Nádas Péter: Planetáris hipokrízis

A zürichi Literaturhaus felkérésére íródott Nádas Péter esszéje. Elsőként őt hallhatta a svájci közönség az intézmény által idén ősszel indított Zürichi beszédek-sorozatában, melyben a felkért írók korunk politikai, társadalmi, szociális változásaira reflektálnak. A szöveg németül (Ilma Rakusa fordításában) 2024. szeptember 12-én, csütörtök este hangzott el. Magyarul nyomtatásban a Magyar Hang és az Átlátszó közös mellékletében olvasható a hetilap eheti számában, az interneten pedig itt, az Átlátszón.

Hosszú a listája, hogy mi mindenről nem akarok beszélni. A közös hallgatásnak nagyobb súlya is lesz.

Hallgassunk.

Közben valakinek talán valami eszébe jut.

Megoldás biztosan nem.

Miként a karósbab, a megoldás arra a reményre tekeredik rá, hogy holnapra mindennek jobbnak, többnek kell lennie, s így tovább, ide a tökéllyel.

Veszélyekről sem. A demokrácia periodikusan visszatérő halálos veszélyezettségéről.

Világnagy kényszerképzetekről.

Égig a karósbab sem ér.

Hazám sorsáról semmi, nulla, semmi. Harminc éven át mondtam, írtam, nem mondom, hogy hiába, de azóta sem tudok többet.

Most, amikor júniusban mégis írom e sorokat, harminchét fok van nálunk árnyékban, erről sem.

Athénban 40, az Akropoliszt végre lezárták az eszement turisták elől. Delhiben 49,9 fokban hajt a riksás, ebből kell megélnie. Mekkában a zarándokoknak, akik mennek körbe-karikába 52. A felszínközeli hőmérséklet emelkedése 2013 és 2022 között 1,17 fok volt. Globálisan. Mintha lenne nem globális. Az európai kontinensen ugyanekkor majd egész fokkal több, 2,1 Celsius. 2023-ban ehhez képest ugrott egy jó nagyot, amivel sikerült átlépnünk a kritikus határon. A múlt idejű többes használata indokolt. Átléptünk. Sikerült. Funkcionális oka van, hogy a többes szám első személyéről sem tudok beszélni, miben is állna a közös siker. Kinek mi a része. Korábban észre sem vette az ember az Alpokban, hogy a permafagy mit meg nem tesz érte. A hegyeket nem engedi a völgyekbe omlani. Szibériában megtartja hátán az utakat, a metánt nem engedi. Ugyan mit mondhatnék a metánról, légnemű szénhidrogén, felszáll, mert kisebb sűrűségű a levegőnél. Légrobbanást okoz, a bányászok sújtólégnek hívják, éghető. Tudom, amit tudok róla, miközben a perzsa vályogépítészet hűtőtornyairól ábrándozom. Alig találni építőmestert hozzá. Az utolsók matuzsálemek, mint amilyen én vagyok.

A vályogtoronynak legalább hét méter magasnak kell lennie. Miként mennék állványra. Nem érdemes róla beszélni.

Úgymond problémákról sem. Vénségem problémáiról. Mindenesetre a gond fogalmának használatát ajánlanám. A problémát mindig megoldják, akarjuk, megoldom, amitől aztán halmozódik. Ne terheljük már fölöslegesen egymást. Mégis írom, írom, mint ha hétméteres állványra kéne másznom. Mikor hetven közgazdász felhívásban fordul a világhoz. Vissza kell nyerni a népesség bizalmát. Regagner la confiance des peuples. Nekem úgy tűnik, mintha már az antikvitásban, görögül, később latinul sem lett volna ismeretlen kívánság ez a bizonyos kell. Amikor látható lesz, hogy nem sikerült sem megnyerni, sem visszanyerni, mert a populus bizony mást akar, s akkor jön a jó diktátor vagy a káprázatos császár, aki mindenki bizalmának birtokában megoldja. Demokraták készítették elő ágyát, borát, vacsoráját, lepedője minden ráncát gondosan kisimították, szép legyen az álma. Most arról beszéljek, hogy a demokraták már rövid távon veszélyesebbek a demokráciára, mint bárki más, nem, erről sem beszélek. Tudják ők. Mégis teszik. Ha meg ennyi idő alatt nem vették volna észre, hogy mit művelnek, akkor én most mit beszéljek erről. A növekedési ütem megtartása mellett, mondják a közgazdászok a természeti törvények iránt táplált kevéssé indokolható bizalommal, meg kell adóztatni a gazdagokat. Ez az egyetlen definitív megoldás. Talán nem ártana előbb definiálni, morgom magamban, minek a gazdagjait. Az ipari termelés, a kereskedelmi tevékenység, a popzene, netán a költészet gazdagjait. Ki a gazdag, mi az, hogy gazdag. Esetleg a pénzügyi produktumok kőgazdagjaira gondolnak, akik a parlamentáris világ ellenőrzési apparátusaitól, nota bene a fizikai törvényektől függetlenül végzik munkájukat. Nélkülük nincs hitel. Hitel nélkül összecsuklanak a városok és a nemzetgazdaságok. Nem én, hogyan jönnék én hozzá, tudatlan vagyok, és műveletlen, Helmut Schmidt kiáltozott tíz éven át hiába a híres pénzügyi produktumaikról, mikor is léghajójuk végleg eloldotta kötelékeit a reálgazdaságtól és főként minden adóhivataltól. Parlamentek, hozzatok törvényeket. Váratlanul hallgatott el. Hogy nem jutott előbb eszembe, mondhatta magában, vénségemre miként lehettem ennyire ostoba. Nemzetállam hiába hoz törvényeket. Európa is kevés lenne hozzá. Ő aztán tényleg nem volt fantaszta. De a világkormány utópiáját én sem plántálnám el szívesen a veteményesemben. Jobb el sem képzelni, mi nőne ki belőle. Enciklopédisták sem láthatták előre, hogy az univerzalitás fogalmának milyen remek hasonmása támad. Franciául még szebb ő, mondializáció. Amitől az univerzális természeti törvények azért maradnak, hatnak. Nem szavazunk felőlük. A gazdagok megadóztatásával nyert pénzeket, mondják erre az érzelmes és elmés közgazdászok egyszerre hetvenen, meg kéne osztani a szegények és a fenntartható fejlődést globálisan szorgalmazó iparágak között. Kihez képest ki mi. Megmondhatója lennék, ha tudnám. Meg azt sem tudjuk pontosan, hogy mit kell fenntartható fejlődés alatt érteni. Világnagy kényszerképzetek termékének, kármentő hipokrita segédfogalomnak látom. Mert a ritka lítium bányászatáért folytatott háborúk költségeit vajon hová tegyük a híres könyvelésben. Vagy hová az akkumulátor gyártásból származó kémiai vízszennyezést. A kell önmagában is pusztítást jelent, habár nagy civilizációs találmány volt egykoron. A haladás eszméjébe kapaszkodott, mégis minduntalan elállja útját a van. Minden kellhez legalább ezeregy van tartozik. Ezeknek halmazállapota és fajsúlya van. Van. Míg a kell vulkánkitörés vagy emberi fikció. Hetven közgazdászok szerint azonban úgy kell ám a pénzeket elosztani, kell, hogy a protekcionizmusnak ne tegyünk engedményeket. Úgy legyen. Ne tegyünk. Én sem teszek. Te se tegyél. S hogy mégis sikerüljön senkinek ne tennie, ahhoz előbb bizonyára a kör négyszögesítésére lenne szükség.

A nagyra becsült szenátorok sem azt mondták, amikor megint egyszer nagy lett a baj, megint minden zajosan tört és omlott körülöttük a híres antik demokráciákban, hogy mivel fogtak volna félre ennyire, milyen érdekek szerint mit baltáztak volna el szándékosan, egyetlen mentségként miért kell most a populizmus felső fokozatára váltani, s miért kizárólag szofistákkal és csalókkal íratják beszédjeiket. Vagy talán tényleg jobb a diktatúra a demokráciánál, csakhogy ne kelljen beszámolni, mármint a realitásról ne. Egy szót se. Európában ma nincs nem populista kormány. Érdekes jelenség. Nem hányom a szenátorok szemére. A haladás, a fejlődési és a növekedési elv jegyében ők a populus kegyének visszakoldulásán és a nyilvánvaló fizikai károk eseti elhárításán robotolnak. Végül is választóik kívánsága szerint baltázzák el, amit még el lehet. Igazán nem dolgozhatnak választóik utópikus kívánságai ellen. Nagy kell ám a kell. Ténylegesen minden nap minden órájában mindenki helyzetének többnek és jobbnak kell lennie. Nincs, ki ne így kívánná. Habár a választási periódusok eleve kiütik kezükből a megbízható távlati tervezést. Megígérik, de nem tudják beváltani. Akkor újra megígérik. Talán a végzet szórakozik így velünk. Szegény jó európai kormányok kénytelenek köpni a tapasztalatra, a tudásra és külön minden egyes tudományra. Amivel megint csak választóiknak hízelegnek. Választók és befektetők egyként megvetik a tudósokat. Véleményeket akarnak, vizsgálják, kinek mi róluk a véleménye. Róluk, nekik, őket. Rőffel vagy unciával akarják megmérni a saját bölcsességüket. Én, én, én. Leíró jellegű filozófiát ki kíván magának. Vagy olyan tudományt, mely nem mindent tudó, s ezért mindig több kérdése marad, mint amennyi válasza van. Így aztán definitív megoldást sem ismer. A népgyűlés viszont nem tűrheti, hogy neki ne definitív megoldást ígérjenek. Legalább ígérjenek. Ingyen sört és örök életet.

Az ember birtoklási és felhalmozási vágya mindazonáltal nem tréfa. Haladás, fejlődés, prosperitás, optimalizálás a bűvszava. Vajha a teremtés a mi adottságainkhoz igazodna. Ez a centrális óhaja. Mágikus egy óhaj. Csupán ritmikus körtáncok közepette lehet az örökkévaló isteneknek az igényét benyújtani. Vajha ne akarnánk többet felhalmozni. Ha Kant etikai imperativusát komolyan vehetném. Ha lopással, csalással, korrupcióval, rablással, csempészettel, feketekereskedelemmel és szervezett bűnözéssel nem halmoznánk fel jóval többet, mint amennyit két kezünk, uram, bocsáss, elménk munkájával meg tudunk keresni.

Nem a spontán öncsalás, nem az ignorancia, nem a hazugság, nem az álszentség, nem a mimikri, nem a hipokrízis, nem a hipochondria ellen van nekem kifogásom. Többnyire semmi ellen nincs többé kifogásom. Ezek mentális védelmi rendszerek, zsigeri erődítmények a teremtéssel szemben, egyéneké és társadalmaké, kultúráké és nyelveké.

De bármiként legyünk teremtve, az észrevétel, a felfogás és a tudomásulvétel, még ott és akkor is három egymást követő művelet, mikor teljhatalmat kívánt magának az akarat és a kell. Kötött a műveleti sorrend. Emberi adottság, miként a felhalmozás kényszere. Nincsen olyan haladás, amivel kinőhetnénk belőle.

Amit nem vettünk észre, nem fogtunk fel, nem figyeltünk meg, azt nem vehetjük tudomásul.

Táncosok sem tudják legyőzni a gravitációt, de bemutatják, miként működik. Mi, többiek valamennyien nehogy tévedésbe essünk a köznapi lehetőségeinket és a szépségünket illetően.

Az ember védelemre és biztonságra szoruló lény, Pascal szerint törékeny, mint a nádszál, biztosan. Elmebéli adottságai azonban sajnos, sajnos nem minden elemükben illeszkednek a teremtés feltételrendszeréhez. Nincs test, mely kívül lenne a természeten. Az nem úgy van ám, hogy vagyok én, én, azon túl ott a szép táj. S ugyanígy ember sincs, aki kívül lenne észlelése fiziológiai törvényein. Svájcban sem lehet róla népszavazással dönteni. A szív nem kérdezi, üssön-e naponta negyvenezerszer. Ha nem, akkor a vér útjába akadály került. Akkor még többször üt. Igyekvő. Mindazonáltal szimmetriára törekszik, jól teszi, ne kerüljön akadály a vér útjába, az ember még a hegyet is elgörgeti a gyorsforgalmi út elől, amivel óhatatlanul aszimmetrikus viszonyokat teremt szeretteinek és önmagának. Nem azért, mert gonosz és felelőtlen. Talán a teremtés sem szimmetrikus. Így megy utána. Vagy ha egyszer szimmetriát hazudik magának, akkor ki kell fundálnia, miként fogja a saját elemi érdeke szerint orruknál fogva vezetni embertársait. Ő maga mégis gyorsabban hiszi el saját hazugságait, mint ahogy mások neki hihetnek. Ezért veszélyes és önveszélyes üzem a szenátus. Erős biztonsági rendszerei nem csak a közfelfogást roncsolják, hanem az egyéni észlelést. Egész korszakok nem veszik tudomásul, amit külön majd minden személy tud. Alig valaki születik hülyének. Hallgat róla, hogy nem ostoba. Nem illik róla beszélnie. Nem illik látnia. A közös védelmi rendszerek majd mindenkit arra kényszerítenek, hogy ne vegye tudomásul és még látni se lássa. Egy idő után ettől aztán tényleg mindenki elhülyül.

Csakhogy ne legyen bizalmatlan és borúlátó. Biztos lehessen a boldog jövőben. A modernitás két büntető fogalmát, jaj ne süssék rám a többiek, akik bíznak a haladásban, a civilizációban, mert az ember kiteljesülését akarják. Ők lennének az örök optimisták. Miközben olyan dolgokat vesznek a fejükbe, amelyek lehetnének, de nincsenek. Lenniük kéne. Kell. Bensőséges diskurzusukat ez a körülmény nem teszi követhetőbbé. A közös hipokrízis és a közös hipochondria tartósan visszahat az egyéni észlelésre. Az értelem kínosan csúszkálni kezd a vélekedés és a jelentés, a realitás és a kívánság között. Nagy nyelvcsaládok kollektív tudattartalmai billennek meg. Mondok egy durva példát. Három évtizednek kellett eltelnie, hogy Németország nyugati tartományainak polgárai közül néhányan, mindössze néhányan észrevegyék, hogy az új keleti tartományok lakóinak más volt, más marad a biográfiája. A német újraegyesítés egy szlogen volt. Az egyik, a nagyobb német csoportban az erőszakot kiváltotta a szabad elhatározás, nem mintha eleve olyan okosak lettek volna az illetők, hogy szabadságot válasszanak rabság helyett, hanem a győztes nagyhatalmak így akarták tőlük. Nekik pedig a nagy pusztításban nem maradt semmijük. Ebből támadt a nagy kell. Míg a kisebb csoportban a szellemi és a fizikai erőszak folytonossága maradt fenn. A diktatúrák folytonosságát józan ésszel nem csak elviselni, a szellemi egészség jegyében kivédeni vagy kitrükközni sem lehet. Erről mi is sokat beszélhetnénk, de nem beszélünk. Nem azért alakult így a biográfiájuk, mintha ők tehetségtelenebbek lettek volna a trükközésben. Kétségtelenül úgy tettek, mint ha rabságuk adná a szabadságukat, de ettől a hazugságtól nekünk az okozatot még nem kell az okkal felcserélnünk. Churchill és Roosevelt a közös hadviselés sikerének érdekében Jaltában odalökte koncként Sztálinnak az egész óriási földrajzi régiót. Vigye. Egyetlen cetlin. Olykor így alakul az ember teljes biográfiája.

Túlélése érdekében nem csupán eltűri az erőszakot, másokon is szívesen gyakorolja. Ennyi az elégtétele. Nem hánynám a szemére. Nehogy mások eltiporják. Néhányan ilyenkor azt mondják ugyan a saját túlélési ösztönüknek, inkább meghalok.

Kevesen voltak, kevesen vannak, kevesen lesznek, nem héroszok, de különböznek a mindenkori hatalom boldogtalan opportunistáitól.

Az egyik szócsoportban a sorsának kiszolgáltatott ember áll a saját opportunista öntudatába merülve, a másik szócsoportban a sorsát szervező ember a saját opportunizmusával. Az egyik azt igyekszik túlélni és elviselni, amit a másik berendezni és a saját képére alakítani.

Egymástól megválthatatlanok. Még ők maguk sem fogták fel, hogy mennyire, de néhányan azért észrevették.

Nagy szó, mert tényleg különböző biográfiákkal kéne közösen kormányozniuk, legalábbis Európában.

Miközben a magasan fejlett, önmagukról szabadon rendelkező és önmaguktól eltelt felvilágosult társadalmak mértékegysége jó ideje nem a túlélés, de nem is a méter. Nem a térfogat, nem a halmazállapot, nem a hőfok, nem a fajsúly. Sikert ajánlottak maguknak és bárkinek helyette, személyes sikert. Az a személy lett a minta, aki nem méricskél, hanem belevág a lecsó közepébe, és sikere lesz vele. Bankrabló, bajnok vagy notórius politikai hittérítő, a spiritualitás kufárja, egyre megy. Sikerét megmérheti rögtön személyes nyereségén. A siker kényszerével együtt választja magának a kényszeres és tartós disszimulációt. Saját akaratát akár a teremtésen átveri. Gyorsabban, messzibbre, magasabbra. Habár a felvilágosult világ legfelvilágosultabb közgazdászai és populista kormányai, miközben az átlagos hőmérséklet emelkedése mára átlépett a kritikus határon, legfeljebb arról a sikerükről adhatnának számot, hogy Hayek és Keynes között nem tudnak többé sikeresen választani. Miközben az egyiket választják, a másikat akarják, a populus meg dafke mindig fordítva választ.

Úgy látom, valamennyien túl vagyunk terhelve szimulációval és disszimulációval. Egyszerre kéne úgy tennünk, mintha nagyon odalennénk, hiszen a kívánságlisták és a panaszáriák száma azonos a népesség emelkedő számával, a folytonosság fenntartása érdekében viszont úgy kell tennünk, mintha minden a lehető legnagyobb rendben menne, s ennél elégedettebbek nem lehetnénk. A hiteleket vissza kell fizetni. Öngyilkos, aki a növekedés ütemét és feltételeit nem biztosítja. Vissza fogjuk fizetni. Bíznunk kell a jövőben. Még ha hitelezőink tudják is, hogy akkora a számsor, hogy rőffel sem lehet már mérni. Tényleg minek is a rőf. Szerencsére mi magunk vagyunk egyszerre a magunk hitelezői és adósai. Nem vettük el, nem hiányzik sehonnan. Az általános jólét folyamatosan emelkedik. Ami ugyan nem igaz, a legszegényebbektől és az úgynevezett harmadik világtól folyamatosan elvesszük, mert mi vagyunk az első világ. Még a minimalista csomagolást és minimalizált árazást is kitalálta hozzá nekünk a Nestlé. S hogy így menjenek rendben a dolgok, csak előre, így maradjanak, részfizetési fegyelemmel váltottuk ki populista kormányaink költségvetési fegyelmét. A nemzetállami keretek között halmozódó államadósság és az egyéni eladósodás együttese biztosítja, hogy a globális pénzpiacok növekedésnek ne legyen belátható és ellenőrizhető határa. A siker biztosítéka a magasan fejlett és felvilágosult társadalmakban ugyanaz, ami az ígéretük. Győzedelmeskedés mindenkin, minden áron és a mindenek felett. Legalábbis még ezen a héten. Csupán a korlátlanul fűtött pénzgazdasági növekedés ütemében tudod a reálgazdaságodat fenntartani. Így igaz. Megfordult a sorrend, más a trend, nem a szenátus ellenőrzi a nemzetgazdaságot, hanem a gazdasági mutatók növekedési üteme a szenátust. Nem munkából lesz a pénz, hanem virtuális pénzszaporításból lesz a munka. Munkahely a bűvszava. Mi nem fizetünk, miként a szatócsnál, hanem kezeljük az adósságállományt. Csodálatos. Egyetlen fedezete a számsorok növekedése. El vagyok bűvölve. Amit a számsor nem kívánságra tesz, hanem matematikai feltételek szerint a számítástechnika virtuális ütemében. Ezzel a pénzgazdasági kell az univerzálishoz ért. A négyévente megrendezett szabad választások nem szoroznak és nem osztanak többé. Amit a népesség sajnos észlel, veszélyt szimatol, elvették tőle egyetlen eszközét és játékszerét, protestál, habár közel sem fogta még fel, hogy fenyegetettsége miben is rejlene. Meg lehet érteni, hogy nem akar átesni saját opportunizmusán. Nem adja fel sem a szimuláció, sem a disszimuláció állásait. Legfeljebb azt veszi tudomásul, hogy sokan menekülnek hozzá. Olyanok akarják a pénzét és a házát, akik példátlan globális sikerének példátlan csődjéből pontosan olyan arányban részesülnek, ahogy a szén-dioxid-kibocsátás és a hőmérsékleti átlag emelkedik. Vagy azok is jönnek, akik a sikeréből részesültek, lecsurogott nekik valamennyi, de a nagy sikerükkel nem akarnak csődbe menni.

Hogy jövök én hozzá, hogy egy ilyen drámai helyzetben, mikor éppen minden kicsi csőd megtért a nagy bombasztikus sikerhez, a szavam is elálljon. Ha egyszer agyam kapacitása bizonyítottan nagyobb, mint amennyi információval elláthatom. Van hozzá kihelyezett elmém kihelyezett memóriával. Önvédelmi rendszere jelenti, hogy 137 nyomkövető próbálkozását hárította el. Heti sikerre van programozva. Figyelik egymást a sikerre állított kihelyezett elmék a kihelyezett memóriákkal. Akiknek a héten mégis sikerült védelmi pajzsomon áttörnie, azokról nem szól a fáma, azokról nem tud a biztonsági rendszerem. Jóval később tudja meg. Csőd kell hozzá, hogy értesítse, összeomlás. Egy időben több irányból, többféle szándéktól vezetve dolgozunk egymáson és az egyetlen realitáson, akár szimulánsként, panaszra, áthárításra, vádra kalibrálva, akár kényszeres disszimulánsként örökké fenntartható sikerre programozva. Akár izolációnkat építjük vele, akár a szeparációnkat.

Miközben elhárítási apparátusom védelmében ezen a mondaton bütykölök, a hekkerek mennek előre a maguk útján, elgörgetik a köveket, aláfúrnak, megkerülik erődítményemet. Most minek beszéljek erről, mindenki tudja. Hol adópénzből, azaz a saját befizetéseimből finanszírozza a nemzetállam titkosszolgálata, hol globálisan, hol meg a nemzetállamok feje fölött cselekvő vállalkozások satulláiból, pénzmosodákon áthaladva folyik be a pénzük. Munkájukra égető szükségünk van. Így aztán a pénzmosodára is. Hol az egyes nemzeteknek, hol privátim. A nemzeti pénzpiac elismeri, hogy a növekvő számsor a pénzmosodák pénzeivel együtt valóságos, habár virtuálisabb immár nem lehet. Ha szükséges, megnyomja a nyomdagépek gombját, néha meg viszi a megtakarításodat. Olyan vagyonokat teremt, amelyekre nem tudjuk többé nemzeti keretben kivetni a hálóinkat, és még a helyi diktátorok sem tudják rátenni a mancsukat, ami valamennyiünk rövid távú érdekében áll. Ha viszont ilyen tartósan kétfelé dolgozunk, ha a privát és az állami, a nemzeti keretben és a globálisan működő, a legális és az illegális között nincs többé különbség, de felismerhető összefüggés sincs, mert elfedi a siker és az élvezet kényszere, s így nem is lehet átlátható és ellenőrizhető regisztrációs rendszere, akkor nagy a baj.

Félő, hogy minden élő szembekerült mindennel és mindenkivel.

Talán mondanom sem kell, hogy az európai háztartások szenny­vizében növekszik a kokainszennyeződés. Nemcsak növekvő illegális forgalmat, hanem azt is jelenti, hogy a társadalom tehetősebb rétegeit elérte a kábítás fokozott szükséglete. Vizeletünk többet tud rólunk, mint amennyit mi magunkról elmondhatunk. Nagy a kínálat, még nagyobb a kereslet és a termelés, amitől a mezőgazdaság és a vegyipar igazán prosperál, amit a termelés és a kereskedés ellen folytatott fegyveres és titkosszolgálati háború állami intézményei csupán részben tudnak a maguk megsemmisítő eszközeivel elérni. Minket szolgál a tehetetlenségük, gazdagokat és szegényeket, lényegesen csökkenti ugyan túlélésük esélyeit. Kábítószert az előember is fogyasztott, mondják az archeológusok, a leletekből ítélve. Mi több, az állatok, teszik hozzá zoológusok. Olyan helyeket keresnek fel, ahol drognövényre lelnek. Veszélyes, de kereslete ösztönös. A mindenki maga ellen és a mindenki mindenki ellenében folytatott háborúban, amit az antikvitásban káosznak neveztek, már csak ezért is érdemes lenne az egyén és a közösség fogalmait újra definiálni.

Nem volt korszak, mely ennyi tudomány ennyi tudásával rendelkezett volna, mint amennyivel elvileg rendelkezünk. Mi. Külön senki. Rendelkeznénk, ha legalább néhányan látnák a különböző diszciplínák felismeréseinek összefüggéseit. Mégpedig holisztikus tudással, tér- és időkoordináták közé helyezve. Addig lokális és esti tudás marad. Nem csak az egymást szorosan követő diktatúrák, az egymást követő utópiák is átrajzolták az emberi lényről alkotott önképet. Hamis önkép pedig tényleg útját állja a felfogásnak. Míg az észlelésnek még mindig semmi nem állhatja útját.

Kapcsolati hálóival az emberi tudat minden bizonnyal egy olyan négydimenziós vagy még ennél is több dimenziós térben áll, amelyek közül még a kozmológusok is csupán hármat ismernek. Vannak feltételezéseik, a matematikusoknak számításai. Van, amit űrteleszkópjaikkal le is fényképeztek, amiről nem tudják mi. Leginkább olyan, mint egy kád lefolyója, mikor a dugót kihúzták. Akkor minek beszélnék én minduntalan olyan egészről, amelyben a rész helyzetét miként ismerhetném. Inkább megyek, és vágok egy kis tűzifát.

Olyan lény vagyok, aki a hőségben jóval több vágott fát halmoz fel télire, mint amennyit képes elfűteni. Hiányt ne szenvedjen. Mi a rossebbel tüzeljek, kérdem közben magamtól, hogy a Föld légkörének szén-dioxid-szintjét ne emeljem. Most arról beszéljek, hogy Zürichbe sem gyalog jöttem. A svájci teheneknek sem tudjuk megtiltani, hogy metánt és szén-dioxidot fingjanak. Az ásítozó hiány és az egyéni elégtelenség egyidejű érzetével, hogyan ne tágítanám közvetlenül és személyesen a növekedés határait. Holott római klubjukban az elmésebb természettudósok már fél évszázada felemelték szavukat, ez így tovább nem mehet. A növekedésnek szabottak a határai. Egyik konferenciájukról azóta is a másikra utaznak, miközben a légitársaságok a kerozinhoz járó állami kedvezménnyel együtt bezsebelik a nyereséget, és eszük ágában nincs úgy megosztani, ahogy a hetven Berlinből szerteszét repült utópista közgazdász javasolná.

Közügyekről szívem szerint akkor beszélnék, ha tudnám, mi a köz. Mi a nem köz. Mi vagyok én. Ha vagyok egyáltalán, és nem mi vagyok-e többnyire. Enciklopédiát egyedül senki nem tud írni. Ha biztos adatot akarok, akkor vissza kell hátrálnom a lexikonhoz, ők az enciklopédistákhoz hátráltak, mikor megírták, ők meg a szerzetesek kéziratos könyvtáraihoz és a szájhagyományhoz. Ugyanezt a kincset a mesterséges intelligencia előfordulás és a gyakoriság szempontjából rendezi és minősíti. De sajnos eleve üzleti sikerre kalibrálták a kényszeres disszimulánsok. Nekik is vissza kell fizetni a hiteleiket, és a hitelezők nem türelmesek. Az rendben lenne, hogy az ember reggel megüti hangjával a csöndet, estélig pedig biztosítja napi hangszennyeződési hozzájárulását, csak mondja, mondja mindenről a véleményét, de miről és ki beszél, mondandóját mikor és miként torzította el a korszak megannyi opportunista hiedelme. Ki hitelesít. Hogyan értsem, miként kit halljak ki az általános hangzavarból.

Tokióban éppen elcsöndesedett, Pfäffikonban felerősödik. De Pfäffikonban esetileg a kivel közösről beszélünk. Kinek a milyen egyéni vagy csoporttudatáról. Vajon a tiltakozó konzervatív szülőkkel közösről, amihez tudnom kéne, miben közösek ők egymással. Esetileg persze a homofóbiában. Egyébként ma ebben, holnap abban. Netán az elbocsátott tanárral közösről, amint a közösből kirekesztik. Hogyan ne lenne közösség a kirekesztés. Avagy Damaszkusz melyik utcájában a mikor kivel miben közösről, ami ugyanakkor kivel közös Pfäffikonban és Tokióban. Minduntalan csoporttudatokhoz érek, amelyek egymást egyszerre kizárják, átfedik és igazolják. Mi több, ha tehetik, csoportosan legyilkolják egymást. Talán a buborék fogalma lenne a legtalálóbb csoportosítási módszer az új enciklopédiában, a vélemény buboréka. Ki beszél éppen a milyen buborékban. Nem tudom, mit jelent a köz véleménye Pfäffikonban, mikor az önmagukat konzervatívnak nevező szülők az általuk buzinak titulált tanár ellen vonulnak. Milyen közfelfogás lenne, amiből a keresztény fundamentalizmus és az iszlám fundamentalizmus homofób közösségének nevében valakit éppen kizártunk. A konzervatív és a buzi különben sem duális fogalmak. Nem párjai egymásnak, és nem ellentétei. Nincs értelme a másik ellen felvonulniuk. Nagyon sajnálom, de a szó erotikus vagy érzéki értelmében sem egymás ellentétei. Nem él olyan emlős lény e földön, mely ne kölcsönös frictio jegyében közösülne, amivel ne ejakulációra törekedne, és ne késztetné ugyanerre a másikat. Ilyen értelemben minden élőlény totálisan konzervatív. Ha meg adót fizetek, akkor státuszomnak eleve a jogi egyenlőség jegyében kell állnia. Mígnem a híres svájci bázisdemokráciában, amit mi, nem svájciak, nem győzünk csodálni, dicsérni, a populista kényszertől elragadtatott tanügyi hatóság éppen fundamentalista választói kegyét keresve cselekszik. A demokratikus kígyó jól beleharap a saját opportunista farkába. Habár ők a közös homofób vonulásuk végeztével nemhogy a demokratákat, mindet, ahogy Kocsma Jenny énekelné, hanem egymás vallási csoportjait is kizárják a konzervatív liberális jogegyenlőségből. Demokraták vajon miért engednek annak, aki a demokráciát en bloc kizárja a teremtésből. Ez a kérdés szintúgy évezredek óta lóg a levegőben. Ami persze emberi ésszel követhető. Ha egyszer katolikus vagyok, s miért ne lehetnék, s magától a katolikusok fejétől, Benedek pápától úgy tudom, hogy kizárólag katolikusok üdvözülnek, mert a többi mind elkárhozik, akkor kálvinistaként hiába éltem eleddig az eleve elrendeltség tudatában. Vallásháborúikra, koloniális háborúikra visszatekintve még a legfinomabb európaiak sem tehetnek úgy, hiába zörögnek a sèvres-i csészéikkel, mintha ezt a nyelvet nem ismernék és nem értenék. Nemhogy értik, sokféle nyelvükön mind folyékonyan beszélik. Én legalábbis hosszú életemben alig találkoztam élő emberrel, aki ne lett volna rasszista. Ezen még az antirasszisták rasszista mozgalmai sem segítenek.

Sajnos nincs olyan magánügy, ami ne lenne befűzve a közös tudásba. Biológiai közösbe, földrajzi közösbe, etnikai közösbe, vallási közösbe, historikus közösbe, nyelvi közösbe, kulturális közösbe. Még ha saját énembe zárva összetéveszthetetlenül én maradok is én. C’est lui, mondhatja rólam teljes joggal a barátom. Önrendelkezésem jogát sem tudja tőlem elvitatni. Az ujgurok és a jeziditák énje és önrendelkezése szintúgy belebeszél a világnagyra növekedett számításba, mint ahogy a baszkoké és a katalánoké. A mondializáció vagy a globalizáció, bármik legyenek is ők az univerzáliákkal szemben, oly átjárhatóvá tették a határokat, hogy mindenki szomszédja lett mindenkinek. Senkit nem tudsz a jogegyenlőségből kizárni. Sajnos. Mennyivel egyszerűbb volt a nagybirtokos nagyapám idejében a karlsbadi, a biarritzi és a brightoni szalonokban. Apródnak vettünk egy csinos kis szerecsent. Az angol és francia uraknak ne tetszett volna az oxfordi és a sorbonne-i képzettségükkel ugyanekkor vonalzóval megint egyszer felosztani a fél világot. Elbaltáztátok a jövőnket. Ne tetszett volna a kereszténység nagyobb dicsőségére lemészárolni a nem tetsző primitív törzseket. A konkvisztádoroknak ne tetszett volna India helyett Amerikát többször véletlenül felfedezni, ne tetszett volna szándékosan aranyat és műkincseket lopni, az őslakosságot a magasabb rendű európai kultúra és civilizáció nevében fertőzésekkel és lőfegyverekkel elpusztítani. Ne tetszettek volna rabszolgaságra fogni fél Afrikát, a haladás és a növekedés jegyében ne tetszettek volna vendégmunkásokat hozatni Svájcba, takarítsák ők a pöcegödröt. De tetszett. Akikről, a szellemes Max Frischsel szólva, másnapra kiderült, hogy sajnos emberek, habár egészen más a vallásuk és furcsa módon más a biográfiájuk.

Az én részesedésem a közösből már csak azért is nagyobb, mint a közös részesedése az individualitásból, mert az énnek belátható, a kollektív emberi létezésnek beláthatatlan a története. Az egyéni véges és konkrét, a kollektív viszont mindig absztrakció. Nagy kérdés, hogy csoportjaik vagy mesterséges intelligenciájuk képes-e absztrakt gondolkodásra. Valószínűleg nem, legfeljebb mesterségesen visszahányja a sokféle egyénit. A falu nem tud gondolkodni, mert nincs személye. Város sem gondolkodik, nemzet sem, nép sem, ezeknek is legfeljebb képviseleteik vannak, honnan tudná a gép. Emberek programozzák, személyek, mégpedig mintha mi sem történt volna a századokban: sikerre. Fejjel mennek a csődnek. A nyelv viszont gondolkodik, helyettünk gondolja végig saját történetét falun és városon. Gondolkodók a személynevükkel érvényesek, de nem személynevükből következik a gondolkodásuk. Falunak, városnak mégis van persze véleménye, ítélete, ha akarja, akkor nagy, hisztérikus kitörések közepette végrehajtja. Pallossal, nyaktilóval, áram­ütéssel, boszorkányüldözéssel. Vagy a pesszimizmus és az optimizmus hamis dualizmusának jegyében, ha adott esetben éppen így várják el tőle. Kell. Nincs olyan hiedelem, aminek a nevében végre ne hajtanák. Mindenki másoktól tudja, hogyan kell. Több évszázadon át kergeti a macskákat, mert az ördög szállta meg őket. Az egyik gondolkodása rövid időn belül megszűnik, Kanté, az enyém, a falu véleménye viszont a macskák üldözésével együtt maradandó, rétegződik, halmozódik, időtálló, éghajlatra rezisztens, hagyományként tornyosul, és kapcsolatban marad minden létezővel. Amivel nem mondom, hogy ne lenne fontos a legkisebb individuális különbség a maga tudatával, önrendelkezési jogával és minden kis egyedi nyomával és extravaganciáival együtt. Miként a nők és a férfiak genetikai kódokban és szekvenciákban megadható különbözősége is mindössze két-három százalék, egyéni életükben és a históriában mégis micsoda különbség. Sokféle közösködés megtagadható, azt azonban nem tudjuk megtagadni egymástól, hogy mindenkinek anyja és apja van, s mindkettőből részesült. Most egy ilyen közhellyel házaljak én Pfäffikonban. Differenciált szerkezetű tárgyakról nem érdemes differenciálatlanul beszélni.

Legfeljebb, Szókratésszel szólva, minderről annyi mondható, hogy vélekedés és tudás, vélemény és igazság két dolog. Vannak azonban felismerések, amelyek természeti törvényekkel egyenrangúak. Észlelésen vannak megalapozva, s így a tudás forrásai legnagyobb szerencsénkre nem apadnak el. A fölösleges dolgok tudásának forrásai pedig egyenesen kimeríthetetlenek.

Fotó: Pörneczi Bálint/Jelenkor Kiadó