Pokorni: „Isten óvjon, hogy előírjuk törvényi kényszerrel”

Közéleti kerekasztalt szervezetek a Városmajori Gimnázium diákjai az oktatásügyről, ezzel is demonstrálva, hogy köreikben is van érdeklődés a felettük zajló oktatási folyamatokról, köztük az erkölcstan és a hittan tanításról, és tanulói jogaik gyakorlásáról.

81%

Év végéig még

19 885 062 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Pokorni Zoltán volt oktatási miniszter, most Hegyvidék polgármestere, Szebedy Tas a Városmajori Gimnázium igazgatója és Trencsényi László egyetemi docens, oktatáskutató vettek részt a Független Diákparlament vitaestjén, aminek hangulatát inkább beszélgetésként lehet leírni, amit végigkísért Trencsényi kárfelmérése. Vita nemcsak a formai korlátok miatt nem tudott létrejönni, vagy élvezhetővé válni, hanem Pokorni Zoltán nem volt partner az érdemi diskurzus kialakításában. Az idő rövidsége és a már említett formai korlátok miatt mindössze három témát jártak körül: a hit és erkölcstan oktatást, a tanulói jogok érvényesülését és a 9 évfolyamos általános iskolák bevezetésének lehetőségét.

Szakmailag mivel indokolható a hit és erkölcstan oktatás kötelezővé tétele? – kereste a választ az est két diák moderátora. Trencsényi nem veti el az erkölcstan oktatását, azonban nem látja értelmét annak, hogy a hittan esetében csak a kormány által kijelölt egyházak oktathatják a vallásukat. A Horthy-korszak restaurációjának gondolja, hiszen a szerinte a törvényhozó úgy gondolta, hogy “hogy erkölcsről csak a hittel összefüggésben lehet beszélni, egy modern társadalomban, ráadásul posztmodern szekuláris társadalomban, mely nem hasonlít az Iszlám Államra, erről a kérdésről nem való megtagadni a szekuláris erkölcs egyenrangúságát a vallással. Ez a kényszer pedig a kerettantervben ennek ellent mond.”

A diákok diszkriminálást a vallásoktatásból pedig az állami önlegitimációval hozta összefüggésbe. Trencsényi el tud képzelni olyan iskolákat, ahol nincsenek kötelező tantárgyak, hanem a társadalmi igény, a helyi közösség hozza létre a tantárgyak listáját. Szebedy részben egyetértett, nehezen indokolható a két tárgy kötelezővé tétele, azonban iskolaigazgatóként neki meg kell felelnie a törvényi előírásoknak, azaz a döntések előkészítésében sem vesznek részt az iskolák. A volt oktatási miniszter szerint különböző megfontolások működnek, mivel hittan oktatás régóta van, de kezd teret veszíteni az erkölcstannal szemben a diákok körében. Másik megfontolásként nevezte meg a mediterrán tudáskép, a szellemi univerzum és az északi, gyakorlatiasabb tudáskép határát, ahol az ország is áll. Fontosnak tartja, hogy az erkölcsi dilemmáknak teret nyissunk és beszélgessünk róla, mert a diákok számára a kortárs csoport normaképző ereje sokkal erősebb, mint egy tankönyvé vagy a tanáré. Azt, hogy két tantárgynál mire adnak egyáltalán jegyet, arra ő sem tudott választ adni a közebszólónak.

Vita a 9 évfolyamról

Pokorni irtózik a „bevezetni” szótól, mert az valamilyen kötelező intézményi, törvényi formát jelent, ezért ellenzi, hogy az alapiskola kierőszakolt formában kerüljön bevezetésre, azt tartaná helyesnek, ha egyes tankerületekben, régiókban kipróbálnák és figyelnék a hatásokat. “Eszébe ne jusson senkinek bevezetni egyik évről a másikra törvényi előírással.(…) azért sem lehet bevezetni, mert fel kell építeni, ki kell találni. a tantárgyi bontás helyett, ennek a módszernek a beépítését. Isten óvjon, hogy előírjuk törvényi kényszerrel, de minél több helyen szorgalmazzuk, annak bevezetését, hogy csinálják meg, alkalmazzák.(…) Amit csináltál, arra emlékszel.”. Ezt hangsúlyozva nem is általános, hanem alapiskoláról beszél, ahol tehetős és hátrányos helyzetű gyermek között nem lenne különbség a megkapott oktatás szintjén és nem a különórák jelentenék az előnyt az előbbi csoportnak. Kiemelte még az osztálytanító szerepét, aki mint moderátor működne a túlburjánzó tananyag és a diákok között. Trencsényi a tudástársadalom alaptényezőit sorolta fel, de egyetért azzal, hogy a

helyi társadalommal és az autonóm iskolákkal egyetértésben kell kialakítani az innovációt. Azonban felhozta azt is, hogy 2011-ben társadalmi vita nélkül elfogadták és kérdés nélkül visszatették a műveltségi tartalmakat a Nemzeti Alaptantervbe. Szebedy nem igazán érezte úgy, hogy olyan helyzetben lenne, akinek ezen kellene gondolkodnia. A felkészülési esélyek növelését mindenképpen pozitív dologként emelte ki, de a szelektivitás a rendszerben van. Ameddig az ismeretanyag folyamatosan bővül és csak a diákok szűk szegmense az, aki mindenhez hozzáfér, addig egyre nagyobb lesz a nyomás a rendszeren is. Meghaladottnak tartja a tantárgyszerű oktatást, amit a kompetenciák fejlesztésére cserélne le, de a 9 évfolyamhoz nemcsak az időt és a teret, hanem a tanterveket és a módszereket is újra kellene gondolni.

Diákjogok vs. állampolgári jogok

A 2011-es köznevelési törvény valamennyi tanulói jogot véleményezési joggá szelídített, mely szerint a fiatalok képtelenek arra, hogy saját maguk döntsenek az életükről – állítja Trencsényi. A korábbi közoktatási törvények árnyaltan kezelték a jogokat. Példaként a Kontyfa utcai iskolát említette, ahol a tanulóknak a házirend kialakításában döntési joguk volt. Valamint a Diákjogi Charta alapján történt az 1994-es kisebb módosítás is, de ezzel az a helyzet alakult ki, hogy nemcsak az aláírókra nézve lett kötelező érvényű, hanem a konzervatívabb felfogású iskolákra nézve is, ez Trencsényi szerint a köznevelési törvényben ütött vissza. 1998-ban az ENSZ megfogalmazta a gyerekek jogait, amit Magyarország is ratifikált, de a köznevelési törvény jelen állapotában tagadja ezeket, méghozzá – Trencsényi szerint – egy olyan paternalista hittel, hogy a diákjogok lehetnek kevesebbek, mint a gyermeki jogok, ami nemcsak jogfilozófiai, hanem törvényességi kérdés is, tehát a törvény alkotmánysértő. Az utóbbi években többször is megtörtént, hogy egy tanulót jogi képviselet nélkül kirúgtak az iskolából vagy kitiltották a kerület összes iskolájából, amihez a vezetés Trencsényi állítása szerint kapott ideológiai támogatást. Felemlegette Gáspár László munkásságát, aki alatt a tanulói önkormányzat döntött a megtermelt jövedelem elosztásáról. Gáspár ezek után Sarkadon folytatta a tevékenységét, ahol az önkormányzat a szakkörök kialakításában és bérezésében játszott döntő szerepet. Pokorni úgy fogalmazott, hogy nem ért a diákjogokhoz és fontosabbnak tart egy jól működő színjátszókört, mint egy diákönkormányzatot. Az utóbbi időben szerinte állampolgár és alkotmányos ügyek csúsztak pedagógiai ügyekbe és fordítva, szerinte nem jó, ha a kettőt nem választjuk külön, de érdemben nem mert és nem is akart beleszólni, mert nem ismeri eléggé. A nemzetközi egyezményeket jó alapként aposztrofálta, de szerinte sok esetben fontos pedagógiai lépéseket lehet velük lehetetlenné tenni, példaként a 12. kerületi önkéntes szociális munkát hozta fel. Szebedy mindig közel állt a diákönkormányzatokhoz – több tanulmányt is írt róluk- és szerinte érzékelhető a jogok gyakorlásában egyfajta korlátozás a törvények felől, azonban az iskolát egy élet előkészítő terepnek tartja, ahol fontos a jogismeret és a joggyakorlat. Trencsényinek igazat adott, azonban mivel a törvény nem tiltja, így egy adott közösség felelőssége is, hogy tud-e olyan teret kialakítani, ahol a résztvevők érdekei, jogai tudnak működni és megfelelően érvényesülni.

A kérdések során felmerült, ha ugyanabból a tankönyvből és ugyanolyan módszerrel oktatják az eltérő helyzetű gyerekmekeket, akkor az lehet-e sikeres? Trencsényi László és Szebedy Tas szerint rövid választ lehet adni: nem. Trencsényi szerint szakmai árulás, politikai hiba az egy tankönyves rendszer. A lehetőségük volt arra, hogy olyan tankönyvből tanítsanak, ami nekik jó volt, most vagy tanítanak belőle vagy egyszerűen félreteszik. Szebedy szerint lehetséges egyetlen tankönyvet készíteni, de csak akkor, ha a módszertan sokszínű és differenciált a tanulói felhasználás, de még nem találkozott ilyennel. Pokorni mindkettővel egyetért, elméletileg lehetséges egyetlen könyv, mert a tankönyvnek nem száma, hanem minősége van. Ez nem egy szabad piac, torz volt és anomáliákkal terhes. Szerinte a tankönyvek túlértékeltek és nem kéne meghatározónak lenniük, szemben a tanárokkal, akiknek zsinórmértékkel kellene szolgálniuk, és nem a tankönyvekre támaszkodva tanítaniuk.

A szakiskolai oktatás vs. gimnáziumok kérdésében a túl korai orientáció problémája merül fel: Mit tegyen az a diák, aki sehogy sem tud választani az orvoslás a vendéglátóipar között? Szebedy szerint mindenképpen a gimnáziumba jelentkezzen, mert ott tudja a legtovább halogatni a döntést. Pokorni szerint senki sem tudja igazán leírni, hogy mit él át ilyenkor egy gyerek. Ugyanez történik a felsőoktatás előtt állókkal, ők sem tudják még, hogy mit akarnak, a külső vélemények pedig nem tudja átadni nekik, hogy milyen a munkaerőpiac, pontosan ki és mit csinál. Trencsényi a bolognai rendszert is felemlegeti a példák között, ahol pont az orientáció lett volna a lényeg a bemeneti szakasznál. Az az orientáció, ahol eldől, hogy mit akarunk mesterszakon tanulni.