„Attól tartott, hogy a frontra küldik” – így tűnt el egy ukrán tinédzser Oroszországban

Amikor az orosz csapatok elfoglalták a dél-ukrajnai városát, Oleh 17 éves volt. Árva volt, nevelőszülőknél élt, és éppen megkezdte a főiskolát, hogy gépkezelővé váljon. Néhány hónap múlva Oroszországba szállították, és soha többé nem tért vissza. Oleh egyike annak a mintegy 20 000 ukrán gyermeknek, akiket az orosz erők a 2022-es invázió óta Ukrajnából áttelepítettek Oroszországba.

A Háború Gyermekei nevű adatbázis szerint sokukat valószínűleg kényszerrel, akaratuk ellenére vitték el. Ukrajna nemzetközi partnereivel együtt igyekszik hazahozni őket, de a folyamat bonyolult és lassú: eddig csak körülbelül 2000 gyermeket sikerült visszahozni. A cikkben szereplők személyazonosságának védelme érdekében egyes neveket megváltoztattunk.

Az ukrán tisztviselők és emberi jogi szervezetek jelentései szerint

Oroszország egész rendszert épített ki áttelepített gyermekek ideológiai átnevelésére, katonai kiképzésére és oroszosítására.

Ez a program sérti a Genfi Egyezményt és a nemzetközi humanitárius jog (IHL) alapjait. Tavaly az ENSZ Közgyűlése felszólította Oroszországot, hogy haladéktalanul és feltételek nélkül engedje haza az ukrán gyermekeket.

2023-ban a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin orosz elnök és Maria Lvova-Belova gyermekjogi biztos ellen, míg az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése felvetette, hogy Moszkva cselekedetei népirtás bűncselekményét képezhetik.

Oleh esete jól illusztrálja, hogy Oroszország hogyan veszi célba a kiszolgáltatott gyermekeket, akiknek alig marad más választásuk, mint elfogadni az orosz állampolgárságot, és maradni abban az országban, amely megszállta és elpusztította otthonaikat.

„Amikor a fiúk vitatkozni próbáltak, fegyverrel fenyegették őket.”

Ihor Szergyuk, Oleh törvényes gyámja és az általa látogatott főiskola igazgatója hangjából érződik a szomorúság, amikor a fiú történetéről beszél. Oleh tanulási zavarral küzd, ami miatt nehezen tudott lépést tartani a többi gyerekkel. Több évet töltött egy családszerű árvaházban, mielőtt Szergyuk gondozásába került és beköltözött a főiskolai kollégiumba.

„Csendes és jól nevelt volt, de kissé lassú. Mindig felügyeletünk alatt állt, mind a kollégiumban, mind a főiskolán. Szorosan együttműködöttünk vele, és egy pszichológus is támogatta” – emlékszik vissza Szergyuk.

Miután Oroszország 2022 februárjában megszállta Nova Kakhovkát, Szergyukkal több mint 200 gyerek maradt a főiskola területén, közülük közel 50 nevelőszülői gondozásban. A főiskola átállt a távoktatásra, és sok diák hazatért. Oleh úgy döntött, hogy beköltözik bátyjához, Ivanhoz, aki egy idős hölgy otthonában élt Beriszlav városában.

Nyárra az orosz hatóságok elkezdték átvenni az irányítást a helyi oktatási intézmények felett. Szergyuk megtagadta az együttműködést, ezért bebörtönözték, és csak akkor engedték szabadon, mikor beleegyezett, hogy orosz állampolgárságot kér. Amit meg is tett, majd azonnal külföldre menekült.

2022 őszén Ukrajna ellentámadást indított Herszon megyében, és a moszkvai erők visszavonultak a Dnipro folyó nyugati partjáról. Itt található Beriszlav is.

Egy nap orosz katonák odamentek Olehhez egy boltban.

Sergyuk elmondása szerint azt mondták neki, hogy a folyamatban lévő harcok miatt „evakuálás” zajlik, és elviszik őt egy „üdülőtáborba”.

Az oroszok által megszállt Ukrajnában a gyerekeket gyakran biztonsági okokra hivatkozva állami „nyári táborokba” küldik, ahol agymosással és militarizálással szembesülnek. A Yale School of Public Health 2025 szeptemberében közzétett jelentése szerint az ukrán gyerekeket legalább 210 helyszínre vitték Oroszországba és a megszállt Ukrajnába, ahol kénytelenek részt venni oroszbarát jellegű kulturális, hazafias és katonai tevékenységekben.

Oleh-t először hazavitték, hogy összeszedje a holmiját. Ezután az orosz katonák őt és Ivant más helyi gyerekekkel együtt egy buszra tették. „Amikor vitatkozni próbáltak, a fiúkat fegyverrel fenyegették” – mondja Julija, egy volt oktatási dolgozó a Herszoni területről, aki szintén kapcsolatban állt Oleh-val.

Ő és Szergyuk csak akkor értesültek a gyermek átszállításáról, amikor Oleh felhívta őket Oroszországból. A gyám beleegyezését soha nem kérték, és az ukrán hatóságokat sem értesítették a gyermek országból való elszállításáról.

Az Ukrajnában elkövetett háborús bűnöket a nemzetközi jogi normáknak megfelelően dokumentáló civil szervezet, a Reckoning Project legutóbbi jelentésében rámutatott: a nemzetközi humanitárius jog a civilek megszállt területekről történő kitelepítését csak kivételes esetben engedélyezi – amikor az a civil lakosság védelme érdekében vagy elkerülhetetlen katonai szükségszerűség miatt indokolt.

Ez utóbbi „szigorú küszöbérték, amely abszolút, mindent felülmúló szükségességet igényel, amely közvetlenül kapcsolódik a területen folyó katonai műveletekhez, és nem hagy más megvalósítható alternatívát” – állítja Kareem Asfari, a Reckoning Project jogi elemzője. „Nemcsak az evakuálás feltételeinek kell teljesülniük, de a megszálló hatalomnak kötelessége biztosítani, hogy a kitelepítéseket »megfelelő higiéniai, egészségügyi, biztonsági és táplálkozási körülmények között« hajtsák végre, és egy-egy család tagjait nem lehet elválasztani” – olvasható a jelentésben.

A Reckoning Project egy nemzetközi összefogás az ukrajnai háborús bűnök dokumentálása és az elkövetők felelősségre vonása érdekében. A projektet 2022 márciusában alapította Janine di Giovanni haditudósító és Peter Pomerantsev, a  London School of Economics kutatója. A projekt a háborús bűnöket a nemzetközi jogi sztenderdek szerinti dokumentálja, hogy az összegyűjtött bizonyítékok akár bíróságok (például a Nemzetközi Büntetőbíróság) előtt is megállják a helyüket az elkövetők felelősségre vonására. A Reckoning Projekt 30 fős csapatában jogászok, emberi jogi kutatók, nyomozók és adatelemzők is dolgoznak, együttműködve az ukrán ügyészséggel. A projekt kuratóriumának tagjai között van Kenneth Roth, a Human Rights Watch volt igazgatója, és Andrew Gilmour, az ENSZ emberi jogi főtitkárhelyettese, tanácsadó testületében pedig szerepet vállal többek között Olekszandra Matvijcsuk Nobel-díjas jogvédő és Timothy Snyder történész. A szervezet számos tanúvallomást gyűjtött össze Ukrajna megszállt régióiból, amelyeket az ENSZ-ben is bemutattak.

Forrás: The Reckoning Project

A gyermek jogi és közösségi kapcsolatait a negyedik genfi egyezmény 50. cikke védi. A védett jogok közé tartoznak a családi kötelékek és más gondozási formák, mint a gyámság. „Ha egy átszállítás befolyásolja a gyermek jogi helyzetét és meglévő családi kapcsolatait, és ez a gyám beleegyezése nélkül történik, az a nemzetközi humanitárius jog megsértését jelentheti” – mondja Asfari.

Julija nem hiszi, hogy Olehnek lett volna valódi választása abban, hogy felszálljon-e a táborba tartó buszra. „Amikor fegyveres katonák jönnek feléd, nyilvánvalóan nincs választásod… Milyen választásuk lehetett azoknak a fiúknak? Oleh csak 17 éves volt, a másik fiú pedig valamivel idősebb” – mondja.

A gyerekeket a krími Dzsankojba szállították, majd az anapai Vityazevo Marina vendégházába. Érkezésükkor a testvéreket szétválasztották – Oleh a táborban maradt, míg Ivannak másik szállást kellett keresnie. Oleh később elmondta Szergyuknak és Julijának, hogy nem tetszett neki a tábor. A gyerekek mozgását korlátozták, és Oleh megalázónak érezte a tábor személyzetének bánásmódját.

Oleh mellett akkoriban körülbelül 30 gyermek tartózkodott ott, és minden deportált gyermek mellé kijelöltek egy „felügyelőt”. Julia szerint a gyerekek tanórákon vettek részt a táborban, többek között a „Fontos dolgokról szóló beszélgetések” című előadássorozaton, amely az orosz állam iránti „hazafiságot, szeretetet és szolgálatot” hirdette.

Akadályok a családegyesítés előtt

Idővel a szülők és gondviselők elmentek a gyermekek többségéért, de azoknak, akikért nem tudtak elmenni, azt mondták, hogy Nova Kakhovkába küldik és kényszerítik őket, hogy harcoljanak Ukrajna ellen, ha a gondviselőik nem jönnek el – meséli Juljia.

Oleh hamarosan betöltötte a 18 évet, és rettegett attól, hogy besorozzák az orosz hadseregbe.

„Zavarodott és rémült volt; nem tudta, mit tegyen. Sírt és folyamatosan telefonált, mondván: »vágóhídra küldenek minket«” – emlékszik vissza Julija.

Abban az időben Juljia orosz megszállás alatt élt, és félt a következményektől, ha megtagadja az együttműködést a megszállókkal, így – Julija szerint – az egyetlen, amit tehetett, az volt, hogy továbbította Oleh üzenetét az iskola igazgatójának.

Végül Oleh-t és Ivant egy ismeretlen férfi gondozásába helyezték Anapában, Oroszországban. Amikor Szergyuk rákérdezett, Oleh nem tudta összefüggően elmagyarázni, hogyan kerültek a férfi házába. Két másik, Herszonból deportált gyermeket is hozzá helyeztek, de őket később a szüleik visszavitték Ukrajnába.

Oleh megkérte gyámját, hogy vigye haza. Az orosz szabályok szerint Szergyuknak személyesen kellett volna elmennie érte. Azonban a korábbi bebörtönzése után Szergyuk attól tartott, hogy újra letartóztatják, ezért olyan megoldást keresett, amellyel Oleh-t utazás nélkül hazajuttathatja Anapába. Segítségért fordult az ENSZ egyik szervéhez és az ukrán rendőrséghez, de egyik sem tudta elősegíteni Oleh visszatérését.

A Reckoning Project a Gyermekjogi Bizottságnak benyújtott beadványában megállapította, hogy a gyermekek Oroszországba történő kényszeráthelyezésekor „a szülők beleegyezése rendszerint utólagos volt, vagy megsértették azt, például a gyermekek tartózkodási idejének meghosszabbításával, illetve indokolatlan logisztikai akadályok felállításával azoknak a családoknak az útjába, akik újra egyesülni akartak gyermekeikkel”.

„Ezek az akadályok magukban foglalják, hogy a gyámoknak és a szülőknek maguknak kell elmenniük a gyermekeikért a »szabadidős táborokba«, ami gyakran nagyon nehéz; hogy a gyermek elengedése előtt konkrét és látszólag önkényes dokumentumokat, például születési anyakönyvi kivonatokat kell bemutatniuk; hogy különféle eljárási kérelmeket kell benyújtaniuk a megszállás alatt álló iskolákhoz; és még sok mást”

– magyarázza Asfari, hozzátéve, hogy ezeknek az akadályoknak a létrehozásával Oroszország megsérti a nemzetközi humanitárius jog elveit, amelyek előírják a család egységének tiszteletben tartását és védelmét.

Jelenlegi helyzet

Miközben Szergyuk megpróbált megoldást találni Oleh hazaszállítására, a fiú továbbra is kapcsolatban maradt a főiskolával, és alkalmanként elvégezte a házi feladatait. Körülbelül kilenc hónapig továbbra is állami pénzügyi támogatást kapott szülői gondoskodás nélkül élő gyermekként az ukrán bankkártyáján keresztül.

Egy bizonyos ponton Oleh abbahagyta a tanulást, és megszakadt a kapcsolata a főiskolával. 2023 végén egy orosz telefonszámról felhívta a főiskola egyik alkalmazottját a megszállt Ukrajnában, mondván, hogy már nem fér hozzá az ukrán SIM-kártyájához.

Addigra Oleh bátyja már felvette az orosz állampolgárságot és munkát talált, és a már 18 éves Oleh azt mondta, hogy ő is ezt tervezi.

2024 januárjában Oleh-t kizárták a főiskoláról. Julija szerint, akinek tavaly sikerült kapcsolatba lépnie vele, valószínűleg most Oroszország Adige Köztársaságában él a bátyjával. Jelenlegi életének részletei azonban továbbra is tisztázatlanok.

Írta Dinara Khalilova, fordította Zubor Zalán. A szöveg a The Reckoning Project együttműködésével készült, amely egy újságírókból és ügyvédekből álló globális csapat, amely háborús bűncselekményeket dokumentál és hoz nyilvánosságra. A címlapkép illusztráció.