Szakértői bizottságok is segítik az iskolai szegregációt

Nem csak azt állapította meg a Rosa Parks Alapítvány tanulmánya, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek között felülreprezentáltak a romák, de a kutatók az okokkal is foglalkoztak. A szülők gyakran nincsenek tisztában a jogaikkal, a vizsgálatokat végző bizottságok eljárásai és működése pedig eleve problémás.

A roma gyerekek lakosságon belüli arányukhoz mérten felülreprezentáltak a sajátos nevelési igényű gyerekek között – derül ki egy civil jogvédő szervezet kutatásából. A Rosa Parks Alapítvány tanulmánya szerint a roma gyerekek jóval nagyobb arányban kapnak enyhe értelmi fogyatékos diagnózist és irányítják őket speciális, gyógypedagógiai iskolákba, így szegregálva őket.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Úgynevezett szakértői bizottság vizsgálja és dönti el, hogy a gyerek sajátos nevelési igényű-e vagy sem. A tanulmány egyik fő megállapítása, hogy a szakértői bizottságok működése és eljárása sok szempontból problémás.

Habár a diagnosztikai módszerek rengeteget fejlődtek és finomodtak az utóbbi években, évtizedekben, a vizsgálat

sok elemében szubjektív, önkényes,

és még mindig befolyásoló tényező a tesztet végző személyek hozzáállása, a vizsgált gyerekekkel és családjukkal kapcsolatos előítéleteik. Nem zárható ki ezért, hogy valaki a társadalmi helyzete és nem az intellektusa miatt szerepel rosszul a teszteken.

Nem gyermekbarát

A vizsgálathoz 2008 óta az úgynevezett WISC IV tesztet használják. Ennek sajátossága, hogy sok különböző típusú feladat van, és pontszámaik összeadódnak. Tehát ha egy gyerek egyes területeken nagyon jól szerepel, más területeken meg nagyon rosszul, a végén ugyanúgy egy konkrét összpontszámot kap, ami torz, ezért téves diagnózishoz vezethet.

Ezért például a tanulmányban megszólaltatott dr. Gyarmathy Éva lélektani szakíró, pszichológus, a téma elismert szakértője, aki maga is végez ilyen vizsgálatokat, nem csak a WISC IV-et használja. Ha az eredmény nem egyértelmű, kiegészítésképpen elvégzi az úgynevezett Raven-tesztet, ami egy egyszerű és mindenki által elérhető módszer, amely a logikai gondolkodást és az összefüggések felismerésének képességét vizsgálja. Aki a Raven teszten tud teljesíteni, az biztos, hogy ép intellektusú. Éppen ezért – Gyarmathy szerint – ha ezt a kettőt összevetve hoznák meg a bizottságok a végső diagnózist, akkor kevesebb enyhe értelmi fogyatékos lenne a rendszerben.

Ráadásul – Kegye Adél, a tanulmány egyik szerzőjének értékelése szerint –, az eljárás alapjaiban nem gyerekbarát. Egy sok órás, rendkívül hosszadalmas tesztet kell elvégezni a szakértői bizottság székhelyén, pszichiáter, pszichológus, gyógypedagógus társaságában. Mindez legtöbbször csak egy egyszeri alkalom: akkor és ott kell jól szerepelni egy gyereknek, és ez alapján

döntenek véglegesen a jövőjéről,

arról, hol és milyen körülmények között folytathatja a tanulmányait.

Pedig ilyenkor rengeteg, apróságnak tűnő szempont is befolyásolja egy gyerek teljesítményét. Gyakran a vizsgálati feltételek nem adottak ahhoz, hogy egy gyerek a lehető legjobban szerepeljen a teszten. Számít, hogy hány órakor van a vizsgálat, mennyit kell utazni előtte, kik vannak jelen, mennyire bizalomgerjesztő a környezet, és mennyire lehet fókuszálni. Az is számít, hogyan kommunikálnak a gyerekkel a vizsgálat idején, hogyan magyarázzák el neki a kérdést. Kegye elmesélt egy olyan helyzetet, amikor a szakértői bizottság kivonult egy megyei jogú város iskolájába, és egyszerre három-négy gyereket vizsgált meg közösen egy tanteremben. Ilyenkor folyamatos a hangzavar, a gyerekek zavarhatják egymást.

Van egy kiemelten fontos feltétel, ami rengetegszer nem érvényesül: a szülői jelenlét. A tanulmány szerzői 229, sajátos nevelésű igényűnek nyilvánított gyermeket nevelő roma szülővel töltettek ki kérdőívet. Kiderült, hogy a roma szülőket kihagyják a szakértői bizottság vizsgálatának folyamatából, nincsenek tisztában a jogaikkal, senki sem tájékoztatja őket az eljárás részleteiről,

nincsenek egyenrangú félként kezelve.

„A kérdőívezéssel elért szülők egyike sem maga kezdeményezte a vizsgálatot, a vizsgálaton nem lehetett bent, érdemi tájékoztatást nem kapott a vizsgálat eredményéről és arról sem tudott többségük beszámolni, hogy gyermeke megkapja-e az előírt fejlesztéseket az iskolájában.”

Hatékony jogorvoslat nélkül

A szociálisan hátrányos helyzetű, alul képzett családoknak csak nagyon korlátozottan vannak információik a diagnosztikai eljárásról. Pedig – legalábbis papíron – lenne, aki ebben segíthetné őket: a szakszolgálati-esélyegyenlőségi szakértők. A köznevelési törvény szerint halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek esetén kötelező bevonni egy esélyegyenlőségi szakértőt, aki végigkíséri a folyamatot, ott van a szakértői bizottság vizsgálatán is, tájékoztatja a szülőt a jogairól és lehetőségeiről, arról, mi történik a gyerekével és biztosítja a jogainak védelmét.

Ám a garanciát jelentő személy – az Oktatási Hivatal tájékoztatása szerint – 2022-ben csak egy, míg 2023-ban országosan nyolc esetben vett részt ilyen esélyegyenlőségi szakértő vizsgálaton. A tanulmány szerint a szakértők valószínűleg azért nem jelennek meg a vizsgálatokon, mert

erről a szülő lemondhat

a vizsgálatot kérő nyomtatványon, és a lemondó nyilatkozatot feltehetően automatikusan aláíratják velük, anélkül, hogy tájékoztatnák őket ennek jelentőségéről.

További probléma, hogy a szakértői bizottság döntéseivel szemben nincs lehetőség valódi, hatékony jogorvoslatra. Kegye két gyerek esetében vitt végig teljes felülvizsgálati folyamatot, és személyes tapasztalatai alapján is működésképtelen a rendszer. Egyáltalán nem is volt bírói gyakorlat ezekben az ügyekben: „le akartuk tesztelni, hogy a bíróságok hogyan állnak ezekhez az ügyekhez, hát, katasztrófa volt. Fogalmuk sem volt arról, hogyan kellene egy már megszületett szakértői véleményről döntést hozni, arról, hogy maga a diagnózis, az oktatásra tett javaslat megfelelő-e”.

A folyamat – a vizsgálattól a bírói döntésig – hosszú, három-négy tanév is eltelik, mire a Kúria döntést hoz. Addigra egy tanuló már végérvényesen „bennragadt a speciális oktatásban, olyan típusú hátrányokat felhalmozva, hogy a világon senki nem lenne képes utána normál tantervű iskolában megállni a helyét”.

Az etnikai szempontú statisztikai adatok hiánya szociálpolitikai intézkedések és tudományos kutatások szempontjából is égető probléma. A roma gyermekek arányát az iskolákban egyedül a kompetenciamérések során lehet rögzíteni, akkor is önkéntes alapon,

az igazgató becslése alapján.

Gyógypedagógiai intézményekben azonban nincs kompetenciamérés, ezért nem lehet tudni, hogy mekkora a roma tanulók aránya a speciális iskolákban. Egyedül Heves megyében vannak részletes adatok. A megyei önkormányzat még 2003-ban készített egy felmérést, amiből az a megdöbbentő adat derült ki, hogy Heves megyében a speciális osztályokba járó gyermekek 98 százaléka, a speciális iskolákba járó gyermekek 80 százaléka roma volt.

Elegendő adat nélkül

2010-ben az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány és az Európai Roma Jogok Központja egy per segítségével kötelezte az Emberi Erőforrások Minisztériumát, hogy „öt egymást követő évben mérje fel a roma gyermekek számát a heves megyei SNI gyermekek között”. Így kiderült, hogy a 2021/22-es tanévben „Heves megyében a sajátos nevelési igényű tanulók közel 23 százaléka … és a megyében működő speciális iskolákban az enyhe értelmi fogyatékos tanulók 43 százaléka roma származású”. Ez alapján kijelenthető, hogy „a mai napig rendkívül felülreprezentáltak a roma gyerekek nem csak a sajátos nevelési igényű, de azon belül az enyhe fokban értelmi fogyatékossá minősített gyerekek között is”.

Ez az adatgyűjtés csak egy megyét és két évet fedett le, ez alapján pedig még nem lehet felelős szakpolitika döntéseket hozni az egész országra nézve. Mégis, a tanulmány szerzői az elérhető, szűkös és sokszor nem maximálisan megbízható adatokból is próbáltak valamilyen következtetésre jutni. Azokban a normál tantervű iskolákban, ahol a kompetenciamérés során megbecsülik a roma gyermekek arányát, és ahova járnak integráltan és szegregáltan oktatott SNI-s gyerekek, lehetséges volt megállapításokat tenni.

A rendelkezésre álló adatok alapján a következőt szűrték le a szerzők: azokban az iskolákban, ahol alacsony a romák aránya, ott az elkülönítve tanuló sajátos nevelési igényű gyermekek aránya is alacsony. Ahol nagyon magas – 75 százalék feletti – a romák aránya, ott szintén nem magas a szegregált SNI-s gyermekek aránya. Viszont azokban az iskolákban, ahol vegyesen járnak romák és nem romák – a romák becsült aránya 50-75 százalék között van –, ott kiugróan magas, 14 százalék az elkülönített osztályba járó SNI-s gyerekek aránya.

Ezekben az iskolákban a sajátos nevelési igényűvé nyilvánítás az elkülönítés eszközévé válik: „nagyobb valószínűséggel kerülnek vizsgálatra a gyerekek, kapnak SNI-diagnózist, és irányítják őket szegregált osztályokba”. Ám ahol már eleve elkülönítve tanulnak a roma gyermekek – hiszen az iskola már alapból szegregált –, ott el sem küldik őket SNI-vizsgálatra, vagy pedig integráltan tanulhatnak.

Háberman Dávid

Fotó: illusztráció, Luisella Planeta LOVE PEACE 💛💙(Pixabay)