Mennyibe kerül egy szavazat Franciaországban?

Mérhető-e a magánadományok és a képviselőjelöltek költéseinek  effektív hozadéka a francia választási rendszerben? Erre a kérdésre próbált meg válaszolni 2 kutató, akik az 1993-2014 között tartott önkormányzati és parlamenti választások keretében zajlott adományok, költések és voksok alakulását figyelték meg Franciaországban.

Julia Cagé egyetemi tanár, a Voks ára (The Price of a Vote : Evidence from France, 1993-2014) című tanulmány egyik szerzője merész képpel illusztrálja a a magánadományok jelentőségét a francia politikában. Induljunk ki abból, hogy Emmanuel Macron valamivel kevesebb, mint 17 millió eurót költött tavalyi elnöki kampányára, amelyhez néhány száz gazdag mecénás összesen 3-5 millió euróval járult hozzá – a pontosabb becslést megnehezíti, hogy az elnök pártja (La République en marche, LRM) nem igazán elkötelezett az átláthatóság érdekében. Egy egyéni adományozó évente maximum 7.500 euróval támogathatja a pártokat, és a támogatás adókedvezménye miatt ez valójában csak 2.500 euróba kerül a mecénásnak.

Macron adóreformjainak legfőbb kedvezményezettjei pedig történetesen épp a legvagyonosabbak: a 100 leggazdagabb francia évi 1,5 millió eurót nyert csak a vagyonadó reformján, amely már életbe is lépett. Azaz számukra 60.000%-os haszonnal járhatott a befektetés a kampányba

– húzza alá a Le Monde hasábjain a szerző, aki egyébként a katasztrofális 6,36%-on végzett szocialista jelölt, Benoît Hamon szakértői csapatában vett részt, és civilben Thomas Piketty közgazdász felesége.

A francia törvények 1988 óta szabályozzák szigorúbban az adományokat, és a költségek plafonját is, miközben az Egyesült Államokban azt láthatjuk, hogy a hetvenes években bevezetett, nem túl szigorú szabályozás leépítésével, majd 2010-es kvázi lenullázásával teljesen elszálltak a kampányköltések. Donald Trump 400 millió dollárt, azaz Macron költségeinek tizenkilencszeresét költötte el 2016-ban. De nemcsak e tekintetben döntött rekordokat a választás, hanem abból a szempontból is, hogy a költségek 40%-át az amerikai lakosság mindössze 0,01%-a fedezte.

Felmerül a kérdés, hogy a jóval komolyabb korlátokkal rendelkező francia rendszerben vajon mekkora szerepe van a pénznek? Erre kereste a választ Cagé és kollégája, Yasmine Bekkouche tavaly publikált tanulmánya, amelyhez két évtized 4 önkormányzati és 5 törvényhatósági választásainak adatait vizsgálták, összesen 40 000 jelölt körzetében. (A köztársasági elnöki választás több szempontból is kevésbé alkalmas az összehasonlító elemzésre.)

Munkájukból egyrészt kiderült, hogy mind a költések, mind ezek forrása erősen különbözik az egyes jelöltek esetében. A magánadományok szerepe jóval magasabb a jobboldali pártoknál (korábban RPR, majd UMP, jelenleg Les Républicains, LR), mint a baloldaliaknál. A jobboldali jelöltek átlagban 3.400 euróval több magánadományt kapnak, mint a baloldali kollégák, míg a szélsőjobb és szélsőbal szinte semmit.

Ehhez az előnyhöz jön még a pártok, illetve maguk a jelöltek saját pénze is, ezzel kiegészítve

a jobboldali jelöltek átlagban kb. 4.200 euróval több bevétellel rendelkeznek, és szintén átlagban 3000 euróval többet költenek, mint baloldali társaik – ami egy önkormányzati kampány átlagköltéséhez – 22 ezer euróhoz – képest egyáltalán nem elhanyagolható.

A különbség még jelentősebb a nemzetgyűlési választások során, ahol a jobboldali jelöltek átlagban 18.000 euró magánadományban részesülnek, ami több, mint a jelöltek átlagköltésének összege. Ehhez képest a Szocialista Párt jelöltjei kevesebb, mint 10 ezer euró, a Kommunista Pártéi 2.300 euró, a többi jelölt 500 euró alatti magánadománynak örvendhet.

A kutatók, megkísérelve kiiktatni az összes más változót, arra jutottak, hogy egy szavazat „ára” kb. 6 euró a parlamenti választásokon és 32 euró az önkormányzatiakon. Tehát a fenti 8 ezer eurós többlet, amelyhez a jobboldali jelöltek jutnak átlagosan, mintegy 1.367-2.734 többlet szavazatot hoz számukra a törvényhatósági választások esetében.

Ez az első fordulóban érvényesen leadott szavazatok 3-6 százaléka – az eltérés attól is függ, hogy a rivális jelölt milyen pénzügyi háttérrel rendelkezik.

A kutatók ezzel bizonyítottnak látják azt a tételt is, hogy ha nincs plafonja a kampányköltéseknek, akkor a magántőke könnyen módosíthatja a választások eredményét.

Ezt egyébként a francia közéletben élesben is megtapasztalhatták 1997-ben, amikor a Jacques Chirac által előrehozott választásokat meglepetésszerűen elvesztette konzervatív pártja. Ezt a váratlan, és Chirac legnagyobb buktájának tartott kudarcot részben az magyarázza Cagéék szerint, hogy egy 1995-ös törvénymódosítás megtiltotta, hogy a cégek adományozzanak a jelölteknek.

Ez a változás elsősorban azokat érintette, akik effektíve kaptak cégadományokat, azaz főként a jobboldalt, és úgy tűnik, a jelölteknek egyszerűen nem volt idejük arra, hogy más finanszírozási forrás után nézzenek: kampányköltéseik lényegesen lecsökkentek. Jelentős kiesésről van szó: 4 évvel korábban ugyanis, míg a jelöltek felét egyáltalán nem szponzorálták a cégek, a jobboldali jelöltek átlagban 40.000 eurót kaptak csak ebből a forrásból!

Julia Cagé következtetése az, hogy a francia demokrácia reprezentatív jellegének növelése érdekében további korlátozásokat kellene bevezetni, illetve az állami finanszírozáshoz való hozzáférést egyenlőbbé kellene tenni.

Miközben az Amerikai Egyesült Államok esetében már dokumentálták, hogy a politikusok elsősorban a felső osztályok és főleg a leggazdagabbak igényeinek feleltek meg politikáikkal, háttérbe szorítva a szegényebbek érdekeit, semmi okunk sincs azt hinni, hogy a magántőke nincs hasonló befolyással a francia vagy más európai választási rendszerekre. (A kutatás sajnos már nem érintette Macron kampányát, akit már nemcsak a francia közvélemény tart úgy számon, mint a „gazdagok elnökét”, de ezt a tényt több független elemzés is igazolta az első hónapok döntései alapján.)

Korábbi kapcsolódó cikkünk:

Az illúziók vége: Emmanuel Macron a szegények és a középosztály ellen?

A Cagéék által felvetett kérdéseknek különös aktualitást ad, hogy kedden publikálta a kampányköltéseket ellenőrző bizottság (CNCCFP) a tavalyi elnökválasztásra és parlamenti választásra vonatkozó jelentését. Ezekkel kapcsolatban csak kisebb rektifikációkat kért, a baloldali Jean-Luc Mélenchontól pl. 480 ezer euró, a szélsőjobboldali Marine Le Pentől pedig csaknem 900 ezer euró értékben.

Nagyjából úgy tűnik tehát, hogy nincs itt semmi látnivaló, csakhogy januárban kiderült, hogy a CNCCFP egyik rapportőrje lemondott még tavaly novemberben, miután 1,5 millió értékben talált 3 fős csapatával szabálytalanságokat Mélenchon költéseiben, de a bizottság megpróbálta rávenni, hogy ezeknek jelentős részétől tekintsen el.

A nyugdíjas közszolga, aki 6 hónapon át minimális fizetésért, főként hazafias és szakmai kötelességtudatból vágott neki a kalandnak, nem volt hajlandó valótlanságot aláírni, így a 17 éves intézmény történetében elsőként benyújtotta lemondását.

Jean-Guy de Chalvron a napokban több interjút is adott, ahol részletekkel is szolgált a hat hónapos rohammunkáról, amelynek során négyüknek összesen 6000 számla és 50 ezer banki bizonylat igazolt voltát kellett ellenőrizniük. Ahogy Chalvron emlékeztet rá, jelentős összegekről van szó: 2012-ben az elnöki és a parlamenti választás összesen 437 millió euróba került, amiből 291 millió az állam állt. Miközben a társadalom egyre nagyobb szkepszissel, bizalmatlansággal vagy közönnyel tekint a politikusokra, egy okkal több, hogy ezek a költések ellenőrizhetők és igazolhatók legyenek.

Az, hogy a CNCCFP működése több sebből vérzik, már régen sejthető volt, mostanra azonban annyi „terhelő” bizonyíték gyűlt össze, hogy egyre nehezebb takargatni az intézmény inkompetenciáját.

A 2012-es kampány után ugyan a bizottság visszautasította a felső küszöb (22,5 millió euró) átlépése miatt Nicolas Sarkozy beszámolóját, de egyáltalán nem vette észre azt, ami hamarosan az évezred első nagy pártfinanszírozási botrányává nőtt, az ún. Bygmalion-ügyet, amelynek ipari mértékben gyártott kamuszámlái miatt azóta Sarkozy ellen is vádat emeltek. A bizottság 400 ezres túllépést állapított meg, míg a valóságban kb. 20 millió eurót rejtett el a kampánystáb különféle trükkökkel.

(A francia jobboldal dicséretére legyen mondva, hogy elnökjelöltjük szabálytalanságai ellenére 2 hónap alatt összedobták azt a 11 millió eurót (!), amivel az elmaradt állami támogatás ellenére is fedezték Sarko kiadásait.)

Hasonlóképp, semmi nem tűnt fel a CNCCFP-nek abból, ami ma egy másik nyomozás alapja, a 2007-es kampány feltehetően líbiai finanszírozása, Moammer Kadhafi jóvoltából. És ugyan a Nemzeti Fronttal (Front National, FN) kapcsolatban landolt náluk egy feljelentés, aminek nyomán ma is vizsgálat folyik a párt ellen, de itt sem vették észre a pénzpumpaként működő mikropártok és cégek rendszerét, amellyel az FN a gyanú szerint illegálisan jutott közpénzekhez.

Mindennek feltárásához egyébként a CNCCFP-nek nagyon is korlátozott anyagi és jogi eszközei vannak, de Chalvron szerint még ezeket sem használja ki. Mindez nem véletlen: a törvényhozók gondoskodtak arról, hogy ne váljon túl veszélyessé a szervezet, és annak összetétele (csak egy példa: a bizottság tagjainak átlagéletkora 74 év, ketten már 80 felett járnak, és kinevezésüket automatikusan meghosszabbítják) is biztosítja, hogy ne is nagyon ugráljanak a politikusok fején.

Egyébként az említett választások ellenpéldákat is nyújtanak Cagéék tételeire: Nicolas Sarkozy 2012-ben sztratoszférikus pazarlása ellenére is vesztett a szocialista Hollande-dal szemben. Bár a baloldali tábor nem volt túl lelkes, de Sarkozy elutasítottsága nemcsak a teljes társadalomban, de még a mérsékelt jobbközép táborban is számottevő volt, és úgy látszik, ezt még a költséglimit duplája sem tudta ellensúlyozni. A másik kivétel pedig Jean-Luc Mélenchon lehetne – akinek sikere nemcsak kampányának eredetiségében, de a megzuhant népszerűségű szocialistáktól elszipkázott szavazatokban is keresendő, mindenesetre 2017-ben neki sikerült a leghatékonyabb költés-szavazat arányt hoznia.

Ugyanakkor a fentiek – és a konzervatív jelölt, François Fillon mélyrepülését, az ellene emelt vádat és gyanúkat még nem is említettük – egyaránt azt bizonyítják, hogy a politikai reprezentáció még egy olyan nagy múltú, biztos alapokon nyugvó demokráciában is számos problémával küzd. És érthető módon erősíti a polgárokban azt az érzetet, hogy a politikusok nem őket képviselik, hogy a szavazatuk úgysem számít, illetve azt a hamis illúziót, hogy a rendszerben „mindenki korrupt”.

Mindennek következménye lehet a szélsőségesen elitellenes és rendszerellenes tendenciák-szólamok népszerűsége, akárcsak az, hogy egy olyan jelentős parlamenti többséghez jutó erőnek, mint Franciaországban Macron pártjának, valós támogatottsága jóval kisebb. A választók elfordulása a politikától éppúgy, mint a demokratikus politikai közösség leértékelődése általában, és másféle közösségi tudat építése, pl. az identitás jellegű kérdéseken vagy a bűnbak-keresés, kirekesztő politikák támogatásán keresztül; akárcsak a befelé fordulás és a szolidaritás elutasítása.

Ha mindez nem is vezethető le a kampányfinanszírozás szabályozásának hibáiból, de az elmúlt évek európai és amerikai trendje is arra figyelmeztet, hogy a demokráciába és a politikai reprezentációba vetett bizalom megerősítése olyan prioritás, amelyet látszatintézkedésekkel nem lehet kipipálni. És ennek részeként a költések átláthatósága, szabályozottsága, illetve a  magánadományok szerepének feltárása is elengedhetetlennek tűnik.

Dobsi Viktória

Címlapkép: a francia Nemzetgyűlésnek helyet adó Bourbon-palota, fotó: Mbzt, Wikipedia

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!