A 2006-os ősz utolsó fejezeteinek elemzéséhez jutottunk. A hazai paranoia különböző világnézeti mutációi csapnak össze e jelképes dátumon a múlt birtoklásáért. „Hogy a magyar baloldal…vissza tudja szerezni a jövőjét…ahhoz vissza kell szereznie a múltját. A 2006-os őszét is.” – írja Debreczeni József, aki keresztes lovagként vágtat bele az apokalipszisbe, hisz 1984 óta tudjuk: aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is. Papp László Tamás könyvkritikája, harmadik rész.
Debreczeni József könyvének a tömegoszlatásról, a rendőri jogsértésekről – azokon belül főleg október 23-ról – szóló részét elolvasva valami teljesen egyértelművé lesz. A balliberális oldal főárama (legalábbis annak gyurcsányi hányada, bár az MSZP értelmiségi köreit nézve sem lehetnek illúzióink) nagyjából úgy tekint a liberális jogvédőkre 2006 ősze kapcsán, mint a jobboldal tekintett (és tekint) egy hatósági cigányverést, hajléktalanzaklatást, jogsértő intézkedést kifogásoló TASZ-nyilatkozatra. Vagy miként a Fidesz reagált a Bayer Zsolttal szemben, a cigányok méltóságáért tüntető ellenzékiekre. S ahogy az egykori vagy jelenlegi hatalom támogatói általában viszonyulni szoktak a jogsértéseiket leleplezőkre. Hogy ezek a „doktriner, moralizáló, a politika valós viszonyai iránt érzéketlen.” (Debreczeni József, i. m 257. o.) értelmiségiek a bűnözőket, a terroristákat, a gyilkosokat védik. S bezzeg az ellenük hősiesen küzdő, túlhajszolt és alulfizetett rendőröket állandóan bántják, zaklatják. Ez a parttalanul, kritikátlanul rend-és rendőrpárti nézőpont általában jellemzi a mindenkori kormányzattal fenntartás nélkül azonosuló holdudvart. Bár Debreczeni esetében nem egyszerűen laikus párthívő értelmiségiről van szól, hanem politikusról és pártkatonáról. Aki – különböző pártok színeiben – pártpolitikusként vagy pártdelegáltként, politikusi tanácsadóként kisebb-nagyobb megszakításokkal a politika által létrehozott testületek, intézmények tagja, illetve jelölje volt.
S vélekedése a rendőri atrocitások kapcsán legfeljebb árnyalatokban tér el az általa oly sokat bírált „nemzeti oldal” gondolkodásától. „Nézzük az azonosítószámok ügyét. Akkor is ez volt, azóta is ez a jogvédők és a sajtó egyik főtémája. Mondhatom: vesszőparipája. Azért mondhatom, mert 2006 őszén ezzel a kérdéssel jóval többet – továbbá sokkal nagyobb morális felindulással – foglalkoztak, mint önmagában azzal a ténnyel, hogy erőszakos támadássorozat érte a közrendet: a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét.” – írja. (216.o.) A kormányok híveinek általában fájni szokott, hogy a jogvédőket, oknyomozó újságírókat, függetlenségre törekvő írástudókat jobban érdekli a törvénytelen közhatalmi erőszak, mint az ugyancsak jogsértő magánerőszak. Debreczeni eme „fennakadását” Tokfalvi Elek is észrevételezte, mondván: „A fideszes interpretációtól eltér, és Debreczeni is külön változatként írja le a többféle irányzathoz tartozó jogvédők álláspontját, melyet, mondván, hogy ezek egyoldalúan a rendőri erőszakra koncentráltak, „elbagatellizálva az ellenzéki lázadás antidemokratikus és erőszakos jellegét”. De hát – mondom én – a jogvédőknek az a dolguk, hogy az egyént védjék, pártállásától függetlenül, az állam ellen, és ez teljesen rendjén van addig, amíg át nem veszik valamelyik hivatásos politikai erő összeesküvés-elméletét, vagy nem fabrikálnak saját konteót. Volt olyan jogvédő, aki megtette, és ez egybeesett a Fidesz verziójával; volt olyan, aki nem. Nincs olyan, egységes „jogvédő narratíva”, amilyenről Debreczeni beszél.”
A könyvben felrajzolt „Bezzeg a fasiszta huligánokkal nem foglalkoztok annyit!” felvetéstípus lényegében a “Bezzeg akkor nem tiltakoztok, amikor kirabolták az öreg nénit a cigányok!” mondatnak a párja. A TASZ-nak jobboldalról rendszeresen szemére vetik, hogy nem törődik a gettó-és lumpenbűnözés vidéki áldozataival. Csakhogy egy jogvédőnek nem a magánemberek (vagy közhatalommal nem bíró szervezetek) által elkövetett köztörvényes bűncselekmények vizsgálata a feladata. Hanem az – mint azt az ilyen bírálatokra reagáló TASZ-poszt kifejti – „hogy elősegítse a polgárok szabadságjogainak érvényesülését az állam indokolatlan beavatkozásaival szemben.” Egy demokráciában nyilvánvalóan nagyobb botrány, ha az állam követ el bűncselekményt, normasértést, mintha magánszemély vagy magánszervezet teszi. Debreczeni József (a jobbos TASZ-bírálókhoz hasonlóan) ezt fordítva látja. Természetesen csak akkor, ha párttársai vannak hatalmon.
Debreczeni az október 23-i történések kapcsán is nagyon hamar eljut ugyanazon, szürreálisan paranoid, bűnbak-és mítoszgyártó világba, mint jobboldali ellenfelei. „…hogyha a rendőr nem azonosítható, nem felismerhető, nem kérhető visszamenőleg számon rajta az intézkedés törvényessége. Ez nagyon súlyosan képes befolyásolni a rendőri intézkedés törvényességét és szakszerűségét, ezért az egy súlyosan hibás intézkedés, ha a rendőrt azonosító jelvény nélkül engedik ki bármilyen alkalommal. Szakmai szempontból ennek egyetlenegy esetben tudok jelentőséget tulajdonítani, sőt, elfogadni, hogyha terrorcselekmény megfékezésére fegyveres terroristák ellen vetik be az egységet, ugyanis akkor bosszút állnának rajtuk. Minden más esetben, ahol az állampolgárok jogait sértik, ott mellőzhetetlen a rendőr azonosíthatóságának a megteremtése.” – idézi Kacziba Antal volt rendőrtábornokot, az események kivizsgálására a Gyurcsány-kabinet által létrehozott Gönczöl-bizottság tagjának a Gulyás-bizottság július 14-i ülésén tett nyilatkozatát. (216-217.o., a teljes ülés jegyzőkönyve itt) Egyetértően citálja, ám rögvest hozzáteszi: „Az a kérdés persze fölvethető, hogy a rendőri intézkedések döntő többsége „az állampolgárok jogait sértette-e”, avagy fölfegyverkezett kvázi terroristák ellen irányult 2006 őszén. Ne feledjük: a Kossuth téren felolvasták, s egyes internetes portálokon közzétették a randalírozókat előzetesbe helyező bírák nevét és lakcímét!” (217.o.)
Utcai garázdákat, focihuligánokat majdhogynem terroristáknak „átminősíteni” (akiknél ugyebár azonosítani sem kell az intézkedőket, nehogy bosszút álljanak), ez semmivel nem jobb, mint a tüntetőkkel szembeni jogsértő fellépést terrorcselekménynek nevező és annak gyanúját Gyurcsányra is kiterjesztő feljelentés motivációja. Vagy a kábeltolvajlást terrorizmusként szankcionálni akaró Fidesz-honanya javaslata. Ha Debreczeni szerint a jogvédők vesszőparipája a hiányzó azonosító, akkor Debreczeni vesszőparipája pedig maguk a jogvédők. Görcsösen, kényszeresen, újra és újra visszatér rájuk. „Többször utaltam már a jogvédők szerepére – amely persze többféle árnyalatú volt. De hogy ez a többféle árnyalat összességében olyan színt adott ki, ami passzolt a Fidesz törekvéseihez, az sajnos egyértelműen kiderül a Gulyás-féle vizsgálóbizottság jelentéséből.” – vélekszik. (253.o.) „Az érintett baloldali liberális jogvédők tehát – akarva-akaratlanul – olyan munkát végeztek a 2006-os ősz kapcsán, ami még 2010 őszén is kivívta az időközben hatalomra (nem is akármilyenre!) jutott jutott fideszesek (plusz jobbikosok, elempések) elismerését. Ez tény. E tényből pedig az a következtetés adódik, hogy azért vívta ki, mert az elősegítette a fideszes (és a jobbikos) célok érvényesítését. (Amelyekkel a taszos-elempés célok és érdekek a jelek szerint kompatibilisek voltak – legalábbis e tekintetben.)” – diagnosztizálja a jogvédők és a jobboldal (sőt szélsőjobboldal) ilyetén való összefonódását. (255.o.) Mely – így Debreczeni – abban is megnyilvánult, hogy mind a jelenlegi kormánypárt, mind a liberális jogvédelem a rendőri atrocitásokat hangsúlyozta. Azt persze nem kutatta a „jogvédő narratíva”, hogy „miféle erők mozgathatják a háttérből az eseményeket” (249. o.)
Idióta jogvédők
„Ez az interpretáció nemcsak a jobboldali (fideszes, jobbikos stb.) értelmezések fundamentumát képezi, de jórészt meghatározza az ún. jogvédő (baloldali liberális, „független értelmiségi”, „független újságírói” stb.) állapotot is. E közös nevező a Gyurcsány személyes felelősségében való egyetértést is magában foglalja. A különbség csupán stílus- és ízlésbeli: eszerint beszélnek ott „szemkilövető”, „véreskezű”, stb. zsarnokról, emitt meg ezért ismétlik el minden lehetséges (és lehetetlen) alkalommal, hogy a volt kormányfő csak úgy nyerheti vissza politikai legitimitását, ha önkritikát gyakorol és bocsánatot kér a történtekért.” – fejti ki. (152. o.) S nem áll meg itt. „Mi is volt a címe annak a régi (1972-es) olasz filmnek? „A rendőrség megköszöni”? A 2006-os magyar változat ez lehet: A Fidesz megköszöni.” – írja egy, a hatósági túlkapásokat elítélő TASZ-nyilatkozat apropóján. Aztán így folytatja: „Külön köszönet illetheti az egyik aláíró Népszabadságban közölt publicisztikáját…Hogy is nevezte Sztálin a saját politikai céljait jóhiszeműen segítő értelmiségieket? A „hasznos hülyék” Stimmel. Valahogy csak eljutottunk 2010 tavaszáig.” – nevezi a Fidesz manipulált ötödik hadoszlopának a rendőri atrocitások ellen fellépőket. (259-260.) Mindenekelőtt, csak a pontosság kedvéért: a kifejezés valójában „hasznos idióták”, egyébként pedig nem Sztálintól ered, s nem is neki tulajdonították. Szülőatyja ismeretlen: „Eredetileg a Szovjetunió nyugati szimpatizánsait nevezték így (a kifejezést rendszerint Leninnek tulajdonítják, de valódi eredete nem ismert.) Grant Harris, a Kongresszusi Könyvtár könyvtárosa szerint az idézetet nem találták meg Lenin egyetlen művében sem. Forrás: Boller, Jr., Paul F., George, John. They Never Said It: A Book of Fake Quotes, Misquotes, and Misleading Attributions. New York: Oxford University Press (1989).” Vagyis a hasznos idióta „olyan ember, aki tudatlanságából kifolyólag önként, lelkesedésből szolgál egy olyan érdeket, amellyel, ha ismerné a valódi természetét, nem szimpatizálna.”
Debreczeni logikája ama támasztógerendán nyugszik, hogy egy kultúrállamban, civilizált emberi társadalomban a jó oldalt a törvényes rend (s annak erőszakszervezete) képviseli, a bűnözők, agresszorok, rendbontók pedig a rossz oldalon vannak. Ami igaz is, viszont az a demagóg következtetés már semmiképp, hogy ebből kifolyólag a rendőrséget egyáltalán nem (vagy csak bizonyos határig) szabad kritizálni, mivel aki ezt teszi, az objektíve a bűn pozícióit erősíti, és az igazságszolgáltatásét gyengíti. „Nem szereted a rendőröket? Akkor, ha kirabolnak, hívj egy huligánt segítségül!” – Ez volt a mottója Moldova György kritikátlanul rendőrpárti művének. (Bűn az élet, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988. 5. o.) Ergo: mi így dolgozunk, ha nem tetszik, hogy így védünk meg, akkor védd meg magad, ahogy tudod. Groteszk megtestesülése ennek a szemléletnek Moldova kötetében a Horthy-nosztalgiázó kommunista rendőrkapitány. Akinek a puha diktatúra nem elég kemény, alig van rendőr az utcákon, bezzeg a háború előtt „ugyanezen a területen harminc-harminckét rendőr állt kint, lényegesen jobb, válogatott emberanyag – hasonlíthatatlanul nagyobb tekintéllyel. Akkor nem mertek volna összeverekedni a rendőr szeme láttára, mert eltörte rajtuk a kardlapot.” (Uo. 12. o.) A helyes oldalon állókkal szemben elnézőbbnek kell lenni, nem szabad az igaz ügyért való küzdelem hevében elkövetett dolgaikat túlságosan felemlegetni.
Csúcsragadozó a paranoiadzsungelben I. – A Nagy Őszödi Konteó
Debreczeni József A 2006-os ősz című kötetét (DE.HUKÖNYV Kft. kiadása, 2012., 280 oldal) elsőre nehéz műfajilag belőni. Belelapozás után a népmese, a törzsi legenda és a vallási eredetmítosz keverékének modern adaptációjára hajaz. Van benne Jó és Gonosz, árulás, Fény és Sötétség harca, a Sátán cselvetése miatti kiűzetés a Paradicsomból, a jót áhítozó, de a rossz által orruknál fogva vezetett gyarló emberek. S a Nagy Harcos, akire orvul rátörtek és meg(karakter)gyilkolták, de a lelke egyszer majd visszatér, győzelemre vezetve népét. Papp László Tamás könyvkritikája, első rész.
Vajon mit csináltak volna Debreczeni József ideológiai elődei, ha a II. világháború idején olyan jogvédők, újságírók cikkeibe botlanak, amelyek az aránytalan és szükségtelen drezdai terrorbombázást, továbbá az amerikai japánok deportálását vagy Katynt tárják fel? Esetleg a hidegháború éveiben a McCarthy-korszak ártatlanul meghurcolt áldozatairól, a vietnami lakosság ellen irányuló, USA-haderő által elkövetett katonai túlkapásokról, a nyugatbarát rezsimek vérengzéseiről szóltak volna? Netán szeptember 11-után a terrorelhárítás jogállamiságba ütköző módszereit oknyomozták? Bizonyára ők is kifejtik, hogy a nácik, kommunisták, iszlám fundamentalisták ellen küzdő szabad világot (és annak fegyverbarátait) gyengíti, ha folyton holmi jogtalanságokról publikálnak, ahelyett, hogy a haláltáborok, a Gulag vagy a terrorizmus szörnyűségeiről írnának. Az természetesen – Debreczeni elfogult csúsztatásaitól függetlenül – létező dilemma, hogy a jogvédő, a tényfeltáró, a kritikus értelmiségi milyen ügyet vállalhat és milyet nem? Csak az önhibájukon kívül bajba került, jóhiszemű ártatlanokat képviseljük? Vagy azokat is, akik (mint bűnözők, huligánok, terroristák) saját törvénytelen cselekedeteik miatt váltak tettesből áldozattá, a hatalmi erőszak sértettjévé?
A Túlkapások c. riportkötet ilyen tekintetben szigorúbban mér. „A cikksorozatban csak olyan esetekkel foglalkoztam, ahol az áldozatok névvel és arccal vállalták a nyilvánosság előtt a velük történteket, és meg tudtak győzni arról is, hogy ők valóban nem követtek el törvénytelenségeket.” Az Amnesty International munkatársai ugyanígy „nem támogathatnak olyan foglyokat, akik erőszakot alkalmaztak vagy hirdettek.” Pont ezen felfogás vélelmezett sérelme okozott meghasonlást a szervezeten belül. „Az év elején az Amnesty felfüggesztette állásából Gita Sahgal nevű munkatársnőjét, amiért úgy nyilatkozott, hogy „súlyos tévedés a tálibok leghangosabb nagy-britanniai szószólójával egy platformra kerülnünk”. Az emberi jogi szervezet múltjának ismeretében azt gondolhatnánk, hogy e kijelentésben nincs semmi különös, Gita Sahgalt mégis felfüggesztették állásából. Az Amnesty ugyanis beválasztotta egy emberi jogi petíciót előadó küldöttségbe azt a Moazzem Begget, aki nyíltan agitál a muzulmán terroristák mellett. Begg megjárta Guantánamót, és létrehozott egy Ketrecfoglyok nevű szervezetet, amelyet ezek szerint az Amnesty vezetői emberi jogi csoportnak tekintenek. Begg nem tagadja, hogy csakugyan dzsihádista, szervezetének vezetői pedig támogatják a fegyveres terroristákat, akik fogságba kerültek.” – írja egy 2010-es tudósítás.
Nehéz éles határvonalat meghúzni. Egyfelől nyilvánvaló, hogy a tényleg bűnös (vétkességüket nem is tagadó) őrizetesek jogait sem lehet megsérteni, a tetten ért elkövetőket is ugyanolyan bánásmód illeti meg, mint a tévedésből vagy rosszindulatból lefogott vétleneket. A sárosakat se szabad aránytalan, embertelen vagy szakszerűtlen intézkedésnek alávetni. A jogvédő vagy tényfeltáró szervezetnek viszont nem hajolhat se maga (önnön világnézete), se az áldozat felé a keze. A Nemzeti Jogvédő Alapítvány és a Civil Jogász Bizottság nyilvánvalóan részrehajló szervezetek voltak, amelyek szélsőjobboldali vezetői – különösebben nem is titkoltan – a politikai karrierjük építésére használták ténykedésüket. (Morvai Krisztina és Gaudi-Nagy Tamás ma a Jobbik képviselői.) A 2006 őszi események kapcsán szintén gyakran nyilatkozó, összeesküvés-elméletét nem is leplező Balog Zoltán akkori Fidesz-képviselő, jelenlegi miniszter, a történtekről jelentést készítő, szintén frakciótag, majd Fidesz-jelölte alkotmánybíró Balsai István vagy a Gulyás Gergely vezette parlamenti bizottság kormánypárti többsége nyilvánvalóan nem az igazságot kutatta, hanem politikai mártíromságot, a Debreczeniével ellentétes tartalmú, de hasonló felépítésű konspirációteóriákat alkotott.
Náluk éppúgy megfigyelhető a tendenciózus nézőpont, mint pl. romaügyekben egyes balliberális értelmiségieknél. Akik jobboldali kormányok idején egy mellément rendőrpofon után majdhogynem gázkamrákról vizionáltak, ugyanakkor a rasszista gyilkosságsorozat nyomozásának botrányos nemzetbiztonsági-bűnügyi „félrekezelése” után se vetették fel a szoclib adminisztráció felelősségét. Vagy itt a Nyilvánosság Klub, amely a Terrorelhárítási Központ (TEK) apropóján Útban a rendőrállam felé címmel tett közzé 2012 áprilisában állásfoglalást. Ugyanakkor a Klub állásfoglalásai közé valahogyan nem bírt beférni a 2006 őszi rendőri túlkapások elítélése. Ellenben a MEZZO zenecsatornáért 2007 márciusában (biztos, ami biztos) ringbe szálltak. Kétségtelen, hogy a jog-és áldozatvédő, tényfeltáró is bizonyulhat elfogultnak, válhat hasznos idiótává. A Live Aid koncertsorozaton az etióp éhezők javára gyűjtött pénzből fegyvereket vettek bizonyos félkatonai szervezetek. Ugyanígy a WikiLeaks esetén is felmerült a „hasznos idiotizmus” lehetősége. „Julian Assange, a Wikileaks kiötlője csak a Nyugat önvédelmének titkos dokumentumait teszi közkinccsé, és egyetlen szava sincs a török vagy a pakisztáni vezetés iszlamista kapcsolatairól, Teherán atomterveiről, az iráni Iszlám Forradalmi Gárda mélységesen korrupt gazdasági machinációiról és emberkínzásairól vagy épp Putyin titkos kaukázusi, illetve arktiszi fegyvertelepítési terveiről. Assange nem tesz egyebet, mint – Lenin szóhasználatával élve – azok a „hasznos idióták”, akik az 1920-as évektől az 1950-es évekig nem demokratikus társadalmaikkal, hanem illúzióik embertelen tárgyával, a Szovjetunióval siettek megosztani a titkokat, s még akkor is igazolva látták tetteiket, amikor azok következménye már eloszlatott minden illúziót.” – veti fel Ara-Kovács Attila.
Ilyen bírálatok nemcsak kívülről fogalmazódtak meg. A WikiLeaks egyoldalúságát Assange egyik legközelibb munkatársa is szóvá tette. „Sokkal kevésbé tűnik vonzó perspektívának egy afrikai vagy thaiföldi börtönben kikötni, esetleg egy orosz folyóban végezni betonnehezékkel az ember lábán, mint a média reflektorfényétől kísérve folyamatosan arról tájékoztatni a világ nyilvánosságát, hogy az Egyesült Államok a nyakára küldte a titkosszolgálatot.” – utal ironikusan annak okára, hogy az USA leleplezése enyhén szólva is túlsúlyban volt az oldalon. (Daniel Domscheit-Berg: Wikileaks – A leleplezés – Hogyan működtettük a világ legveszélyesebb weboldalát. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2011., 209.o.) Nem gondolom tehát, hogy a jogvédőket ne lehetne bírálni, azt pedig végképp nem, hogy mindig, mindenhol és mindenben igazuk lenne. Ahogy romaügyben vagy a terrorizmus elleni harc kérdésében vitába szálltam egyes jogvédőkkel, (az eretnekség, a tabusértés rizikóját is vállalva), úgy 2006 ősze kapcsán is cáfolni próbáltam az elfogult túlzásokat. Egyértelműen nem igaz, hogy hat és fél évvel ezelőtt Budapesten európai, sőt nyugati demokratikus szinten példátlan rendőrterror szabadult volna el. Nem. 2006 őszén kirívóan súlyos, (ilyen egyidejű nagyságrendben Magyarországon a rendszerváltás óta precedens nélküli), de a nyugati világban egyáltalán nem példátlan rendőri atrocitások történtek. Sőt. A nyugati demokráciák II. világháború utáni történetéből rengeteg olyan, vérbefojtott demonstráció sorolható fel, ahol a tüntetők között nem csak sebesülések voltak, de halott(ak) is.
Oszlatás a Lajtán túl: van, aki véresen szereti
Csak a leghírhedtebbeket sorolnánk fel. Az USA-ban történt 1969-es Berkeley-incidens. „A kormányzó kabinetfőnöke, korábban az igazságszolgáltatás embere, megyei főügyész, aki a rendcsinálásért felelt, további nyolcszáz rendfenntartót küldött ki azzal, hogy bármilyen eszközt bevethetnek a körülbelül hatezer tüntető ellen. A rendőrök letakarták azonosítójukat, és tonfáikkal nekirontottak a tömegnek. A megyei seriffség vaddisznósöréttel lőtte az egyik közeli épület tetején ülő fiatalokat, emiatt egy ember meghalt, egy pedig megvakult. A kormányzó ezután kihirdette a városban a szükségállapotot, kivezényelte a Nemzeti Gárdát, százakat tartóztattak le.” 1970 májusában, az ohiói Kenti Állami Egyetemen négy diák halt meg, amikor a Nemzeti Gárda katonái a tömegbe lőttek. James Rhodes, Ohio állam kormányzója úgy nyilatkozott, hogy a tüntetők „rosszabbak, mint a barnaingesek és a kommunista elemek […] a legrosszabb fajta emberek, akiket Amerika a keblén melenget.” Sylvester de Corso, a Nemzeti Gárda vezérkari segédtisztje pedig kijelentette: „bármilyen erőszakos eszközzel készek vagyunk megvédelmezni polgáraink életét és magántulajdonát.” (Paul Aron: Megoldatlan rejtélyek az amerikai történelemben. Palamart Kiadó, Bp., 2001 221. o).
Az egyetemi zavargásokat vizsgáló elnöki bizottság 1970 szeptemberében kimondta: „a fegyverek meggondolatlan és válogatás nélküli használata a diákok egy csoportja ellen, illetve az ebből eredő halálesetek szükségtelenek, indokolatlanok és megbocsáthatatlanok voltak.” (Uo. 225. o.) Az ohiói egyetemen a Tartalékos Tiszti Kiképzőalakulat (ROTC) épülete kigyulladt, ami éppúgy táptalaja lett a provokációt vagy konspirációt gyanító elméleteknek, mint a tévéostrom. Amikor pedig egy ’67-es nyugat-berlini tüntetésen lelőtték Benno Ohnesorg pacifista diákot (ami a zavargások eszkalációjához vezetett, szélsőbalos terrorcsoportok jönnek létre), az is összeesküvés-elméleteket generált, különösen, hogy fény derült rá: a gyilkos golyót útjára engedő rendőr az NDK-hírszerzés ügynöke volt. Térben-időben közelebbi példa a genovai hentesmunka – ahogy az egyik bűnbánó oszlató nevezte később. „Genova utcáin 2001. július 20-án csaptak össze a globalizáció ellen tüntető csoportok szélsőséges „szárnyai” a karhatalommal. A húszéves Carlo Giulianit egy hasonló korú csendőr lelőtte. Másnap hajnalban rohamrendőrök törtek be egy általános iskolába, ahol közel száz, többségében külföldi fiatal aludt. A hatóságok szerint a globalizációellenes demonstrálók közé vegyült a „fekete blokk” néven ismert kemény mag, ennek tagjai Molotov-koktélokkal és késekkel támadtak rájuk. A bírósági tárgyaláson azonban kiderült, hogy a tanintézetben talált robbanószert és szúrófegyvereket a rendőrök vitték magukkal. A verés és kínzás a börtönben is folytatódott. Az ellenállás címén letartóztatott fiatalok közül egyet sem ítéltek el.”
Igaz, itt már – szemben a kenti, nyugat-berlini, stb. eseményekkel, ahol a tüntetők gyilkosai büntetlenül, felmentéssel megúszták – sikeres volt a felelősségre vonás. „Összesen száz évet kapott…öt, akkor és ma is vezető tisztségben levő rendőr és húsz beosztottja. Első fokon 37 év börtönről szólt az ítélet, a parancsnokok felmentésével. Másodfokon a hét hónaptól négy évig terjedő büntetések között a legsúlyosabb a volt operatív csoportvezető, ma bűnmegelőzési parancsnok Francesco Gratterinek jutott. – Nem fejüket vesztett rendőrök túlkapása volt. Nem hihető, hogy e hierarchikus testületben a parancsnokok ne tudtak volna alárendeltjeik akciójáról – olvasta fel ítéletét Salvatore Sinagra bíró.” Viszont az események idején hivatalban lévő politikusokat – Rhodes ohiói, Reagan kaliforniai kormányzót, Nixon akkori elnököt, s Orbán Viktor politikai cimboráját, Silvio Berlusconi olasz kormányfőt – senki nem vádolta meg bűnpártolással, terrorcselekménnyel. Genova kapcsán sem maradhattak el a konteók. „…egy halott, több mint 600 sebesült, többszáz önkényes letartóztatás és egy valódi politikai konspiráció. Bizonyítékok vannak a rendőri szervek és a különböző városrészekben romboló Black Block agent provocateurök közötti bűntársi viszonyra.” – írta Susan George, az ATTAC tiszteletbeli elnöke. A genovai provokációhipotézis ihlethette részben a The Summit c. thillert, amelyben leleplezik a globalista összeesküvést.
Ergo: sem a történt jogsértések, sem pedig az általuk pro és kontra gerjesztett paranoid teóriák nem magyar sajátosságok. Az a fajta rendőri túlbiztosítás sem, amely a Kossuth teret (az oda látogató külföldi delegációkat) próbálta légmentesen elszigetelni a zavargásoktól. A 2009-es koppenhágai csúcs apropóján a Védegylet-aktivisták szerint A bűbájos kis Dánia rendőrállammá vált a klímacsúcsra. „…egy 100.000 fős békés demonstrációról ad-hoc módon letartóztatni 800 embert nem demokratikus, nem európai, hanem a legsötétebb diktatúrákat idéző fogás, decemberben a betonra ültetni őket gyakorlatilag kínzás, az esetnek következményei nagyon valószínű, hogy nem lesznek… A csúcson megrendezett 100.000-es, békés tüntetésen részt vett a hírhedt black bloc is…amit a rendőrség minden előzmény nélkül megtámadott és elkerített és egy utcaszakaszon körbezárt. Az, hogy a kordonon belül maradtak fele egyáltalán nem tartozott a csoportosulásba nem számított.” Kétségtelen azonban: a tévéostrommal beindult erőszakhullám a magyar lakosság békés többségét váratlanul, sokkoló hidegzuhanyként érte. A rendőri atrocitások kapcsán az október 23-i eseményeket szokták emlegetni, holott már a tévéostrom utáni napokban sor került ilyen jogsértésekre.
Istent a műveleti területen kívül hagytuk
Ilyen volt a Kruchina-fivérek és Angel Mendoza perui állampolgár esete, a félholtra vert szakács, Török Imre kálváriája és így tovább. Ezeket Debreczeni se tagadja, csupán ismét próbál mentséget keresni a tévéostrom utáni napok atrocitásaira. Mégpedig, hogy a karhatalom egységei ilyenkor „zárt, egyszerre mozgó alakzatban szorítják ki az adott területről a randalírozókat. Kötelékben…Ilyenkor nincs mód egyéni akciókra, vitákra, igazoltatásokra, egyebekre: minden ehhez hasonló veszélyeztetné az akciót is, az abban résztvevőket is…Ha a távozásra való felszólítás (az arra kijelölt útvonalak meghatározásával) elhangzott, és az oszlató kötelék megindult, onnantól kezdve nincs mese. Onnantól kezdve magára vessen az, aki – bármilyen okból, bármilyen szándékkal – a műveleti területen maradt, oda bement, netán betévedt. Azt egyszerűen lesöprik onnan, majd mint törvénysértőt őrizetbe veszik.” (157.o.) Ez a magyarázat még egy fejlődő világbeli polgárháborús zónában se állná meg a helyét. A láthatósági mellényes haditudósítót, Vöröskereszt/Vörös Félhold-dolgozót, segélyaktivistát, fegyvertelen, békés civilt nem lehet lelőni, hadifogságba ejteni, deportálni, stb. Az a legjobb manipuláció, amely félig igaz, s ez pont ilyen. Részben igaz, ami benne van, a következtetésig, az viszont már részben sem az, s az teszi manipulatívvá, amit elhallgat. Mert: az oszlató kötelék/oszlató ék bejön és csinálja a dolgát, valóban.
Csakhogy egy szakszerű tömegoszlatásnál a rendőr nem esik neki személyválogatás nélkül az illegális gyülekezőknek, mint bolond tehén az anyjának, nem kergeti őket gumibottal, aztán nem rugdossa őket össze a tévékamerák előtt (vagy kameraárnyékban), hanem: 1. az illetékes rendőri osztály és a belföldi elhárítás civil ruhás emberei elvegyülnek a gyülekezők között. Kiszúrják, ki a hangadó, a heccelő, kik a verekedők, a provokálók. Leadják a drótot a műveletirányítónak, az pedig az oszlató ék parancsnokának. A tévéostrom utáni zavargásoknál ezt kellett volna csinálni, akkor már nem lehetett váratlanságra hivatkozni. 2. Mire az oszlató ék odaér, a fedett rendőrök a könnygázfelhő elől az odavetődött bámészkodókat, katasztrófaturistákat, értetlenkedő külföldieket kapualjakba, mellékutcákba menekítik, illetve jelzik, hol vannak a munkájukat végző újságírók, tévések, mentősök, stb. 3. Az oszlató ék munkába kezd, a tömeg differenciált kezelésével. Nem azt ütik, akit amúgy sem kell. Persze – mint a felhozott nyugati példák is bizonyítják – szelektálás nélkül ütni mindig könnyebb, mint differenciáltan oszlatni. Debreczeni a tévéostrom utáni, szeptember 20-21-22 körüli történéseknél nem letagad, hanem relativizál. „Kezdjük azzal, hogy a fenti tényállásokat megvalósító cselekmények (minden jel szerint) jellemzően előfordulnak a szóban forgó intézményekben. (Az előállított cigány elkövetőket állítólag rendre megverik odabent.) Ezt alátámasztják a jogvédők által feltárt esetek, sajtóinformációk és egyéb tapasztalatok. Ez a helyzet egyértelmű és általános volt 1990 előtt; javult, de gyökeresen nem változott meg 1990 után. Megtörténtek ilyen dolgok 2006 előtt, megtörténtek 2006 után. Biztosan megtörténtek 2006 őszén is.” – ismeri el egyrészt. (169-170. o.)
De ezt preventíven beelőzi a másrészt. „Általánosan elterjedt (elterjesztett) meggyőződés, hogy a rendőrök ezen a három éjszakán vettek revánsot a tévészékháznál elszenvedett szörnyű vereségért. Hogy ekkor álltak bosszút a maguk és társaik ott szerzett testi-lelki sérüléseiért. Egy civil számára kézenfekvő és életszerű ez az interpretáció. (Nem zárom ki, hogy lehet benne igazság.) De hallgassuk meg a másik felet is ebben az ügyben.” – írja. (158. o.) „Egy normális embert a bosszú nem vezérel ilyenkor…túl nagy volt a médiajelenlét…itt simán le lehet bukni annak, aki összevissza csapkod a gumibotjával…Ezek az emberek nem akartak bosszút állni!” – idézi Gulácsi Sándor ezredest az oszlatók parancsnokát és Nemes Sándor Rebisz-parancsnokhelyettest. A rendőr ezt mondja, a jogvédő meg az ellenkezőjét, az igazságot úgysem lehet megtudni. (158-159. o.) Ezt alátámasztandó kerül a szövegbe Hegedűs Antal katonai főügyésznek a 2010. október 13-i vizsgálóbizottsági ülésen tett megállapítása. „Ezekben az ügyekben pedig szakértői vélemény nagyon-nagyon kevés kivétellel – most a saját ügyeinkről beszélek – volt. A szakértői vélemény pedig vagy nem tudta igazolni a bántalmazást, vagy adott esetben még ki is zárta, hogy olyan módon történhetett meg a bántalmazás, ahogy azt a sértett mondta, mert az úgy olyan sérüléseket nem okozhatott.”
Majomálarcos Télapótól az élő poligráfig
Dehogy akartak a rendőrök bosszút állni a tévéostromos fiaskóért, ha meg esetleg mégis, azt már nem lehet bizonyítani, meg lárifári, aki a felszólítás dacára ott maradt, az vessen magára. – nagyjából ez Debreczeni bizonyítás-és idézéstechnikájának summázata. Csakhogy az, miszerint a rendőrök még békeidőben is rutinszerűen viselkednek indokolatlan durvaságot, kényszert tanúsítva a gyanúsítottakkal, nem csak a civilek számára életszerű. Hanem olyan, már leszerelt elitrendőrök számára is, akik mernek nyíltan beszélni a témáról. „Legendás történeteket hallani a rafinált hatósági erőszakról. Az alábbi sztori szerepelőit személyesen ismerem. Egy nyomozó majommaszkot, Télapó-kabátot és két bokszkesztyűt öltött magára, majd bemászott a kihallgatószobában található, előzőleg kiürített hűtőszekrénybe. Bevezették a gyanúsítottat, a székhez bilincselték, majd magára hagyták. Ekkor kivágódott a frizsider ajtaja, előugrott a Mikulás-gorilla, ütötte-vágta a kuncsaftot, aztán kirohant. A gyanúsított feljelentést tett, elmesélte az ügyésznek a történteket, aki felháborodottan utasította rendre, és elgondolkodott az elmeorvosi vizsgálaton. Rengeteg az apró, aljas trükk. Meg lehet például kérdezni a delikvenst, hogy kér-e vizet. Aztán kis hashajtót bele, és addig nem engedik ki a mosdóba, amíg alá nem írta a jegyzőkönyvet. Persze, hogy alá fogja írni.” – írja Tarjányi Péter volt rendőr, terrorelhárító a már előző részben is hivatkozott kötetben. (Meglátni és megveretni. Székházlángok, utcai csaták, terrorizmus – ahogy Nagy József lejegyezte. Park Könyvkiadó, Budapest, 2008. 152. o.)
Csúcsragadozó a paranoiadzsungelben II. – MTV-ostrom, a magyar 9.11
A tévéostrom ugyanúgy megtermékenyítette a paranoiafolklórt nálunk, mint az ikertornyok ledőlése globálisan. Ama összeesküvés-elméleti mitológia nyersanyagává vált, melynek iskolapéldája Debreczeni József műve. Tényekkel szembesítjük a Gyurcsány-párt alelnökének konteóit. Papp László Tamás könyvkritikája, második rész.
De citálhatjuk a legendás gyilkossági nyomozót, Kovács Lajost is. „Helyi poligráf. A szakzsargonban így nevezik azt, amikor a nyomozó fizikailag bántalmazza a kihallgatottat. Van ilyen a mai magyar rendőrségnél? Ha azt írnám, hogy nincs, azt hiszem, hamis képet nyújtanék az olvasónak. Szemtanúja egynek sem voltam, ám egymástól függetlenül némelyik nyomozó teljes természetességgel említett eseteket. Azt viszont bizonyosnak érzem, hogy visszaszorulóban van. Ahhoz képest, hogy a háború előtt magától értetődőnek tartották a kézzel fogható vallatást, addig a rendszerválás előtt már kevesebben és kevesebbet alkalmazták, ma pedig még ritkább. Ennek az oka egyrészt a szemléletváltás, másrészt pedig a jogvédő mozgalmak erősödése. Némelyik nyomozó a hatékonyság szempontjából közelíti a fizikai bántalmazást, s vallja, hogy van, akinek csak ez nyitja meg a száját: az, aki úgy szocializálódott, hogy otthon sem mondott meg semmilyen magára vonatkozó kellemetlen dolgot, ha nem verték meg, az valószínűleg a vallatás során sem fog e nélkül beszélni. Ahogy az anekdota szerinti öreg cigány mondta a vallatóinak, amikor lekevertek neki egy pofont: – Miért nem evvel tetszett kezdeni?” (Hardi Péter: Rejtőzködő gyilkosok. Geopen Könyvkiadó, 2009. 211.o.)
Ilyenek tehát, ha csökkendő tendenciában is, de rendszeresen előfordulnak akkor is, amikor „nyugi van”, s a gyanúsított egy ujjal sem ért a rendőrhöz, nem provokálta, nem sértegette. S a rendőr a gyanúsítottan csattanó erőszakcselekményt így is természetesnek veszi. Akkor mennyire életszerű, hogy ne akartak volna bosszút állni, mikor kövekkel dobálták őket vagy bajtársaikat? A 2006 ősze előtti, politikamentes rendőri jogsértések valószínűleg ténylegesen jóval kisebb arányban estek meg, mint a horthysta vagy pártállami rezsimekben. Ugyanakkor iszonyú nagy a látencia. A belpolitikától független rabverések áldozatainak túlnyomó része őrizetbe vett vagy előzetesbe tett, roma származású gettólakó. Aki bele lett szocializálódva, hogy nem érdemes panaszt tenni, úgyse lehet igaza. Másrészt a nyomornegyedben, deviáns környezetben felnőtt embernek (akit legtöbbször már gyerekkorában, a családban is rendszeres erőszak áldozata lesz), az vésődik a fejébe – mint Kovács Lajos történetében az öreg cigánynak – hogy az erőszak olyan természetes velejárója az életnek, amit fölösleges szóvá tenni. Egyes, kínzás, kényszervallatás áldozatául esett férfiak pedig úgy reagálnak az inzultusra, mint a szexuális erőszakot átélt nők – szégyellik, titkolják. Férfiatlannak gondolják amiatt „árulkodni”, hogy megverték őket.
„Politikai” és politikamentes erőszakmotívumok bizarr kereszteződése is megfigyelhető 2006 őszén. Angel Mendozának a kapitánysági helyiségben történt, a bevetésről visszaérkező rohamrendőrök általi megverésében az is közrejátszhatott, hogy cigánynak nézték, legalábbis az áldozat arról számol be, hogy „a rendőrök kurvaanyáztak és cigányoztak is, de főleg az zavarta őket, hogy az őrizetesek többségével ellentétben egy karcolás nélkül úszta meg a letartóztatását.” Az ugyanott összerugdosott K. János prédává válásában meg szerepe lehetett, hogy hajléktalannak nézték, pedig nem volt az, ahogy Mendoza sem cigány. Jól látható, hogy a rohamrendőrök nemcsak az erőszakos focihuligánokat ütötték, s a békés demonstrálók megruházásával sem érték be. Bekerülhetett a szórásba bárki, aki a dolgos hétköznapokon is rizikó nélkül lehetett bokszzsáknak használni. Miért ne tették volna meg? Különösen a tévéostrom utáni feszült (és frusztrált) légkörben, amelyre talán még jobban állnak Tarjányi Péter október 23-ról írt sorai. „Fáradt, napok óta talpon, szolgálatban lévő, váltás nélkül dolgozó rendőrök indultak meg, revansvággyal telve a szeptemberi események miatt…Vajon tényleg nem ismerték fel a képviselői igazolványát lengető Révész Máriusz országgyűlési képviselőt? A csudát! Örültek, hogy leüthetnek egy eleven fideszest, akiről okkal, ok nélkül úgy gondolták, felelős a gyújtogatók felhecceléséért, azért, hogy az MTV-székháznál rendőrök sérültek. „Te vagy a Révész Máriusz? Tényleg? Azt bárki mondhatja.” Puff!” (138-139. o.)
Hadilábon a nevekkel – Krémer kontra Krémer
Debreczeni a Rádió udvarán történtek, továbbá azok vizsgálata, illetve általában a tévéostrom utáni fogva tartások kapcsán mindent elkövet, hogy prekoncepcióit igazolja. Eközben a 2010 szeptember 1-i bizottsági ülésen meghallgatott Krassó Lászlót, a Magyar Rádió korábbi (a Such-korszak előtti, posztjáról a „Kondor-légióval” együtt távozó) elnöki hivatalvezetőjét először a 160. oldalon átkereszteli Krassó Györgyre, hogy aztán öt oldallal később visszaadja az igazi nevét. A 2010-ben már szintén csak volt rádióelnök Such Györgyöt (aki 2006-ban, pont a zavargások előtt néhány héttel került az intézmény élére) később, a szeptember 17-i ülésen szintén meghallgatták. Krassó és Such verziója gyökeresen eltér. Krassó azt állítja, ő interjút csinált egy fiatalemberrel, akinek a Rádió udvarán a rendőrök eltörték az ujját, de „a Magyar Rádió vezetőinek abban az időben nem állt érdekükben az, hogy ez a közvélemény elé kerüljön, hogy a Rádió udvarán mik történtek, ennek egy demonstratív példája az, hogy ebből az anyagból az én tudtom és beleegyezésem nélkül…ez a rész kimaradt…egy szó nem hangzott el, hogy mi történt a Rádió udvarán.” Such ezt tagadja, az őt később a sajtóban is támadó Krassót (talán nem minden irónia nélkül) „többszörösen érdeksérelmet szenvedett dolgozó”-nak nevezi, aztán cáfolja őt. „Tudomásom szerint Krassó úr ezen az ülésen azt mondta, hogy nem kívánja megnevezni, ki volt az a szerkesztő, aki nyilvánvalóan az én utasításomra vágatta ki ezt az anyagot: tájékoztatom a bizottságot, hogy akkor a felelős szerkesztője a Vasárnapi Újságnak Belénessy Csaba volt, aki jelen pillanatban az MTI vezérigazgató-helyettese. Meg kell kérdezni tőle, hogy mi történt, illetve meg kell tőle kérdezni, hogy én adtam-e neki ilyen utasítást vagy nem. Természetesen én azt állítom, bármilyen bizonyítási eljárásnak kész vagyok ebben az ügyben alávetni magam, hogy semmilyen utasítást Belénessy Csabának ebben a kérdésben nem adtam.”
Kétségtelenül nagyon ciki szitu ez a „nemzeti oldal” vizsgálóinak. Kondor Katalin hajdani szárnysegédje balliberális cenzúrával vádolja a Fidesz-hátszelű korábbi rádióelnököt, illetve a NER-média lojális és jól fizetett csúcskáderét, az időközben MTI-vezérigazgatóvá előlépett rádiós szerkesztőt. Valóban kínos helyzet, Debreczeninek csak hátra kéne dőlnie és élveznie. Csakhogy nem bírja ki, hogy ebből is le ne vezessen egy konteó-szagú felvetést. „De nézzük meg, miről beszélt a bizottságnak Such György – aki nem épp a baloldal embere. Régen a Fidesz tagja volt, Orbán tanácsadója, az ő jóváhagyása nélkül 2006-tól nem lehetett volna rádióelnök; igaz, ahhoz túl szuverén volt, hogy 2010-től is az maradhasson.” – harangozza be Such vallomását. (164. o.) Igen, igen! – bólogathatnak a Gyurcsány-hívők. – Such kegyvesztett lett, mert nem volt hajlandó igazolni az Orbán-rezsim hamis tanúit. Szép elmélet. Csupán az a gond vele, hogy aztán Such György lett az Országgyűlés főigazgatója. Épp pár nappal Debreczeni könyvének megjelenése után. Ha a Fidesznek annyira létfontosságú volna 2006 ősze, akkor aligha emeli újra ilyen magas polcra azt, aki így meghazudtolta a buzgó tanúságtevőt. Ám az Orbán-adminisztrációnak sokkal kevésbé fontos ez, mint a múlt birtoklásáért, a történések értelmezési kontrolljáért titáni harcokat vívó gyurcsányi körnek.
A Fidesznek jelenleg olyasmi 2006 ősze, mint az elszámoltatás: potenciálisan veszélyes nyűg, amit ledobna magáról. A korabeli események rendőrterrorként való beállítása visszacsaphat rájuk az eszkalálódó diáktüntetések kapcsán. „…egy diáktüntetés, vagy annak felturbózása esetlegesen okot adhat arra, hogy netán a karhatalomnak is közbe kelljen avatkozni és akkor már jogosan lehet nácifaszisztanyilasozni és könnyes szemmel ordítva követelni bárhol, hogy avatkozzanak be. Mert ez a cél. A háttéremberek már réges régen tudják, felmérték, hogy 2014-ben elképzelhetetlen, hogy a liberális baloldal visszaszerezze a hatalmat, de még az is, hogy jelentős parlamenti befolyása legyen. Így aztán jól tudják, hogy a FIDESZ kormányát csakis egy népfelkelésnek álcázott, majd külső segítséget kérő mélyről jövő színjátékkal lehet csak megdönteni, ami valahonnan már nagyon ismerős.” – írja egy NER-szimpatizáns, mondatokba öntve a rezsim legbensőbb félelmét. Hogy a legcsekélyebb rendőri atrocitás bumerángként csap a 2006 őszének rendőrállam-konteóit annak idején felkaroló jelenlegi kormányzatra. A dolog valaha kapóra jött nekik, de most már inkább fenyegető.
Debreczeni amúgy nemcsak az elemi logikával, de a nevekkel is súlyos hadilábon áll. „Ezt a karszalagot meglátta a…BV-s, tiszt és őt fogom idézni, el kezdett ordibálni, hogy „Magyar vagy? Baszd meg!”, és megfogta a nemzetiszínű karszalagot, ledobta a földre, belerúgott egyet, majd berúgta a sarokba. Ez elég kifejező a hozzáállásuk tekintetében.” Igen, roppant kifejező. Annál is inkább, mert a sztori szakasztott mása az 1956. november 4-e hajnaláról (többek között Kopácsi Sándor emlékirataiból) ismert történetnek: a KGB-s Szerov tábornok pont így dobta a földre, majd rúgta sarokba Maléter Pál képviselői igazolványát.” – idézi fel és gúnyolja ki az egyik vallomástevőt. (167-168. o.) Hogy azzal rögvest ő lőjön egy faktuális bakot. A hasznos idióta után újra némi történelmi helyreigazítás: Maléter Pál nem volt a parlament tagja, Ivan Szerov Kopácsi Sándor budapesti rendőrkapitány honatyai „dokumentjét” részesítette ilyen bánásmódban. Nem november 4-én, hanem 5-én, a sashalmi szovjet parancsnokságon, Maléter előző napi, tököli letartóztatásától függetlenül egyébiránt. (A sztori elolvasható Kopácsi memoárja, az Életfogytiglan 195-196. oldalán.)
Ennél durvább, mikor Krémer Ferenc szociológust, rendészettudományi kutatót műve 275. oldalán átkereszteli Krémer Balázsra (úgy egyébként, hogy a Krémer-idézet forrásaként szolgáló, lapalji hivatkozásként feltüntetett URL-ben benne van a szerző valódi neve.) Az eljárást Krémer ki is kérte magának, egyben plágiummal vádolta meg Debreczenit. A baklövésektől, csúsztatásoktól hemzsegő könyvet olvasva a politikával nem foglalkozó laikus is ugyanoda juthat, mint a köztévé Wallenberg-dokumentumfilmjének narrációját és feliratozását látva-hallva. Ha ennyi minden nem stimmel egy alkotásban, az kontraproduktív, mert még az is megkérdőjeleződik ezáltal, amiben a szerzőnek igaza van. Ugyanis a zavargások első hullámának elülte után sem látjuk azt a grandiózus Fidesz-náci összeesküvést, amit Debreczeni elénk vetít. Az előző két részben levezettük már, hogy a Fideszt váratlanul érte a tömegzavargás, a tévéostrom. Az egészet egy Gyurcsány-provokációnak tartva, az október 1-i helyhatósági győzelemig óvatosan kivárt. Akárcsak a Fidesz-barát (vagy nem Fidesz-ellenes) szélsőjobboldali orgánumok.
Bunkók, percemberkék, rendőrspiclik – így gondozd huligánod!
„…a hatalom gyenge, de nem szabad törvénytelenségekkel provokálni. Nem szabad alkalmat adni a hatóság drasztikus beavatkozására.” – a mérsékelt jobboldalinak aligha nevezhető Magyar Fórumban is ilyen csitító sorokat olvashattuk az ostrom után. A lapban provokációról szólnak, s arra intik az olvasót, hogy „a békés, igazi rendszerváltó tüntetéssorozat a hatalom provokálta erőszakos fordulatot vett, de a rend helyreállt. A magyarság széles rétegeiben tudatosul a rendszer tarthatatlansága. A tüntetők és a rendfenntartók érdeke közös, és ezt egyre többen ismerik fel.” (Magyar Fórum, 2006. szeptember 21.) Bencsik András Demokrata-vezércikke szerint: „Fedett ügynökök…hétfőn este az arra kapható embereket egy pokoli tombolásba rángatták bele. Úgy bukkantak föl a dühös, de békés polgári tüntetők között, mint a poloskák…roham, terror, támadás, lángoló autók, törés és zúzás. Nem, ezek nem polgárok és nem jobboldaliak. Ezek fizetett bunkók.” (Demokrata, 2006. szeptember 21.) A lap ’56-os párhuzamot von, hogy szerinte akkor is a hatalom provokálta ki a véres incidenseket. A Demokrata szeptemberi utolsó száma pedig bírálóan írt a Kossuth téri gyűlésezők alapembereiről, mondván, hogy „már a második napon kialakult egy kör, amelynek tagjai igyekeztek a tömeges felháborodás szelét saját vitorlájukba fogni. Bizottságok, bizottmányok alakultak, politikai percemberkék belekapaszkodva a mikrofonba, magukat a tüntetés szervezőinek kiáltották ki…Ez a tülekedés a tüntetések második napján egy véres tombolást, majd az ezt követő napokon látványos rendőri megtorlóakciókat hozott.” Kifejezetten negatív színben tüntetve fel a szervezőket. Nevesítve Toroczkai Lászlót, akiről leleplező riportot közölnek, azt állítva róla, hogy „nem létező fenyegetésekre hivatkozva csalta a tüntetőket az MTV épületéhez.” Bencsik „titkosszolgálatok által kiprovokált álpuccs”- ról ír. (Demokrata, 2006. szeptember 28.) A Magyar Fórum egyenesen ügynöknek, provokátornak állított be egyes Kossuth térieket, Molnár Tamásról, a Kossuth téri Nemzeti Kerekasztal egyik ügyvivőjéről azt írták, hogy „meg nem erősített információk szerint…szoros szálak fűzték – fűzik – az Osztrák Kommunista Párthoz, amely az európai zsidók hídfőállása már évtizedek óta.” (Magyar Fórum, 2006. október 5.)
Ugyanitt számolnak be róla hogy a különböző megmozdulásoknál szintén ott lévő Budaházy Györgyöt „többen rendőrspiclinek titulálják.” Mivel: „Budaházy hosszú ideig a XI. kerületben található Árkádia Mulató egyik tulajdonosa volt.” Itt gyakran voltak nemzeti rock-koncertek, amelyeken többek szerint előfordult, hogy „sokszor maga Budaházy provokálta ki a balhékat, majd mikor „állt a bál”, a rendőrséggel elvitette az állítólagos rendbontókat.” Még a Jobbik is kiadott e napokban egy, „a kormányellenes megmozdulások tisztaságát bemocskoló, anarchista vandálok” tevékenységét elítélő nyilatkozatot. (Akik a közlemény szerint egy jobbikos autóját is szétverték.) Az önkormányzati győzelem után viszont durvul a hangütés. Bencsik András pedig meghirdeti a „fehér forradalmat.” Ám még ezt is a Kossuth tériektől elhatárolódva teszi, mondván, hogy ez a forradalom „nem a Kossuth téren zajlik, sőt ott zajlik legkevésbé.”, a Parlament előtt egy „forradalmi operett amatőr szónokai a maguk sekélyes őrültségeit ordították világgá”. Demokrata, 2006. október 12.) Az önkormányzati kampányidőszak lefékezett indulatát azonban ettől függetlenül is militáns, fasisztoid zsargon váltja. „…akik a mai baloldali vezetőket még mindig támogatják, azok nem polgárok, azok a társadalom számára értéktelenek.” – állítja Bencsik. (Demokrata, 2006. október 19.)
Október 23-ra mind a rendőrség, mind a „nemzeti oldal” (beleértve a Fideszt) visszavágást tervezett. A karhatalom tudjuk, miért. A Fidesz pedig látta: előnytelen neki az agresszor szerepe, ezzel a provokációvádat szegezte szembe. (Ezt harsogta a teljes Fidesz-párti médiagépezet.) Eljött október23, aforradalom 50. névfordulója, számtalan illusztris bel-és külföldi vendég, delegáció lett hivatalos a Kossuth térre. A Fidesz azzal, hogy a karhatalmilag, rendezvénybiztosításilag borzasztóan nehezen védhető Astoriához tette a rendezvényét, egyértelműen kinyilvánította: nem könnyíti meg a hatalom dolgát. Sőt, még rátett egy lapáttal a feszültségre, tudatosan rájátszott arra. Tegyük fel újra a konteó-hívők favorit kérdését: cui prodest? Kinek használ? Nos, az hogy a tévészékház előtt ütötték a rendőröket, s ráhozták a frászt a szoclib tévésekre, az nyilván Gyurcsánynak és koalíciós partnerének használt. (Sokan úgy vélik, ezért nyert a balliberális önkormányzati koalíció a fővárosban.) Az viszont, hogy utána Orbán békés híveit ütötte a karhatalom, a Fidesznek használt. Végre nem csúnya fasiszta utcai erőszaktevők voltak, hanem ártatlanul vérző mártírok. De következik-e mindebből Gyurcsány-összeesküvés vagy Orbán-konspiráció? Nem. Mert ha készpénznek vesszük, hogy amennyiben valamely cselekményből egy bizonyos csoportnak haszna származik, akkor ők állnak mögötte, úgy – Daniel Pipes szellemes hivatkozása nyomán – a Szovjetunió felbomlását a bélyeggyűjtők okozták. Nyilvánvaló, hogy a filatelista konspirátorok nyerték a legtöbbet azzal, hogy új államok – s velük friss postabélyegek – jöttek létre. S ilyen erővel (teszi hozzá a cikkíró) a háborúk mögött viszont a koporsókészítő vállalkozók állnak. Tiszta sor, hogy akárki győz, ők kaszálni fognak.
A vákuumcsomagolt jubileum
Se Orbán, se Gyurcsány nem esküdött össze, amitől persze még mindketten rájátszottak a helyzetre. Egyik a zavargásokra, másik a túlkapásokra. Debreczeninek tökéletesen igaza van, mikor a jobboldal 2006. október 23-ával kapcsolatos összeesküvés-elméletét cáfolva Tokfalvi Elek cikkét idézi. Miszerint Gyurcsánynál „minden józan ésszel és logikával ellenkezik az, hogy a kegyetlenkedésekkel politikai haszonra akart volna szert tenni. 2006. október 23-ból mindenki profitált politikailag, kivéve Gyurcsányt és azokat, akik kitartottak mellette. A Fidesznek évekre holtbiztos találatarányú agitprop muníciót adott, sőt, gyakorlatilag ebből a tiltakozásból született a mostani parlament ellenzéki pártjai közül kettő, a Jobbik 2.0, valamint az LMP.” Így van. Minek adott volna utasítást Gyurcsány az atrocitásokra, mikor azokkal politikailag csak bukhatott? Miért csinált volna mártírt Orbán rajongóiból a megverésükkel? Gyurcsány nem adott ukázt verésekre, s nem is azért vertek a rendőrök, mert ő akarta. Akkor miért vertek, a bosszú-és szadizmusmotívumokat leszámítva? Ott a válasz Tokfalvi írásában.
„Gyurcsánynak az adott órákban az volt a legfőbb gondja, hogy a harminc külföldi delegációt biztonságosan kijuttassa a város belsejéből.” Ez a lényeg, adjuk is át a szót Tarjányi Péter rendőr-és terrorszakértőnek. „A helyzetet nehezítette, hogy az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára készült az ország, óvni kellett a külföldi delegációk testi épségét, rajtunk volt a világ szeme. Tábornokaink tudták, hogy elég még egy olyan blamázs, mint az MTV elfoglalása, és repül az egész vezérkar. A biztonság lett a legfontosabb. Úgy döntöttek ütnek, ha kell, ha nem: inkább vérezzen néhány tucat ártatlan, ártalmatlan tüntető orra, mintsem egyetlen tojás landoljon valamelyik külföldi potentát zakóján.” – jellemzi a korabeli fennforgást. (136. o.) Erre a napra a kormányzat olyasféle logisztikai, rendfenntartási és hírszerzési rémálomra készült, amit P. T. Deutermann remek politikai thrillerében, a Szentjánosbogár-aktákban úgy hívnak: „a vákuumcsomagolt beiktatás.” 2001. szeptember 11 után merénylet készül az új elnök ellen. Az illetékes szervek légmentesen zárják az ünnep színhelyét. „A mi kezünkben lesz minden rádiófrekvencia, a rendőrségé, a tűzoltóké, a mentősöké, az adatátviteli csatornák, a radarkapcsolatok, a mikrohullám, minden. A teljes skálát ellenőrizni fogjuk.” – sorolja hideg precizitással a belbiztonsági technokrata Lucy VanMetre az ügyben nyomozó Mocsár Morgan különleges ügynöknek.
De sanszos, hogy neki sem lett volna ilyen önbizalma 2006. október 23-a Budapestjén. Ha valahová külföldi vezetők érkeznek, a teret napokkal korábban lezárják. De a téren ott tanyázott a szélsőjobb legszéle és legalja. Ugyanazért nem nyúltak hozzájuk, amiért a tévéostrom előtt sem emelték ki a balhézó garázdákat. „Majd megunják, hazamennek.” A rendőrség vétlen embereket ütött-rúgott az ostromot követő napokban, ugyanakkor képtelennek bizonyult rá, hogy egy szabálytalanul, engedélyezetlenül gyülekező tömeget feloszlasson. Két embernek volt lehetősége, hogy morális integritását visszanyerve és a fenyegető helyzetre megoldást találva jöjjön ki a helyzetből. Az egyik Gyurcsány Ferenc, aki mondhatta volna: látom, hogy a botrány miatt a kormányzat nem tud biztos hátteréül szolgálni se a reformoknak, se a szakszerű rendőri intézkedésnek, ezért lemondok. A másik Gergényi Péter, aki szintén bejelenthette volna: ilyen feltételek mellett nem tudom a delegációk testi épségét, illetve a rendőri fellépés jogszerűségét egyidejűleg biztosítani, így kérem rendelkezési állományba helyezésemet. A kettő közül bármelyik megtörténik, akkor nem szabadul el a pokol. Ehelyett az történt, hogy mindenféle koncepció, tervezés nélkül elrendelték a Kossuth tér kiürítését és műveleti területté nyilvánítását. Iszonyú volt a feszültség a körbezárt területen.
„Október 23-án Takács András, a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 egyik ügyvivője azt nyilatkozta: a rendőrség jogszerűen járt el a Kossuth tér kiürítésekor. November 11-én, a meghallgatáskor társai ezt is a szemére vetették, mondván, elárulta a forradalmat. Nem kellett volna a rendőrökkel tárgyalnia, úgysem merték volna megtámadni az ott sátorozókat, hiszen reggel kezdődtek az állami ünnepségek a sok meghívott külföldi vendéggel…Takács azzal védekezett, a tér önkéntes elhagyása volt az ára a békés jelleg megőrzésének. Nem akarta, hogy véres összetűzések legyenek…Október 23-án éjjel fél 2-kor közölte vele a rendőrség, hogy nincs tovább egyezkedés, 15 percük van a tér elhagyására. Akkorra erős rendőregységek vették körbe a teret, látszott, hogy elhatározásuk végleges, nincs értelme az ellenállásnak. „Be voltunk kerítve, mint egy ökörcsorda” – mondják.” (A Kossuth tér titkai. A 37 nap hiteles története. Szerk. Paládi József. Dunapress Kft, Bp., 2006. 28. o.) A tér ügyesen-bajosan, de ki lett ürítve. De a gond – amit ott, akkor senki nem orvosolt – ezzel csak fokozódott. A támaszpontjukat vesztett Kossuth téri csoportok ellenőrizetlenül portyáztak a város szívét övező utcákban. „A rendőrök fél tíz körül, felszólítást követően mindkét helyről megkezdték a nép kiszorítását. Kár, hogy azon senki sem gondolkodott el, mi lesz az elkergetett tüntetőkkel, akik ekkortól pattogtak a lezárt területek között. Igen, pattogtak, hiszen mindenütt rendőrökbe ütköztek, egyrészt e nemzetközi delegációk, másrészt a Bécs-Budapest marton befutója miatt.” – észrevételezi Tarjányi. (137. o.)
Rendőrszanitéc blogger, mint forrás
Mi a hozzáfűzni valója az október 23-i eseményekhez Debreczeninek? Azután, hogy egyszer már kiállt a „közrendet (kezdetben sok hibával, ám elszántan s egyre eredményesebben) védő Gergényi Péter” mellett (147.o.), most újból ezt teszi: „Határozottan úgy ítélem meg a dolgot, hogy a Gergényi-vezette rendőrség (ellentétben szeptember 17-ével és 18-ával) nem követett el érdemi hibát október 23-án.” (192. o.) Ez a kijelentés annyira döbbenetes, hogy kommentálni is nehezen lehet, de azért próbáljuk meg. A vizsgálóbizottság 2010. szeptember 3-i ülésén fel is tették a kérdést, hogy miért nem zárták el a Kossuth térről kiszorított militánsok útját a Deák tér előtt, s terelték őket a Nyugati tér felé? „…nem voltunk jósok, nem tudtuk, hogy megtámadják-e a rendőri erőket, nem tudtuk, hogy a fölállított kordont szétverik-e, az első vonalbeli rendőreinket kvázi hátrálásra kényszerítik, ezért a Bajcsy-Zsilinszky úton nem voltak rendőri erőink…nagyon nehéz pillanat volt, amikor szembesültünk azzal, tehát a biztosítás parancsnoka, illetve a budapesti főkapitány, szerény személyem, hogy mennyi erő áll összességében rendelkezésünkre a biztosításra. Gyakorlatilag Bene tábornok úr további erőkéréseinket nem tudta teljesíteni, tekintettel arra, hogy vidéken is kellett kezelnie bizonyos helyzeteket, illetve készenlétet kellett fönntartania; tehát több erőt a rendelkezésünkre nem tudott bocsátani.” – magyarázza Gergényi a főkapitányi bizonyítványt. (193. o.)
Egy hónappal a zavargások kitörése után jóstehetség kellett ahhoz, hogy a huligánok támadni fognak? Gergényi nem tudta már napokkal korábban, hogy kaphat-e erősítést vagy sem? Debreczeni azonban elfogadja Gergényi mentségét és felmenti. Hogyan is kritizálná a rendőröket, mikor az egyik legfőbb forrása a tévéostromot és főleg október 23-át illetően Kökényesi Gábor blogja. Azé az újságíróé, akivel a C-PRESS Hírügynökség (ahol akkor társadalmi munkában kommunikációs és stratégiai igazgató volt) megszakította az együttműködést, mert totális szereptévesztésben volt, s objektivitása finoman szólva is megkérdőjeleződött, amikor rendőrsisakban mászkált a rendőrsorfal mögött, s a könnygáztól szenvedő rendőrök arcát törölgette. Debreczenit nem zavarja a kritikusabb balliberálisok véleménye, de a jobboldalisággal aligha vádolható Tarjányi Péter lesújtó ítélete sem. „Egyetlen rendőrparancsnok sem ismerte fel, hogy nem kellene a huligánok után araszolni, hogy a mellékutcára kerülve megelőzhették, elterelhették volna a tüntetőket a Fidesz rendezvényétől.” (138. o.) Debreczeni a liberális médiát, jogvédőket, stb. csepüli, hogy a Fidesz hasznos idiótái. Ugyanakkor pirulás nélkül idézi az Index jobboldali hazugságot leleplező riportját, hogy Vértesaljai Lászlót, a Fidesz mártír-reklámpapját nem verték meg a rendőrök. (224-226. o.) Senki nem tagadja az igazán független újságírók táborában, hogy a Fidesznek van felelőssége október 23-ában. Az Astoriánál tartott gyűlés rosszul volt megszervezve, a párt nem tett meg mindent a rizikó minimalizálásáért, felelőtlenül hazardírozott. Ebben a már hivatkozott Tokfalvi Eleknek ugyancsak igaza van: „nem toltak a rendőrök senkit senkire, hanem a naiv vagy kalandvágyó békések önként felzárkóztak az agresszívakhoz. Tény, hogy a rendőrség is, a Fidesz is megakadályozhatta volna, de valakinek nyilván nem állt érdekében.”
A gyűléssel kapcsolatban nem árt ideidézni Bencsik András cikkét: „Az Astoriánál felállított színpadon némi előjáték után Orbán Viktor kezdett beszélni. A Rákóczi utat belepő embertenger hallgatta őt, s mivel elképesztő hangerő volt jelen, a sokaságnak sejtelme sem volt arról, hogy tőlük alig pár saroknyira a rendőrök lövik a társaikat. Orbán Viktor mondta a magáét, miközben a Deák téren, ahová szervezési hibából csak foszlányokban ért el a hangja, az egyre idegesebb emberek egy idő után kétségbeesve kezdték skandálni: „Hagyd abba! Hagyd abba!” Ám a Fidesz elnöke a hatalmas hangerő miatt nem hallotta a kétségbeesett kiáltozást és folytatta a beszédet. E sorok írójának kötelessége több ezer kétségbeesett ember üzenetét tolmácsolni a Fidesz elnökének. Iszonyú volt a Deák téren hallgatni őt. Lehetetlen, hogy a rendezvény szervezői ne értesültek volna a rendőrök támadásáról. Azokat a hülyéket tehát, akik úgy gondolták, hogy nem szabad megzavarni a valóság híreivel az elnöki beszédet, a politika közeléből messze kéne zavarni, mert az a pokoli háború, ami ott és akkor kitört Budapest utcáin, talán másképpen alakul, ha a Fidesz elnöke értesül róla. És reagál rá. Ez tehát csapda volt. Gyurcsány a rendőröket ráuszította a politikai ellenzékre…A kiprovokált káosz akkor szabadult el, amikor a hülye és gyáva szervezők miatt úgy ért véget a Fidesz tüntetése, hogy a színpadról senki sem jelezte, hogy baj van. Az utcára vonult tízezreknek fogalmuk sem volt arról, hogy a Deák téren veszély leselkedik rájuk. A hazainduló tömeg egy része pedig éppen erre indult és összeverekedett a füstgránátokkal megriasztott és velük szembe, az Astoria felé menekülő tömeggel. Ez a hatalmas rémült embertenger, melynek egyik része futott volna, a másik meg azt sem tudta, hogy mi van, egy ideig mozdulni sem bírt. Eközben lőtték őket a rendőrök. A nép végre megindult, beáramlott a mellékutcákba, ahová még könnygáz gránátokat lőttek utánuk, sodródott az Astoria felé, ahol végül csapdába szorult, mert a még ott rekedt irdatlan tömeg csak lassan oszladozott, mivel fogalma sem volt arról, hogy tőle pár száz méterre elszabadult a pokol.” (Bencsik András: Igen, ez már forradalom. Demokrata. X. évfolyam. 43. szám. 2006. október 26.)
Harapós birkáktól a moszados kékekig
Ha az obligát jobbos konteót levesszük Bencsik szövegéből, akkor egyértelmű lesz: Orbán éppúgy nem volt e napokban jóságos vagy gonosz zseni, ahogy Gyurcsány se. Nem volt itt megtervezve semmi, főként nem az, hogy „majd jól összeveretjük a mieinket, hogy mártírok legyenek.” Csalódott és rémült tömeg szaladt szét az oszlatást követően. Akik belesétáltak a gumibotokba, mert vezetőik felelőtlenül odacsődítették őket. Debreczeni szerint persze ez volt a sátáni Nagy Terv. A Fidesz csapdát állított. (Ahogy Bencsik ugyanezzel vádolja Gyurcsányt.) „Orbánék nem azért vitték be a tömeget…az Astoriához, hogy az előre kalkulált és szépen kialakult helyzetből kivigyék őket. Amikor a vezér belül a páncélautóba, nagyon jól tudja, hogy mi következik. És akarja is. Hiszen az következik be, amit eltervezett.” (205.o.) Sőt. Az Orbán-beszéd után „zömmel nem tudatlan áldozati bárányok, hanem tudatos és „harapós birkák” indulnak meg a rendőrök felé.” Különben is, a huligánok és békések kontrasztja „egyrészt szörnyen giccses, másrészt merőben hamis.” Mi több, a rendbontók szórólapokat osztottak a Fidesz-tüntetők között. „Honnan volt erre pénz és kapacitás?!” – teszi fel a vészterhes kérdést Debreczeni. (206.o.) Hát igen: pár ezer szórólap lefénymásolása vagy nyomtatása, illetve terjesztése akkora munka, hogy Simicska Lajos tőkeereje, Kubatov Gábor szervezőzsenije és Pintér Sándor összes embere kellett hozzá, csak így sikerülhetett. Ugyanolyan legenda ez az orbáni kelepce, mint a tudatos gyurcsányi rátolás és tömegverés. Nem hazugság ez, inkább konfabuláció. Az is hiszi, aki terjeszti.
Ha volt csapda, amibe a rendőrség beleesett, az a huligánkelepce. „Érezhetően rá akartak tolni minket a Fideszre. Persze nekünk se kellett kétszer mondani, hogy húzódjunk beljebb, mert mi is minél közelebb akartunk kerülni a fideszes rendezvényhez, azért, hogyha meleg lesz a szitu, fel tudjunk szívódni. Azt hiszem, mind a két fél ezt akarta. Hiszen konkrét dolgokat nem csináltunk, nem támadtuk a rendőröket intenzíven, kövek ugyan repültek, de a gumilövedékek miatt nem volt nagy hatásuk, nem nagyon merészkedtünk dobótávolságon belülre.” – írja a már a korábbi részben is citált huligánkrónika. (Karcagi D.: Közellenség. Geobook Hungary Kiadó. 2009. 121. o.) „A rendőri vezetőknek rá kellett volna jönniük: az a veszély fenyeget, hogy az egyre agresszívabb randalírozók összekeverednek az alapvetően békés fideszesekkel. A telefonlehallgatások utóbb alátámasztották, hogy a Kossuth tériek szándékosan mozogtak az Astoria felé, szándékosan húzták magukra a rendőröket.” – vonja le az evidens következtetést Tarjányi. (137-138. o.) S továbbmegy: „Ha a parancsnokok rájönnek, hogy az Astoriához csalogatja őket a tömeg, nincs csata. A titkosszolgálatok lehallgatták a huligánok irányítóit, jelentettek is, de az információ nem jutott el a válságkezelőkhöz. Márpedig az az információ, amelyik nem jut el a döntéshozóig, nem létezik.” (146. o.)
Persze a szélsőjobboldali huligánok nem mentek egy kis paranoiáért a szomszédba, izraeli elitalakultatokat képzeltek a rendőregyenruhákba, az őket kergető osztagnál meg rátolást hallucináltak. „…nagyon be volt védve a hely, tele volt civil ruhásokkal és maszkos – valószínűleg moszados – kékekkel…Erre bizonyíték természetesen nincs, de nem lehet véletlen, hogy maszkban és azonosító nélkül voltak a rendőrök ezen a napon. Egyik haverom határozottan állítja, hogy ezen a környéken ő hallotta a rendőröket beszélni egymás között valamilyen szláv nyelven. Szintén biztos információ, hogy in-kálosok is be voltak öltözve plusz pénzért. Biztos, hogy kívülről fel voltak töltve, mert mindegyik rendőr nagydarab állat volt. Ennyi ilyen kötésű kék pedig nincs Magyarországon, az biztos.”- mondja Karcagi. (130. o.) A moszados kékek a mérsékelt jobbos legendákban szerb kékekké változtak. „Sőt a rendőrök sem rendőrök voltak, hanem az SZDSZ-közelinek mondott In-Kal biztonsági cég rendőrruhába öltöztetett emberei, aki egymás közt szerbül beszéltek. Ismét éreztem, hogy mérsékelt jobboldaliak között vagyok: egy radikális rendezvényen nyilván héberül beszéltek volna.” – ironizál Kőszeg Ferenc.
Ebből a zavargásból akkor senki nem jött ki igazán jól a főáramban. Gyurcsány és a balliberálisok, ugye, tudjuk miért. De Orbán is meggyengült, a pártban csak ezután indult el igazán a bomlás. Bencsik még csak a pártelnök környezetét támadta, de a Heti Válaszban néhány héttel később Kóczián Péter egyenesen őt bírálta azzal, hogy stratégiájával maga alatt vágja a fát. 2007 januárjában megjelent az a cikk, amely felfedte Orbán illetve más Fidesz-tényezők konfliktusát. Az október 23-a után egy hónappal tartott győri Fidesz-kongresszusról a küldöttek több mint egyharmada, majdnem fele távol maradt. Orbán pozíciója ekkor korántsem volt még annyira biztos. A kaotikus gyűlés, a zavargások rövidtávon instabillá tették a helyzetét. Jóval később (a népszavazós és uniós diadal hatására) került le végleg napirendről az utódlás. Látszólag a szélsőjobb is keserű szájízzel hagyta ott a barikádok romjait. „Nem volt kellemes érzés eljönni a vége előtt, de világosan látható volt, hogy tartani nem tudjuk magunkat, a gazdák, a fideszesek nem jönnek, a jobboldal nem lép, ergo megint csak magunkra maradtunk – szurkolók és nemzeti radikális fiatalok.” – írja Karcagi. (136. o.) Csakhogy a Jobbik, a Kurucinfó igazi nagypolitikai genezise, sikertörténetének kezdete ez. A „szélsőjog-védők”, a Fidesz sztárolásának köszönhetően lettek befutott Jobbik-arcok. Ők az igazi nyertesek, a Fidesznek már inkább kihívás, mint lehetőség október 23. emléke.
Hogy mi a tanulság? Elgondolkodott a cikkíró: mivé lennének az úgynevezett demokraták, ha nem pár száz focihuligán arénázik Budapesten, hanem mondjuk, két kisrepülőgép csapódik az Apró-villába, illetve Gyurcsány hivatali dolgozószobájába. (Nyugalom, természetesen akkor, mikor az Ország Első Demokratája épp nincs ott.) Hány perc múlva kezdenék el követelni a Fidesz betiltását, a Felcsút-Baku-Moszkva tengely helyi rezidenseinek internálását? Az ember mondjuk Bayer Zsolttól nemigen vár önkorlátozó józanságot. De itt van egy szelíd, mosolygós értelmiségi, a Bibó István Közéleti Társaság elnökségi tagja. Balliberális szalonok kedvence. Aki pillanatok alatt képes kötetnyi méretben belehergelni magát olyan konteóba, amely Bogár Lászlónak is becsületére válna. Amely igazolni próbálja pártbeli főnöke minden lényegi döntését. Gyurcsány Ferencét, aki szerint „méltatlanul és oktalanul” vádolták ősszel a rendőrséget azzal, hogy nem felelt meg a kihívásoknak. „Ezeket a megjegyzéseket önző politikai szempontok vezették, és ezen támadásokkor mindig megvédtem a rendőrséget.” S aki alatt előléptették az október 23-án hibázó rendőröket. Azért elég durva, hogy Debreczeni úgy másfél oldalon keresztül idéz és rugózik egy, Vágó László jogerős elítélését üdvözlő poszt stílusa okán. (269-270. o.) Az már nem zavarja annyira, hogy ez a – Gyurcsány-korszakban október 23-at követően soron kívül előléptetett, majd 2009-ben vaskos nyugdíjjal távozó – rendőrtiszt, egy demokrataságát annyit hangsúlyozó kormány erőszakszervezetének szolgálatában követett el bűncselekményt.
Hogy a Bayer-analógia kicsit erős? Nemcsak nekem jutott eszembe a párhuzam. „A közösségünk egy részét lealacsonyító írás alkotója az autoriter szerveződés egyik propagandafelelőse, a kormányzó párt tagja, a miniszterelnök barátja, a házelnök friss kitüntetettje: akit tehát a hatalom példaképként állít elénk! Amikor az előző miniszterelnök, aki hazugságbotránya után nem mondott le, majd kitüntette a beazonosíthatatlan rendőreivel számos ártatlannak sérülést és sérelmet okozó rendőrfőnököt, a kormánypárt székháza előtt tüntet ellene, biztosak lehetünk benne, hogy nem látja a helyzet tükörkép-jellegét. Ezt a logikai szintet, a saját csoportét ugyanis iszonyú nehéz meghaladni.” – véli Bánki György. Érdemes elolvasni, amit Zimbardo kutatásairól, a stanfordi börtönkísérletről írtak Bánki és mások. Hogyan torzulnak normális (teszem hozzá: „demokrata”) emberek szélsőséges helyzetekben afféle irányba, hogy olyant is követelnek és megtesznek, ami saját önképükbe ütközik. Hogyan néznek és tűrnek, sőt tussolnak el olyan dolgokat, amelyeket ha az ellenfél tenne, kikelnének magukból a felháborodástól. Debreczeni Józsefnek és lelkes olvasóinak érdemes volna elgondolkodni azon, hogy kinek a tükörképei is lettek.
Papp László Tamás
(Címlapkép: Huszti István. A cikksorozat korábbi részei itt elérhetők.)
A tévéostrom ugyanúgy megtermékenyítette a paranoiafolklórt nálunk, mint az ikertornyok ledőlése globálisan. Ama összeesküvés-elméleti mitológia nyersanyagává vált, melynek iskolapéldája Debreczeni...
Debreczeni József A 2006-os ősz című kötetét (DE.HUKÖNYV Kft. kiadása, 2012., 280 oldal) elsőre nehéz műfajilag belőni. Belelapozás után a...
