Hogyan élhetjük túl a modern civilizáció evolúciós csapdahelyzeteit?

Első olvasatra igen lehangoló könyvet tarthatunk a kezünkben, akár a kardunkba is dőlhetünk, hogy itt a világ- és az emberiség vége, főleg a magunk által okozott változások miatt – és nem sok esélyünk van a túlélésre (a környezeti-, illetve a klímaváltozás okozta hatásokra most ne is utaljunk). De Bereczkei Tamásnak, a téma nemzetközileg elismert kutatójának a műve azért annál sokkal bonyolultabb, hogy a fenti pár apokaliptikus mondattal összegezzük a tartalmát és az üzenetét.

Ráadásul úgy átfogó, összegző tudománynépszerűsítő szakmunka, hogy közérthető is, és különösen ajánlható azoknak a konteóhívőknek, akik egy posztban vagy a reggeli tévéműsorokban két percben oldják meg az Élet nagy kérdéseit és adnak életvezetési tanácsokat.

A közkedvelt mondás, miszerint régen minden jobb volt, főleg a gyűjtögető-vadászó törzsek korában – azaz általánosságban több száz- meg tízezer évvel korábban –, csak részben igaz. Akárcsak arra vagy azokra nézvést is, akik a száz-kétszáz éves vidéki-falusi-közösségi életmódot sírják vissza, amikor még mindenki ismert mindenit, az emberek személyesen beszélgettek és oldották meg a felmerülő problémákat, a gyerekek a porban és az istállóban játszottak, és a legtöbben kemény fizikai munkát végeztek, vagyis mozgásban volt a testük.

Mert egy dolog az ősi vagy éppen a közelmúlt romanticizálása, de akkor is stresszeltek éppen eleget az emberek: ha a vadállatokig nem is megyünk vissza (bár a szerző erre is utal), ott volt a fagyhalál vagy az éhség, a magas csecsemőhalandóság, az alacsony várható élettartam, és persze az agresszió számos formája (nem mintha ma ne lennének kegyetlen háborúk, de azért a civilizáltabb országok többségében mégsem kell folyton attól rettegni, hogy egy bunkóval leütnek bennünket). Mondjuk, azért általában túlzónak tűnik az általánosítás, azaz így beszélni a mindenkori emberről, figyelmen kívül hagyva a társadalmi környezetet: aligha hiszem, hogy egy norvég tanítónő, egy bácskai nyugdíjas, egy spanyol építőemberi vendégmunkás vagy egy ukrajnai katona ugyanolyan stressz alatt élne, evolúciós állandók ide vagy oda.

A szerző tehát sokszor utal a múltra, és az evolúciós pszichológia lényege éppen az, hogy rámutat a különbségekre, mert a biológiai evolúciónk nem tart lépest a pszichológiaival. A képességeink sok tekintetben nem változtak, így a legújabb fejleményekkel (nevezzük szimplán technikai stb. fejlődésnek) nem tudunk mit kezdeni. Őseink tehát kevesebbet stresszeltek, így nyugodtabban aludtak, nem alakultak ki pszichoszomatikus betegségek, vagy éppen nem volt allergiájuk sem, és fekélyük, infarktusuk. Nekünk meg másunk sincs már.

A patologikus depresszió pedig olyan méreteket öltött mára, hogy különösebben mérni sem érdemes már a nagyságát/arányát, miközben szégyelljük a többiek előtt, bár ma már kicsit divatosabb lett pszichoterápiára járni. Miközben anno a közösség látta, hogy valakinek baja van fejben, lélekben, és akkor azt egymás közt beszélgetve igyekeztek megoldani. Ma erre a telefon, a közösségi média, az e-mail nem épp a legmegfelelőbb eszköz, miközben az emberek nagy többsége – legalábbis Európában – egyszemélyes háztartásban él, nincs vagy kicsi a szomszédsági-baráti-rokoni köre, szüleitől vagy utódaitól is sokszor több száz kilométerre él. Önmagunkban rágódunk életvezetési problémáinkon is, az érzelmek kommunikációjában pedig visszasüllyedtünk szinte a nullpontra.

Bereczkei Tamás: Elhangolódás – A modern civilizáció evolúciós csapdái
Typotex, 2025
378 oldal, 6900 Ft

Minderről persze sokat hallottunk már, mondhatnánk, tudjuk ezt mi magunkról és magunktól is, vagy épp egy „életvezetési” magazinból, ami a „valósítsd meg önmagad” jelszavával reklámozza magát. Ám az Elhangolódás ettől sokkal bonyolultabb és szisztematikusabb, vagyis rendszerbe szedi a (poszt)modern ember előtt álló kihívások sorát. A könyv öt nagy fejezetben tárgyalja a témá(ka)t, az Evolúciós csapdák címűben esik szó például a történelmi változások mellett a fokozódó elhangolódásról, a modernizáció következményeiről, de a rugalmas alkalmazkodási képességeinkről és a genetikai sokféleségről is.

A kulturális változásokhoz képest ezredévekkel maradnak el genetikai változásaink, tehát egyszerű és mindennapi példával élve: a derékfájás (hisz sok ülőmunkát végzünk) és a rövidlátás (sokat olvasunk), illetve a depresszió a mi modern betegségeink, elhajlásunk, és ki tudja, testünk (genetikánk) ehhez mikor fog úgy alkalmazkodni, hogy ezek kivételek legyenek, és ne szabály.

Az agyi struktúránk tehát lassan változik. Ám kétségbe sem kell esni: „a testünket és az elménket irányító evolúciós programok máig élnek és működnek bennünk”. A stressz ugyan számtalan, akár halálos betegség okozója lehet, rombolja immunrendszerünket, de bizonyos szinten segít alkalmazkodni, mert kortizolt termel, ami mozgósítja szervezetünk energiaháztartását. A rohamosan változó világban (de szép közhely) a változásokra, kihívásokra új válaszokat kell találnunk – például ma már a munkahely nem életfogytiglanig marad meg, ahogy a családok, a párok is szétmennek –, s ezekre lehet válasz akár az örökbefogadás, a munkahelyek és szakmák szándékos változtatása, a mozgáskultusz, a tudatos, alternatív étkezés.

Az utóbbiakhoz kapcsolódik két másik fejezet is: az egyik a táplálkozási szokásainkról szól, a másik meg a testi nyavalyáinkról – ennek az okára az utóbbi esetben az egyik kulcsszó meglepő (vagy sem) módon az unalom. De szó esett már az allergiáról is – nos, nyugodtan hagyjuk a gyereket a porban fetrengeni, hogy immunrendszere fejlődjön, és a túlzott tisztaság, főleg, ha kémiai szerek tucatját használjuk fel otthon, sem vértez fel bennünket arra, ami aztán a későbbiekben ránk vár.

A kötet azonban nem csak a problémák tárháza – a felépítése is olyan, hogy nem pusztán különféle, akár egymást kiegészítő, de egymásnak ellentmondó kutatási eredményeket is bemutat, s nem csak a miért kérdését teszi fel (például mi a stressz oka), hanem azt is boncolgatja, hogy mi lehet a megoldás. Ezekre a válaszok persze akár triviálisaknak is tűnnek, például hogy ápoljuk-építsük a szűkebb s tágabb közösséggel való kapcsolatainkat, sőt, gondoskodjunk egymásról, adjunk egymásnak anyagi, szociális vagy érzelmi támogatást. Rendben, könnyű ezt mondani, de Bereczkei arra is rámutat, hogy

önmagában már az előnyös, ha tudjuk, számíthatunk másokra, mi magunk pedig készek vagyunk másokon segíteni.

Azaz pusztán az oda-vissza szándék megléte pozitívan hathat életminőségünkre, mert az ember már csak olyan, hogy a régi-új hatásokat mi magunk képtelenek vagyunk megoldani, akármennyire is self-made-man-kedünk – mert valójában „egyedül nem megy”.

A kötet erénye, noha olykor nyilvánvalóan szájbarágós tényeket és magyarázatokat közöl, hogy összefüggéseiben mutatja be az egymástól való elhangolódást, ami valójában mindenkire rossz hatással van. Ugyan ki nem élte át azt, hogy valakivel vacsorázik vagy egy nagyobb társaságban ücsörög, s azt látja, hogy a másik, illetve a többség egész idő alatt a telefonját nyomogatja, sőt, odébbáll mobilozni? És ez egyre igazabb a fiatalokra. Ezt hívja a szerző jelentőségvesztésnek, ti. hogy én-mi, akik inkább a másikra figyelnénk, azt látjuk, társaságunkban a többiek éppen másokkal foglalkoznak, másról kommunikálnak valahol a virtuális térben, s nem velünk az asztal fölött. Persze, akadhatnak fontos és sürgős témáik, de mi magunk meg csak ülünk ott, s bámulunk, mint Bálám szamara.

A szerző igyekszik azért optimistán zárni a könyvét, noha ez aligha megy oly könnyedén. A futurológusok még ötven éve sem jósolták meg, hogy a számítógépeknek milyen hatása lesz életünkre, az internetről meg a mobiltelefonról, pláne a mesterséges intelligenciáról halvány dunsztjuk sem lehetett, mégis, a tudományos-technikai felfedezések gyökeresen alakították az életünket, és aligha csak negatív módon. Emiatt bízik a szerző a tudományban és a technikában mint olyan területekben, „ahol a társadalmi és politikai változásokhoz képest sikeresebben, pontosabban kitapintható a haladás. (…) Minthogy a tudomány szinte egyedülálló módon kritikus és önkritikus, tanul a hibáiból, és azokat kijavítva építkezik. A társadalom nem ilyen:

az emberiség ritkán tanul a hibáiból, és végképp nem kritikus saját eszméi iránt.”

De azért nem esélytelen orvosolni a problémáinkat, így Bereczkei Tamás, ha mindent számba veszünk és alkalmazkodunk a fejlődéshez, a lehetőség még fennáll, hogy harmonikusabb és egészségesebb életet éljünk.

Optimizmusa talán, vagy remélhetőleg, nem alaptalan, hisz mostanság szinte mindennap fel kell tennünk a kérdést: csoda, hogy még élünk? Hisz még élünk. Kritikailag azonban még egyszer megjegyeznem: itt a nagy átlagról van szó, pedig nagyon nem mindegy, morcos németként egy bajor faluban ugrunk le este egy búfelejtő sörre, vagy egy kelet-magyarországi szegregátum lakójaként várjuk a buszt, hogy elmenjünk a közkútra megtölteni a vizeskannánkat. Mert az evolúciós pszichológia az ilyen szociológiai különbségekből eredő bajokra aligha ad kimerítő választ.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Bereczkei Tamás és könyve