1989 óta 8000 kilométernyi újabb Fal épült a világban

Miközben rutinos kegyelettel ünnepeljük a berlini fal ledöntésének 25. szülinapját, kevésbé evidens, hogy 1989 óta nemcsak ugrásszerűen megemelkedett a hasonló építmények száma, de építésükben a demokráciák is élen jártak. A hidegháború végét is jelképező európai évforduló alkalmából arról is érdemes megemlékezni, hogy a középkor óta soha nem létezett ennyi szeparációs fal és kerítés, főleg az országhatárokon, de olykor azokon belül is, etnikai vagy vallási csoportokat elválasztva.

A Courrier International múlt heti tematikus számának összegzése szerint 1989 óta mintegy 8000 Km erődített fal és kerítésféle épült a Földön, és míg negyedszázada csak 11 hasonló konstrukció létezett, ma számuk már 50 felett van. Történelmi paradoxon, hogy míg 1963-ban John F. Kennedy a „Szégyen falának” nevezhette a két évvel korábban emelt, 155 Km-es berlini falat, jó ötven évvel később, 2006-ban az amerikai szenátus elsöprő többséggel szavazta meg egy majd nyolcszor akkora falrendszer építését. A munkálatok kezdete óta több ezer, a határátlépést megkísérlő mexikói vesztette életét, ami ismét sokszorosa a berlini fal egykori halálos áldozatainak. De Európa kapuját is szögesdrótok védik, a láthatatlan korlátok és kerítések koncentrikus körein túl, és más demokráciák is a falak építésével próbálják kizárni a kortárs veszélyeket, amelyek az NDK propagandistáinak „fasisztái” helyére léptek. A kontinuitás leginkább abban lelhető fel, hogy az építők ma is inkább védelmi rendszernek hívják, amit a kritikusok a „Szégyen Falának” titulálnak.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A határszakaszok megerősítése a ma is meghatározó geopolitikai cezúra, 2001 után gyorsult fel elképesztő ütemben – míg 1945-től ’90-ig legfeljebb 15 fal állt, az utóbbi 13 évben 35 új erődítmény jött létre a francia hetilap szerint, amely a témát kutató Elisabeth Vallet adataiból alkotta a fenti infógrafikát (a teljes grafika itt). A térképen csak az országhatárokon (legyenek azok bár vitatottak, vagy nemzetközileg nem feltétlenül elismert államok határai) húzódó falak szerepelnek, így pl. lemaradt róluk az a 2011-ben megszámlált 99 faldarab, amely a belfasti katolikusokat és protestánsokat választotta el, és amelyek lerombolását 2023-ra ígéri az észak-ír kormány.

Részlet a Société Réaliste, magyar-francia művészeti szövetkezet Limes New Roman című munkájából. A latin ABC nagybetűinek a nemzetek közötti, kisbetűinek pedig a konfliktusos zónák fal- és kerítésrendszerei felelnek meg.

Pirossal szerepelnek az elsősorban a bevándorlás meggátolására emelt falak, így pl. az az egyik legveszélyesebbnek és legvéresebbnek tartott építmény, amely Indiát és Bangladest választja el 1996 óta, szeszélyes bugyraiban szociális és állampolgári jogoktól megfosztott, majd 200 kisebb-nagyobb enklávéba zárt bengálival. Zöld szín utal a más okokkal – terrorizmus, csempészet elleni védekezéssel vagy helyi konfliktusokkal – indokolt szeparációs rendszerekre. Az építtető ország neve vastagon szerepel, szaggatott vonal jelzi, ha egy nem folytonos struktúráról van szó, és csillag, ha még csak tervekről. Így az 1-es számmal jelölt, az ukrán-orosz határra elképzelt, majd 2000 Km-es, 100 millió dollárra becsült szögesdrótrendszer, amelynek megépítésére idén júniusban tett javaslatot Igor Kolomojszkij, Dnyipropetrovszk megye kormányzója.

Az augusztusban megjelent, Border, Fences and Walls States of Insecurity című könyv szerzőjével készült interjúból kiderül, hogy 2002-ben, amikor a kutatás ötlete megfogant, tapintható volt az USA-ban a fordulat – korábban 10 éven át a határok nélküli világról beszéltünk, majd hirtelen mindenfelé beindult a falépítő impulzus. Ekkor jelenti be Szaúd-Arábia, hogy elképesztő költségekkel erősíti meg határait, Üzbegisztán is építkezésbe kezd, de Izrael, India és Pakisztán vagy a mianmari hatóságok is. A nyugati demokráciák pedig a Dél ellen húzzák fel a falakat, és a 2006-os Secure Fence Act, a marokkói spanyol enklávék – Ceuta és Melilla – kerítésének felturbózása vagy az izraeli kormány projektjei csak megerősítik az új idők új topikját, amelyben a legmeglepőbb talán az, hogy az amúgy a globalizáció szívében fészkelő demokráciák is befalazzák magukat. A vágyott biztonság nevében gyakran feláldozva a túloldalon élők jogait.

Az USA-MEXIKÓ határon épített fal az egyik leghosszabb emberi építmény, amely 2 országot választ el, a Kínai Nagy Fal óta. Fotó: ILCP

Vallet 2007-től egy nemzetközi kutatóhálózat segítségével gyűjtött adatokat a világ hasonló létesítményeiről. Eredeti hipotézisük az volt, hogy a 2001-es merényletek váltottak ki valamiféle identitás- és határválságot, ami a falak építésében manifesztálódott. Végül azonban inkább úgy találták, hogy a „nyitott globalizáció csupán megtévesztés, és az emberek nagy része inkább elszenvedi a globalizáció következményeit, és kevésbé élvezi az előnyeit.” Ebbe a logikába illeszkednének a falak.

Ha az Európai Unión belül vizsgáljuk, kissé tágabban a témát – az emberek szabad mozgása, a bevándorlók és a menekültek jogainak kérdéseit – azt találjuk, hogy a szélsőjobb által kitaposott utakon több mainstream párt is próbálkozik azzal, hogy egyfajta pótszerként használja ezeket az ügyeket. A periodikusan ismétlődő válságok idején még szembetűnőbb, hogyan válik a kertünk végén ólálkodó Barbár Idegen vagy a bevándorlókból fabrikált Belső Ellenség figurája a közbeszéd főszereplőjévé, azt a benyomást keltve, hogy a politikusok végre hatékonyan foglalkoznak egy fontos problémával.

E stratégia jegyében válik a félelem és így pl. a közbiztonság kérdése is – még egy olyan, amúgy relatíve biztonságosnak mondható országban is, mint a miénk – kötelező kampányüzenetté a jobbra tolódó diskurzus után loholó szocialista cégjelzésű formációk számára is. Így leplezve, hogy a valóban romló létbiztonsággal kapcsolatos nyilvánvaló aggodalmakkal nagyjából semmit nem akar vagy tud kezdeni a politikai elit. Ahogy olyan jövőképet és múltértelmezést, társadalmi víziót sem képes szolgáltatni, amihez viszonyulva az egyszeri polgárnak lehetősége nyílna arra, hogy egy politikai közösségbe írja magát, és ha van rá igénye, ehhez képest értelmezze saját családjának múltját és jövőjét is.

Azaz mind a „nemzeti” vagy politikai-állampolgári identitás, mind a jóléti állam – a kifejezés szó szerinti és még nem diszkvalifikált értelmében: a polgárai jólétének érdekében munkálkodó állam – területén elégtelen teljesítményt nyújtó politikusok két legyet is üthetnek egy csapásra, a bevándorlók kárára és fényezve a felelős államférfi imázsát. Méghozzá úgy, hogy a globalizáció vagy az arra épülő gazdasági mechanizmusok kárvallottjait azzal kárpótolják, hogy egyes csoportokat látványosan még lejjebb taszítanak a társadalmi ranglétrán, jövedelmeik elvonásával vagy emberi méltóságuk még erőteljesebb megtiprásával.

Az utóbbi jelenségre számos kortárs példa közül azt a David Cameront idézhetnénk, akinek a bevándorlók elleni szólamai még a magyar sajtó ingerküszöbét is elérték, feltehetően azért is, mert ezúttal, mi, azaz a Kelet-Európaiak vagyunk az egyik, a figyelem központjába állított népcsoport. Cameron ötleteit több megfigyelő szerint a tavaszi uniós választásokon a szavazatok 27,5%-val történelmi győzelmet arató UKIP (United Kingdom Independence Party) okozta paranoia vezérli. Ők hatalomra kerülésük esetén öt évre befagyasztanák a bevándorlást, Cameron pedig, a minap éppen az Európai Bíróság döntése nyomán fejezhette ki elégedettségét, az Európa Tanácsot elnöklő Herman Van Rompuy-jel egyetemben. Ennek alapján ugyanis, foglalja össze a 444.hu: „a tagállamoknak ”kell, hogy legyen jog lehetősége arra”, hogy megvonják a jóléti juttatásokat azoktól a “gazdaságilag nem aktív” EU-állampolgároktól, akik “kizárólag” a juttatásokért utaznak az adott országba.”

Indiai határőr a bangladesi határ egyik checkpointjánál.

Valóban az lenne a nyugati uniós polgárok millióinak legnagyobb problémája, ha néhány külföldi „érdemtelenül” kap jóléti juttatásokat? Vagy inkább az, hogy az országok többségében, az Európai Bizottság támogatásával és olykor annak közvetlen irányítása alatt évek óta leépítik a jóléti szolgáltatások alrendszereit, aminek negatív hatásait a rászorulók tömegei érzik a saját bőrükön? Vajon azok a lékek, amelyet az efféle „visszaélések” vágnak az államháztartás ladikján, hogyan viszonyulnak a lyukakhoz, amelyeket „kizárólag bizonyos adókedvezményekért” utazgató, esetleg letelepedést színlelő vállalatok fúrnak rajta?

Persze fentebb a szabad szemmel kevésbé látható falakról beszélünk, de az eljárás okai és célja, valamint következményei hasonlóak. A Courrier International „Ötven ledöntendő fal” című válogatására visszatérve: itt egy másik, témába vágó könyv szerzője is megszólal; a kanadai Marcello di Cintio, aki egy sereg országba ellátogatott, hogy saját szemével lássa, hogy alakul az élet a falak tövében, és nagyjából a következőkre jutott:

„Minden alkalommal azt állapítottam meg, hogy a fal szinte sosem éri el az építésekor megnevezett célt. Sosem tudja teljesen kizárni azokat, akiknek kizárására tervezték, és a várt biztonságot sem képes előidézni. Az esetek nagy részében a fal nem oldja meg a gondokat vagy a konfliktust, hanem fenntartja és táplálja őket.”

Hasonló a konklúziója a Courrier dossziéjában szintén helyet kapó Haaretz cikknek. Az izraeli napilap szerzője megállapítja, hogy a világ politikai, jogi és humanitárius szempontból egyik legvitatottabb konstrukcióját, a palesztin területek elválasztása érdekében létrejött kerítésrendszert ugyan az izraeli bal- és jobboldalról egyaránt támogatták, de építése óta a feszültség, az idegengyűlölet és az elszigetelődésre való hajlam csak nőtt Izraelben.

A ciszjordániai területek 1967 előtti határain nagyrészt mélyen átnyúló, és a palesztinok mindennapjait végletesen megnehezítő létesítményt egykor elvileg átmenetinek szánták, a terrorista veszély elhárítása érdekében. Ha ez az átmenetinek szánt, a Hágai Nemzetközi Bíróság véleménye szerint a nemzetközi jogba ütköző, és épp ezért az ENSZ közgyűlés által több ízben elítélt, 730 km-esre tervezett, többszintű, így esetenként 50-100 m széles elválasztó rendszer majd 12 éve áll, mi lesz vajon a hasonló, és az emberi jogokra jobbára kevéssé kényes erődítmények hosszú távú sorsa?

Palesztin aktivisták egy lyukat vágva emlékeznek meg a berlini fal leomlásának 25. évfordulójáról. Bir Nabala, 2014.11.08. Fotó: AP, Forrás: Haaretz

Elisabeth Vallet szerint az országhatárokon húzódó falak tovább sokasodnak majd, noha az nem biztos, hogy sokáig is bírják – karbantartásuk ugyanis költséges; és felszámolásuk után is hagyhatnak nehezen letörölhető stigmákat, ahogy pl. a berlini fallal is történt. Addig is azonban a politikusokon kívül még valaki jól jár velük: az a katonai-ipari komplexum, amely a hidegháború vége után részben ide konvertálta műszaki és emberi erőforrásait. A 2011-ben 17 milliárd dollárra tehető katonai-határőri piac elősegítette az egykor állami és gyakran monopolisztikus helyzetben lévő vállalatok magánosítását.

A határbizniszben infrastruktúrák, fegyverek, hírszerzés, földi, vízi és légi eszközök, radarok, drónok és más katonai elemek továbbélése biztosított a békében is. Ehhez jön még a falak építésének költsége (kilométerenként 1 és 6,4 millió dollár között pl. az USA-ban), illetve a fenntartásuké (mintegy 6,5 milliárd dollár a következő 20 évben a mexikói-amerikai határ esetében). Nagy megrendelésekről van tehát szó, amin a helyi vállalkozókkal szövetkező mammutcégek osztoznak az egész világban. Globalizált modell és szereplők révén megy végbe a határok bebetonozása, természetesen közpénzből.

Elisabeth Vallet a kutatás és adatgyűjtés nehézségeiről szólva elismerte, hogy bár az általuk végzett cenzus lehet a legteljesebb a világon, bizonyosan akadnak benne pontatlanságok és hiányok. A falak világa ma sem igazán transzparens; a hivatalos diskurzus és a humanitárius szervezetek információit, plusz az esetleges szemtanúk megfigyeléseit keresztezve alakul a határok konkrét valóságáról alkotható kép. Még a „demokratikus” falak megközelítése sem problémamentes, mert itt is akadnak olyan zónák, ahol a jog helyett az önkény és határőrök akarata alakítja a szabályokat.

Nemcsak az utóbbiakat nehéz szóra bírni, hanem a falak szenvedő alanyait, a migránsokat és a túlsó oldal állami szerveit sem, akiktől gyakran – így van ez az EU és a Frontex, illetve  pl. az észak-afrikai államok esetében – a piszkos munkát várják el a jó viszonyért cserébe. Sokkal kisebb baj származhat az emberi jogok elleni legsúlyosabb vétkekből, vagy másképp fogalmazva, a legembertelenebb eljárásokból, ha már marokkói vizeken történnek. Ekképp lehetséges az is, hogy a Földközi-tengeren rekedt áldozatok szerint nem ritka, hogy a pozíciójukról órákkal korábban értesülő spanyol parti őrség a marokkói kollégák mögött néhány méterrel érkezik „megmentésükre”.

Vallet úgy emlékszik, a migránsok szóra bírásában a legjobb eszköze saját gyermeke volt, a határzónák egyik legsérülékenyebb csoportját alkotó nőkkel pl. a kezdetekben csecsemő, idővel pedig már a zónában élő srácokkal együtt focizó kisfia biztosította az első kontaktust. A tapasztalat persze fordítva is igaz: a bennünk élő, és olykor áthatolhatatlannak tűnő, félelemből, tudatlanságból vagy épp gyűlöletből gyúrt falak elleni legjobb ellenszer is egy olyan találkozás lehet, ami ráébreszt, sokkal több vagy fontosabb dolog köt össze bennünket, mint ami szétválaszthatna.

Dobsi Viktória

A falak iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk a remek „Minden határon túl” című blogot, ahol a fenti példákról is részletes és izgalmas leírás olvasható, sok képpel.