Közép-Európa fura nagyurak hatalmi játszmái közepette lett olyan, amilyen

A brit történész monumentális munkájáról recenziót írni pont olyan nehéz, mint meghatározni azt, hol húzódnak Közép-Európa határai, és hogy – a szerző megfogalmazásában – mit is írhatnánk be a régió születési anyakönyvi kivonatába. Ő maga úgy időszámításunk szerint 1000-re teszi, amikor a térség német és szláv törzsfői (na, meg a magyarok, teszem hozzá) a katolikus egyház vonzáskörébe kerültek.

Földrajzilag pedig Közép-Európa valahol Oroszország és Franciaország közt van. Nyilván a skandinávok nem tartoznak ide, ahogy a görögök, az olaszok meg a spanyolok se, viszont a Balkán egy része hol igen, hol nem… Itt tehát a GPS vagy egy időgép se segítene sokat a hely- és időhatározásban. (Egy kritikai megjegyzés: a közölt térképeken nagyon nehéz eligazodni. Meg azért akadhatna pár ténybeli helyesbítés is: kukoricát a 13. században biztosan nem termesztettek errefelé.)

Magam 1991-től sem értettem sokáig a közép-európázást, minthogy jó húsz évig a jugoszláv útlevelemmel nem járhattam Nyugaton (aminek mai értelemben vett egy része, mint Ausztria és a mai Németország java mindig is Közép-Európához tartozott). Ráadásul 1945 után Európa világosan kettészakadt, és a régió szovjet-orosz befolyás alatt állt. A veszély pedig megint Keletről érkezik, ahogyan 1000 után is onnan érkezett a vész, bár a javuk – leszámítva például a tatárokat – aztán szépen beolvadt a térség népességébe.

De a történet őrülten bonyolult, és a kötet elolvasása után is csak forgatjuk a fejünket. Ráadásul és szerencsénkre Rady nem nemzeti történelmeket ír, hanem ezt a kavalkádot történelmi komplexitásában próbálja felrajzolni.

Nem könnyű követni, annyi a szereplő és a helyszín, meg minden más: császárok, királyok (gyakran egymás közt házasodó családok utódai), fejedelmek, egymásba olvadó-ötvöződő népek, nyelvek, szokások; folyton változó államhatárok, széttagolt birodalmak, különféle kulturális-civilizációs hatások: és területi és vallásháborúk, a reformáció, az antiszemitizmus, a folytonos gyűlölködés és megvetés; a gazdasági lemaradottság, a rabszolgaságból átalakuló jobbágyság; egy sajátos jogrend kialakulása, ami a római joghoz is visszanyúl aztán; folyamatos migrációk, népirtások és a többi.

Egy-egy fejezet után – legalábbis a 19. századig – alig valamit is tudunk felidézni, s nem azért, mert Rady rosszul keveri a kártyákat, hanem azért, mert a pakli óriási. Akinek ez sok, de érdekli, üljön be egy könyvesboltba vagy könyvtárba, és olvassa el az Utószót, a maga nemében az is remek összefoglaló.

Martyn Rady: Közép-Európa új története – A római birodalomtól a posztkommunizmusig
Helikon Kiadó, 2025
590 oldal, 8999 Ft

A kötet, mondhatnánk, hogy túl sokat fog, hisz annyira képlékeny a téma, s kritikaként azt is felhozhatnánk, hogy kevés a kultúr-, a mentalitás-, a társadalomtörténet, és klasszikus módon inkább politikatörténet a könyv. De ez így nem igaz, rengeteg adalékot kapunk, ha meg valamire felkapjunk a fejünket, hát ott az internet.

Például a horvát bán, Khuen-Héderváry Károly – aki az I. világháború előtt magyar miniszterelnök is volt – kapcsán vagy két napig kotorásztam, horvát bánként mit csinált, milyen volt az identitása (állítólag Szlavóniában született, tudott horvátul, de magyar hazafinak vallotta magát), miért utálták meg a horvátok az ottani magyarosító hatóságokat, hogy a hatalmukat szimbolizáló vasútállomásokat is megtámadják 1903-1904-ben. Elképesztő sztorikat tár elénk Martyn Rady, amit biztosan nem is tanítottak nekünk, és sok mítoszt rombol le (a Kossuthról szóló részeket a Kossuth-hívőknek nem ajánlom) – bizonyára sok mindenen lehetne vitatkozni. De a téma iránt érdeklődőknek kiváló összefoglaló, stílusa részben könnyed (ha nem is annyira, mint például Sebastian Haffneré), aztán aki tovább menne, ajánlhatjuk neki Norman Davies három-négyszer hosszabb művét, az Európa történetét.

Szóval, érdekes hely ez a Közép-Európa, de nem mindenkinek való. A mai Európa-térképhez és nemzetekhez (és kisebbségekhez) szokott szemünk csak vibrál, és persze nem lehet cél, hogy műveltségünk szerves részévé tegyük – hacsak nem valami tudásvetélkedőn akarunk elindulni –, hogy anno milyen államok, királyságok, fejedelemségek húzódtak a Rajnától a Dnyeszterig, vagy délen a Dunáig, hiszen olykor maguk az uralkodók sem tudták pontosan, mely területek királyai, császárai; egyes fejedelemségek tucatjai önálló államként belefértek volna a Balatonba négyszer is, Litvánia viszont akkora volt, mint a mai Ukrajna.

A népek (mai értelmezésünkben nemzetek) úgy keveredtek, mint dzsúzban a vodka, a nyelvekről nem is beszélve (a poroszok például sokáig nem is németül beszéltek, és amúgy is, mi az, hogy német?), és ehhez jött még a vallási megosztottság, plusz az örökös háborúk a zsoldosokkal. Úgyhogy olvasás közben olykor fogalmunk sincs, merre járunk, még a magyar területek (és uralkodóik) esetében sem. Ha már területek: ha nem lenne képzavar, akár népszokásnak is mondható, hogy

az uralkodók simán elkobozták egymás földjeit, akár egész országokat, többnyire a győztes jogán, geopolitikai érdekből, de akár hobbiból is, csak hogy több legyen. 

Ha Közép-Európa története nem lett volna oly véres, gyakran bizarr (mármint az uralkodók és az egyéb szereplők tettei), tehát ha mindez nem lett volna komoly, ami a mai életünket is meghatározza, valójában azt mondhatnánk: Martyn Rady könyve valójában vicces… Kezdve onnan, hogy az uralkodók úgy tepertek a koronákért, címekért, ahogy ma egy politikus a doktori címért. Ahogyan kezdetben a közép-európai őserdőkre úgy néztek, mint ahol boszorkányok és egyéb fura lények élnek – messze volt még a felvilágosodás, bár megelőzték a Gyűrűk Urát meg a Hobbitokat –, a tatárokról meg biztosra vették, hogy a Tartaroszból, azaz a pokolból érkeznek, és kutyafejűeknek ábrázolták őket (hisz vezetőjük a kán volt, vö. lat. Canus), igaz, a többi keletről jövő ellenséget is így dehumanizálták az ábrázolásban.

De a 13. századig a nyugatiak a magyarokat, lengyeleket nem csak kicsinek, tömzsinek írták le, hanem állatiasnak, avagy „az ember torzképei”-ként. Eközben a magyarok „időnként motyogtak valamit hun törzsfőnök felmenőikről, de a hun eredet mítosza soha nem tudott elterjedni.” A lengyelek meg a litvánok a szarmatáktól származtatták magukat, úgy is öltözködtek. Mindenki az identitását kereste, ha ruhára nem tellett, hát azt a frizurájukkal vagy a szakállukkal – a magyarok a bajuszuk pödrésével – fejezték ki. De a 16. századtól már rég nem népvándorlásról beszélhetünk, hanem amolyan modern migrációról.

Ki gondolta volna, hogy 1500 és 1650 közt Lengyelországban vagy tízezernyi skót élt és kereskedett, ma meg kb. tízszer ennyi lengyel él Skóciában…  Mátyás királyunk halála után olasz építészei szintén a lengyel királyságban találtak munkát. Az arisztokraták pedig vagy tényleg hatalmas palotákat emeltek és dőzsöltek, vagy épp fukarok voltak: akadt olyan is, aki még a tyúkjait is magával vitte az útjaira, hogy ne kelljen tojást vennie.

De Közép-Európa a jobbágyság melegágyává vált és maradt, úgyhogy aki tudott, szökni próbált.

A kötetben sok szó esik az adózásról, ezek persze az „ínyenceknek” való adalékok. Ahogy az államigazgatásról való gondolkodásról szólók is: Észak-Amerikával (és Kanttal) ellentétben Közép-Európában a természetjogot vallották az uralkodók, kiépítve a totális bürokráciát a besúgóktól kezdve. A porosz „vörös herceg”, Frigyes Károly a 18. században csak arra 400 katonai veteránt alkalmazott, hogy kiszagolják az engedély nélküli kávéőrlést. A mi Mária Teréziánk híven követte a rendeletalkotásban: onnantól kezdve, hogyan kell megfújni a kürtöt, odáig, hogy miként kell kialakítani a pipákat, vagy ki járhat könyvtárba. Röhögünk Brüsszelen az uborka miatt, pedig a túlszabályozás nem kitalált hagyomány: az egyik 18. századi pfalzi fejedelem 35 év alatt 120 000 rendeletet hozott, például a halak hosszának öt elfogadható mérési módjáról.

No és a cenzúra is a Habsburg-birodalomban virágzott a leginkább ekkortájt: amíg a mai észak-német területeken rá se bagóztak a könyvekre, Mária Terézia csaknem ötezer kötetet tett feketelistára. Így szinte az összes francia filozófus meg a protestánsok könyveit, s a pornográfiát is – még jó, hogy a műanyag fóliát akkor még nem találták fel. Deportálta a cigányokat és a zsidókat, és ez a légkör persze a civil társadalom kialakulásának se kedvezett, sem a nyilvános, kávéházi vitáknak és a sajtónak. Mindezt egy mondatban úgy foglalhatnánk össze: Mária Terézia idején Közép-Európa mindenben megkésett és lemaradt, az iparral befejezőleg. Fia, II. József ugyanakkor 180 fokos fordulatot tett a fenti ügyekben, kezdve a cenzúrától a zsidók emancipációjáig.

Helyenként és korszakonként ugyanakkor jelentős önkormányzatiság alakult ki, az uralkodó nem mindig volt szó szerint is uralkodó, de a legtöbb diéta maga volt maga az unalom, a parlament – akárcsak 2010-től – inkább valamiféle kifizetőhellyé vált. A rendeletekkel való kormányzás volt inkább a szabály, és az országgyűlések szerepe a kivétel. De Közép-Európa nem volt egységes ebben sem:

„…nagy részében az állam bekebelezte a nemességet. Magyarországon és Lengyelországban a nemesség falta fel az államot.”

Kis hazánkkal egyébként elég sokat foglalkozik a szerző (aki a Pázmány díszdoktora egyébként), de többnyire nem tennénk ki az ablakba azt, amit ír: „…a királyságban alig volt felfalható államapparátus. A magyar kancellária egy bécsi postaláda volt…” – értsünk most ez alatt bármit (ekkor már a 19. század elején járunk), de látván a mai magyar államapparátust, akár nosztalgiával is visszatekinthetünk a „bécsi” időkre.

A szerző amúgy is kész katasztrófának látja Közép-Európa történetét, például a lengyel-litván államszövetség-féle széthordása kapcsán (Orosz- és Poroszország és Mária Terézia osztotta szét), és hogy a nacionalizmus lassú ébredésével Közép-Európa katasztrófája már akkor elkezdődött (ugyebár majd az I. és II. világháború is itt tör ki). A lengyeleket ekkor általában megvetették, és – lám, ez se csoda – ahogyan nemrégiben vagy még ma is lengyel munkának nevezik a minőségtelenséget nyugaton és északon, már akkor bedobták a „lengyel gazdaság” fogalmát, ami a „kimondhatatlan mocsoknak, lustaságnak, részegségnek és hanyagságnak” az összefoglalása volt. Ahol a grófnők nyilvánosan fésülik ki hajukból a tetveiket, az urak meg a kezükre fújják ki az orrukat. (Ma már nagyon másképp állnak a lengyelek.)

Beindult az ilyesfajta kultúrharc (bár nem előzmények nélkül), aminek szintén meglett az ára, ahogyan a már sokkal korábban létező antiszemita toposzoknak is, vagy még korábbról a nem keresztényekről alkotott dehumanizáló képeknek is. Számomra különösen érdekes az a rész, ahol a Bánság (Temesi Bánság, ma félig Szerbia, félig Románia része) 18. századi betelepítéséről esik szó.

Különféle népeket küldött ide Mária Terézia, meg mérnököket, akik mindent pontosan szabályoztak, így a telkek nagyságát is, és vélhetően itt vezették be először a házszámozást is. A Bánság emberi laboratóriummá vált, ideális kísérleti terepnek tűnt, és ezen nem csak a mocsarak lecsapolását kell érteni, hanem az emberek ellenőrzését is. A protestánsokat eleve kitiltották a Bánságból, ellenben

„a bécsi kormány a Bánságot bűnözők és nemkívánatos személyek lerakataként használta.”

Jöttek ide még franciák is, sőt, katalánokkal a mai Nagybecskerek révén egy Új Barcelona nevű kolóniát is elkezdtek építtetni, csak a javuk meghalt mocsárlázban, úgyhogy annyi lett az ún. kameralizmusnak (amit szabályozásmániának fordíthatunk). Rady értelmezésében ez klasszikus osztrák gyarmatosítás volt, mert szétverték a már ott élő szerb és román közösségek jó részét, vagyis a falvaikat, ráadásul a jövevények egy része – a mítosszal ellentétben, ami ma is él – nem gondos német mesterember volt.

Rady értékítélete mélyütés a családi legendáinknak és a közkeletű mítosznak: „A közelmúlt történészei a Bánságot gyakran a multikulturalizmus és a gyarmati atyáskodás korai és sikeres kísérleteként ünneplik. Pedig a Bánság politikája valójában az apartheidhez hasonlított: a legjobb földeket a németek kapták, míg a szerbeknek és a románoknak a kevésbé termékeny talajon jelöltek ki külön lakóövezeteket.” (Rady nem szól itt a magyarokról itt, ráadásul a Bácskába letelepített németekhez képest a Bánátban nagyot szívtak a németek, ha összehasonlítjuk a földek minőségét). De hogy miért idéztem ezt ilyen bőven? Mert anyám Bánátban született – igaz, a szülei Bácskából költöztek oda –, hogy aztán nagyapámat, illetve a családot mint magyart a szerbek üldözzék el a már kommunista időkben, miközben felesége, azaz nagyanyám német származású volt. Nos – ez Közép-Európa, meg a (hamis) emlékezete.

A könyvben aztán sok szó esik arról, hogyan alakultak ki a nemzetek, a nacionalizmus, a polgári állam, miután Napóleon letarolt mindent Moszkváig, ám az  oroszok éppen ezek után érkeztek meg a spájzba. Ahogy itt olvashatjuk Edmund Burke korabéli filozófus költői kérdését: „Lengyelország csupán reggeli volt, hol költik el a vacsorát?” Amire Rady itt így reagál: „A válasz végül Közép-Európa lett.” Nos, a kérdés és a válasz ma ismét aktuális. Aztán első körben az 1848-as forradalmak a megújulást és a nyugathoz való tartozást hozhatták volna magukkal – Rady leszedi a keresztvizet itt is a magyarokról, mert az oké, hogy Bécs ellen lázadtak, de a nemzetiségeket semmibe vették, meg is buktatták őket, igaz, orosz segédlettel –, s egy mondást idéz:

„1848 volt a fordulópont, amikor is az újkori történelem nem fordult semerre.”  

És így tovább, miközben őseink meg mi is maradtunk éppen itt. Miféle vidék ez? – mert ugyan a zsidóüldözést nem itt fedezték fel, de a holokausztot itt valósították meg. Aztán jött a kommunista diktatúra, az oroszok újabb csapatokkal be ide 1956-ban, aztán a többiekkel együtt be Csehszlovákiába, s az NKVD-KGB mintájára a legbrutálisabb titkosszolgálatok jöttek létre. A könyv 34 fejezet tömény tragédia, bár nehéz ma elképzelni olyan, a történelemmel foglalkozó könyvet, ami sikersztorit prezentálna (hacsak nem propaganda). Az utolsó fejezet címe egyébként: „A posztkommunizmus: Slavoj  Žižek és a Laibach tanítása.”

Ha ez sem hoz kedvet az olvasáshoz, akkor semmi sem.

Szerbhorváth György 

Címlapkép: Közép-Európa országai zölddel kiemelve (forrás: Wikipedia)