Bestsellert írt az újságíró, aki dzsihadistákkal beszélgetett

December elején jelent meg, és néhány nap alatt bestsellerré vált Franciaországban David Thomson A visszatérők című könyve, amely a Szíriát megjárt és hazájukba visszatért dzsihadisták portréit adja közre. Hiába ez az utóbbi évek legfelkapottabb témája, valójában nagyon kevés olyan szakértője van a „dzsihád made in France”-nak, aki valóban találkozott és beszélt volna az érintettekkel. Thomson akkor kezdett foglalkozni a jelenséggel, mikor az még tabunak számított, és a közelmúltig számos nehézséggel szembesült, de ma méltán fürödhet az elismerésben. Úgy tűnik, a franciák jelentős része készen áll arra, hogy szembenézzen „egy halált hozó ideológia és illúzióit vesztett korszakunk” közös gyermekeivel. 

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Amikor 2014 áprilisában a francia köztévé éjszakai vitaműsorában egy fiatal újságíró, David Thomson, kijelentette, hogy a dzsihadisták szerint legitim és szükséges lenne merényleteket elkövetni hazájuk földjén is, szinte az összes résztvevő rátámadt a stúdióban. Honnan vesz ilyen sületlenségeket, ne keltsen félelmet, ezzel a muszlimokat bélyegzi meg – sorolták az érveket méltatlankodva a vitapartnerek, köztük a gall állam jövendő „deradikalizáció” szakértőjével.

Egy év sem telt el, és a tragikus jóslat valósággá vált, Thomson pedig lassacskán a francia és frankofón dzsihadista mozgalom egyik legismertebb helyi szakértőjévé. Interjúzott a 2015 novemberi merényleteit kitaláló csoport tagjaival, és Jacques Hamel atya gyilkosával, de szerinte a rendőrségi hírekbe kerülő dzsihadisták mintegy felével is személyes kapcsolatba került.

„Mi vagyunk az igazi szalafisták”

A téma, amiről első könyvét 2014 tavaszán publikálta, három évvel korábban találta meg: az RFI francia állami rádió tunéziai tudósítójaként egy út szélén hallotta először a fekete zászlókkal borított sátorban előadó prédikátorokat. Korábban tudósított a líbiai frontról, Egyiptomból és Maliból is, majd 2012-ben, amikor egy szalafista párt gyűlésén filmez Tuniszban, megszólítja két szakállas férfi: „Ezek nem az igazi szalafisták – mondják franciául –, mi vagyunk az igazi szalafisták. Mi dzsihadista szalafisták vagyunk.”

A dzsihád szó eredeti jelentése „erőfeszítés, buzgalom”, és vallási értelemben évszázadokon át, ahogy ma is egy erényes küzdelemre utal „isten útján”; de a későbbi, katonai értelemben is általában a jogos, etikus, jellemzően önvédelmi harcra. Ma azonban a terminust a nyugati köznyelvben egyre inkább monopolizálják azok a mozgalmak, amelyek magukat a dzsihadista szalafizmus követőinek vallják. Ezek közé tartozik az Al-Kaida, az Iszlám Állam szervezete (ad-Dawlah al-islamiyyah), vagy az előbbihez kötődő Dzsabhat an-Nuszra is, a Szíriában üzemelő an-Nuszra Front.

Az ő esetükben, akárcsak a számtalan, hozzájuk csatlakozó afrikai és ázsiai csoport logikája szerint harcuk, a dzsihád, a gyakran a keresztesek és a zsidók szövetségeként aposztrofált nagyhatalmak, a síiták, és a szintén hitetlennek tartott „muszlim államok” ellen irányul, és többek között végletes vallási szigor, hivalkodó erőszak és szektás intolerancia jellemzi. A politika, a fiktív vallási hagyományokhoz való visszatérés és az eszkatológia, a túlvilágról szóló tézisek egyfajta fúziós keverékeként működik. (Részletesebben lásd itt.) E cikkben a francia szakértők és maguk az érintettek által leginkább használt értelemben, e fegyveres harcot űző csoportokra fogjuk alkalmazni a dzsihád kifejezést.

A két huszonéves férfit megjárta a börtönt, majd a forradalom után amnesztiában részesültek, és hozzájárulnak, hogy Thomson, igaz, kezdetben fényképezőgép, kamera és jegyzetek nélkül, de hónapokon át kövesse őket. Miközben pénzt visznek a Szíriában meghalt „mártírok” családjának; miközben az elégtelenül működő államot helyettesítve, tejet, takarókat és a Korán példányait, meg a nikábokat (a nők teljes testét és arcát takaró ruhadarabokat) szállítanak az algériai határ mentén, a hegyekben magára hagyott lakosságnak. Miközben a később az Iszlám Állam muftijaivá váló vezetőik fáradhatatlanul és zavartalanul prédikálnak a dzsihádról minden egyes nap a tunéziai településeken; majd amikor megtámadják az amerikai nagykövetséget, és amikor eltemetik első halottjaikat a helyi rendfenntartókkal történt összecsapások nyomán.

„Tunézia, a dzsihád kísértése” címmel az Arte francia-német csatorna sugározta 2013-ban Thomson dokumentumfilmjét az Ansar al-Sharia mozgalomról

Thomson azon kevés újságíró közé tartozik, akinek korán feltűnt a mozgalommá váló jelenség: az, ahogyan a 2011-ben még Lampedusa felé hajózó tunéziai fiatalok irányt váltottak, és 2012-ben inkább Szíria felé indultak meg. A 11 milliós országból csatlakoztak relatíve legtöbben a mozgalomhoz, 2012-től mintegy 6000 tunéziai kelt útra, elsősorban Szíriába. A földrajzi és történelmi közelség is közrejátszik abban, hogy francia társaik innen merítenek ihletet és kontaktokat – Thomson az utóbbi 5 év során mintegy 100 dzsihadistával került kapcsolatba – főleg franciákkal, de aztán belgákkal és svájciakkal is -, akik közül mára többen fergeteges „karriert” futottak be, majd épp ezért, vagy a névtelenségben érte őket a halál.

A témához kapcsolódó korábbi cikkeink:

“A bombáinkat várják – amitől tartanak, az az egységünk”

Mindössze 11 lövést adhattak le a terroristák a több órás “brutális tűzharcban”

A francia dzsihadizmus természetrajza – így nevelkedtek a párizsi vérfürdő tettesei

 

„Többségük nem dzsihadistának született”

A visszatérők című könyv eleddig az első olyan gyűjtemény, ahol a dzsihádot megtapasztalt és Franciaországba visszatért „harcosok” vallanak világnézetükről, és arról, miért léptek az Iszlám Állam kötelékébe. A szerzőt azzal is vádolták, hogy humanizálja, emberivé teszi a dzsihadistákat, azáltal is, hogy könyveiben átadja nekik a szót. Thomson válasza a következő:

„Ez valóban így van, és fel is vállalom. Úgy vélem, hogy a többségük nem dzsihadistának született, hanem azzá vált, gyakran a kamaszkorból kilépve. Mondták rám azt is, hogy „antropológiai újságírást” csinálok… Megpróbálom megérteni, hogy azok az egyének, akiknek nagyrésze egy populáris (franciául a szó az alsóbb osztályokra utal, dv) miliőben nevelkedett, akik gyakran egy kisebbséghez tartoznak, vagy bevándorlók a felmenőik, akik a Köztársaság iskolájába jártak, hogyan válhatnak dzsihadistává.

Azt is megpróbálom megmutatni, hogy a dzsihadizmus, amely nem kizárólagosan a szegények ideológiája, a módosabb miliőkben is előfordulhat, bár kisebb mértékben. … azokat a változókat próbálom meghatározni, amelyek egy társadalmi szereplőt átbillentenek. Ezek nagyon különbözőek lehetnek, szociológiaiak, történelmiek, geopolitikaiak, családiak, pszichológiaiak, de vallásiak is.

Az volt az alapelképzelésem, hogy a megértéshez fel kell tenni a kérdést közvetlenül az érintetteknek, rögzített, mélyreható és hosszabb távon ismételt interjúkra van szükség – és ezt csináltam az elmúlt öt évben.”

„Bizalmi kapcsolatot építettem ki velük, és a bizalom alapja a becsületesség. Igaz, hogy ezeket a szabályokat terroristákkal alkalmaztam. Megértem, hogy ez sokkoló lehet. De ez tette lehetővé, hogy elvégezzem a munkámat, és bármilyen más téma esetén is ugyanezt a módszert alkalmaztam volna.”

„Ha túlságosan meg akarjuk magyarázni a megmagyarázhatatlant, a végén megbocsátjuk a megbocsáthatatlant” (Nicolas Sarkozy)

A némileg skizofrén újságírói feladaton túl – az „ellenséget” mikrofonvégre kapni –, Thomson a tunéziai és francia véleményformálókkal is konfrontálódott. Az előbbi országban szinte senki nem nézte jó szemmel, hogy e témával foglalkozik, a Twitteren éppúgy kritizálták, mint az ország új elnöke, Monszef Marzúki: „Maguknak, a francia újságíróknak nincs más dolguk? Nem gondolják, hogy vannak valódi gondok is Tunéziában, mint például a munkanélküliség vagy politikai instabilitás?” Hazájában pedig, ahol többek között a miniszterelnök hangoztatta, hogy „megmagyarázni a dzsihadizmust, az már egy kicsit olyan, mintha meg akarnánk bocsátani” még egy évvel ezelőtt is felzúdulást keltett egy rádiós interjúja, amelyben szokatlan módon, értékítélettől mentesen próbált tájékoztatni.

2014 márciusában, amikor Thomson első könyve, A francia dzsihadisták megjelenik, már van néhány olyan kontaktja Szíriában, akik jelzik neki, hogy egyesek készülődnek visszafelé. Mindenkinek felajánlja, hogy interjúzna velük, húszan élnek a lehetőséggel, persze ki kell szűrnie több olyan valószerűtlen epizódot, mint a „beültem egy taxiba, és anélkül, hogy észrevettem volna, Rakkában találtam magam”, vagy „erőszakkal szerveztek be”. Többen állítják az is, hogy ápolók voltak, vagy adminisztratív feladatot láttak el – holott ez csak az arab nyelv ismeretében lenne lehetséges, de a francia dzsihadisták nagy része rosszul vagy egyáltalán nem beszél arabul.

A visszatérők szövegeit elsőként a Les Jours, tavaly indult online magazin publikálta, ahol minden fejezetet hasonló illusztrációk kísértek, a fenti Zouber történetét; Francesc Tiscador munkája. Maga a könyv is a Les Jours és a Seuil gondozásában jelent meg.

2012 eleje óta a francia belügyminisztérium becslései szerint mintegy 1100 francia állt dzsihadistának, gyakran családostul. Azóta több mint 200-an meghaltak, egyötödük pedig úgy döntött, megpróbál hazatérni – ma hétszázan lehetnek Szíriában, ezek csaknem fele nő. Azaz a jelenség továbbra is marginálisnak mondható egy 67 milliós ország lakosságára vonatkoztatva, de az egyes személyek pusztító potenciálját, a téma és a veszély bel- és külpolitikai, sőt, ideológiai jelentőségét nehéz lenne lebecsülni.

A visszatérők első kiadásának 25 000 példányát néhány nap alatt nagyjából elfogyott, és Thomsonnal tucatnyi interjú készült decemberben. Feltehetően azért is, mert egy hasonló mű szerzőjének véleménye mérvadó lehet számos olyan kérdésben is, ami jelenleg a közbeszéd és a politikai, társadalmi aggodalmak prioritásai között szerepel.

Még akkor is, ha a franciák nem a terrorizmus témájával kelnek és fekszenek, és túlnyomó többségük mindennapi gondjai teljesen mások, a vallási és politikai radikalizáció messzebbre vezető kérdései már szélesebb csoportokat érintenek. Az általában ötmilliósra becsült, muszlim gyökerű lakosság vagy más kisebbségek mellett, elsősorban az állami intézményrendszert és számos szakmai és civil szervezetet, ahol évek óta tudatosan kénytelenek foglalkozni a probléma mélyebb okaival, a lehetséges veszélyekkel és a feltételezett megoldásokkal.

A dzsihád és az iszlám vallás viszonya

E kérdések közül is központi szerepet kaptak az iszlám vallás és annak különböző ágai, közelebbről a szalafizmus és a dzsihadizmus közötti összefüggések. A Thomson által megkérdezett személyek zömére igaz, hogy korábban a valláson kívül éltek, ez volt számukra a „dzsáhilijja”, az iszlám előtti tudatlanság kora. Gyakran túlzásokba, „bűnökbe”, szélsőségekbe is esve, majd úgy élték meg, hogy impulzív és megváltó módon tértek meg a vallásos, tehát nem csupán kulturális iszlámhoz. A dzsihád pedig az ő szemükben feloldozást ígért vétkeikre és hibáikra.

A nyilatkozók többségének reiszlamizációja a kvietista, azaz a passzivitást és a közélettel kapcsolatban közönyt hirdető szalafisták körében zajlott, vagy a tabligh mozgalomban, még ha csak rövid időn át is. Majd hamarosan szakítottak ezekkel a hittérítő, ultrakonzervatív, de nem erőszakos körökkel, mert a dzsihadista terep megnyerőbb volt számukra. (Hasonlóképp, az országba visszatérők közül azok, akiknek radikalizációja csökkent, jellemző módon a kvietista szalafizmushoz tértek vissza.)

Ez a franciaországi vita egyik legérzékenyebb pontja, ugyanis alkalmas arra, hogy összemossa a szalafizmus két irányzatát, amelyek egyébként megvetik egymást – és a terrorizmus vádjával bélyegezze meg, gyanússá és alkalmasint hatósági zaklatás tárgyává tegye a kvietistákat. Thomson többek között a 16 éves Zoubeir példájára hivatkozik, aki maga is azt állítja, hogy sok más Szíriában kikötött franciához hasonlóan, a kvietizmus az ő esetében is előkészítette a terepet az „átvedléshez”. A szalafizmus e két ágának, húzza alá Thomson is, vannak közös ideológusai és doktrínájuknak is közös az alapja, de alapvetően szembenállnak és küzdenek egymással. A kvietisták így például nem haboznak feljelenteni a dzsihadistákat vagy internetes profiljaikat sem.

A fentiekből is következik, hogy a közbeszédben évek óta domináns paradigma, amely szerint a dzsihadizmusnak semmi köze az iszlámhoz, nemcsak „hiábavaló, hanem kontraproduktív” is. A célja ugyan az, hogy ne mossuk össze a muszlimokat a terroristákkal, de Thomson szerint a közvélemény 99%-a már tisztában van vele, hogy a franciaországi muszlimoknak semmi köze a dzsihadizmushoz, sőt, ők maguk is a célpontjai, ahogy például a nizzai merénylet áldozatainak 30%-a muszlim vallású volt.

Úgy látja, el kellene ismerni, hogy a vallásosságnak igenis központi szerepe a dzsihadisták elkötelezettségében.

„Franciaországban inkább többféle iszlámról beszélhetünk, több értelmezésről, nagy jogi irányzatokról, a helyi közösségek különféle gyakorlatáról, ami összefügg a hívek származásával is (pl. észak-afrikai vagy fekete-afrikai); de még a szalafizmusnak, sőt a dzsihádnak is több irányzata van. A francia hatóságok megpróbálnak normatív víziót alkotni az iszlámról, és tagadják a dzsihadizmus politikai és vallási dimenzióját, ami ugyanakkor alapvető”.

Ezért nem mondhatjuk, hogy a dzsihádnak semmi köze a valláshoz, hiszen például a létező szövegek szó szerinti alkalmazásáról van szó. A dzsihadisták nem „találnak ki” semmit, még akkor sem, ha bármit képesek kiolvasni a szent szövegekből. A nizzai Omar „Omsen” például odáig ment, hogy a szeptember 11-ei támadások jóslatát is megtalálta a hadíszokban.

Azt is fontos látni, hogy a rendszerellenes fiatalok logikája szerint, minél jobban tagadjuk, hogy ez az iszlám, annál inkább hisznek benne. A már idézett Zoubeir (persze a könyvben használt nevek nem az igaziak) például az Afganisztánban harcoló csoportoktól idézte, hogy „ha tudni akarod, hol van az igazság, figyeld, mire irányulnak a hitetlenek nyilai”. Miközben a muszlimok túlnyomó többsége úgy véli, hogy a szent szövegeket nem lehet szó szerint értelmezni, hiszen egykori kontextusukat az iszlám születésének korszaka és a középkori háborúk alkották, a dzsihadisták épp ellenkezőleg, szó szerint veszik a harci fogalmakat, és a többi muszlim diszkvalifikálására használják saját értelmezésüket.

Szociális és politikai aspektusok: radikalizmus és transzcendencia

A dzsihadistává válás másik tényezőjéről, francia kifejezéssel a „társadalmi szenvedésről”, azaz az elszenvedett társadalmi sérelmekről vagy nehézségekről szólva Thomson felhívja a figyelmet, hogy bár a többség a szegényebb, „népi” negyedekből jön, ez nem igaz mindenkire, és az anyagi helyzet sokszor nem döntő a radikalizációban.

A 23 éves Yassin, aki sikeresen leérettségizik, de többször is hiába próbálkozik az orvosival, nem veszik fel, azért indul el Szíriába, hogy „legyen egzisztenciája, autója, hogy legyen valaki, és még annál is több”. Jómódú orvos szülei és két lánytestvére mennek majd utána, hogy megmentsék a hamarosan súlyos sérülést szerző fiút. A 14 éves breton Kevin, a templomi kórusban is énekel, mielőtt felveszi az iszlám vallást, hogy egy hiányzó apafigurát pótoljon az életében. Az algériai származású Lenat, aki revansot akar venni a „gyarmatosító Franciaországon”, azért érdekli a dzsihád, hogy újra „megtalálja azt a méltóságot, amelyet megpróbáltak eltiporni”. Zoubeir pedig korábbi életében unatkozott. „Azt akarják, hogy csak fogyasszunk, fogyasszunk, fogyasszunk egyre többet. Idővel a fogyasztás már nem ad értelmet az életnek. Van, akiknek más projektre van szükségük.”

A fiú nyugodt, bár magányos kamaszkora Párizstól északra, egy panelben telt: rapet hallgatott, videójátékokkal játszott; egy időben foglalkoztatták a „rendszerellenes” pártok, a szélsőjobb és a szélsőbal is, de Thomson megfogalmazásában a „kortárs ideológiai ürességre a dzsihadista projekt adott választ, és ez megfelelt a radikalizmusra és transzcendenciára való igényének is”. Tudtán kívül az antropológus Alain Bertho elméletét igazolja, mely szerint a „dzsihadizmus válasz a XX. századi ideológiák eltűnésére, és a modern politika modelljének összeomlására, amely egykor azért tört hatalomra, hogy a társadalmi változások motorjává váljék”.

A kérdésre, hogy hogyan magyarázható a dzsihadisták Franciaország ellen rányuló indulata, Thomson azt válaszolja, hogy könnyebben csatlakoznak hozzá azok, akik már valamilyen formában szembenállnak, elutasítják a francia Köztársaságot és intézményeit. Számukra, főleg a fiatalok számára az „átbillenés” azt jelenti, tettekre váltják a szavakat. Ezt az utat megkönnyíti a „szövetség és elutasítás” szalafista dogmája, amely arra invitál, hogy keményen konfrontálódjunk mindazzal, ami nem muszlim, és legyünk nagylelkűek és gyengédek a muszlimokkal.

A poszkolonializmus traumája is közrejátszik, hiába olyan fiatalok az alanyok. Az alábbi érv például gyakran visszatér: azért kell Franciaország és a nyugat ellen harcolni, „mert ma az iszlám ellensége, a külföldi katonai intervenciói, a törvényei (így pl. a nikáb betiltása) miatt, és az olyan polémiák miatt, amelyek a muszlimok elleni előítéleteket erősítik, de azért is mert történelme során az iszlám ellensége volt”.

Az Afrikában jelen lévő francia erők 2013 decemberében, a Közép-afrikai Köztársaságban kezdeményezett Sangaris hadművelet indulásakor; forrás: leparisien.fr

A dzsihadisták a történelmi, illetve társadalmi revans lehetőségét látják a mai helyzetben, miközben jellemzően a társadalmi ranglétra alján vannak, vesztesekből győztesekké, elnyomottakból elnyomóvá válhatnak. Az Iszlám Állam lehetővé teszi számukra, hogy megfordítsák a társadalmi uralmi rendszer viszonyait, egy francia kisebbségből Szíriában az urak csoportjába emelkednek. „A Daesh ereje a társadalmi hierarchia átfordítása, megértették, hogy azok a muszlimok, akikkel nap, mint nap találkozunk, kizsákmányolva érzik magukat. A szalafisták felnyitották a szemem a saját társadalmam valóságára.”

Internet, hedonizmus, LOL Dzsihád

Emellett a dzsihád egy sokak számára vonzó hedonista projektet is ajánl, és a jobb fizikai körülmények, partnerkapcsolat, illetve szexuális kielégülés mellett a paradicsom ígéretét is. A jelöltek meg vannak arról győződve, hogy a paradicsom nyitva áll ellőttük, ami a szenvedéseket abszolút örömmé alakítja, igazi katarzist téve lehetővé.

Az ideológia terjedésében óriási potenciált nyújtott az internet és az azt használók változó szokásai, elsősorban a közösségi platformok. 2012 és 2015 között a szíriai dzsihád Thomson szavaival olyan valóságshow-vá vált, amit mindenki a Facebook-falán követhetett, és ami nemcsak csodálatot keltett, hanem azt is lehetővé tette, hogy a fiatalok azonosulni tudjanak a Szíriában harcolókkal, a Lacoste pólós és kalasnyikovos fotókat posztoló, hasonló társadalmi miliőből érkező kortársakkal.

Illusztráció Safya és Lena történetéhez a Les Jours magazinban; Aurélie Garnier munkája; Thomson szerint a kötet nem jött volna létre a hosszú távú, mélyebb lélegzetű projekteket támogató portál nélkül. A képen a dzsihadistáknak szervezett speed-dating, ahol új partnert választhatnak.

A korai korszakban a Szíriába indulók még élőben közvetítik kalandjaikat, és az, hogy olyan zavartalanul közlekedhetnek hazájuk és a háborús zónák között, sokakat megerősít abban, hogy a francia állam sem ellenzi küldetésüket. A Facebookon keverednek a lefejezések videói a dzsihadista szelfikkel, Szíria „cool” lett, az erőszak banális, és ezáltal vonzó. Ahogy Zoubeir fogalmaz, „egyszerre lehet emberekre lőni és fagyit enni”. Ez a „LOL dzsihád” korszaka, úgy adják el az internetezőknek, mint egy individualista és kollektív, vallásilag legitimált élvezetet, amely ráadásul az iszlám lovagjává tesz és eltörli a bűnöket is.

Mindennek azonban úgy tűnik, nagyjából vége: az Iszlám Állam tavaly tavasz óta több fronton is visszaszorulni kényszerült, és ezzel vonzerejéből is vesztett. Könnyen lehet, hogy ezzel is összefüggésben megfordul az útnak indulók és a visszatérők aránya, miközben az IÁ mintha stratégiát is váltana. A 2015-ben visszatérő franciák beszámolói szerint villámgyorsan megtanították lőni, majd küldték is vissza őket, egy hét-tíz nap után, mielőtt a hatóságok beazonosíthatták volna őket.

Az új stratégiára utal az is, hogy a legutóbb, tavaly novemberben leleplezett sejt marseille-i és strasbourgi kötődésekkel, nagyrészt olyanokból állt, akikről korábban nem volt információja a rendőrségnek. A sajtóhírek szerint egy szíriai beépülés révén felkutatott csoport tagjai semmilyen kapcsolatban sem álltak egymással, csak egy közvetítő ismerte őket.

„Azt kérdeztem magamtól, hogyan válik lehetségessé, hogy egy emberi lény átbillenjen a gonosz banalitásába”

De miért is vállalták ezek az emberek, hogy beszélgetnek Thomsonnal? Sokan azért léptek vele kapcsolatba, mert vissza akartak térni, és szerették volna tudni, mi vár rájuk hazájukban. Többen azt remélték, hogy az újságíró révén előnyösebb imázst nyújthatnak, ami jól jöhet például egy esetleges perben. Thomson egyébként deklaráltan nem dolgozik rendőrségi forrásokkal, ez esetében nemcsak választott szempont, etikai döntés, de biztonságának egyik záloga is – ettől függetlenül az utóbbi években több halálos fenyegetést is kapott, és több esetben úgy készült az interjúkra, hogy tudta, az alany akár az életére is törhet.

Miközben az újságíró szerint a visszatérők többsége nem adta fel a dzsihád ideálját, csak annak az Iszlám Állam által megvalósított konkrét valóságával lettek kritikusak, egy kisebbségről elmondható, hogy szeretnék dekonstruálni magukban a projektet, ami az álmukká vált, és csalódtak benne. Egyeseknek pedig egyszerűen szüksége van arra, hogy olyasvalakivel beszélgessenek, aki ismeri kódjaikat, az ideológiát, gondolkodásuk és létezésük módját, és ez egyszerűen jót tesz nekik. Sok szülő is keresi, mert tudják, hogy nem fogja őket elítélni, legfeljebb engedéllyel használja az így nyert információkat, és ismeri a miliőt, ami az elmúlt öt évben az ő „normalitásává is vált”.

„2015-ben egy megakadályozott merényletben 3 francia is érintett volt, és egyikük egy régi, nagy és nagyon katolikus francia család tagja. A kissrác a börtönben találta magát, és az anyja nem értette a dolgot. „Magyarázd meg, hogyan lett ez belőled. Mi neveltünk, katekizmusra jártál, mi történt?” Fia azt tanácsolta neki, hogy „keresd meg David Thomsont, ő majd megmagyarázza”. És akkor felhívott egy hagyományos francia család akcentusával beszélő hölgy, és azt javasoltam, igyunk egy kávét. Nagypolgári dáma, óriási sállal.., és aztán nem tudom, hogy minden kérdésére tudtam-e válaszolni, de hosszan beszélgettünk. És azóta is felhív néha, hogy beszéljünk, mert nem ítélem el, mert meg tudom érteni. Ez annyira döbbenetes, amikor megtörténik egy családdal, és gyakran óriási a szégyen. És kevés olyan ember van, aki nem bíró, nem zsaru, nem pszichológus, és megérti őket.”

Thomson, akinek saját bevallása szerint a téma „kiszárította a magánéletét”, egyfajta obszesszióvá vált, skizofrén normalitássá, most arra készül, lezárja ezt a fejezetet. Új rögeszmét, azaz témát keres, a jelenlegit részéről kimerítette, és a folytatás, úgy érzi, most nem is lenne hasznos – más szereplőkön a sor.

A szerző, aki jó ideig széllel szemben dolgozott, ma „természetesen nagyon boldog”, hogy a könyv széles körben is sikeres, és meghallgatják. A médiaexpozíció, az interjúk sokasága nem zavarja, bár tudja, hogy majd szemére vetik, a dzsihadista körökben is, hogy nárcisztikus módon, személyes hírneve és vagyona gyarapodása érdekében használja fel a „mudzsáhidok” életét. A legfőbb célja az volt, hogy valamennyire érthetőbbé váljon ezeknek az embereknek az ideológiája, és „ez talán némileg sikerült is”.

Dobsi Viktória

A folytatásában néhány portrét adunk közre A visszatérőkből. A cikk a a Slate, a Médiapart, az Inrockuptibles, a Le Figaro és a Le Temps portréi és a Thomsonnal  készült interjúi alapján készült. Címlapkép forrása.

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.