Egy történelem, többféle értelmezés – egyéni és politikai okokból

Laczó Ferenc, a még mindig ifjú történész kötete több szempontból is tanulságos. Egyfelől tematikus válogatás az elmúlt 12 év írásaiból, s igen változatos gyűjtemény, mert hat blokkban 27 tanulmányt, esszét, életrajzot, recenziót, publicisztikus elemzést, beszélgetést tartalmaz. Nevezhetnénk problémakatalógusnak is, amiből jól látszik, milyen témák állnak egy kurrens magyar történész célkeresztjében, aki a nemzetközi tudományos életben is jelen van, de mondhatnánk olvasónaplónak is bizonyos részeit.

Másfelől a kötetből az is nyomon követhető, mi várt az utóbbi két évtizedben arra, aki húszas éveiben végezte tanulmányait (ELTE, CEU, majd Oxford), és itthon akár egy tipikus akadémiai-értelmiségi pálya várhatott volna rá, vagy ha felszáll a NER vonatjára – amely ugyanolyan hektikusan mozog, akár magának a MÁV-nak szerelvényei –, beszélő fejként oszthatná az igét az állami médiában és relativizálhatná a történelmet valamely kormányközeli intézetben. Hisz témái sem állnak távol attól, amit a NER forszíroz, csak hát ő más vágányra terelődött, amelynek a legegyszerűbb jellemzője a szakmaiság.

Bő tucatnyi monográfia és szerkesztett kötettel a háta mögött Laczó Ferenc ma a hollandiai Maastrichti Egyetem politika- és eszmetörténet kutatója. E kötetének írásai eredetileg magyarul és angolul jelentek meg bel- és külföldön. Olykor alkalmi jellegű beszámolók, de ennek köszönhetően életrajzi elemeket is találhatunk bennük, azaz nyomon követhető a karrierje, témaválasztásainak mikéntje és miértje, története, azaz jól látható, hogy egy, a negyvenes évei elején járó történész(tanonc) milyen kihívásokkal szembesült. Lásd például a CEU esetét, aminek kapcsán azért kritikákat is megfogalmaz arról, hogy a CEU anno mire és hogyan koncentrálhatott volna másképp.

Laczó Ferenc: Összefonódó történetek – Írások jelenkorunkról
Gondolat Kiadó, 2025
257 oldal, 5250 Ft

Azaz nem csak a történelemről, a történelemszemléletek ütközéséről, a vitákról ad számot, de a jelenkori helyzetről is, alul- és felülnézetből, illetve mezoszinten is. Nem mellékes, hogy a Magyarországon mindig is úgy a laikus (média)közegben, mint a professzionális mezőben vitákra okot adó témákról is olvashatunk. A kötet két hangsúlyos fejezetének írásai a holokauszt feldolgozásának folyamatáról, így a történészviták tétjeiről, illetve a szolidáris emlékezés lehetőségeiről szólnak, túl a szakbarbár érthetőségen. Azaz különösebb szakértelem nélkül is jó betekintést kaphat az olvasó arról, e témákkal miként, olykor milyen vehemenciával foglalkoznak a történészek. Így arról is, hogyan (nem) zajlott le a múltfeldolgozás az 1990-as évekig a holokausztról, és itt is érdekes, amikor elmeséli, ő maga elé hogyan került lassan a téma a túlélők elbeszélései révén.

Ha a múltfeldolgozásnál és a múltpolitikánál tartunk, meg kell említeni Laczó Ferenc egy korábbi könyvét (A német múltfeldolgozás – Beszélgetések történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről, Budapest: Kijárat, 2016.), amely a Jénában a 2010-es évek elején eltöltött évei alatt készített 11 interjút tartalmazza, és hihetetlenül érdekes azt látni, miképpen alakult át a német történelemtudomány, röviden összefoglalva a nácizmus relativizálásától a múlt kritikai feldolgozásáig.

És ezt – ha másképp nem, hát képzeletben – össze lehet vetni a magyar helyzettel. Szó se róla, hogy Laczó munkássága – nem beszélve más magyar nagyágyúkról, mint Gyáni Gábor, Kövér György, Romsics Ignác, a középkorúak közül meg csak Ungváry Rudolf, Ablonczy Balázs, Hatos Pál nevét említve – is arra bizonyíték, a magyar szakma is teszi a dolgát, de a némettel ellentétben itt hathatós támogatással még mindig az áltudományos-összeesküvéselméletes, a magyarokat minden alól felmenteni igyekvő,

a felelősséget áthárító narratívák, ha nem is uralják a tudományos szcénát, a nem tudományos színpadot, így a médiát szinte színültig elöntik.

Laczó írásai tehát éppen arra is rámutatnak, hogy a magyar múltfeldolgozás és -politika még mindig gyerekcipőben jár, miközben a hatalom csizmái csattognak az aszfalton. Lásd például a Soros Györgyről szóló propaganda-hadjáratot, mert erről is ír (bár az utóbbi időben Soros helyét Zelenszkij foglalta el Orbánék ellenségkép-gyártásában).

Az értelmezés képlékenységével foglalkozik A mitikus kaméleon c. recenzió is, amely Paul Hanebring könyve kapcsán a judeobolsevik összeesküvés-elmélet történetére reflektál. Vagyis arra, hogy az miképpen variálódott a náciknál, majd Közép-Kelet-Európában, és a történet magja akár viccesnek is lenne mondható, ha nem követelt volna annyi áldozatot, ne szolgált volna az önfelmentéshez is a II. világháború után, és ne lenne még ma is a szabadságjogok elleni támadások eszköze. Tágabb kontextusban annak elemei még a CEU elleni támadásokban is megjelentek, ha a judeózás csak áttételesen is jelent meg, a bolsevikból meg liberális lett. De a szerző azért kritikával is illeti a CEU és Soros koncepcióját, amelynek részbeni vereségeinek okaira is kitér, röviden, arra a naivnak is mondható szándékra, ami alapján „javíthatónak” tűntek a kelet-európai közéleti, tudományos állapotok. Hasonlóan körültekintően, sokoldalúan próbál röviden rámutatni a radikalizmus spiráljára 2023, a Hamász terrorista akciója utáni válság során.

A kötet centrumában – minthogy ezek az írások adják a könyv felét – a holokauszt és annak emlékezete áll, és ezek alapján jó áttekintést kaphatunk „történelmünk nyomorúságáról”, Nietzschével szólva a történelem hasznáról és káráról.

Mintha se lenyelni, se kiköpni nem tudnánk a Horthy-korszak mérlegét, ma is parázs viták zajlanak 

(lásd például az Ungváry Krisztián könyve kapcsán kirobbant polémiát), de aminek múltpolitikai vonatkozásai is lettek. Bár én is elfeledtem már azt a jobboldali átkódolást, amikor az Alaptörvénybe beleszuszakolták, hogy Magyarország 1944. március 19-én elvesztette a német megszállással a függetlenségét, ergo nem vagyunk felelősek a holokausztért sem, a Szabadság téren pedig ezt szimbolikusan is kifejezték az odabiggyesztett A német megszállás áldozatainak emlékművével, szóval, ezt mára már mintha homály is fedné.

Ám a Terror Háza által képviselt múltértelmezés ma is a hivatalos csapásirány, pedig a 2000-es évek közepén még úgy tűnt, hogy a Horthy-rezsim szerepe, a magyar állam felelőssége és a zsidók áldozatisága már körültekintően feltérképezett és elemzett, s noha a vitáknak helye van, de mindez már inkább a nüanszokról, a pontosításról szólna – nem pedig a gyökeres újra-átértelmezéstől, azaz leginkább az 1948 utáni múltpolitikáról, miszerint is volt, ami volt, közünk hozzá semmi, vagy ha igen, mi a jó oldalon álltunk… Különben is, mi sosem voltunk imperialisták, gyarmatunk se volt (na jó, volt egy pici, de az se az volt…)

A kötetben egyébként erről is szerepel egy igen fontos írás (Egyetemes emberség, egyetemes embertelenség) arról, hogyan kapcsolódik össze a gyarmatosítás és a holokauszt története globális korunkban.

Legvégül szólunk a kötet első részéről, amely történeti-földrajzi keretben helyezi el a jelenkorig nyúló és összefüggő történeteket, nagyon is jól rávilágítva a közhelyre, hogy minden mindennel összefügg. A történészt itt is munka közben látjuk, például interjúk is szerepelnek, azaz nem tételekkel találkozunk, hanem inkább felvetésekkel. Így ezek az eszmetörténeti és historiográfiai reflexiók a kelet-közép-európai régió történeti helyzetére reflektálnak Európa kontextusában. Arra a viszonyra is, ahogyan a „nyugati” történeti narratívák marginalizálják a térség tapasztalatait.

Laczó meglátásában a leegyszerűsítő centrum–periféria modell aligha elegendő, és még az árnyalás sem elég a megértéshez. Így például

aligha elég, ha a Kelet- és Nyugat-Európa közti különbségeket a hidegháború vasfüggönyére teregetjük rá.

Ennek tükrében az se csak morális kérdés, hanem historiográfiai is, hogy a kollektív emlékezet kereteit miképpen formáljuk, mindeközben pedig újra és újra felmerül Laczónál a történész közéleti szerepének milyensége, azaz hogy az aktuálpolitikai vitákban miről szólhat, meddig mehet el. Márpedig valamennyire el kell menni – és talán éppen úgy, ahogyan maga Laczó teszi –, már csak azért is, mert Közép-Európa – ahogyan fogalmaz – még mindig anakronisztikus sémák és a lassan oldódó tabuk fogságában zörgeti rabláncait.

A kötetben szereplő írások egy része pedig éppen arra vonatkozik, lehetséges-e kiszabadulni történelmünk és annak értelmezésének közép-európai zárványából, hogyan lehetséges Magyarország történetét elhelyezni-megírni a globális térben. Az pedig külön izgalmassá és élményszerűvé teszi ezeket, ahogyan a szerző beszámol saját tapasztalatairól, próbálkozásairól, mert ugyebár a történész is csak ember.

Pedig, tegyük végül hozzá, rabláncaink láncszemei (vö. még gondolkodásunk létbeágyazottsága, helyhez kötöttsége) olykor már oly rozsdások, hogy nem is kapcsolódnak össze össze – optimista olvasatunkban. Az Összefonódó történetek pedig éppen azért fontos, és akár a tágabb olvasókör számára is inspiráló lehet, mert gyakran csak rajtunk múlik, mikor jövünk rá arra, lehetünk mi szabadok is – ha másképp nem is, legalább a múltértelmezés és a múltpolitika terén.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Kilátás Lágymányos és a Petőfi (Horthy Miklós) híd felé, a felvétel a Ferencváros ipartelepek bombázása idején készült 1944-ben (fotó: Fortepan)