„A jelenlegi irodalmi kánon – az oktatás minden szintjén – a fennálló politikai status quo fenntartását erősíti”

Kényes témát vetettek fel, mertek párbeszédet kezdeményezni és úgy tűnik, sikerrel járnak. A cambridge-i egyetem hallgatóinak története arról, hogy diákként is lehet változást elérni a fennálló oktatási rendben.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Most nyáron a Cambridge-i egyetem végzős hallgatói, akik egy posztkoloniális irodalom elnevezésű szabadon választható kurzusra jártak, az oktatójuk vezetésével vitába kezdtek arról, hogyan lehetne kitágítani az angol irodalmi kánont, hogyan lehetne új írókat bevonni a hivatalos irodalmi oktatásba. Az egyik hallgató, Lola Olufemi, összefoglalta a gondolatokat egy nyílt levélben, amit 100 diáktársával aláírtak, és elküldtek az angol tanszék vezetőjének júniusban.

A levél célja, hogy újragondolásra sarkallja az egyetem oktatóit az olvasmánylista bővítéséről és dekolonizálásáról, illetve hogy megjelenjenek a posztkoloniális gondolatok a hivatalos egyetemi oktatásban. Problémaként fogalmazzák meg, hogy a hagyományos irodalmi kánonban túlsúlyban vannak a fehér férfiak. Véleményük szerint ez az intézményesített rasszizmus veszélyét rejti magában, mert ignorálja és alulreprezentálja a szerzőket az ún. globális délről. Sajnálatos, írják, hogy diplomát lehet úgy szerezni a cambridge-i egyetemen, hogy nem találkozik a hallgató nem-fehér íróval egyetemi pályafutása során. Ez a jelenség pedig az oktatók körében széleskörűen elfogadott, alig kritizált és többszörösen igazolt. Azok a diákok pedig, akikben felmerül, hogy rassz-kérdésekkel, rassz-politikával és az Egyesült Királyságon kívüli irodalommal foglalkozzon, elbátortalanítja ez a közeg, illetve az a tény, hogy nehéz olyan témavezetőket találniuk, akik tudnak segíteni nekik ebben a témában. A kolonializmus hagyatéka azt jelenti, hogy a globális dél irodalma része a brit irodalomnak, a kettő erősen összefügg. Kérik az egyetemi vezetéstől, hogy teremtsék meg számukra a lehetőséget, hogy nem-fehér írókkal és posztkoloniális gondolatokkal is megismerkedhessenek, és ez a lehetőség ne merüljön ki abban, hogy van egy ilyen szabadon választható kurzus, illetve hogy kitesznek pár idézetet az angol tanszék falára. A lehetőség megteremtése azt jelenti, hogy újragondolják ezeket a problémákat, és párbeszédet folytatnak erről a diáksággal. Ne lehessen úgy diplomát szerezni, hogy a hallgató nem foglalkozik az adott irodalmi téma gender, rassz és osztály vetületével, illetve hogy legalább minimális szinten ne találkozzon koloniális, posztkoloniális és kisebségi írók gondolataival. A levél megfogalmazói hisznek abban, hogy az irodalom és az irodalom tanítás módszere nem apolitikus döntés eredménye.

A levél végén konkrét követeléseket is leírnak, ezek többek között a következők:

• legalább két posztkoloniális szerző szerepeltetése minden kurzusnál,
• a kar szervezzen előadássorozatokat vagy széleskörű olvasóköröket, amiknek a központjában posztkoloniális szerzők állnak,
• legyen egy bevezető rövid szeminárium első évben, ami a posztkoloniális szövegekbe és gondolatokba adna betekintést,
• párbeszéd a kurzusfelelős oktatók és a hallgatók között, hogy hogyan színesítsék az oktatást,
• témavezetők oktatása,
• a posztkolonialista témájú könyvek felhozatala a pincéből.

A hallgatók levele szerencsére nem maradt visszhang nélkül. A Cambridge Egyetem professzorainak egy csoportja elkezdte megvitatni, hogyan lenne lehetséges teljesíteni a hallgatók kérését. Ebbe a párbeszédbe más egyetemekről is bekapcsolódtak. „Véleményem szerint ki fog nőni és el fog terjedni – helyesen. Jó dolog és kell is, hogy egészséges párbeszéd legyen az egyetem professzorai és a hallgatók között, a nézőpontjukat komolyan kell venni” – mondta Bethan Marshall, a londoni King’s College oktatója, a National Association for the Teaching of English volt elnöke. „A jó irodalom, jó irodalom – nevetséges, hogy ragaszkodunk a hagyományos kánonhoz, miközben rengeteg jó szerző van azon túl is. Örülök, hogy a diákok felhozták ezt a témát.”

Szintén a King’s College professzora, Paul Gilroy tett közzé egy képet twitteren, amin Batman szerepel, miközben azt mondja:

„Az emberiség dekolonizálása nem csak az Oxbridge-ről szól”, a leírás pedig: „a köpenyes igazságosztó sokunk nevében beszél”.

Malachi Mcintosh, a Cambridge Egyetem 20. és 21. századi karibi irodalommal foglalkozó professzora úgy látja, hogy nagyon sok kárt okoz a hagyományos kánon, és nem csak az irodalomban.

„A jelenlegi irodalmi kánon – az oktatás minden szintjén – a jelenlegi politikai status quo fenntartását erősíti, a „mi” és „ők” szembeállításra, és egy olyan történelmi múlt nosztalgiájára épül, ami sosem volt. A szememben a kérdés egyszerű. Úgy akarjuk nevelni a fiatal generációt, hogy teljes egészében megértsék a világtörténelem tapasztalatait és perspektíváit? Ha a válasz igen, akkor, legalábbis elméletben, újra és újra bátorítanunk kell azt, aki tanul, olvas és megkérdőjelezi azokat a tapasztalatokat, amik kimaradtak. Ha a válasz nem, akkor, elméletben, abban támogatjuk a fiatal és az összes utána következő generációt, hogy korlátozzák arról a világról alkotott elképzelésüket, amiben élnek.”

A Cambridge Egyetem közleményt adott ki, hogy habár a professzorok tanári fórumának nincs döntéshozatali joga, a vita, hogy hogyan lehetne posztkolonialista írókat behozni a tananyagba, folyamatban van.

Dr. Priyamvada Gopal, a posztkoloniális irodalom elnevezésű szabadon választható tantárgy oktatója, amit a témát elsőként felvető diákok hallgattak, tisztázta, hogy egy darab fehér, kánonban lévő írót sem érintene hátrányosan a változás. Kifejtette, hogy sillabusz kitágítása azt jelenti, különböző írókat és különböző szövegeket helyeznének párbeszédbe egymással, nem pedig azt, hogy „lefokoznak” vagy kiiktatnak egyes szerzőket. „A kérés, ha jól értem, az, hogy nagyobb arányban szerepeljenek posztkolonialista és kisebbségi szerzők, de azzal a céllal, hogy a már meglévő szerzőkkel együtt késztessenek gondolkodásra. Nem csak arról szól, hogy új szövegeket dobunk be, hanem hogy újragondoljuk az angolság és britség kérdéskörét, és hogy mit jelentenek ezek a birodalmisággal, a post-imperialista világgal, a rassz, a szexualitás és a gender problémáival egybevetve.”

Rianna Croxford, frissen végzett hallgató, aki része volt a szűk csoportnak, akik az egész gondolkodást elindították, azt mondta, hogy általánosan felbátorította őket a sok pozitív válasz, amit a professzoroktól kaptak.

„Nem lehet megoldhatatlan, hogy legalább egy fekete szerzőt és egy posztkolonializmussal kapcsolatos kérdést bevegyenek a tananyagba. Nem szabad, hogy a mai hallgatók úgy olvassanak Shakespeare-drámákat, mint az Othello vagy A vihart, hogy ne gondoljanak közben a posztkolonialista vonatkozásokra.”

Kolonializmus: gyarmatosító politika, gyarmatok szerzésének és kizsákmányolásának rendszere.

Dekolonizáció: a gyarmati rendszer felbomlása.

Posztkolonializmus: az irodalmi és kulturális tudományokból eredeztethető eszmei irányzat, mely a gyarmatosítás hatásaival foglalkozik. A gyarmatosítás hatását a gyarmatosítókra és a gyarmatosítottakra vonatkozóan is vizsgálja, elemzi a köztük egykor fennállt és ma fennálló kapcsolatot és ennek következményeit.

Vági Renátó