Napi 20-30 kilométert biciklizve ingáztak a nők, hogy kitörjenek a nyomorból

Kisőrsi-Farkas Zsófia kötete alapjáraton társadalomtörténet, de a szereplőin keresztül közelebb hozza és átélhetőbbé teszi az ingázók helyzetét, különösen a munkába járó nők sorsának alakulását a szocializmusban.

A munkahelyre való ingázásnak mint a térbeli mobilitás egyik, ha nem a legjellemzőbb, leggyakoribb formájának mára már hatalmas szakirodalma van, bár kevésbé tartják társadalmi problémának – hisz aki ingázik, az dolgozik. A téma viszont már a szocializmusban is előtérbe került, hisz tömegeket, milliókat érintett, akik gyakran munkásszállókon, a nagyberuházások, építési területek barakkjaiban már akkori szemmel is elképesztő körülmények közt éltek.

Egy fokkal jártak jobban azok, akik kora hajnalban, még sötétben keltek (innen ered a népnyelvben a feketevonat elnevezés), minden nap, hogy valamikor este érjenek haza a gyakran fűtetlen, viszont túlzsúfolt járatokon, úgyhogy mindez amolyan munkásosztályi szenvedéstörténetnek számított. Jó esetben pedig a feleség, a családtagok etették az állatokat, művelték a háztájit vagy ha volt, kicsiny földjüket.

Ez a korszak már kevesek emlékében él, pedig a munkahelyre való utazás ma is létező probléma, gondoljunk csak az agglomerációból Budapestre araszoló kocsisorokra, hisz a tömegközlekedés sok helyen nem opció – vagy nincs, vagy ha van, sokáig tart és túlzsúfoltak a járatok.

Ma Magyarországon a foglalkoztatottak jó harmada nem azon a településen él (alszik), ahol dolgozik.

Ez mintegy 1,3 millió embert jelent, akiknek a 20 százaléka naponta még mindig 1-2 órát utazik. És akkor ott vannak a külföldre ingázók: például az év elején 130 ezer magyar állampolgár dolgozott Ausztriában, s közel felüknek nincs osztrák lakcíme, amiből más nem következik, minthogy 60 ezren naponta jönnek-mennek.

Már csak ezért is aktuális Kisőrsi-Farkas Zsófia kötete, amely alapjáraton társadalomtörténet, de részben a magyar szociográfia legjobb hagyományait követve hozza közelebb, teszi átélhetőbbé az ingázók helyzetét, különösen a munkába járó nők sorsának alakulását a szocializmusban.

Kisőrsi-Farkas Zsófia: Bicikliút a hóviharban – Ingázó nők a szocialista iparban
Jaffa Kiadó, 2025
215 oldal, 4999 Ft

Pontosabban egy nő, bizonyos Szombat Jutka életén át – bár akadnak más szereplők is, bő harmincan –, aki a Vas megyei Vátot hagyta ott az erőszakos téeszesítés során, meg mert egyévi munkájáért semmit sem kapott. Inkább naponta kezdett Szombathelyre járni, ahová nagyon sokan igyekeztek, azaz nagy volt a konkurencia, ezért kapcsolatok is kellettek egy-egy jobb gyári munkahely megszerzéséhez. Még ha a legmegerőltetőbb feladatokat is kapták a fiatalok és akár már idősebbek iskolázatlanabb generációi.

Akik egyfelől menekültek a falusi nyomorból és a helyi hatalmasságoktól, másrészt a könnyebb gyári munka is vonzóbb volt, mint a földeken robotolni a semmiért, és persze az sem volt mellékes a fiatalabbaknak, hogy szórakozhatnak, és maguknak való párt is könnyebben találhatnak. Ma amúgy furcsa azt olvasni, hogy Vas megye ekkor az ország fejletlenebb vidékei közé tartozott, de a nagyberuházások elkerülték a határ-, azaz Nyugat-közeli részeket a hidegháborús paranoia miatt.

A könyv középpontjában a korszak ingázóinak többsége áll, azaz akik napi 20-30 kilométert utaztak,

de a korabeli szakirodalom, na meg a politika és nyomában a sajtó is igyekezett csoportok szerint definiálni – s akár elítélni –, ki minek számít. Így a kétlakiság mint olyan egészen a ’70-es évekig részben negatív fogalom volt. Kétlakinak számított, akinél elkülönült a munka- és a település helye, akik falusi származásúak voltak, illetve részben ott éltek, s így kettős jövedelmük volt, és az utazás időtartama is hosszabb volt. A bejáró a fejletlenebb faluból járt be a fejlettebb városba, és őket már kevésbé ítélték meg pejoratívan, főleg ha már nem művelték saját földjüket, hisz azt elvitte a téesz avagy a hatalom.

A könyv főhősének apjával is ez történt: a már városban dolgozó testvéreket megzsarolták, ha apjuk nem adja be a földjüket, őket munkanélkülivé teszik. Vagy mehettek dolgozni a téeszbe, mint már írtam, hogy aztán Jutka szinte megszökjön. Hajnalonta piros Csepeljével a falu szélén találkozott a sorstársaival, hogy biciklizzenek majd’ húsz kilométert a városba, este pedig vissza. Akinek nem volt kiváló a fizikuma, az nemhogy a gyári munkát nem bírta volna el, de a „túrázást” sem esőben, hóban.

1960-ban mintegy hatszázezer embernek jutott osztályrészéül az ingázás, bár idővel egyre kevésbé kellett biciklizni.

Jutka 1960-tól egy évig folytatta ezt az életmódot, majd ágyrajáró lett. Egy bálban ismerte meg leendő férjét, neki köszönhetően lett egy jobb, egy műszakos cipőgyári munkahelye a korábbi textilgyári helyett már 1969-ben. Első önálló albérletük 1966-ban lett, és nemsokára megszületett a fiuk is. Ekkortól lassan úgymond „megtalálják a számításaikat”, és aztán más riportalanyoknál is kitűnt az, hogy egyfajta nosztalgiával tekintenek a szocialista időszakra: elkerülhettek faluról, családot alapítottak, a kádári konszolidáció során a megélhetés is könnyebbé vált, nem beszélve arról, ha sikerült tanácsi, lakótelepi lakást kapniuk.

A hol szakszerű, hol viszont egyenesen regényszerű szöveg azonban semmit sem idealizál, mert a nosztalgia ellenére – ami érthető szinte minden esetben, ha a fiatalkorra való visszaemlékezésről, a párkapcsolatokról stb. beszélünk – több szó esik a beilleszkedési problémákról, a hivatalok packázásáról, amikor a városban való állandó letelepedésről volt szó. Vagy éppen a médiáról, amely gyakran negatívan ítélte meg a fiatalok életmódváltását, ne adj isten új szórakozási formáikat, mert elhagyták a falut – miközben a városokban is szükség volt a munkáskézre az erőltetett iparosítás miatt, bár az intenzív uszító kampányok inkább a kétlakiakra vonatkoztak.

És még a művészetekben is megjelentek a negatív toposzok, így éppen a Fekete vonat c. dokufilmben, amelyben „részeg, műveletlen, vandál” embereket mutatnak be. A kétlakiak munkamorálját is kritizálták, mondván, mire beérnek a műszakba, már kifáradtak saját földjeiken, vagy beteget jelentettek a nagyobb mezőgazdasági munkák idején, tehát kiváló bűnbakként is szolgálhattak, hiszen a szocialista iparosítás nem lett egy sikertörténet – bár már kezdetben is kérdéses volt a termelékenység mértéke, no és a minősége is.

A könyv árnyaltan tárgyalja vagy utal ezekre a témákra, tehát nagyobb társadalomtörténeti, gazdasági és politikai kontextusban is ír róluk. Így például a párttitkárok megalázó viselkedéséről a felvételi beszélgetések során, a nők diszkriminációjáról, úgy a bérek, mint az előrejutás vagy csak a jobb munkahelyek megszerzése terén. Vagy arról, hogy a (falusi) nők általában képzetlenebbek voltak, meg kellett (volna) oldani a továbbképzésüket is, mert arra „fenn” idővel rájöttek, hogy szakmunkások is kellenek, nemcsak betanítottak. Emellett tömegeknek kellett azt is megoldaniuk, hogy ha szükség volt rá, a falusi szülőknek segítsenek a földeken (miközben maguknak is tartottak ott disznót), azaz

a paraszti életmóddal és kultúrával sem szakítottak teljesen, miközben a városi munkásság kissé lenézően tekintett rájuk.

Jutka pedig vallásosságáról sem mondott le, de ebből nem származott különösebb gondja, mert a gyárban a „körön” dolgozók, akik továbblépni sem akartak vagy tudtak, politikailag nem voltak érdekesek. Nem úgy a szakmunkások és feljebb, akik nyilvánosan már nem merték vallásukat gyakorolni, ti. templomba járni, gyermekeiket megkeresztelni – minderről az igen izgalmas Ellenőrzött magánélet c. fejezet szól. Sokan pedig már úgy emlékeznek vissza a pártéletre is, hogy a munka mellett nem értek ők rá politizálni, ha be is léptek a pártba, akkor kényszerből vagy különösebb meggyőződés nélkül, tehát csak az erőteljes nyomás miatt tették. Végül arról is szó esik, hogy mennyit olvastak az ingázók – hiszen felülről ezt erőltették a kártyázás helyett.

Kisőrsi-Farkas Zsófia első könyve egyben doktori disszertációja is, bő egy évtizedes munka eredménye. Az elkészítéséhez több mint harminc emberrel interjúzott, és levéltári forrásokból, a korabeli médiából, statisztikákból dolgozott, felidézve a törvényeket, rendelkezéseket is. Műfajilag sokrétű, elsősorban társadalomtörténeti, de mivel a szociográfia eszközeit is alkalmazza, elénk tárva az egyéni életutak bonyodalmait, a buktatókat, a kanyarokat vagy akár a célba érést, a Bicikliút a hóviharban nem pusztán szakkönyv, hanem a szélesebb közönséget is érdekelheti.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Fortepan 26835/ Pohl Pálma