ISIS: a terrorizmus elleni harc újabb fejezete

Augusztus 15-re összehívott rendkívüli találkozójuk után, az Európai Unió külügyminiszterei büszkén jelentették be, hogy „mindenki a saját feje után megy majd” az iraki kurdoknak nyújtandó katonai segítség tekintetében – ironizál a Le Monde hétfői vezércikke. A francia napilap finoman utal rá, hogy Franciaország sem járt élen a közös álláspont kialakításában, amikor „szokása szerint”, már az olaszokkal együtt kezdeményezett értekezlet előtt bejelentette: „szofisztikált fegyvereket” szállít majd az iraki kurd autonómia vezetőinek.

Nagy Britannia, Olaszország és a csehek is csatlakoztak a felajánláshoz, Svédország pedig inkább a semlegesség mellett döntött, a német vezetés vacilállt, mielőtt Frank-Walter Steinmeier, a berlini diplomácia vezetője bejelentette volna, hogy mindent megtesznek, ami „politikailag és törvényesen lehetséges”, az iraki kurd vezetés és a vallási kisebbségek kiirtásának közvetlen és sürgető veszélye miatt.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Augusztus 20-án végül még egyértelműbben kinyilvánították az illetékes miniszterek, hogy a „lehető leghamarabb” fegyvereket szállítanak a kurdoknak. A hivatalos kommunikációban még ugyan védelmi felszerelésről lenne szó, mint pl. golyóálló mellények, sebesültek szállítására alkalmas vagy páncélozott járművek – de anonim kormányközeli források már harci eszközökről, pl. Milan páncéltörő rakétákról szólnak.

„Fragmentált piac segíti a fegyverek elterjedését” – Aymeric Elluin, Amnesty International

A világ békéjének és biztonságának fenntartásáért felelős ENSZ BT állandó tagjai a legnagyobb fegyver exportőrök közül kerülnek ki. Ez egyrészt praktikus, hiszen feltehetően mindenkinél jobban ismerik a piac helyzetét és perspektíváit, másrészt, legalábbis a nyugati országok esetében felmerül a kérdés: milyen demokratikus eszközök állnak rendelkezésre a fegyverkereskedelmet szabályozó állami monopólium felügyeletére? Az Amnesty International francia szekciójának „Fegyverek és büntetlenség” nevű kampányának felelősével, Aymeric Elluinnel beszélgettünk. Tovább az interjúra.

Németország eddig Izrael kivételével nem szállított fegyvert akut válságban lévő zónákba emlékeztetett tegnap a Le Monde, és a politikai konszenzus erősödése ellenére, egy friss felmérés szerint a németek 74%-a ellenezné a kurdok ilyen támogatását. Olaszország parlamenti szavazáson erősítette meg, hogy könnyű fegyvereket szolgáltat az iraki kurdoknak; a svédek mellett az osztrákok, finnek is a semlegesség opciójánál maradnak.

A Le Monde szerkesztői állásfoglalása számba veszi a német kételyeket és végső soron óvatosságra int: az iraki káoszban egy önálló állam kivívásának lehetőségét látó kurdok idővel a bagdadi kormány ellen fordíthatják a ma szállított fegyvereket, az autonómiáért folytatott küzdelem pedig további eszkalációt hozhat a térségben. És a nyugati országok,

„…ha az USA mintájára szofisztikált fegyvereket adnak a kurdoknak, és közvetlenül tőlük veszik az olajat, a probléma rövidtávú megoldásával egy sokkal komplikáltabb helyzetet idézhetnek elő hosszútávon.”

Míg a franciáknál a köztársasági elnök kompetenciájába tartozó katonai stratégiai döntéseket ritkán vitatja a parlament, sőt, a tavaly a szíriai felkelőknek eljuttatott fegyverekről csak szerdán, egy elnöki interjú jóvoltából értesült a nagyérdemű, a briteknél már hétfőn kérdőre vonta az ellenzék az ellentmondásos nyilatkozatokat tevő kormányzati szereplőket. A múlt héten még a jezidi menekültek szükségleteinek feltérképezésére a térségbe vezényelt Tornado harci repülőgépek már mélyen Irakban kutatnák az ISIS mozgásait, és az intervenció célja a védelmi miniszter szerint nem pusztán humanitárius – számolt be a homályos részletekről a The Guardian, amely hétfőn szintén szerkesztőségi véleményt közölt az iraki helyzetben való szerepvállalásról.

Cameronnak a brit napilap szerint igaza van, amikor úgy véli, hogy az iraki instabilitás és az iszlamizmus barbár formáinak terjedése veszélyt jelent az országra kül- és belföldön egyaránt. De a miniszterelnök a nagy szavak helyett jobban tenné, ha szerényen és csapatban játszana, tekintettel a jövő májusi választásokra is, ugyanis a közvélemény, bár nagyrészt (46%) úgy gondolja, az USA és országuk „morális kötelessége, hogy elrendezze Irakban, amit annyira elrontottak 2003-ban”, a módszereket illetően megosztott.

Egy hétvégi felmérés alapján a katonai intervenciót pártolók és az elutasítók aránya egyaránt 30 % körüli, a kurdok felfegyverzésének támogatói és ellenzői is épp 36%-on vannak, csak a menekültek befogadását illetően mutatkozik meggyőző többség: 50 % ellenzi az üldözött keresztények befogadását, a muszlimokét pedig 58%.

Azt a szót, olaj, szádra ne vedd

Jóval cinikusabban foglalja össze a nyugati stratégiát Robert Fisk veterán újságíró, a nyugat úgynevezett terror elleni harcának egyik avatott kritikusa.

„Keresztények reszketnek az életükért? Védjük meg őket! Jezidik éheznek a hegytetőkön? Adjunk nekik ételt! Iszlamisták közelednek Erbil felé? Bombázzuk őket.”

Risk augusztus 11-i cikke felhívja a figyelmet, hogy a mai storytellingből feltűnően hiányzik, akárcsak a térség korábbi háborúinak hivatalos narratíváiból, immár évtizedek óta, az „olaj” szó, mintha az amerikai tengerészgyalogság valaha is betette volna a lábát Mezopotámiába, ha annak fő exportcikke a spárga lenne. Feltehetően azért, mert nem jelentős tételről van szó – folytatja Risk.

„Kurdisztán 43,7 milliárd hordóval rendelkezik Irak 143 milliárdos készletéből, illetve 25,5 milliárdnyi feltételezett készlettel, és 3-6 ezer milliárd köbméternyi földgázzal. A globális olaj- és gáz- konglomerátumok képviselői özönlenek Kurdisztánba és egyelőre 10 milliárd dollár befektetést eszközöltek. A Mobil, Chevron, Exxon és Total is jelen vannak – az ISIS-nek pedig nem fogják megengedni, hogy szórakozzon velük – egy olyan helyen, ahol az operátorok a profit 20 %-át viszik.”

[A térségben 2007 óta érdekeltségei vannak a MOL-nak is (itt egy festői videó 2011-ből); Erbílben júniusban nyitottak regionális irodát, ugyanitt a tervek szerint hamarosan magyar konzulátus is nyílik].

Fisk arra is kitér, hogy a bombázós stratégiából, a határok porózussága és a Szíriában már most is jelentős hátországgal rendelkező ISIS mozgékonysága miatt elhúzódó és egyre több országot érintő konfliktus nőhet: Libanon és persze Izrael, vagy akár a már most is rossz állapotban lévő Líbia érintettségével.

A harcosok harcolhassanak

Ha Robert Fisk iróniája túlzónak tűnik, a nagyközönségnek szánt deklarációk olykor valóban súrolják a tündérmesék színvonalát. Laurent Fabius francia külügyminiszter például így magyarázta múlt héten az ország vezető tévécsatornájának a fegyverszállítmányok célját:

„Szeretnénk segíteni a kurdoknak és az irakiaknak, hogy elkerüljék a mészárlásokat, ezért fegyvereket adunk a harcosoknak, hogy harcolhassanak, és reményeink szerint, győzzenek is.” Fabius azt is hozzátette, hogy „az erőviszonyok kiegyenlítéséről van szó”, „a terroristáknak ugyanis elképesztően szofisztikált fegyverei vannak, amit az iraki csapatoktól vettek el, és amelyek eredetileg amerikaiak voltak.”

Mi a garancia arra, hogy a mai fegyverszállítmányok kicsit tovább maradnak „jó kezekben”, mint az előzőek? Első körben esetleg jó lenne tudni, kinek is szánják őket pontosan, és milyen feltételekkel. Ahogy Alain Gresh, a Le Monde Diplomatique szerkesztője fejtegeti blogján, ez egyelőre nem egészen világos. Az Elysée palota augusztus 13-i bejelentése alapján François Hollande köztársasági elnök „Bagdaddal egyetértésben” döntött a kurd harcosoknak szánt fegyverek órákon belül meginduló szállításáról.

„Kit értünk Bagdad alatt? Ezekben a napokban nincs legitim kormány, Núri Al-Maliki még nem hajlandó lemondani. [Az USA már júniusban felkérte Al-Malikit a távozásra, de ő csak augusztus 14-én mondott le, 3 nappal utódja, Hajder Al-Abadi kinevezése után.]… Al-Malikivel tárgyaltak volna előzetesen a fegyverszállítmányról? Ez kevéssé valószínű, hiszen Franciaország a lemondását kérte. A kijelölt utódjával? De ő még sem kormányt, sem koalíciót nem alakított. Másrészről, Párizs pozíciója mindig az volt, hogy egy katonai intervencióhoz az ENSZ biztonsági tanácsának döntése lenne szükséges. Ha nem is intervencióról van szó, de a „szofisztikált fegyverek” feltehetően olyan tanácsadók jelenlétét is szükségessé teszik, akik majd megtanítják a használatukat.”

Gresh azt is megjegyzi, hogy a kurdok felfegyverzése azért is tűnhet magától értetődőnek, mert az iraki kurd autonómiát vezető regionális kormány (KRG) gyakran a demokrácia modelljeként kerül bemutatásra, és az emberi jogok tisztelőjeként – holott ez korántsem tükrözi a teljes valóságot.

A Bagdad fennhatósága alól gyakorlatilag az Öböl-háború (1991-92) óta kikerült területek autonóm státusza Szaddám Huszein bukása után alkotmányos garanciákat kapott, és az 1994-98 között zajlott polgárháború nyomán a hatalmon két fő, kvázi állampárt osztozik: a Kurdisztáni Demokratikus Párt (KDP) és a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) – akik az utóbbi évek ellenzéki győzelmei ellenére ragaszkodnak pozícióikhoz, és ennek érdekében törvénytelen eszközöktől sem riadnak vissza. Ráadásul nemcsak területileg osztották fel a régiót, de

„…politikai stratégiájuk mellett szövetségeseik között is jelentős különbségek vannak. A KDP Ankara szövetségese, a PUK pedig Teherán felé tekinget. És akkor még nem is említettük a törökországi Kurd Munkáspártot (PKK), amelynek tagjai most tömegesen jönnek harcolni az ISIS ellen, de őket az EU „terrorista szervezetként”definiálja.”

Végezetül: milyen stratégia nevében érkezik a fegyveres támogatás? Az irakiak védelmében vagy ami „valószínűbb, a kurd régió növekvő autonómiájának megerősítése és a függetlenségi törekvések érdekében, ami döntő lépés lehetne az Irak szétesése felé vezető úton”. Az ország, sőt a térség határainak számos elemző által emlegetett újrarajzolása, a Közel-Kelet országszerkezetét nagyban meghatározó 1916-os Sykes-Picot egyezmény vége az ISIS számára is kívánatos cél. Gresh szerint azonban nem kellene megfelejtkezni arról, hogy

„Iraknak hosszú történelme és számos sajátossága van, az iszlám kezdete óta, és az ország élén álló birodalmak alatt is megőrizte kohézióját a századok során.”

Nem csinálni nagyobb bajt?

A kérdésre, hogy mit is tehetünk akkor az ISIS előrenyomulása érdekében, talán sokkal szofisztikáltabb válaszok lennének indokoltak, mint azok, amiket a nyugati országok vezetői ma a felmérések szerint nem túl lelkes közvéleménynek szánnak. Az 1990-91-es háború óta halmozódó problémák, az azt követő hosszú embargó, majd a 2003-as invázió nemcsak az állami, hanem a társadalmi struktúrákat is felőrölte, az USA által preferált felekezeti alapú újjáépítés pedig bizonyosan zsákutca Gresh konklúziója szerint. A mai katasztrofális helyzetben a legfőbb szempont leginkább az lehetne, hogy a ma oly segítőkésznek mutatkozó nyugati országok hogyan okozhatnának a legkisebb kárt a térségben.

Az Iszlám Állam és a kurd erők heves összecsapása után, több, mint 200 ezer ember kényszerült menekülésre Irak észak-nyugati területein. © MSF, Orvosok határok nélkül

Ennek érdekében pedig érdemes lenne némi önkritikát gyakorolni, és a hirtelen az aktualitás fénykörébe került ISIS-probléma hátterében húzódó kérdésekkel is szembenézni. Pl. Peter Harling, az International Crisis Group szakértőjének sorvezetője alapján:

„Hogyan lehetséges, hogy a világ egyik relatíve legjelentősebb, csaknem egymillió felfegyverzett férfiből álló rendvédelmi szerve így omlik össze a dzsihadisták előtt? Hogyan magyarázható az utóbbiak relatív népszerűsége, miközben Al-Kaida típúsú elődjeik rettenetes emlékeket hagytak, amikor 2007-ben Moszult uralták, és szinte bárkinek elvágták a torkát az utcán. Hogyan lehetséges, hogy a kormányfőhöz közeli, helyi szunnita vezetők semmilyen támogatást nem tudtak összekovácsolni az ellenállás érdekében? És legfőképp mit mondhatunk a leköszönő miniszterelnök, Al-Maliki mérlegéről, aki a legutóbbi parlamenti választásokon szerzett eredménye alapján harmadik mandátumot tervezett?”

Harling hosszan elemzi a 2006-ban kompromisszumos megoldásként előtérbe került Al-Maliki működését, aki a polgárháborús évek után egyfajta megmentőként tételezte magát, és a „terrorizmus elleni harc” ürügyén egyre nagyobb politikai hatalomra tett szert. 2010-től kormányfői és a fegyveres erők vezetői címe mellett a védelmi és belügyi tárcát is ő vitte, és megosztó, kontraproduktív kormányzói gyakorlata ellenére legfőbb külföldi támogatói, az USA és Irán, illetve belföldi bázisa, a domináns pozícióba került síiták sem próbálták jobb belátásra bírni.

Harling szerint Al-Maliki némileg érthetetlen módon számolta fel az állam működőképes és kiegyensúlyozott struktúráit, hiszen eleve domináns pozícióban volt: a rendfenntartó erők vallási alapú szervezése, politizációja és a korrupció szabadjára engedése, illetve az ellenvélemények, az ellenzékiség minden formájának diszkvalifikálása a terrorizmus vádjával, az önkényes letartóztatások és túlkapások gyakorlatával egyetemben nehezen indokolható törekvések.

Amikor 2012-ben a szunniták – okulva a pusztító erőszakról szerzett saját és szíriai tapasztalatokból – békés tiltakozó akciókba kezdenek, süket fülekre találnak, és a miniszterelnök az újra gyakoribbá váló bombamerényletekre sem ocsúdik fel. Érdemi változás híján az erőszak korábban visszataszító opciója a szunnita radikális körökön túl is egyre népszerűbb, miközben Al-Maliki elkötelezi magát Bassár el-Aszad mellett, sőt szélesre tárja a határokat a hazai síita milíciák előtt, akik Irakban is szabadon terjeszthetik a vallási gyűlölet propagandáját.

A parlamentarizmus korlátozása, a növekvő klientelizmus, az igazságszolgáltatás befolyásolása, a fejlesztő beruházások elmaradása a kőolajból származó jövedelmek elsíbolása miatt – a sokasodó aggasztó jelek ellenére idén júniusig lényegében sem belföldi, sem külföldi támogatói nem kritizálják az elnököt. Az USA a kivonulással van elfoglalva; Irán, a síita milíciák vagy épp a kurd régió vezetői pedig úgy vélik, akár hasznot is húzhatnak a központi államhatalom meggyengüléséből, befolyásolhatóságából. 2013-ban, amikor az ország újra lángba-vérbe borul, Al-Maliki népszerűsége csak erősödik, Moszul bevétele után pedig az ismeretlentől való félelem miatt is összezárnak mögötte, csak idén júniusban válik hirtelen nem kívánatos személlyé.

A szerző leglényegesebb következtetése az, hogy az Al-Maliki személyében megtestesülő problémák vagy a külföldi partnerek, így az USA felelőssége, esetleg a terrorista fenyegetés helyett, inkább a kontextus, a hatalom és az intézmények struktúrája megkérdőjelezendő. Amikor az iraki miniszterelnök idén tavasszal nemzetközi konferenciát szervez a terror elleni harcról, az ENSZ is a teremben tapsol neki. A fenn leírt iraki modell a térség több államára kiterjeszthető; Aszad, az új egyiptomi vezetés, de Bahrein is jó példa lehetne arra, hogyan élezik ki az országukban fellelhető esetleges ellentéteket a helyi vezetők, amihez a nyugat, az ismeretlentől való félelem vagy az ismerőssel kötött kompromisszumok érdekében asszisztál.

„A rezsimek, ahelyett, hogy megkísérelnék a társadalmi törésvonalakat kiegyenlíteni, kihasználják ezeket, hogy elmérgesedjenek a konfliktusok. A társadalom egy részének radikalizálásával megszilárdítják a másikban kivívott pozíciójukat, miközben nincs is szükségük konstruktív programra: a félelem, hogy ki helyettesíthetné őket, elég az uralmuk fenntartásához. Megfosztják az intézményeiket autonómiájuktól, és ezáltal korlátozzák nemzeti jellegüket, amivel csak nélkülözhetetlenebbé teszik saját magukat. Aztán eladják magukat külföldön, a „terrorizmus elleni háború nevében”, és megerősítve a „demokratikus” választások által, amit a társadalom egy részének hisztérikus reakciója és a másik gyászos bojkottja igazol.”

A Közel-Kelet e fura mód ismerős problémáin a kurdoknak szállított fegyverek feltehetően nem igazán változtatnak majd. De amíg e kérdések előkerülnek, miért ne várhatnák el az érintett országok polgárai, hogy a nevükben eljáró kormányok legalább tájékoztassák őket, milyen érdekek védelmében és milyen feltételekkel helyezik ki a terror egyik legaktívabb piacára a nyugati szofisztikáltság e civilizációs vívmányait?

Dobsi Viktória

ISIS – névváltozatok

A szövegben némileg önkényesen az ISIS rövidítést használjuk, bár a szóban forgó dzsihadista mozgalom néhány hónapja újra nevet változtatott és ma éppen Iszlám Államnak (angolul Islamic  State, IS-nek, magyarul IÁ-nak rövidítve) nevezi magát.

A szíriai polgárháborúban megerősödött csoport Irak amerikai inváziójának szörnyszülöttje – ahogy a Le Monde e videója is bemutatja, gyökerei 2004-re nyúlnak vissza. Ekkor alapítja az Al-Kaida iraki avagy mezopotámiai tagozatát Abu Múszab Al-Zarkavi, aki aztán egy 2006-os amerikai bombázásban hal meg, de hívei ekkor már elég népszerűtlenek a helyi szunniták körében is, sőt, brutalitásukra és szektás hajlamaikra hivatkozva az Al-Kaida anyacége is szakít velük.

A 2013-ig egy új márkanévvel (Islamic State of Iraq, ISI) próbálkozó mozgalom az iraki és amerikai erők nyomására kénytelen visszahúzódni az ország nyugati régióiba, és marginalizált helyzetére a 2011-ben kezdődött szíriai konfliktusban talál kiutat. Előbb helyi csoportokat támogat, majd 2013-ban új néven önállósodik Szíriában: Islamic State of Iraq and the Levant (ISIL vagy ISIS). Bár szélsőséges beállítottságuk miatt nemcsak a szíriai felkelők, de más dzsihadista csoportok sem szívlelhetik őket, egyes területeken sikerül fennhatóságukat megőrizniük (pl. Rakka).

Amikor az iraki szunnita lakosság megelégeli kormánya diszkriminatív intézkedéseit és békés tiltakozások után a radikálisabb opciók nyernek teret, az ISIS újra visszatér szülőföldjére. 2014 januárjában elfoglalja Falludzsát és Ramádit, júniusban pedig Moszul kerül sorra. 2014 júniusában kalifátust alapít és nevét Iszlám Államra (Islamic State, IS) kurtítja.

Kép forrása a Le Monde Diplomatique magyar oldala, további érdekes térképek pl. itt;  Médecins Sans Frontières fotója innen.