véletlenül. A paranoia a sötétet kedveli, a rejtély bűnös misztériumát.

Konteók harca

Ott tartunk tehát, hogy nyilvánosságra került a beszéd. 2006. szeptember 17-e estéje, Kossuth tér. Gyülekeznek az emberek, tüntetés kezdődik. Forrnak az indulatok a Parlament előtt. „Ahol egy-két óra múlva – honnan-honnan nem? – már hangosítás is működik, szónokok váltják egymást, illetve a Gyurcsány-beszéd részleteit ismételgetik vég nélkül. Mivel közben elered az eső, valakik esőkabátokat osztogatnak. Egyforma sárgákat: a fideszes kampányrendezvényeken lehetett látni hasonlókat tavasszal. A tömeg pedig egyre csak gyűlik, a létszáma még éjfél után is egyre növekszik (ez szintén kizárja a spontaneitást), a téren ekkorra már több ezren vannak.” – ad helyzetelemzést Debreczeni. (104.o.) Bele van e mondatokba sűrítve a könyv paranoid életszemlélete.

A hangosítással kapcsolatos sugalmazó kérdést („honnan-honnan nem?”) mintha a ’70-es évek derekán tette volna fel a belső elhárítás tisztje. Ráadásul neki – mármint az elhárítónak – még igaza is volt. Egy diktatúrában, ahol minden adattovábbító, sokszorosító, erősítő rendszer (fénymásoló, nyomda, telefon, fax, köztéri hangtechnika, stb.) birtoklása engedélyköteles, illetve a hiánygazdaság miatt nehezen hozzáférhető, a kérdés jogos. De ugyan mi gyanús ezen egy jogállami piacgazdaságban, ahol bárki vásárolhat, bérelhet kézi megafont, hangfalat, stb. Az SMS, az e-mail, a flashmob korában miért ne történhetne meg, hogy az országos botrány hírére egy kétmilliós város központi terén felső utasítás nélkül, spontán összegyűl először néhány száz, aztán több ezer ember?

A dologban persze lehetett tudatosság, nyilván a politikailag aktív ellenzékiek kezdek üzengetni egymásnak. De semmi központi szervezés nem volt. A sárga esőkabátok Debreczeni-mondata is sajátos. A dolog egy Hír Tv-re hivatkozó Index-tudósításon alapul, mely szerint „kezd szervezetté válni a tüntetés, valakik hangosításról próbálnak gondoskodni, más esőkabátokat osztogat a téren.” Csakhogy ott semmiféle „Fidesz-sárgáról” nincs szó, Debreczeni sem írja, honnan veszi a Fideszére hajazó esőkabátok értesülését. A tömeg kezdetben inkább állt spontán tiltakozókból, odavetődött bámészkodókból, mérsékeltebb Fidesz-, és békésebb MIÉP/Jobbik-hívekből, politikai katasztrófaturistákból, mintsem balhéra áhítozó huligánfasisztákból.

Erről tanúskodik a már idézett riport is, „A tömeg a hangoskodókat vagy radikálisabb kijelentéseket tevő személyeket leinti…A szemtanú szerint „amikor megjelent a MIÉP-es Csurka, akkor pedig a tömeg a ’Nem kell Csurka!’ rigmusba kezdett bele.” Aztán befutott a Fradi-keménymag, illetve az újpestiek (akik feltüzelve érkeztek a 3-0-ra nyert soproni meccsről.) Itt a magyarázat a hangosításra: a B-közép háza táján mindig akad ilyesmi. Meg hanggránátok és görögtűz is. Bevetésre is került a pirotechnika, ledöntötték a kordont és provokálták a rendőröket. „…elrepült három-négy görögtűz meg pár sörösüveg is, de már pofáztak a tömegből: „Ezt most miért kell?”  Én meg mondtam nekik, hogy „Miért kell bazmeg, miért? Húzzál haza a faszba, állni a szobádban is tudsz vigyázállásban, bazdmeg.” – írja egy huligánpárti krónika. (Karcagi D.: Közellenség. Geobook Hungary Kiadó. 2009. 57. o.)

Szinte az összes Kossuth téri megemlékezés arról beszél, hogy tömeg eleinte nyugodt volt, hogy közülük sokan csitították az erőszakos hangadókat. Az egyik kifejezetten azt mondja, az erőszakkal, majd az MTV elfoglalásával „a tüntetések már ekkor kisiklottak, elvesztették békés jellegüket, sokan megriadtak, ezért nem mentek később százezrek a térre.” (A Kossuth tér titkai. A 37 nap hiteles története. Szerk. Paládi József. Dunapress Kft, Bp., 2006. 4. o.) Itt érdemes közbevetni a jobbos, Fidesz-párti összeesküvés-elméletek azon vonalát, hogy úgymond a tömegbe beépült provokátorok, rendőrspiclik, titkosszolgálati ügynökök voltak a békebontók. Ennek azonban ugyanúgy nincs semmi valóságalapja, mint Debreczeni elméleteinek. Nem egyéb mindez, csupán a „nemzeti oldal” hárítása. Amellyel tagadja a szélsőséges bujtogatók és huligánok létét. Illetve azt állítja: ha mégis vannak ilyenek, azok nem a „mieink”, hanem az ellenség bábjai. Valójában a magát nemzetinek tituláló oldalon nagyon is akadnak bőséggel olyan „hagyományőrző” és „sportszerető” csoportok, akik kedvelik az öncélú, megideologizált erőszakot. Nem azért verekednek, nem azért keresik a balhét, mert Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor erre utasította őket. Egyszerűen szeretik, illetve beleillik militáns világképükbe.

Azért ostobaság Debreczeni állítása a Fidesz-szervezésről, mert ha Orbán és pártja tényleg hetek óta készítette elő a beszéd publikálásával való kormánybuktató robbantást, akkor nem több ezer ember van aznap este a Kossuth téren, hanem több százezer. Minimum. A 2002-es Kossuth téri kampánygyűlés óta tudjuk (amit a Békemenet többször is megerősített), hogy a Fidesz kisujjból összehoz pár százezer tüntetőt. Egészen másként alakulhatott volna, ha nem párezres, vegyes összetételű tömeg követeli Gyurcsány lemondását, hanem félmilliós demonstráció.

A Fidesz és a szélsőjobb között természetesen volt egyfajta munkamegosztáson alapuló informális kapcsolat. „2006-ig folyamatos kommunikáció volt a Fidesszel, voltak témák, amelyekben mi tematizáltuk a jobboldali közbeszédet, például az SZDSZ ellen szervezett performance-okkal…2006-ban megmérettük magunkat, és a választóktól kapott 2,2 százalékos felhatalmazásunkkal elkezdtünk közeledni a Fideszhez.” – nyilatkozta a párt volt alelnöke. A 2006 őszén meglévő Fidesz-szélsőjobb kapcsolat indirekt bizonyítékaiként merültek fel azok a telefonlehallgatási jegyzőkönyvek is, amelyekből kiderül: „…Demeter Ervin Grespik Lászlóval, Ékes Ilona pedig Tomcattel beszélt telefonon.” Igaz viszont, hogy a beszélgetés tartalma a titkosítás miatt nem lett publikus, miként az is, hogy: „Az ellenzéki képviselő perelt, s a bíróság megállapította, alaptalan volt a titokminiszter állítása.” S az is látható, hogy se a Fidesz, se a vele kétségtelenül sok vonalon összefonódó szélsőjobb (polgári körök, MIÉP-Jobbik, stb.) nem úgy viselkedett ekkor, mint amely épp egy jó előre kitervelt, profi államcsínyt vagy „forradalmat” hajt végre, hanem zavarodottan, úgy, mint akiket szintén váratlanul ért a dolog.

A tévéostrom utáni napok egyikén „Áder János zaklatott kijelentést tesz….Felszólítom Gyurcsány Ferencet, ha azon töri a fejét, hogy utcára küldi provokátorait, ha netán azt gondolja, hogy néhány ember élete sem drága ár azért, hogy ő hatalomban maradjon, és hogy ha esetleg az is megfordult a fejében, hogy saját maga ellen megrendezne egy merényletet, azt ne tegye.” (Erők és terek. A válság napról napra, óráról órára. Szerk. Varga Lajos Márton Népszabadság Könyvek, 2006. 113., 117. o. Továbbiakban: Erők és terek, 2006.)

A Fidesz éppúgy saját paranoiájának rabja, mint Gyurcsány. Retteg a provokációtól, biztos abban, hogy az egész zavargás a kormány műve. Főként, mivel a kutatások azt bizonyítják, a tévé eleste után némiképp, s igaz, csak átmenetileg, de csökken a Gyurcsány-ellenes közhangulat. A legnagyobb ellenzéki párt nemhogy nem tervez új demonstrációt a Kossuth térre, de saját korábbi gyűlését is lemondja. „A Fidesz az önkormányzati választások utánra halasztja szeptember 23-ra tervezett nagygyűlését – jelentette be az ellenzéki párt elnökségének a döntését Kövér László választmányi elnök csütörtöki sajtótájékoztatóján. Kövér a pontos dátum megjelölése nélkül azt is közölte: a nagygyűlést az önkormányzati választások után rendezik meg. Az indoklás szerint a párt elnöksége a békés, jó szándékú polgárok védelme érdekében, a kialakult helyzetre tekintettel döntött így, miután szerdán „konkrét információk” alapján arról kaptak tájékoztatást a kormány képviselőitől, hogy a demonstrációt provokációk, „robbantásos merényletek” zavarhatják meg. Szilvásy György kancelláriaminiszter szerint viszont nem elsősorban robbantásos merényletek merültek fel kockázati tényezőként. (Orbán Viktor pártelnök este a rádióban azt mondta: a kényszer győzött, nem a józan ész.)” – szól a közlemény. (Erők és terek, 2006., 76. o.)

A Fidesz defenzív elhatárolódási kényszerben volt. „Ha kell, magam védem meg az MSZP debreceni székházát, már csak azért is, mert az a városé – jelenti ki Kósa Lajos.” (Uo. 42. o.) „”Ha kell, saját testemmel megvédem az MSZP városi irodáját” – közölte szerdán az MTI-vel a Fidesz egri polgármester jelöltje. Úgy tűnik tehát, hogy nem egyedülálló Kósa Lajos debreceni városvezető gesztusa, miután az országban több helyen ért támadás szocialista pártirodát, fenyegetés jelölteket.” (Uo. 56. o.) Orbán nem is ment el a Kossuth téri gyülekezők közé. „Ha én elmennék, az a benyomás keletkeznék, hogy mi szervezzük, vagy mi akarjuk politikai célokra felhasználni ezt a tüntetést. Ez pedig nem igaz. Nem mi szerveztük, nem akarjuk felhasználni semmilyen ellenzéki politikai célra.” – fogalmazott Orbán az Info Rádió Aréna című műsorában.

A Fidesz csak október 2-án, az események után több mint két héttel, az önkormányzati győzelem által visszanyert önbizalommal intézett ultimátumot a kormányhoz. A Fideszen belül komoly vitát generált, miként kezelje a válsághelyzetet. Valószínűleg több okból határoztak a defenzív, követő üzemmódú taktika mellett. A provokációfóbiájuk mellett nyilván azért, mert 2006 őszén az amúgy is megosztott, vitáktól gyötört Fidesz-vezetésnek nemigen akarózott Gyurcsányt rögtön megbuktatni. Tisztában voltak az ország gazdasági helyzetével, hogy előbb-utóbb drasztikus megszorítások kellenek. Aligha lett volna ideális számukra, ha nekik kell a 13. havi bért, nyugdíjat visszavenni, leépítéseket csinálni. Egyértelmű, hogy csak félszívvel, félgőzzel voltak benne az egészben.

Maga a beszéd után kirobbanó zavargássorozat jól észlelhetően magán viseli az esetlegesség, a spontaneitás, az „alkalom szüli a balhét” jegyeit. A szlovák rendőrségről kiszabaduló Toroczkai László (lásd az első részben) először hazamegy Szegedre, s csak onnan csatlakozik a tömeghez (mint azt Debreczeni is leírja a 112. oldalon), a Fradi-huligánokhoz csatlakozó lilák Sopronból érkeznek. Ha valaki puccsra készül, akkor a csapatait nem köti le utolsó pillanatig vidéken, külföldön, hogy egy váratlan szituáció feltartóztassa őket, hanem jó előre odarendeli, készenlétbe helyezi.

Politikus nélkül a rendőr félkarú óriás

Az igazi „rejtély” persze az, hogy miért esett el az MTV-székház.  „Ha a rendőrség már a Kossuth téren határozottan és tisztességesen végzi a dolgát, ha elkapja, lefekteti, megbilincseli, beviszi a keményfiúkat, nincs székházostrom.” – írja a biztonsági szakkommentátor. (Tarjányi Péter: Meglátni és megveretni. Székházlángok, utcai csaták, terrorizmus – ahogy Nagy József lejegyezte. Park Könyvkiadó, Budapest, 2008. 9. o.) Debreczeni is úgy véli, a rendőri vezetés helytelenül cselekedett. „Amikor inkompetens módon, rosszul értelmezett „politikusi bölcsességgel” nyilvánvalóan hamis jogi diagnózist adott a történtekről és önkormányzati választási gyűlésnek minősítette a be nem jelentett, erőszakossá fajuló tüntetést. Ahelyett, hogy azonnal (s akkor még különösebb gond nélkül) föloszlatta volna.” (107. o.) Na de miért is történt így? E sorok írója korábban is próbált már erre választ keresni. S ma is csak arra jutott: nagyjából ugyanaz történt itt, mint korábban a taxisblokádnál (vagy most a diáktüntetéseknél) Egy népszerűtlen, sokkoló fordulat történt (benzináremelés, hazugság lelepleződése, a tandíj de facto bevezetése), amely spontán tiltakozásokat váltott ki. Békés (de legalábbis annak induló), ám engedély nélküli, bejelentetlen, időnként a közlekedést is akadályozó tüntetések kezdődtek, amelyeket a rendőrségnek (nem lévén a törvényes alapjuk) fel kellett volna oszlatnia.

Csakhogy egy ilyen, még pont békés vagy „határeset” demonstráció erőszakos kezelése még népszerűtlenebb lett volna, mint az ügy, ami kirobbantotta őket. Az efféle necces dolgokban a hazai rendőrség politikai jóváhagyás, felsőbb utasítás hiányában nemigen mer lépni. A politika viszont szabad folyást engedett, nem akart beleszólni. Vagy arra biztatta a rendőröket, kicsit tűrjenek, ne lépjenek fel.  „…Gyurcsány Őszödön tényleg megbukott – hiába bizonygatja az ellenkezőjét -, és az „igazságbeszéddel” olyan helyzetet teremtett, amelyben kiderülhetett, mit érnek valójában a tábornokok… Mindezek után 2006 szeptemberében döntés elé állították őket, amelyben benne volt a bukás lehetősége, sőt mi több, a döntések következménye élő adásban látható a televízióban. Naná, hogy idegesek lettek. Ráadásul a politika is zaklatta őket: „Mi lesz ebből, főkapitány?” Kemény kérdés, amit ha pánikolva, remegő hangon tesznek fel, a tábornok is remegni kezd. A tábornok ugyanis hierarchiában él, megszokta, hogy azt kell követni, akinek nagyobb kolomp lóg a nyakában. És ha ez a kolomp nem azt kolompolja, hogy „irány a jegenyefa”, hanem azt, „fogalmam sincs, melyik a helyes út”, abból baj lesz. A politika a lehető legrosszabb dilemma elé állította a tábornokokat: tudni akarta, melyik oldalon állnak, számíthat-e rájuk. Tudni akarta, hogy kivel kolompolnak, velük-e, vagy mással. Megkezdődött a felelősségtologatás” – írja Tarjányi Péter. (I. m. 14. o.)

El lehet képzelni a beszélgetést: kirobban a botrány, riadalom és pánik van mindenütt. A rendőrtábornok hívja az illetékes politikusokat: most mit csináljak? Oszlassak vagy ne oszlassak? A hatalom birtokosa azonban (aki máskor oly szívesen beleszól, intézkedik, nyomást gyakorol) most hárít. „Te vagy a szakember, te vagy a felelős, tábornok úr, cselekedj belátásod szerint!” – mondja. S közben nagyon jól tudja, hogy a felülről jövő eligazításra kondicionált szakmai vezető magára hagyva úgyse mer csinálni semmit. Gyurcsány a böszme-gate után pontosan tudta azt, amit Antall József a taxisblokád vagy Orbán Viktor a diáktüntetések, kormányhivatal-foglalások alatt. Ha a rendőrség nekimegy a békés (ám illegális) tiltakozásnak, az jogilag korrekt, ám politikailag nagyon rizikós. Inkább várjunk ki, mi lesz belőle! – ez lehetett a vezérelv. A taxisblokádnál és (legalábbis mostanáig) a diáktüntetésnél bejött ez a taktika. Őszöd után viszont nem.

Mindezt Debreczeni se tagadja. „Nem azt mondom, hogy a „közlekedés akadályoztatása” kérdésben direkt módon a politikának (a belügyminiszternek, a miniszterelnöknek) kellett volna kimondania a döntő szót. Ám azt igen, ha a rendőröknek megvan az a kontaktusuk a kormányzattal, amire az adott helyzetben szükségük lett volna, ha a kormányzat biztosítja őket, hogy helyes és törvényes döntésükhöz megkapják a megfelelő politikai támogatást, akkor egész másként alakulhattak volna a dolgok.” – írja le az Astoria kapcsán. (237-238. o.) Ő maga idézi Boross Péter volt belügyminisztert, korábbi miniszterelnököt, aki a zavargások napjaiban úgy nyilatkozott, hogy: „Jelenleg nincs az a személy, aki politikai támasztékot adna a rendőrségnek…Én tudom, hogy kilencven után, kilencvenegyben mi volt az én feladatom belügyminiszterként: hogy merjenek, merjenek fellépni” a rendőrök, ne pedig az egyes politikai erők reagálását mérlegeljék.” De ha így van, akkor kinek a felelőssége ez? Kinek kellett volna ezt a politikai támasztékot megadni? Nyilván a kormánynak, illetve az azt vezető miniszterelnöknek. Csakhogy: „A miniszterelnök politikai értelemben súlyos sebet kapott: alkalmatlanná vált erre.” – ismeri be Debreczeni. (237. o.) Csakhogy se ő, se a többi Gyurcsány-hívő nem hajlandó levonni ebből a racionális következtetést.

Hogy a politikai és morális ballaszttá vált Gyurcsány Ferenc lemondása (és következő ciklusig történő visszavonulása) lett volna szükséges. Hosszú távon az országnak (és a szoclib tábornak) is az lett volna az érdeke, hogy azonnal (vagy egy néhány hónapos mandátumú technokrata válságkormány regnálása után) előre hozott választások legyenek. Új pártelnökkel, új kormányfővel az MSZP-SZDSZ tandem ekkor még el tudta volna kerülni a kétharmados lavinát, a Jobbik-áttörést.

A Fidesz-érdek azonban nem Gyurcsány azonnali bukása, hanem lassú amortizálódása volt. „…bár az ellenzékiek folyamatosan nyomás alatt tartják Gyurcsányt a trágár hangú őszödi hazugságbeszéd óta, politikai érdekeik – bármilyen meglepő is – azt kívánják, hogy a szocialisták ne tudjanak megszabadulni a lejáratódott, erkölcsileg elkoptatott, rendkívül népszerűtlen vezetőjüktől. Ha tényleg ez az ellenzék stratégiája, és sikerül megvalósítania, akkor valóban megalázó vereséggel számolhat a baloldal 2010-ben.” – vallja be 2008 márciusában a párt holdudvari szócsövének tekinthető Magyar Hírlapban Torkos Matild. (Ekkor, a népszavazási diadal után már a Fidesz sem titkolta, büszkén másodközölték is a honlapjukon.) „…az átlagember tetteit a szándékai, a politikusokét a következményei alapján kell megítélni.” – hivatkozik Max Weberre Debreczeni. (24. o.) Gyurcsány pozíciójához való ragaszkodásának következménye Orbán túlhatalmon alapuló rezsimje, a konszenzusos alkotmányon nyugvó jogállam halála, a szélsőjobb korábban példátlan megerősödése lett.

Távvezérelt focinácik

A könyv lapjain beindul a tévéostrom, lángok füstje vegyül könnygázzal, Debreczeni képzelete pedig csúcsokat dönt. Jó érzékkel alapoz arra a kisemberi gondolkodásra, amely nemigen képes elfogadni a legegyszerűbb magyarázatot. Hogy Kennedyt egy magányos lövész ölte meg, hogy az ikertornyokat leromboló repülőgépeket maroknyi, komolyabb logisztikai háttérrel nem rendelkező terrorista foglalta el, késsel, körömreszelővel és ollóval. S hogy a Magyar Televíziót néhány tucat (de maximum pár száz) hobbi-garázda vette be. Mindenféle kormány-vagy párttámogatás nélkül.

Ezt nem csak a Gyurcsány-párt képtelen belátni. Ugyanígy a túloldal is elméleteket gyárt, a veszetteket képviselő Bayer Zsolttól („Azt mikor vizsgálják meg, hogy az első sorban dobálózók közül hányan voltak a titkosszolgálat emberei? Azt nem tudjuk meg soha?…2006 szeptemberében, a tévészékház ostromakor a hatalom arra várt, hogy meghaljon egy rendőr. S a halott rendőr teste s emléke eltakarja Őszödöt, s az őszödi rémet.”) a szelíd, mérsékelt Pokorni Zoltánig. („A tévéfelvételen jól látszik, hogy 8-10 ember karmesterként irányít 100-150 bőrfejűt, és több tízezer ember meg döbbenten nézi…Szerintem ez egy előre elkészített forgatókönyv volt, orosz rulett, ha úgy tetszik, őrült hazárdírozás, nem jött be Gyurcsány Ferencnek.”) Pedig egyértelmű, hogy a tévéostrom negatív hősei a focihuligánok voltak. Akikben megvolt az erőszakra való hajlam, a szélsőséges világnézet. Akik számtalanszor összemérték már erejüket a rendőrökkel. S akik most tapasztalták, hogy a karhatalom bizonytalan. Így a rivális bandák, vérszemet kapva összefogtak a közös ellenséggel szemben. Benyomulva a kormányzat bénultsága és a parlamenti ellenzék vezérerejének zavartsága miatt támadt hatalmi vákuumba.

„Az egyik jobboldali tévé beszélgetős műsorában állandóan felteszik ugyanazt a kérdést: „xxx napja nem tudjuk, kik ostromolták meg az MTV-székházat.” A jobboldalivá vált egykori élharcos MSZMP kádernek üzenjük: „Mi!”” – írja a már idézett Karcagi-féle huligánkrónika. (114. o.) Amely nem is annyira a balos, inkább a jobbos konteókat igyekszik cáfolni. „Rengeteg elméletet lehet hallani azóta is, hogy mennyi provokátor volt, a civil ruhások kezdték és hasonló sztorikat hallottál a „jobboldal” körében. Az egyik szerencsétlen – mára teljesen el is tűnt – jobboldali megmondó ember egyenesen olyat hazudott, hogy látta, ahogy pénzt adnak kopasz embereknek az ostrom előtt. Ez jó, mert le lehet söpörni vele minden érvet és okot. Mi tudjuk, kik voltak ott, hisz mi ott voltunk. Nem voltak provokátorok. Természetesen nincsenek bizonyítékaink, mert nem ismerünk mindenkit. De még ha lettek is volna – semmire nem voltak hatással. A szurkolók kezdték, és velük tartottak más emberek is.” (64. o.) De ez a magyarázat elfogadhatatlan a két szekértábornak. Legfeljebb az a különbség, hogy ki volt a huligánok megbízója. Debreczeni fantáziája valósággal szárnyal.

„A tévéostromban oroszlánrészt vállaló ferencvárosi és egyéb futballhuligánok – minden őrjöngésükkel együtt – fegyelmezett és jól irányított harcosokként küzdöttek. Mint mindig. A rendőrökkel meg az ellenséges bandákkal vívott kemény utcai csaták szigorú regulát alakítottak ki közöttük: e nélkül nem is lehetne hatékonyan harcolni.” – mondja. (128. o.) S ez nyilván igaz. De előtte és utána felállítja a konteó-tézist. A tévéostrom csúcspontjára, amikor a felmentőnek szánt vízágyú lángol, a huligánok gyűrűbe fogják a járművet, a bent rekedteket tűzhalál vagy lincselés fenyegeti, „majd az események váratlan fordulatot vesznek. Különös fordulatot. A lincselésre készülők hirtelen, mintegy varázsütésre, megszelídülnek, lemásznak a félig lángban álló monstrumról, félrehúzódnak és hagyják, hogy valakik gondjaikba vegyék a tetőn kimászó személyzetet – két-három halálra szánt embert -, szelíden elkísérjék őket a tér sarkáig, hogy a hajuk szála se görbülhessen, és a Széchenyi utcán át biztonságban eljuthassanak társaikhoz.” – kovácsolódik a teória. (Uo.) „A vízágyút Molotov-koktéllal felgyújtó megvadult harcosokhoz akkor és ott nyilván parancs érkezett, ők pedig azonnal engedelmeskedtek neki. A lincselés elmaradt. A tévé ostroma és az események olyan méretű elfajulása, amelyet mindenki nyomon követhetett a Hír tévé jóvoltából, biztosan nem szerepelt azok terveiben, akik oly gondosan készítették elő a talajt az őszödi botránynak és akik le akarták aratni annak összes politikai gyümölcsét. A vészesen eszkalálódó erőszak ekkor már több kárt okozott, mint hasznot. Néhány rendőr halála pedig végképp a visszájára fordított és tönkretett volna mindent.” – nyomja be a végén a slusszpoént. (128-129. o.)

Szép hipotézis. A Fidesz (azon belül Orbán és Kubatov) által jó előre beidomított focinácik parancsot kaptak…tudjuk, honnan. Debreczeni a 144. oldalon felsorol mindent, Orbán Fradi-vizitjétől kezdve a Fradi-szurkoló Kubatov 2010-es FTC-elnökségéig. Így válaszolván a maga módján Kacziba Antal, a Gönczöl-bizottság tagja, illetve Nemes Sándor, a Rebisz parancsnokhelyettese által feltett kérdésekre. „Valaki mozgatta ezt a tömeget. Valaki odahívta. Én is kíváncsi lennék rá, hogy vajon kicsoda.” – így Kacziba. (143.o.) „…azok az emberek hogyan kerültek oda. Ki mobilizálta őket? Milyen motivációval mentek oda?” – veti fel Nemes. (Uo.) Példátlannak mondva, hogy a huligánbandák egyesültek. Vegyük sorra. Miért nem halt meg egy rendőr sem az MTV-székháznál? Ugyanazért, amiért a stadionok környékén sem. A focihuligánok szociopata utcai verekedők, de nem gyilkosok. Debreczeni állításait pedig szétfeszíti az önellentmondás. A huligánok egyrészt fegyelmezettek, másfelől viszont elfajulnak, eszkalálnak, belerondítva a szépen kidolgozott tervbe, nagyobb kárt okozva, mint hasznot. Aztán jön a parancs és leállnak. De akkor miért nem jött hamarabb a parancs, hogy még ennyi kár se legyen? Ki mozgatta őket, hogy kerültek oda – tipikus irányított konteós felvetések, amelyek magukban hordozzák a választ.

Az összeesküvés-elméletek legfőbb törvénye, hogy se az egyén (magányos tettes), se a tömeg (székházfoglalók) nem képesek önálló cselekvésre, valaki folyton áll mögöttük a háttérben. Nyilván kiábrándítóbb, hogy nem volt itt démoni konspiráció, csupán egy rosszul kezelt válsághelyzet, amelyek köszönhetően az Ismeretlen Focihuligán megkapta a tizenöt perc hírnevét az ország történelmében. Mert lehet, hogy utálták egymást, de a rendőröket még jobban. Ez egy önjáró szubkultúra, külön belső törvényekkel.

Válság nincs, a rendőrség pedig egyre jobban dolgozik

Jól ismerték őket, a rendőrök éppúgy, mint a titkosszolgálatok. Főként, mivel az oroszlánrészük militáns szélsőjobbos. Debreczeni viszont, szerecsenmosdató igyekezetének hevében azt állítja, hogy azért érte a dolog meglepetésként, felkészületlenül a kormányt, mert: „Az 1990-ben kirobbant „Dunagate” botrány óta a kormányok kínosan ügyeltek rá, hogy távol tartsák a titkosszolgálatokat a politikai szervezetektől. Senkit sem figyeltek meg, a szélsőségeseket sem. A tévéostrom napjától ez a helyzet megváltozott. Az NBH gyorsan beépült ezekbe a szervezetekbe, és titkos eszközöket alkalmazott az erőszakos események szervezését és kivitelezését végző személyekkel szemben.” (196. o.) Ez egyszerűen nem igaz. Olyannyira nem, hogy az NBH – mint évkönyveiből kiderül – 2006 előtt is foglalkozott szélsőségesekkel, pl. Bácsfi Diana csoportjával, illetve „több alkalommal is sikeresen akadályozta meg szélsőséges oldalak működését. Egy esetben például a titkosszolgálat azonosított egy személyt, aki egy magyar internetszolgáltató oldalain, de amerikai szerveren tárolt uszító dalszövegeket, s az ügyben az NBH büntetőfeljelentést is tett.” Tehát eleve nem fedi a valóságot, amit a könyv erről mond.

A zavargásokkal összefüggésben komoly bírálatok érték nemcsak a Petrétei József által felügyelt, Bene és Gergényi által vezetett rendőrséget, de a Szilvásy György felügyelte titkosszolgálatot is. Utóbbit épp az MSZP Biztonságpolitikai Országos Tagozatának keretén belül működő Nemzetbiztonsági Munkacsoport kritizálta, mondván: „A kormányzati döntés szerint ötről háromra kell csökkenteni a magyar titkosszolgálatok számát…azonban az „előkészítetlen döntés” egyenes következménye volt, hogy a titkosszolgálat állománya és apparátusa kritikus helyzetben (például az őszi események idején) elbizonytalanodott…a szolgálatok nem bizonyultak kellőképpen hatékonynak a bűnmegelőzésben, a bűnelkövetési szándék feltárásában, hiszen nem tudták előre jelezni, hogy szélsőséges csoportok a kormányellenes demonstrációkat rendzavarásba fordítják.” Debreczeni szerint viszont a „szélsőséges politikai szervezetekre a tévéostrom óta rákattant” titkosszolgálatok (157.o.) gyorsan beépültek. Amellett pedig: „A rendőrségen viszonylag gyorsan megtörtént a 2006-os extrém helyzet során napvilágra került hiányosságok pótlása és a hibák orvoslása. A kormányzat megteremtette a szükséges anyagi forrásokat, így 2007 tavaszára a rendőrök fölszerelése már nemigen hagyott kívánnivalót maga után. A rendőri vezetés és a testület földolgozta a tapasztalatokat, így Bene vezérőrnagy komoly eredményekről számolhatott be a parlamenti bizottság előtt.” (264. o.)

Hogy a Gyurcsány-kabinet rendőrsége és titkosszolgálata milyen eredményesen vette fel a harcot a mások rendezvényeit szétverő, terrorakciókat elkövető, romákat gyilkoló, különböző személyeket fenyegető, épületeket felgyújtó szélsőségesekkel, annak a cikkíró külön tanulmányt szentelt. 2006 őszétől 2009 tavaszáig, Gyurcsány regnálása alatt a militáns szélsőjobb végig szinte azt csinált hazánkban, amit akart. Kvázi, de facto büntetlenül. A tévéostrom után még emberek sorát zaklatják, lángba borítanak egy jegyirodát, törnek-zúznak, pogromot szerveznek a melegfelvonulás idejére, sorozatban fullasztanak botrányba különféle rendezvényeket, zavartalanul és sikeresen „dolgozik” a Magyarok Nyilai és a rasszista halálbrigád. Az MTV-foglalás, Budapest központjának rendszeres feldúlása után két évébe telt a rendőrségnek feltalálni a tömegoszlatási spanyolviaszt, vagyis hogy „nálunk is azt a módszert készülnek alkalmazni a randalírozó tüntetőkkel szemben, amit számos más államban is: nem ’kergetőznek’ a rendbontókkal, hanem bekerítik őket. Ezt követően mindenkit igazoltatnak, s egyenként bocsátják útjukra őket, ha viszont valakit konkrét törvénysértés elkövetésével gyanúsítanak, azt azonnal őrizetbe veszik.” Gyurcsány a szélsőjobbos terrorizmus ellen képtelen volt eredményeket felmutatni, utódja, Bajnai Gordon idején viszont ez pár hónap alatt sikerült. A Magyarok Nyilai és a halálbrigád lakat alá került, a rendzavarások is megszűnnek.

Debreczenit mindez nem zavarja, mert a Fidesz vélt bűnét, a Gyurcsány elleni puccsot akarja igazolni. „Magyarországon a szó valódi értelmében nem volt politikai válság. Ezt csak ki akarták provokálni, s ennek egyik eszköze volt a válság állandó emlegetése és az emberekbe való beleszuggerálása. A hazugságkampány jól megszervezett mozzanata volt a válság médiában való permanens tematizálása az ismert papagáj-kommandó révén. A Fidesz által kiprovokált zavarkelést és káoszt akarták széles társadalmi ellenállásnak, mély társadalmi válságnak bemutatni…Egy…kommunikációs offenzívát láttunk, ami nagyszabású kísérlet volt arra, hogyan lehet a válságot mesterségesen generálni…” – idézi Ágh Attila tanulmányát. (247. o.)  Mintha visszaugrottunk volna negyedszázadot az időben, szinte halljuk Kádár Jánost, ahogy utolsó MSZMP-főtitkárként adott interjúi egyikében bizonygatja: nincs válság. A kádári tévéhíradó utolsó főszerkesztőjét citálva: „Mivelhogy az agitáció és a propaganda irányítása igen nagy mértékben hajlott arra, hogy kövesse a kádári koncepciók, sőt hangulatok változásait, a televízió politikai műsorait úgy instruálták, hogy ha nem is tagadható már a válság léte, az efölötti elmélkedések nem üdvözlendők, helyette arra kell sorozatosan rámutatni, hogy az emberek tudatában nagyobbnak jelenik meg ez a válság, mint amekkora valójában.” (Aczél Endre: Híradó-puccs. Mai Nap Kiadó Rt. Bp., 1990. 29. o.)

Hogy eme válság csúcspontját, az erőszakhullámot a Fidesz robbantotta ki és irányította? Ezt sokan feltételezték, de épp Gyurcsány leghűbb bizalmasa cáfolta. Nem, nem Debreczeni József. „Délután Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke azt mondta, a Fidesz asszisztál az alkotmányos rend megdöntésére irányuló kísérletekhez. Később Szilvásy György kancelláriaminiszter azt nyilatkozza, a parlamenti pártoknak nincs közük a vandalizmushoz.” (Erők és terek, 2006. 90. o.) De még a hagyományos szélsőjobb kezdeményező és vezető szerepe is megkérdőjelezhető. A zavargások tömegbázisának irányítói a focihuligán közösség mellett a szélsőség szélsőségesei közül verbuválódtak. Egyetlen komoly legális erő se vállalta fel őket. Ennek jegyében, a Fideszt követve, szeptember 25-én: „A jövő hétre halasztja az országos gazdademonstrációt a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége.” (Uo. 139. o.)

A Kossuth téren a tévéostromot követően ugyan felszólaltak egyes Fidesz-közeli értelmiségiek, Schmitt Pál is megjelent ott. A téren megalapított Új Magyarországért Egyesület a Fidesz-holdudvar nézeteit tükrözte. „Az „ős-Kossuth tériek” szemében langyos volt a programjuk, sőt, ellentétes a radikális követelésekkel. Ez a szervezet kinyilvánította, hogy „veszélyeztetve érzik a demokrácia alapértékeit és az alkotmányosságot.” Nem derült ki, szerintük mik az „alapértékek”? Egy hét telt el, a dolgok természete szerint az itt táborozók már Gyurcsány lemondásával se elégedtek volna meg, mindennap messzebb mentek. Igazi rendszerváltást akartak, új választást, új Parlamentet, mert a jelenlegiből – Wittner Mária fideszes képviselőn kívül –  senki sem állt melléjük.” – von mérleget a már idézett kötet. (A Kossuth tér titkai. A 37 nap hiteles története. Szerk. Paládi József. Dunapress Kft, Bp., 2006. 9. o.)

Inkább a zavartság, az óvatos távolságtartás, a tömeghangulat kísérleti szondázása jellemezte ezeket a napokat a Fideszben, mint egy puccsterv céltudatossága. Még a Jobbik vezetését is sokkolják az események, a Fideszhez hasonlóan ők is visszamondják rendezvényüket, nyilván a provokációtól félő mérsékeltek leszavazzák a radikálisokat. „Lemond Novák Előd, a Jobbik Magyarországért Mozgalom szóvivője és főszervezője. Az ok: súlyos hibának tartja a szervezet szeptember 23-i, Köztársaság téri tüntetésének lemondását.” (Erők és terek, 2006. 137. o.) Távozik a Jobbikból a Kossuth téri megmozdulás alapembere, Molnár Tamás. Így viselkedik egy államcsíny törzsgárdája? Hát nem valószínű.

Papp László Tamás

(Címlapkép: Gilicze Bálint. A cikksorozat befejező részében Debreczeni József 2006. október 23-ról való lényeglátásait és az úgynevezett jogvédők által felfújt rendőri atrocitásokat vesszük majd górcső alá.)