A frankfurti gettóból a világ pénzügyi csúcsára: a Rotschildok felemelkedése

A Rotschild dinasztia alapítója 1740-ben született a frankfurti gettóban, ahonnan nyelvtudásával, számolási ügyességével és kapcsolatai révén tudott kitörni. A család mára az ultragazdagság szinonimája lett, akiket a világ ezernyi előítélettel övez. Olyanokkal, hogy kizsákmányolók, nyerészkedők, mások kárára gazdagodtak meg, aztán meg ész nélkül szórják a pénzt, életmódjukkal provokálják a népet, pluszba’ meg leuralták a világot, és ők az igazi háttérhatalom még ma is. No és persze kimeríthetetlen aranybányát jelentenek az antiszemiták és az összeesküvés-hívők számára is. Pedig.

Erről a pedigről szól az egyik legutóbbi nemzedék, az idén hatvanéves Élie De Rotschild Jr könyve a felmenőiről és a többtucatnyi oldalági rokonról. Itt jegyezzük meg, hogy azok, akik a bank-világuralommal kapcsolatos teóriák hívei, gyakran egybemossák a Rotschildokat a firenzei Medici-házzal, ami viszont már 1737-ben kihalt.

Tehát a Mediciek kihalása után hét évvel, 1740-ben született meg Mayer Amschel Rothschild Frankfurt gettójában, egy vallásos, szegény családban, ahol már a szülők is ószeresek voltak. Ebbe a kis butikba nőtt bele a dinasztiaalapító, és az ő története a könyv legérdekesebb része, mert van itt minden: antiszemita környezet, kapitalizmus és iparosodás, miközben a zsidókat este még bezárják a gettóba.

Hogyan lehet innen kitörni? Mayer Amschel nem csak a fejben számolásban jó az ezernyi pénznem átváltásakor, ami a könyvelés hajnalán alapvető dolog, hanem a kommunikációban is: németül tárgyal, héberül imádkozik, a jiddis révén pedig egymást azonosítják a zsidó kereskedők és ügyfelek – a bizalom elsődleges az ellenséges környezetben. De hősünk a kapcsolattartásban is jó: tudja, hogy pártfogót is kell találni a többségi, ez esetben a keresztény és arisztokrata környezetben.

A helyi kiskirályok, azaz a fejedelmek közelébe kell férkőzni, majd finanszírozni a háborúkat, kölcsönözni az életvitelükhöz.

Kész regény a sztori ezen része, és ha talán sok minden csak a szerző fejében fogant meg, éppen azért tűnik valósnak, mert hihető.

Pedig a kései utód, Élie De Rotschild Jr nem szaktörténész, sőt. Izraelben született és nevelkedett, majd kamaszként Párizsba költözött. Mint elődjei java, bankban gyakornokoskodott, de messze esett az alma a fától, így aztán színészkedett, dj-skedett, szóval a művészeti élet peremén próbálkozott, hogy később gyémánttal üzleteljen, meg éttermet nyisson, hogy végül most a bornak, a dizájnnak és a divatnak éljen.

Hovatovább e könyvet is megírta, bár úgy látja, többet nemigen fog írni. Életútját azért érdemes kiemelni, mert egyszerre jellemzi a későbbi generációk tagjainak helykeresését, és üt el az alapító atya és gyermekei életútjától (a későbbiektől viszont egyre kevésbé). Ugyanakkor mindebből itt nemigen tudunk mit kiemelni, mert oly sok szereplő vonul fel, hogy a második generáció után mi magunk is helyenként elveszítjük a fonalat (nem ártott volna mellékelni a családfát, bár az lepedő nagyságnyi lenne).

Röviden csak annyit, hogy az apa nagyon tudatosan építette fel kis üzletét, amiből hamar nagy birodalom lett. Mondhatnánk, hogy cégbirodalom, de az öreg épp arra ügyelt, hogy a biznisz sose forgácsolódjon szét, a cégháló sokkal később épült ki. Fiait már szétküldte a világba – így jött létre a német, az angol, a francia, az olasz, majd a svájci és az amerikai Rotschild-ág. De jutott belőlük Izraelbe is, pontosabban már a zsidó állam megalapítása előtt az Edmond nevű fiú már befektetett Palesztinában, Jeruzsálemben  – jótékonykodva is, illetve támogatva a zsidók letelepedését.

Élie De Rotschild Jr: A Rotschildok titka
Helikon, 2024
383 oldal, 5499 Ft

De előbb megjárjuk a napóleoni háborúk emancipatórikus idejét, amit aztán újra az antiszemita visszarendeződés követett. A család többnyire jogbizonytalanságban élt, ezért is diverzifikálta a vagyonát, miközben az alapító öreg szigorú törvényeket hozott: ki örökölhet, s hogyan, illetve hogy csak zsidókkal házasodhatnak (szó esik a családon belüli házasodásról is, azaz az első szintű vérfertőzésről is).

Az aranyidőket aztán a két világháború zárta le, sokan emigráltak, már ha tudtak, s nem váltak a holokauszt áldozataivá, miközben például a bécsi ágtól elkobozták a vagyont. Szóval, nem olyan világuralmi történet ez, ahogyan azt a Rotschildokról egyesek elképzelik. A szerző beszámol a családi tragédiákról, a vagyonvesztésekről, a téves döntésekről vagy éppen az innovációhoz való kapcsolatról – például, hogy hogyan fektettek be a 19. század elején a francia vagy az osztrák vasútépítésbe.

A szerző ugyanakkor erősen utal a machinációkra, a kartellezésre, a kiskapuk kijátszására, azaz a kései utód a negatívumokról is szól, avagy nem hallgat el mindent (vagy semmit). Mondjuk, az viszont nem rémlik, hogy a korrupció szó felmerült volna, viszont a történetek alapján elég egyértelmű, hogy

a vagyon megőrzéséhez alapvető volt a hatóságok embereinek rendszeres lefizetése minden szinten, a portásoktól a királyokig.

Erről is szó esik a könyvben, csak hát nem korrupció címszó alatt. Ha igaz, alapvető taktikájuk volt, hogy nem hirtelen akartak nagy profitot termelni, hanem lassan, sok területen – mert a sok apró sokra ment. Persze nem is mindenki szimpatikus a szereplők közül, sőt. Az jól látszik, hogy az üzleti életet a politikai mező régen is sokszor leuralta, és a hatalmon lévők nagyon is tudatában voltak annak, hogyan nyúlhatják le a Rotschildokat – azaz egyfajta védelmi pénzt szedtek be tőlük.

A történet része az is, hogyan akartak feljebb és feljebb kerülni: nemesi címet szerezni, de egyszersmind beilleszkedni az új, polgári elitbe is, befolyást szerezni, végül a környezetüket is befolyásolni a kastélyépítéstől az öltözködési divatig. Tehát van itt minden, majdnem három évszázad széles spektrumú történetét kapjuk itt meg.

Különösen érdekesek azok a részek, amelyekben az úgymond eltévelygő, kilógó családtagokról van szó,

akik a tudomány terén értek el jelentős eredményeket, vagy a kertészkedésben, továbbá a francia borászatot is szétrobbantották egymással konkurálva. De a bukások sem kerülték el őket. Nem csak a történelem kereke ment át rajtuk, hanem egyes családtagok kapzsisága is hozzájárult a veszteségekhez. Jelezvén, hogy a vagyon nem örök.

A kötetben a szerző olykor didaktikusan, bár nem zavaróan foglalja össze az alapító atya filozófiáját, s akad benne egy-két megfontolandó tanács korunk üzletemberei számára is okulásképpen. A könyv szerint az első generációt az akarat jellemezte – amennyiben az (ős)apa ki akarja húzni a családot a szegénységből és a gettóból, furfanggal, ármánnyal és szorgalommal. A második nemzedéket a munkabíráson kívül a céltudatosság jellemezte: céljuk már egyértelműen a vagyon gyarapítása volt, és felfedezték a hálózatépítés fontosságát.

A harmadik generációtól pedig már megjelenik a Thomas Mann-féle Buddenbrook-effektus is, azaz akadnak már olyanok, akik felélik és eltékozolják a vagyont, vagy pedig a művészet és a tudomány felé fordulnak, vagy politikai céljaik lesznek, humanitárius munkát végeznek, segítik a szegényeket és a művészeket (például Chopin nélkülük kávéházi zongorista maradt volna talán, egyes festők képeiből viszont szép tőkét kovácsoltak). De szép számmal akadtak olyanok is, akiket vagy nem érdekelt a biznisz, vagy nem értettek hozzá. Akadtak önfeláldozók, akik a frontra mentek a sebesülteket gondozni, vagy olyan is, aki

otthagyta a családját egy amerikai jazz-zenész két szép szeméért, és vagyonát New York-ban szórta el a műfaj felemelkedését segítve.

A család történetének hatalmas irodalma van, tehát nem hiánypótló munkáról van szó. Magyarul is akad róluk ez-az, például a család női tagjairól, merthogy róluk mindig elfeledkeznek a monográfusok. Itt azonban a hölgyekről is esik szó, már a kezdetektől, és nem csupán anya- és feleségszerepben. S bár a 18. és 19. században egy zsidó nő alapjáraton alig mozdulhatott, úgy tűnik, hogy a Rotschildok titka bennük is rejlik, az ő munkájuk és eszük is kellett a sikerekhez.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Maklay62/Pixabay