75 éve várt hazája elismerésére: a spanyol állam első ízben tiszteleg a náci koncentrációs táborok utolsó túlélője előtt

Szombaton egy észak-keleti francia kisváros, Ay volt a színhelye annak a szerény ceremóniának, amelynek keretében a spanyol kormány először tisztelgett az utolsó, életben lévő egykori deportált, Juan Romero Romero előtt. A jókora, több mint 40 éves késéssel érkező gesztus csak az egyik anomália Spanyolországban, ahol a polgárháború és a diktatúra áldozatainak többsége máig hiába vár arra, hogy az állam elismerje az őket ért igazságtalanságot, és biztosítsa a Franco-rezsim bűneinek feltárását, köztük a több ezer máig feltáratlan tömegsír exhumációját. 

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A sajtószabadságért nem elég tüntetni, fizetni is kell érte – kattints ide a támogatási lehetőségekért!

A córdobai születésű, idén 101 éves Juan Romero Romero az egyetlen lehet, aki életben van a náci táborokba hurcolt több mint 9300 spanyolországi áldozat közül. Harcolt a polgárháború több fontos ütközetében, Brunetében, Teruelnél és végül az 1938 júliusától több hónapon át húzódó vérfürdőben, az Ebro folyónál. Katalónia eleste után menekült Franciaországba 1939 februárjában, ahol a republikánusokat nem egészen úgy fogadták, ahogy várták. A határ túloldalán a menekülők tízezreit koncentrációs táborokba zárták, Romerót Vernet d’Ariège-ben.

A második világháború kitörésével a férfi belépett az Idegenlégióba, ahol tovább harcolt a fasizmus ellen, majd amikor egy évvel később a nácik lerohanták Franciaországot, elfogták, és előbb a Berlintől délre fekvő, luckenwaldei Stalag III-A hadifogoly táborba került, onnan pedig egy évvel később Mauthausenbe deportálták, miután az 1938 januárjában államfővé előlépett Francisco Franco megtagadta, hogy spanyolként ismerje el azokat, akik elmenekültek a háború és rezsime elől.

Mauthausenből a spanyol rabok kétharmada nem tért vissza, Romero előbb a bányákban, majd az útépítésnél dolgozott, és saját elmondása szerint az tette lehetővé a túlélését, hogy végül a fertőtlenítő kommandóhoz került, akik az érkezők ruháját szállították el, és az átkutatott zsebekben nem ritkán bukkantak ételmaradékra, amit elosztottak egymás közt.

Ahogy az eldiario.es portál szerzője megállapítja, Juan Romero Romero 75 éve várt e pillanatra. 1945-ben, amikor francia, belga vagy brit rabtársaikat hősökként fogadták hazájukban, a spanyolok még csak haza sem térhettek, amiben döntő szerepe volt a szövetséges nagyhatalmak azon döntésének, hogy lehetővé tették Franco hatalmon maradását.

A náci koncentrációs táborok túlélőit a diktátor halála, 1975 után és a demokrácia újraindításával sem ismerték el hazájukban: az akkori erőviszonyokból létrejött kompromisszum ugyanis a „hóhérok büntetlenségét garantáló amnéziát, a manipulált történelmi narratíva megerősítését, a felejtés meghosszabbítását és a diktatúra áldozatainak megalázását”, vagy legalábbis ignorálását tette csak lehetővé.

E politikai kompromisszumnak érdekében Franco ellenzéke óriási engedményeket tett, többek között elfogadva az 1977-ben hozott amnesztiatörvényt vagy a diktátor által visszaállított monarchia intézményét is. Ennek, az elmúlt több mint 40 évet meghatározó kompromisszumnak talapzata talán még sosem recsegett-ropogott annyira, mint most, amikor a volt spanyol uralkodó, János Károly a hírek szerint az Egyesült Arab Emírségekben bújt meg az illegális pénzügyei után nyomozó svájci ügyész elől.

A „régi rendet” védő véleményformálók szerint bátor és nagylelkű gesztusnak vélhetően nemcsak az a célja, hogy János Károly megússza a kiadatást, és ha lehet, kevésbé legyen szem előtt, miközben a spanyolok napról-napra szembesülhetnek azzal a hírekben, hány ezer „nőügy” és hány millió eurós mellékes felhalmozására futotta az uralkodónak közpénzből biztosított apanázsa mellett. Az ex-király menekülése egyben a monarchia maradék megbecsülését hivatott megóvni, és vele együtt mindazt, amit az úgynevezett „átmenet”, a transición időszakában, 1975 és 78 között a szőnyeg alá söpörtek a Franco-rezsim haszonélvezői.

Juan Romero, akárcsak életben maradt sorstársai, ennek a kompromisszumnak kárvallottjaiként várták hiába az utóbbi jó 40 évben, hogy a spanyol állam hivatalosan elismerje az ellenük elkövetett bűneit, vagy tisztelegjen bátorságuk előtt. Romerót a francia állam 2016-ban becsületrenddel tüntette ki, 3 társával egyetemben, akik szintén megjárták Mauthausen és Buchenwald haláltáborait.

Franciaország számos városában rendeztek ekkor megemlékezéseket az egykori deportáltak részvételével, ahol két spanyolországi felmenőkkel rendelkező szocialista politikus, a miniszterelnök Manuel Valls és Párizs főpolgármestere, Anne Hidalgo is megjelent. Eközben a spanyol állam továbbra sem vett tudomást az ekkor már javában a tizedik iksz felé közeledő túlélőkről. Annak ellenére sem, hogy egy évvel korábban a törvényhozás alsó háza egyhangúlag megszavazta, hogy a táborok felszabadításának 70. évfordulóján a kormány ünnepélyes tiszteletadást rendezzen előttük. A megvitatott és megszavazott javaslatról megfelejtkezett Mariano Rajoy konzervatív kormánya.

A 2018-ban egy bizalmatlansági indítvány nyomán hatalomra került, és a tavalyi választásokat két ízben is megnyerő, de koalíciós kormányzásra kényszerülő szocialisták számára épp ellenkezőleg, fontos szimbolikus ügy lehet a történelmi emlékezet kérdése.

Ezért kerülhetett sor az éveken át tartó huzavona után Franco holttestének exhumációjára tavaly novemberben, és idén júliusban is ennek jegyében szerveztek Párizsban tisztelgést az utolsó túlélőknek. Romero azonban egészségi állapota és a pandémia miatt nem tudott részt venni az eseményen, ahonnan végül a kormányfő első helyettese, a többek között a „demokratikus emlékezetért” felelős miniszter asszony, Carmen Calvo is távol maradt. Tulajdonképpen ezt a júliusi találkozást pótolták be most szombaton, ami arra is alkalmat adott, hogy Calvo megerősítse, szeptemberben terjeszti a minisztertanács elé az eredetileg nyárra ígért új történelmi emlékezet törvényt.

La vicepresidenta 1ª@carmencalvo_ en homenaje al último español superviviente de #Mauthausen:”Gracias a la ciudad de Aÿ-Champagne y a su alcalde por permitir que hayamos podido venir hasta aquí para reconocer con justicia la ejemplaridad de una vida como la de #JuanRomero„. pic.twitter.com/BLFX6iUsQt

— Vicepresidencia del Gobierno (@M_Presidencia) August 22, 2020

A szocialista kormány már tavaly döntött arról, hogy május 5., a mauthauseni tábor felszabadításának napja a nácizmus spanyolországi áldozatai, a deportáltak és a koncentrációs táborokban elhunytak előtti tisztelgés emléknapja lesz, idén januárban pedig felavatták az első ilyen tárgyú emlékművet.

Azaz gesztusokban nincs hiány, mindez azonban korántsem tölti el bizalommal a polgárháború és a diktatúra teljes örökségének feltárásáért küzdőket. A Történelmi Emlékezet Visszaszerzéséért Egyesület (ARMH) vezetője, Emilio Silva szerint ezek a gesztusok nagyon is emlékeztetnek az előző szocialista kormány 2007-ben elfogadott és szinte teljesen hatástalanul maradt törvényét megelőző lépésekre. Az áldozatok, leszármazottaik és általában véve az egykori „vesztesek” örököseiben egykor óriási reményt keltő törvény valóban kevés konkrét eredménnyel járt.

Silva szerint 2007-ben „hagyták, hogy semmittevéssel teljen az idő”, pedig ha lett volna, vagy ha ma lenne „politikai akarat, már holnap elkezdhetnének dolgozni a jogi orvosszakértők, a levéltárosok, a DNS-vizsgálatokat végző laborok, a kutatásokat végző egyetemek, és 24 óra alatt kinyithatna az iroda, ahova a családok fordulhatnának”.

A 2007-es törvény ugyanis hiába ismerte el, hogy az állam kötelessége az emberi jogok elleni bűnök feltárása, nem állított fel ennek érdekében sem cselekvési tervet, sem konkrét célokat. Csupán azt szögezte le, hogy az egyes állami-önkormányzati szerveknek „együtt kell működniük”, meg kell könnyíteniük és „pénzbeli támogatást kell megállapítaniuk” az eltűntek, az áldozatok megtalálása és beazonosításuk érdekében.

Ez a rendkívül puha szabályozás lényegében magukra hagyta a családokat és „privatizálta” az exhumációkat – szöges ellentétben az ENSZ útmutatásával, nem csoda, hogy a szervezet két ízben is keményen elmarasztalta a spanyol államot.

A számok magukért beszélnek: az óvatos becslések szerint a katonai felkelés vezette tábor körülbelül 100 000 személy eltűnéséért felelős a polgárháború alatt, Franco diktatúrájának első évtizedében pedig további kb. 50 ezer személy haláláért.

A civil áldozatok nemzetközi összehasonlításban is óriási száma nem véletlen: a puccsisták tisztában voltak vele, hogy a lakosság többsége nem támogatja őket, ezért tudatosan, dokumentált módon szólítottak fel annak „terrorizálására”. A gyarmati háborúkban, így az észak-afrikai Rifben elsajátított szélsőséges erőszak taktikája azt célozta, a tábornokok puccsát irányító, de 1937-ben egy repülőbalesetben elhunyt Emilio Mola szavaival, hogy „minél előbb megsemmisítse az ellenséget, amely erős és jól szervezett”.

„Az első naptól kezdve elhintették a terror magvait, megfélemlítve, gyilkolva, az ellenállást megsemmisítve”, és sok helyütt szélsőséges „jobbosok és falangisták százainak lelkesedése kísérte mindezt, akik a tisztogatásoknak szentelték magukat”, fogalmaz a korszak egyik legismertebb szakértője, Julián Casanova.

A Köztársaság öt éve és a Népfront 1936-os választási győzelme után az írmagját is ki akarták irtani e történelmi tapasztalatnak. Ez az előre eltervezett tömeggyilkosság – amely akkor lett a legintenzívebb, amikor a puccs a kulcsfontosságú területeken kudarcba fulladt – alapozta meg Franco rezsimét, véli egy másik közismert specialista, Francisco Espinosa Maestre.

Egy tavaly publikált, az igazságügyi minisztérium által rendelt kutatás szerint 2000 és 2018 között mindössze 740 tömegsírt nyitottak meg, és valamivel több mint 9000 holttestet exhumáltak, az áldozatok alig tizedét. Az eltűntek többsége olyan civil, akiket útszéli árkokba, gödrökbe földelték el, vagy mikor mi állt kézre a gyilkosoknak: temetők mellé vagy azok jelöletlen sírjaiba, lakatlan földeken, a hegyekben. A 2007-es törvénnyel létrehozott Sírtérképet utoljára 2011-ben aktualizálták: akkor 2591 sír és több tízezer eltűnt áldozat szerepelt benne. Az idézett kutatás szerint további 25 ezer személy földi maradványait lehetne még feltárni, de ehhez az állam sürgős, aktív szerepvállalására lenne szükség.

A spanyol kormány júliusban jelentett be egy 750 ezer eurós keretet, amelyből egyrészt az eltűntek felkutatását támogatná a helyi önkormányzatokkal összefogva, másrészt a történelmi emlékezettel összefüggésbe hozható kutatások, rendezvények, adatgyűjtés és azok közzététele érdekében létrejött pályázatokat. Az összeg, Emilio Silva, az ARMH elnöke szerint csupán a szükséges töredéke, azaz csak kevesek részesülhetnek majd belőle, miközben a többség továbbra is „harmadrangú áldozat marad”.

Júliusban derült ki az is, hogy őszre halasztódik a 2007-es törvény reformját célzó törvényjavaslat benyújtása, amely az eltűntetekkel kapcsolatos előrelépések (pl. egy DNS-bank létrehozása) mellett, az emigrációba kényszerültek felé is tenne gesztusokat. Továbbá, az ígéretek szerint lehetővé tenné a Franco emlékét dicsőítő egyesületek betiltását, és a közoktatásban is nagyobb hangsúlyt fektetne a polgárháború és a diktatúra bűneinek tárgyalására.

Ez utóbbi szintén szerepelt az ENSZ rapportőrjének ajánlásai között: Pablo de Grieff még 2014-ben megállapította, hogy egyes tankönyvek úgy festik le a polgárháborút, mintha szimmetrikus lett volna a felek felelőssége: holott a puccsisták egy legális, választási győzelemmel hatalomra került kormány és egy demokratikus rendszer ellen keltek fel, és mint fentebb láttuk, előre eltervezett és szisztematikus módon törtek a lakosság nem kívánatos elemeinek megsemmisítésére vagy teljes elnyomására.

A kormány tervei közt szerepel az is, hogy szankciókat lehessen alkalmazni a Franco-rezsimet dicsőítő jelképek fenntartói ellen – a napokban derült ki, hogy több tucat csendőrségi laktanyában is vannak még ilyenek. Vagy az, hogy állami védelem alá kerüljenek a korszak fontos dokumentumai: a spanyolországi helyzet abszurditásának sokadik bizonyítéka, hogy a Francisco Franco Alapítvány több mint 30 ezer történelmi dokumentum felett rendelkezhet.

Nehéz elképzelni, hogy Németországban az Adolf Hitler Alapítvány birtokoljon egy hasonló gyűjteményt, ahogy az is, hogy állami forrásokból finanszírozzák a Führer sírját is rejtő monumentális emlékmű fenntartási költségeit – ahogy a Madrid közelében található Elesettek Völgyében történt az utóbbi évtizedekben. Az emlékhelyen még nyáron sem jelezte egy szál felirat sem az ide látogatóknak, hogy a monstrumot nagyrészt hadifoglyok építették fel, és az itt eltemetett, több mint 33 800 áldozat között sok olyan republikánus akad, akinek családja sosem egyezett bele, hogy a fasiszta Falange alapítója, José Antonio Primo de Rivera és a diktátor síremléke mellett pihenjenek földi maradványaik.

Ha a kormány most beharangozott tervei egyszer valóban megvalósulnak, az nyilván örvendetes lesz – azonban a spanyol állam adóssága a Franco-rezsim áldozatai felé más területeken is megdöbbentő. Így pl. egy 2016 szeptemberében született rendelet máig akadályozza a diktatúra bűneinek feltárását. Az előző, jobboldali kormány alatt született rendelet az egyetlen olyan igazságügyi eljárást torpedózta meg, amely emberiség elleni bűnök gyanújára alapozva próbált igazságot szolgáltatni az áldozatoknak. Méghozzá Argentínából, ahol egy Buenos Aires-i bíró, María Servini fogadta be az áldozatok keresetét. Erről a küzdelemről szól a ‘Többiek csendje’ című dokumentumfilm, amely 6 éven át követte a áldozatok családtagjainak erőfeszítéseit, köztük María Martínt, aki 6 éves volt, amikor „eljöttek az anyjáért”:

Hasonló kísérletre csak egyetlen spanyol bíró vetemedett korábban, az Augusto Pinochet chilei diktátor elleni elfogatóparancsa révén egykor nemzetközi hírnevet is szerző Baltasar Garzón, akit 2012-ben 11 évre eltiltottak hivatala gyakorlásától saját kollégái. Garzón két hibát is elkövetett: a Franco-rezsim bűneinek és a konzervatív Néppárt (Partido Popular, PP) legnagyobb korrupciós ügyének, a Gürtel-dossziénak eredt a nyomába. Felfüggesztése tulajdonképpen annak nyílt felvállalása volt, hogy a spanyol igazságszolgáltatás sem a rendszerszintű korrupció, sem a mai demokratikus rendszer által szőnyeg alá söpört történelmi bűnök feltárására nem áll készen.

Hogyan lehetséges, hogy ahogy az ARMH honlapján olvassuk, a Franco nevével fémjelzett rezsim áldozatai, legalábbis a túlnyomó többségük, „44 éve, 9 hónapja és 9 napja hiába vár az igazságszolgáltatásra”? Hogyan lehetséges, hogy az elmúlt jó négy évtizedben egyetlen olyan jelentős spanyolországi rendezvényen sem vett rész regnáló miniszterelnök, ahol jelen voltak a rezsim áldozatai és azok, akik hosszú éveken át küzdöttek a demokrácia visszaállításáért?

Lévén, hogy a konzervatív párt, amelynek elődjét még Franco egykori miniszterei alapították, vehemensen azt képviseli, hogy nem kell felhánytorgatni az 1978 előtt történteket, mert az csak aláássa a társadalmi békét, sőt, a párt két évtizeden át meghatározó vezetője, José María Aznar második mandátuma alatt, 2000-2003 között a Francisco Franco Alapítvány csaknem 151 ezer euró támogatást kapott közpénzből, a PP-től ez nem annyira meglepő.

A szocialista kormányok esetében már jóval kevésbé érthető, hogy miért nem követtek el mindent annak érdekében, hogy megváltozzon az állami intézményrendszer viszonya a kérdéshez. Igaz, a 2004-2011 között kormányzó José Luis Rodríguez Zapatero, aki olyan nagy társadalmi reformoknak futott neki, mint a „melegházasság” bevezetése, az abortusz megengedőbb szabályozása vagy a közoktatás átalakítása, monumentális ellenállással találkozott a PP, a katolikus egyház és a mellettük felsorakozó konzervatív erők részéről. Ez is közrejátszhatott abban, hogy végül lemondott a demokratikus átmenet másik fontos és rendkívül vitatott kompromisszumának, a katolikus egyháznak jelentős kiváltságokat biztosító 1979-es konkordátumnak átalakításáról.

Emilio Silva szerint a szocialisták effektív tétlenségében döntő szerepe volt a mai elit szociológiai karakterének: az ötvenes-hetvenes években elsősorban a rezsim vezetőinek gyermekei jutottak el az egyetemre, és ennek is köszönhetően 2011-ig a mindenkori kormányokban is ezek a leszármazottak ültek. Ezért is lehetséges, hogy a PSOE bázisának jóval több köze van az egykori áldozatokhoz, mint a párt vezetőségének, amely ideológiai különbségei ellenére is hasonló kiváltságokban részesült, és családi kapcsolatai is nem ritkán az egykori diktatúra haszonélvezőihez kötötték.

Silva felidézi pl. azt, amikor még 2006 nyarán, Zapatero akkori helyettese, María Teresa Fernández de la Vega egy paraguayi rendezvényen letagadta, hogy édesapja Franco magasrangú hivatalnoka volt. De la Vega volt a felelőse a 2007-es törvénynek a történelmi emlékezetről, amelynek egyik előkészítő ülésén, még 2004-ben, az áldozatok ledöbbent hozzátartozóit arra kérte a minisztérium egyik szakértője, hogy hagyjanak fel a sírok feltárásával, amíg el nem készül a törvény…

A tétlenség okai között tehát találunk politikaikat – a diktatúra bűneinek feltáratlansága, elhallgatása hozzájárul a hetvenes években kialakított intézményrendszer status quójának őrzéséhez; ehhez kapcsolódóan szociológiaikat, és feltehetően gazdaságiakat is: a polgárháború és a diktatúra alatt erőszakkal szerzett javak sorsát sem bolygatja senki. Bár a Franco-család vagyonának egyes darabjairól szóló vita időről-időre fellángol, de ez nyilván csak a jéghegy csúcsa.

A spanyolországi „emlékezetlenség” főleg akkor szembe tűnő, ha a latin-amerikai államokkal hasonlítjuk össze. Ahogy Marisol Schwab, egy 35 éves argentin archeológus fogalmaz: „Amikor megérkeztem Spanyolországba, elképesztett, hogy egy olyan országban, amely az elsők között van az állam által lelövetett áldozatok számát illetően, szinte nincs is szó a témáról, ez volt kezdetben a leginkább sokkoló”. Schwab hazájában, ha nem is tökéletes módon, de fontos perek zajlottak a katonai diktatúra bűneinek legfőbb felelősei ellen: „bár továbbra is elég nagy hatalmuk van, de sokan közülük börtönbe kerültek, miközben itt a kitüntetéseikkel a mellükön haltak meg.”

Az idő múlása ezt a felelősségre vonást lassan teljesen ellehetetleníti, és ahogy Juan Romero Romero feltehetően az utolsó túlélője a náci deportációnak, a szeretteik sírjának feltárásáért küzdők is évről-évre, hónapról-hónapra fogyatkoznak. Ha a stafétát át is veszik a következő generációk, a spanyol állam mulasztása azok felé, akik évtizedeken át harcoltak legközelebbi hozzátartozóik méltóságáért, az őket ért igazságtalanság reparációjáért: helyrehozhatatlan. De elnézve az utóbbi évek politikai csatározásait, az is valószínűnek látszik, hogy a múlt eltagadása a közös jövőt is ellehetetleníti: a feledésre nem lehet hosszú távon társadalmi békét építeni.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép: A mauthauseni tábort felszabadításakor a rabok ünnepelnek; a kifeszített molinón „Az antifasiszta spanyolok üdvözlik a felszabadító erőket” felirat olvasható; fotó: Cpl Donald R. Ornitz, US Army / Wikipedia.

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!