Áthazudott évezredek – mire jó a történelemhamisítás?

Semmi sem úgy volt az évszázadok során, ahogyan tudtuk, vagy ha részben igen is, ugyanazon események, személyek másképpen is értékelhetők – első körben ezt mondhatjuk Otto English könyvéről, ami alcíme szerint azzal foglalkozik, „hogyan formálták a világot a múlt hazugságai.”

És e ponton meg is állhatunk egy pillanatra. A kötet végén ugyanis azt olvashatjuk a szerzőről, hogy a mű mögött Andrew Scott író, újságíró „rejtőzik”, a népszerű ThePinPrickcom.word-press.com blogere, azaz az Otto English „írói álnév”, ahogy jelzik. Csak hát ha tudjuk, hogy kiről van szó, nem álnévről, hanem művésznévről van szó. Másfelől, hogy tovább kekeckedjünk, nem a múlt hazugságainak leleplezéséről van itt szó – bár arról is –, hanem éppen arról, hogy mostanság hogyan hazudnak le az égről bármit arról a történészek, a politikusok és a közösségi média népe, ami régen történt.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

De ez legyen a kötet összes hibája – kb. ez is –, mert English (Scott) fölöttébb élvezetes stílusban ír arról, hogy úgy egykor, mint ma miképpen torzítjuk el a múltbéli történéseket, hangsúlyozva, hogy ezt már eleve elődeink megtették. A nem is oly rövid, bőven háromszáz oldalas kötet tele van ironikus beszólásokkal, kultúr-, gasztro- és mindenféle más történeti kitérővel. Igaz, helyenként fölöttébb publicisztikus, így például érzékelhetően a bögyében van az egész brit (angol) politikai elit, különösen Boris Johnson és a brexitesek.

A műfaj ma már korántsem ismeretlen, és a történelmi tévhitek eloszlatása az internet elterjedése óta még népszerűbb zsáner (az ismeretterjesztő tévécsatornák viszont a megszokott nyomvonalon tolják tovább a bevett frázisokat, a leegyszerűsített értelmezéseket). Kishazánkban magyar ügyekben  ennek Hahner Péter a nagymestere, de megemlíthetjük Ablonczy Balázst is, akitől a szarkazmus sem áll távol, noha sokkal szakszerűbb, mint Otto English, akinek a csapongását, és különösen a politikai kiszólásait olykor nehéz követni.

Otto English: Hamisított történelem
HVG Könyvek, 2022
336 oldal, 5500 Ft

Ezzel együtt még szórakoztató is a könyve, főleg ha vele – úgymond – egy oldalon állunk. Itt töredelmesen bevallom, hogy anno éppen e blogban magam is beszoptam Boris Johnson Churchillről szóló könyvét (akkor még feltörekvő londoni polgármester volt, nem brexites bohóc), szerzőnk viszont itt rögtön az első fejezetben leplezi le mindkettejüket. Persze, eddig is tudtuk Churchillről, hogy sok baromságot csinált és öntelt rasszista volt, mindazonáltal English is elismeri vitathatatlan érdemeit az államfőről, akit a britek a 20. század legnagyobb figurájának szavaztak meg (mintha a történelem egy féléves Megasztár lenne).

English a többek közt Johnson által is a közhiedelembe nyomott Churchill-i bon mot-ok egy részéről mutatja ki, hogy el sem hagyták nagy száját (nincs rájuk bizonyíték), vagy már korábban is ismertek voltak másoktól, csak elfelejtődtek. A lényeg azonban az, hogy azok, akik a nagy öreget újra és újra a piadesztálra emelik, voltaképpen az általa vallott birodalmi gondolatot akarják fenntartani és megerősíteni, ti. hogy a britek mindig is mások és nagyok voltak, és innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy megszavazzák az EU-ból való kilépést, mondván, ők egyedül is elvannak. Aztán lám, annyira mégse.

Churchill demitologizálása persze nem új fejlemény, valójában a könyv sem innovatív abban az értelemben, hogy a leleplezések nem újak, csak English relatíve szisztematikusan gyűjtögetett, hogy kimutathassa, minden nacionalizmus irracionális és kontraproduktív, és legjobb, ha mindnyájan leszállunk arról a lóról, amiről saját nemzetünk nagyságára nézünk. Annyiban pedig nagyon szimpatikus, hogy elsősorban saját háza táján sepertél, bár a többi birodalom is kap egy-egy tockost, Amerika (az USA) és Trump meg többet is. Ugyan mi, akik vele megközelítőleg egy véleményen („oldalon”) vagyunk, ettől már nem esünk hasra (ahogyan a másik oldalt meg nem fogja meggyőzni), de némi büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy nem vesszük be naponta a történelemhamisítás újabb termékeit, és a kétkedés minden hírnél felmerül bennünk.

Viszont így meg az a probléma, hogy amikor Otto English sorról sorra mutatja ki, hogy a brit (angol) birodalmi mítosz milyen hülyeségekre, tévedésekre, hazugságokra, szándékos ferdítésekre vagy „csak” tudatlanságra épül, mert a tények (és azok értelmezése) egészen másra utalhat, akkor voltaképpen magunknak is utána kellene néznie azoknak a tényeknek mondott valamiknek, amiket English szembeállít a történelemhamisítókkal. Akik egyébként nem feltétlenül mindig azok, amik, olykor csak jóhiszeműen továbbadják az „információkat”. Csakhogy amíg arra legyinthetünk, hogy mennyire volt német a brit királyi család, vagy hogy a családunkban nagynénik-nagybácsik hogyan torzítják el azt, egy-egy ősünk miként élte át a világháborút (mondjuk bűnösből áldozatot faragnak), addig egyéb dolgoknak tétje lehet. Ilyen terület például a történelemoktatás, az erről szóló fejezet a könyv legmarkánsabb része.

De még mielőtt arra is röviden kitérnénk, említsünk meg pár vicces részt, így azt a tévhitet, hogy a curry Indiából származik. Mert olyan, hogy curry, nincs is, az a tamil „kari” kifejezésből ered, ami egyszerűen szószt vagy mártást jelenten, amit a curryfa leveleiből készítenek, meg van egy ilyen növény is, de az meg mérgező. Ahogyan a britek, illetve mi is használjuk, a curry valójában a currypor, ilyen-olyan fűszerek keveréke, mikor hogy, illetve a britek minden fűszeres ételre ezt mondták, hogy curry, amivel Indiában vagy másutt találkoztak.

Vagyis amikor indiait eszünk, hát nem éppen igazi indiait eszünk, hanem valójában akármit, amit elénk tolnak az indiai éttermekben, amelyek 90 százalékát Angliában amúgy bangladesiek működtetik. English az angol konyha mítoszáról szóló fejezetben annyiban aztán tovább megy, hogy élvezetesen mutatja be mindezt a nyelv kapcsán, vagyis hogy mindegyik egy nagy mix, fúzió, s lerántja a leplet a nyelvőrökről, vagy az egyszerűnek mondott emberekről, akik utálják az amerikanizmusokat, az „idegen” szavakat – igen, ebben sincs tudományos újdonság, de jó kis példákat hoz.

Komolyabb úton jár, amikor a politikai bocsánatkérésekről ír, amit fegyverként használnak a politikusok vagy a vallási vezetők, kimutatva, hogy a történelmi sérelmek miatti exkuzálás követelése ugyanakkora sumákolás, mint annak megtétele.

A részletesebben tárgyalt példa a mexikói, amikor az amúgy baloldalinak mondott Obrador elnök a populizmus hullámain lovagolt 2019-ben, hogy a spanyolok kérjenek bocsánatot, mert kiirtották a „népét”. Ami nem csak azért álságos, mert Obrador se „tiszta” mexikói, az eredetmítoszuk amúgy is százéves. Hanem mert anno, tehát az élete végére csúfosan megbukó Kolumbusz, majd a spanyol inkvizítorok Amerikába érkezte előtt az ott élő népcsoportok rendesen irtották egymást, olykor a teljes genocídiumig mentek. Aztán meg ötszáz spanyollal szövetkeztek egyes etnikumok, hogy régi ellenségeiknek nekiessenek.

Nézzen mindenki magába, üzeni English, hogy aztán a rabszolgatartás miatti bocsánatkérés kapcsán az angolokra, s így aztán a királyi családra is ráhúzza a vizeslepedőt. Mert az efféle bocsánatkérések (nem is oly) mélyén többnyire végül az lappang, hogy azok nem hogy nem őszinték, de inkább arra utalnak: az adott csoport, így a rabszolgák felszabadításáért éppenséggel az áldozatok tartoznak hálával az angoloknak, akik elvitték, megadták nekik a szabadságot.

A kötet egyik nyomvonala jól bizonyítja, hogy a fake news aligha új fejlemény az emberiség történelemben, az álhírek terjesztése régi módszer, a propagandát sem most találták fel, s hogy az információ hatalom, arra sem a modern korban jöttek rá. English alapállása az antinacionalizmus, így mindig ott köt ki, hogy az (angol, amerikai stb.) birodalmi mi-tudatot ekézze, azt, hogy végül milyen káros, álságos, hazug az, amikor azt szajkózzuk, „mi vagyunk a legjobbak”, „mi találtuk fel a szabadságot”. Miközben a leggonoszabb módon előbb rabságba ejtettük őket.

A történelmi agymosás szemléletes fejezete a tanításról szól, amiben először is azt mutatja ki, hogy Abraham Lincoln – minden érdeme elismerése mellett – is egy nagy köpönyegforgató volt, akinek jól jött a rabszolgafelszabadítás (kiszámolták, hogy gazdasági okokból az kedvez az északi fehéreknek, mert a déliek termelési költségei nagyobbak lesznek), de a lelke mélyén rasszista volt. És annak híve, hogy az „afrikaiakat” – mintha ő nem bevándorlók sarja lett volna – vissza kell küldeni oda, ahonnan „jöttek”, át kell őket költöztetni Libériába (értsd: visszadeportálni). És ez részben meg is történt, pedig ezek az „afrikaiak” már nagyon nem akartak oda menni, mert amerikaiaknak érezték már magukat (vagy legalábbis ez feltételezhető), aztán Libériában a megint „jöttmentek” összetűztek az őslakosokkal, akik gyarmatosítóknak érezték a helyet követelő visszatérőket.

Szóval, Lincoln is jól megkavarta a szart, mert voltaképpen tiszta, fehér Amerikát akart (vö. Trump), az „afrikaiknak”, a feketéknek meg úgymond jót azzal, hogy újra hajóra rakatja őket. (Igen, értjük, hogy English a sajátjait kritizálja menthetetlenül, de ha már ide-oda ugrált, éppenséggel mondjuk a németekre is kitérhetett volna, például hogy Goethe, a minden nem fehér embert lenéző Kant és Hegel is odatette magát a rasszizmus kialakítása terén, utóbbinak a rabszolgasággal se volt baja, Herder meg – noha a színalapú fajelméletet hülyeségnek tartotta, de a kultúrnácizmus alapjainak megalapozásánál nagyon is ott volt, már amikor más népek lenézéséről volt szó.)

De Lincoln felhozása inkább csak ürügy arra, hogy English kimutathassa, senki sem az, ami, vagy aminek eddig hittük, pláne nem az angolok, avagy a brit birodalom hívei. Olykor, hogy ne érje szó a ház elejét, másokat is kipellengérez egy-egy zárójelben, így a szovjeteket vagy bárkit, aki eszébe jut (mi, magyarok sajnos nem jelenünk meg). Különösen azt utálja, aminek ma a leginkább a levét isszuk (a kötet éppen Ukrajna elleni orosz agresszió előtt született meg), azaz azt a gondolatot, amikor valakik tiszta vizet öntenének a pohárba, ti. etnikailag tiszta országot akarnak, saját homogén életteret, mint ma Putyin egy Nagy-Oroszországot, ahol más népek tagjainak csak másodrangú alattvalóként van helyük.

Teszik mindezt olyan értelemben, ahogyan azt már a britek is tették, vagy olykor az amcsik vagy ma tehát az oroszok, azaz, hogy szándékaik szerint majd jól megmentik a másik népet, „elviszik neki a szabadságot”.

Hogy magam is aktuálpolitizálok, nem véletlen, mint említettem, a szerző folyton a Brexitnél köt ki. Meggyőzően mutatja ki az angol történelemoktatásnak az utóbbi évtizedekben történő átalakulása kapcsán, miképpen tették ezt a gyerekkönyvek által (hangsúlyozva, hogy e módszerrel él valójában mindenki, hasonló penetráns módon azonban szerinte leginkább azonban a nácik és a szovjetek éltek e metódussal).

Nem csak arról van szó, hogy már korábban is a gyerekkönyvek hősei a jó zsaruk, az erős, cicamentő tűzoltók voltak, vagy hogy általában minden pozitív alak férfi, a nők pedig háttérbe szorulnak, sőt, meg sem jelennek, csak a konyhában. Hanem hogy a konzervatív gondolkodók és politikusok nyomában, a média hathatós segítségével az ún. világtörténelem a tisztogatás áldozata lett, és az olyan könyvsorozatok tarolnak, mármint a vevők körében is, mint az Our Island Story és az Our Emipre Story, amelyek a birodalmat sírják vissza a régen minden jobb volt jegyében (dettól egyes filmsorozatok). És ha már igen, oda is kell visszatérni, az empire idejébe, amennyire csak lehet. Vagy ha az egész nem is jöhet már vissza, akkor legalább otthon legyen rend.

A szakállas és szandálos balosok csak felforgatják a világot, gondolják így a konzervatívok, mondja English, aki szerint az új nemzedékek fejét újra átmossák, és olyan Nagy-Britanniát vizionálnak előttük, amit „nagyszerű, illedelmes emberek laktak, szolgálatkész bobbyk, hűséges feleségek és boldog halászok.” Akik tehát újra ellepték a gyerekkönyveket – bár túlzásnak tartom azt, amire English kihegyezi a tollát, vagyis hogy a brexites önhittséget a gyerekkönyvtárak (!) mítoszai táplálták. Volt ott azért más is.

Mint már utaltam rá, a történelemhamisítás leleplezése felénk is ismert műfaj. Kár, hogy népszerűsége mellett túl nagy haszna mégsincs – annyira azért nem populáris. Marad nekünk, érjük be ennyivel.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Winston Churchill 1941-ben Yousuf Karsh fotóján (forrás: Wikipedia)