„Ez a rendszer arctalan, süket és érzéketlen” – rendszerszintű problémák a gyermekvédelemben

Utcán élő kiskorúak tucatjai, szexuális kizsákmányolás, átvilágítások: a magyar gyermekvédelem abuzivitása, a szakemberek hangjának elnyomása, a kiskorúak kizsákmányolása jelenleg is zajlik.

„Kollektív döntése volt az otthonban dolgozóknak, hogy nem engedik vissza a lányt ezentúl az otthonba, a viselkedése miatt. Ezt azzal indokolták, hogy már nemsokára úgyis tizennyolc éves lesz. Bennem ez nagy felháborodást váltott ki, bennük meg az váltott ki nagy felháborodást, hogy én ezt ellenzem. Nekem ez egy nagy szívdöfés volt. Azt gondoltam, hogy úgyis én vagyok ott esténként, és ha én akarom, akkor úgyis be tudom engedni. Be is engedtem. Azt mondták

enni sem adhatok neki.

Persze megetettem, bejött, beszélgettünk. Elindult egy kapcsolódás. Tulajdonképpen engem ezért rúgtak ki onnan” – osztotta meg az Átlátszóval pályakezdésének élményeit a névtelenséget kérő nevelőnő (a továbbiakban Kataként hivatkozunk rá).

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Huszonháromezer lehetséges áldozat

Kata az elmúlt tizenöt évben dolgozott több nevelőotthonban, jelenleg egy egyházi fenntartású gyerekotthonban nevelő. Dolgozott speciális iskolában, állami iskolában és nevelőszülői tanácsadóként.

Magyarországon huszonháromezer gyerek szakellátásban nevelkedik: gyerekotthonban, nevelőszülőnél vagy utógondozásban részesül. Jelenleg minden tizedik, tizenegyedik kiskorú szökésben van: megszökött vagy elküldték a gyerekotthonból, mert például bűncselekményt követett el. A rendőrség honlapján

az eltűnt személyek listáját 90-95 százalékban

ezek a gyerekeket teszik ki. A legtöbb szökésben lévő kiskorú a rokonaihoz megy vissza, egy részük azonban az utcán él. Akiknek nincs senkijük, éjjelente elhagyott pincékben húzzák meg magukat.

Sokan a gyermekkereskedelem áldozatai lesznek. A fiatal, családi háttérrel nem rendelkező, kiszolgáltatott lányokat és fiúkat a függetlenné válás, illetve a szebb jövő reményében tudják beszervezni. A gyermekkereskedelemnek és prostitúciónak, illetve a bűnszervezetekben való munkának az állami gondozásban felnőtt kiskorúak a célcsoportja. Ez, mondhatni, törvényszerű; a veszélyeztetettség gyökere: a biztos és támogató háttér és a perspektíva teljes hiánya, tehetetlenségük érzése, kötődési zavaruk, nem utolsó sorban pedig a gyermekvédelmi rendszer abúzusai.

„Ne pazarolja rá az idejét”

M. egy állami gondozásban felnövő, tizenhat éves kiskorú. Hat éves volt, amikor testvérével együtt kiemelték őket a családból. A szakellátás kezdetekor testvérével együtt nevelőszülőkhöz került, azonban a nevelőszülő visszaadta M. gondozását, mert a kamasz fiú magatartás-problémáival nem tudott megbirkózni. Élete során M. másodszor tapasztalta meg a visszautasítást, és ekkor választották el egyetlen testvérétől.

M. egy vidéki gyerekotthonba került, ahol társait – elmondása szerint – rendszeresen bántalmaztak szexuálisan és fizikailag egyaránt. M. azt mondta nekem, hogy őt „nem tudták becsicskítani”. M. kamaszként, az otthon falain belül „rossz társaságba” keveredett, azok a fiúk kint droggal üzletelnek, mondta.

A kamaszfiú tavaly nyáron szökött meg az otthonból, egy éve az utcán él, éjszakánkén egy XIII. kerületi pincében húzza meg magát. „Nem szeretne ezekbe a balhékba belekeveredni.” Hivatalos gyámja az esetről telefonon azt mondta, hogy „M. menthetetlen. Ne pazarolja rá az idejét”.

Fiúkból stricik, lányokból prostituáltak

A kiskorú gyámja a gyerekotthontól több mint kétszáz kilométerre él. A kötelező heti találkozókat a gyám nem tartja, a kiskorút több mint fél éve nem látta. Legutóbbi találkozásunkkor a fiú azt mondta nekem, az otthonból őt is elküldték. A beilleszkedési és különböző viselkedési zavarral küzdő nagy kamaszokról gyakran lemondanak a gyermekotthonok dolgozói. M. is fent van a rendőrség eltűnt személyeinek a listáján, a rendőrök két-három havonta megtalálják a fiút, ilyenkor visszaviszik őt az otthonba, majd pár napra rá M. újra az utcán él.

„Én azt tapasztalom, van persze ellenpélda is, hogy általában rossz a szülői működés, de azt látom, hogy egy rossz anya is jobb a gyereknek, mintha nincsen anya. Tehát ahelyett, hogy a szülőket megsegítenék az illetékes személyek abban, hogy képessé váljanak szülői feladataiknak eleget tenni, a problémák hamis megoldásként kiemelik a gyereket a családból. Azok a gyerekek pedig, akik szülők nélkül nőnek fel, feladják az életüket. Ha senkinek nem vagyok fontos, nagyon nehéz elhinnem magamról, hogy értékes vagyok” – mondta Kata. Amint kiszagolja egy tanár az iskolában, hogy intézetis a gyerek, és ha még szemtelen is, meg akar szabadulni tőle, tizenhat éves korától pedig már nem akar vele bajlódni. „Persze vannak olyan gyerekek is, akik nagyon jól tanulnak és megértették, hogy ez miért fontos. Ők nem kerülnek ki az iskolából. Sajnos az is előfordult már, hogy jól tanuló kislánynak elkezdett udvarolni egy fiú, aminek hatására otthagyta az iskolát.”

Az iskola megtartó ereje egyébként egy tényező a sok közül. És még az is lehet, hogy nincs ilyen. Lehet, hogy nincs megtartó ereje. Vannak férfiak, akik kifejezetten az „intézetis” lányokat pécézik ki maguknak. Tudják, hol laknak a lányok,  becserkészik őket, és prostitúcióra bírják. Ez általános jelenség. „Azt látom, hogy azok a férfiak, akik ezeket a lányokat megkörnyékezik, maguk is nagyon rossz állapotban vannak. Ezek a kapcsolatok mindig párkapcsolatnak indulnak, szerelemnek, majd a férfi fokozatosan kizsarolja a lányból, hogy árulja a testét.” Úgy lesz beállítva, hogy ez az apróság, amit neked meg kell tenned – mondják a lányoknak –, semmiség a közös tervünkhöz képest. Ha te ezt megteszed, akkor abból lesz pénzünk, új életet kezdhetünk. „Az új élet azonban sosem jön el. A férfi egy jövőképet ad a lányoknak: szökés az otthonból, egy közös élet, szerelem, biztonság” – mondta Kata.

Évtizedek óta ugyanaz a történet

Amikor a kamasz fiúval, M.-mel először találkoztam, a Boráros téri aluljáróban, egy polifoamon ült. Elmúlt már este tíz óra, felügyelet nélkül nem tartózkodhat kiskorú az utcán, ezért odamentem hozzá. Zavarba ejtően közvetlen volt. Elmesélte egész életét. Mesélt a vér szerinti szüleivel való kapcsolatáról, a mostohaanyjáról, az ex-nevelőszülőkről és az otthonról is, ahol jelenleg élne. Az otthonról, ahová semmilyen körülmények között nem akar visszamenni. Inkább alszik az utcán.

Nem volt nála semmi más, csak a polifoam. Vajon egy szökésben lévő, tizenhat éves kamasz, akinek lakóhelye több órányira van Pesttől, hogy keveredett egyetlen vagyontárgyával a Boráros térre? Miközben apró részletességgel beszélt nekem az életéről – a gondozásba vételről, a szülők kriminalizálódásáról, a pszichológusi beszélgetésekről –, azon gondolkoztam, miért nyílik meg nekem ennyire. Napokkal később értettem meg, hogy a több mint fél órás monológ – habár minden szava igaz –, sokszor és sok mindenkinek (pszichológusnak, nevelőszülőknek, otthoni nevelőknek, gyermekfelügyelőknek) újra és újra és újra előadott történet.

Pontosan tudja ez a tizenhat éves, nyílt tekintetű, rendkívül értelmes, jól beszélő állami gondozott gyerek, hogy melyik mondatával milyen reakciót fog kiváltani az aktuális hallgatóból, tudja, melyik mondatot követi majd sóhaj, és melyiket kérdés. A hallgató kérdéseire – jelen esetben az enyémre – a felső zsebben kölcsönös érdeklődést mímelve várnak az előre bekészített válaszok.

„Ma már azok a gyerekek, akik lakásotthonban élnek, általában már megjártak két-három nevelőcsaládot. Kisebb korban emelik ki a gyerekeket a családból, és amint elkezd kamaszodni és nehezebb lesz vele, a nevelőszülők visszaadják. Ilyenkor kerülnek lakásotthonokba” – mondta Kata.

„Ritkán látok olyan otthont, ahol kicsik vannak, és tizenkét éves kor alatt hivatalosan nem is lehetnek otthonban, mert családban kell őket elhelyezni. Ezeknek a gyerekeknek az állandó elutasítás miatt nincs bizalmuk a világban és az emberekben. Mire ide kerülnek, már nagyon sérültek.”

„A »love bombingban« utazó fiúk a rendszer legalján vannak. Külföldön találkoztam egy lánnyal, aki egy magyar otthonból került ki és a »barátjával« indult el egy új élet reményében. Hogy majd közösen vesznek házat, stb. Megdöbbentő volt, hogy a lány fejében nem állt össze, mi történik. Hitt abban, hogy a barátja azért futtatja, hogy majd közös életük lehessen. Nem ismerte fel a kihasználtságát. Nem tudom, hol van az a pont, amikor a jobb élet illúzióját felismerné. Természetesen a pénzzel nem a lány gazdálkodott. Megpróbáltam hazahozni, de nem jött velem. Azt éreztem, hogy nem látja át a helyzetét. Azt tapasztaltam – bár nem lehet általánosítani –, hogy a rendőrök nem védik meg ezeket a lányokat” – mondta Kata.

„Nem tudsz ebben kontrollt tartani”

A magyar gyermekvédelmi rendszer szégyenletesen alacsony anyagi támogatással működik. Kata fizetése 300 ezer forint, 70 százalékát albérletére költi. Az állami intézmények felszereltsége kritikán aluli. A gyerekek élelmezése az anyagi feltételek miatt korlátozott.

Kata több olyan állami intézményről tud, ahol a hűtőket lezárják, a gyerekek napi háromszor kapnak kis mennyiségű ételt. A szakemberhiány óriási, ezért a nevelőket rendszeresen áthelyezik egyik intézményből a másikba. A gyermekfelügyelők OKJ-s képzéssel rendelkeznek, azonban gyakran nevelői feladatkörben dolgoznak, kompetencia nélkül. A nevelők hivatalosan napi nyolc órában dolgoznak, azonban emberhiány esetén tizenkét órás munkaidőben kénytelenek jelen lenni.

Szerencsésnek mondható az intézmény, ahol van gyermekpszichológus, gyermekpszichiáterről nem is beszélve. A nevelők multifunkcionális szerepben dolgoznak: nevelők, tanárok, terapeuták, felügyelők; adminisztrálnak és kezelik az intézmény költségeit, tartják a kapcsolatot a gyámmal és a szülőkkel. Kata munkahelyének gyerekpszichológusa több intézményt lát el. A gyerekekkel kedvező esetben heti egyszer találkozik, mély kapcsolat ritkán alakul ki közöttük.

Kata tizenöt év alatt nem részesült szupervízióban, vagy egyéb mentális segítségben. Miközben ő maga tragikus sorsú gyerekeknek igyekszik nap mint nap segíteni.

„Ott van a gyerek és beszél az érzéseiről, traumáiról, és nem tudsz ebben kontrollt tartani, hiszen nem tudod behívni a másik szobából a pszichológus kollégát, mert szükség van rá. Te vagy ott. Óriási szüksége, igénye van a gyerekeknek a trauma feldolgozására, a figyelemre. Az már egy ideális állapotnak számít a szakellátásban, ha egy nevelő nem zárkózik be az irodájába és hagyja magára a gyerekeket, hanem – a szakmai kompetenciáját átlépve – kompenzálja a pszichológusi megsegítés hiányát. Ez is egy igen ellentmondásos helyzet. Egy idő után a kollégák is abuzatív állapotba kerülnek egyébként a rendszer által, nem csak a gyerekek. Ez a rendszer arctalan, süket és érzéketlen. Tanácsadóként éreztem sokszor, hogy magamra vagyok hagyva, miközben segítséget kérek, ugyanakkor egy levelet nem küldhettem el anélkül, hogy ne ellenőriznék. Azt várja el a rendszer, hogy mindent csinálj meg: légy nevelő, felügyelő, pszichológus – amihez nincs képesítésem –, pedagógus; miközben minden tevékenységedben akadályoz. Az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy az otthonokban egyre kevesebb a nevelő és egyre több a szakképzetlen felügyelő, dolgozó” – mondta Kata a munkahelyi nyomásról.

A gyermekotthonban dolgozók teljes átvilágításakor a nevelőknek alá kell írniuk egy szerződést, hogy magántelefonjukat és laptopjukat bármikor, indoklás nélkül átvizsgálhatják, valamint ugyanilyen formában tarthatnak házkutatást otthonukban. Ezért a gyermekotthonban dolgozók egy része felmond, fokozva az óriási munkaerőhiányt.

Vajon az új törvény képes-e megelőzni a további tragédiákat, a gyermekek szexuális kizsákmányolását? Az átvizsgálások hatására felmondó szakemberek szerint az intézkedés nem a gyermekek védelméről szól, hanem a totális kontrollról. Az otthonokban az Alkotmányvédelmi Hivatal tartott tájékoztatást az átvilágításokról.

Azonban Kónya Endre és Vásárhelyi János évtizedekig tartó, a kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális bűncselekményeit nem a környezet tudatlansága tette lehetővé, hanem a sértettek félelme és a közöny.

A szerző a gyermekvédelemben dolgozott, védelme – és forrásai védelme – miatt biztosítottuk névtelenségét. Úgy véli, jelenleg nem csak az állami gondozásban felnövő gyerekek érzik üldözöttnek magukat, hanem a rendszerben dolgozók is. Képünk illusztráció. Fotó: Yener Ozturk / Unsplash