„A holdudvar maga volt a párt” – liberális véleményformálók az SZDSZ-ről és a kritikus értelmiségről

Képzeljük el, hogy Fidesz-tag NER-értelmiségiek a Magyar Nemzetben, a Pesti Srácokban, a Hír TV-n és a 888.hu-n kritizálják az állami korrupciót, a visszaéléseket, a hatalom elvtelenségét, az Alapjogokért Központ meg Pintér Sándort bírálja, és emiatt senkit nem rúgnak ki az állásából, nem zárnak ki a pártból. Ez egy, a valóságtól nagyon durván elrugaszkodott sci-fi-nek hangzik. De ebben a cikkben nem a jövőbe, hanem a múltba utazunk. Ugyanis volt egy párt, ahol ez megtörtént. Igaz: nem a Fidesz volt az. 

Eredetileg még annak 2020-as megjelenése után terveztem írni Szitás Katalin Értelmiség és politika című kötetéről, amelyben a rendszerváltás véleményformálóival készített interjúk olvashatók. Aztán úgy alakult, hogy csak most, két év múltán tudtam erre sort keríteni. De jobb is, hogy így történt.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A 2022-es választás, illetve az azt megelőző ellenzéki előválasztás során magam is hasonló dilemmákkal szembesültem, mint az interjúkötetben megszólalók. Azok, akik a pártállami diktatúra időszakának másként gondolkodói, a Kádár-rendszer demokratikus ellenzékének ismert figurái voltak, és akik a rendszerváltáskor politikussá vagy az SZDSZ, a liberális politika értelmiségi holdudvarának tagjaivá váltak. Fontos kérdés, hogy mennyire foglalhat állást, milyen határig köteleződhet el egy, magát függetlennek valló értelmiségi az általa megbuktatni kívánt hatalommal szemben, illetve a fennálló rendszerhez viszonyítva jobbnak (de legalábbis kisebb rossznak) gondolt ellenzék mellett, anélkül hogy elvesztené intellektuális szabadságát, mozgásterét?

„De egyáltalán mit jelent az értelmiség fogalma? Mit jelent ma annak lenni, és mit jelentett a rendszerváltás idején? Miért és hogyan került annyi értelmiségi a politikába az 1990-es években? Miért és hogyan változott meg aztán az értelmiség megítélése 2010 után? Mit mondanak erre a korszak meghatározó véleményformálói? Miként látják magukat ma és miként akkori énjüket?” – teszi fel a kérdést Szitás Katalin a mű előszavában.

Rögtön itt az első kínálkozó párhuzam. Ahogy a kádári puha diktatúra időszakában, úgy az orbáni hibrid rezsim „puha autokráciájában” is mást jelent az ellenzékiség, mint a rendszerváltás utáni évtizedekben. Egy nyugati típusú polgári demokráciában, illetve a rendszerváltás után nyugatosodni próbáló Magyarországon ez annyit tesz, hogy valaki politikailag szemben áll a kormánnyal, illetve a hatalmon lévő párttal, és más pártot akar hatalomra segíteni. Melynek érdekében bizonyos fajta elkötelezettséget vállal. Belép a pártba, jelöltként indul annak színeiben, vagy mint aktivista részt vesz a kampányban, tudatos szavazóként nyíltan felvállalja preferenciáját és másokat is igyekszik arról meggyőzni.

A kádárizmus ellenzékisége nem ilyen volt (s ebben hasonít napjaink ellenzékiségének bizonyos válfajaira.) Nem egy kormány vagy párt, illetve bizonyos politikusok, hanem egy rendszer ellen léptek fel. Ebből kifolyólag mindez nem is igényelt egy konkrét politika vagy pártprogram melletti szigorúan vett elköteleződést. Ezért is megtévesztőek Orbán Viktor, a pártállammal szembeszállók utolsó nemzedéke legismertebb személyiségének 2012-es szavai. Miszerint „…én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen harcoltam, akik csinálták a diktatúrát”.

Orbán a politikusok és pártok küzdelmeként próbálta saját hajdani ellenzékiségét láttatni, illetve aktualizálva a jelenbe vetíteni azt, az MSZP politikusaihoz intézve szavait: „Ezek az Önök párttársai voltak! Kérem, hogy ezt ne felejtse el! A diktatúra nem az égből ereszkedett alá, hanem emberek csinálták. Azok az emberek, akikkel Ön ma is egy pártban ül.” Pontosabban a múltba is a jelen politikai törésvonalait igyekszik belerajzolni. Ebbe a hibába e cikk írója is könnyen beleeshet, mikor párhuzamot von a NER és a kádárizmus viszonylatában. Hasonlóságok ugyanis bőven vannak, de az analógiák a lényegükből fakadóan mindig sántítanak. A felszíni hasonlóság ugyanis arra csábít, hogy figyelmen kívül hagyjuk a különbségeket. Pedig hiteles összképet csak akkor nyerhetünk, ha mindkettőt észrevesszük.

Szitás Katalin: Értelmiség és politika
2020, Kalligram Kiadó
248 oldal, 3500 Ft

Hogy a múlt mennyire nem az volt és nem arról szólt, mint a jelen, arra legjobb példa a demokratikus szamizdatos ellenzékből kinövő SZDSZ története. Ez a párt a maga nemében egyedülálló jelenség volt. A közegre, melyben a rendszerváltó politika született, így utal az egyik interjúalany, a rendszerváltás után másként gondokodóból pártpolitikussá váló, korábban SZDSZ-elnök, valamint több kormányban is miniszter Magyar Bálint:

„A politikában magától értetődő önkorlátozás nálunk egyszerűen nem működött. Az SZDSZ egyik strukturális problémája az volt, hogy nekünk nem értelmiségi holdudvarunk volt, hanem a holdudvar maga volt a párt. Ez nyugati demokráciákban nem fellelhető képződmény. Innen adódott, hogy az SZDSZ hagyományaival, szellemiségével nem fért össze a fegyelmezés, politikai értelemben. Az, hogy az összeférhetetlen vagy személyes ambícióikat a közös politika fölé helyező figurákat pártszerű, nyugat-európai értelemben vett eszközökkel kipaszírozzák az érdemi pozíciókból, nem volt szokás.” (73. o.)

Hasonlóképp vélekszik a ’90-es években pártelnök-frakcióvezető Pető Iván, utalva is olyan holdudvari értelmiségiek szerepére, mint Eörsi István vagy Konrád György. „Az SZDSZ lényegéhez tartozott egyfajta formális és informális hierarchia, egy pozitív értelemben vett tekintélyelv, ami azt jelentette hogy ha – példának okáért a fent említettek, vagy akár Kis János – mondtak, írtak valamit, akkor annak súlya volt. Ugyanakkor azt is jelentette, hogy voltaképp a politikai döntéshozatali mechanizmus szempontjából magánstátuszú emberek is majdhogynem döntéseket hoztak belső pártügyekben.” (43. o.)

Pető szerint e holdudvarnak a párttól való eltávolodása, elidegenedése közrejátszott az SZDSZ népszerűségének csökkenésében is.„A többtényezős magyarázatok nem voltak érdekesek, csak az, hogy ha már Eörsi István is bírálja az SZDSZ-t, akkor nagy baj van; ha Tamás Gáspár Miklós is, sőt álláspontot vált, és elmegy baloldalinak, szakítva az SZDSZ-szel, és Kis János is kiszáll a napi politikából, meg Csalog Zsolt vagy Petri György is kilép, akkor itt valami nagyon nincs rendben”  – állítja a liberális párt korábbi vezetője. (44.o.)

Forrás: Arcanum

Ebből több következtetés is levonható. Például, hogy ez magyarázatul szolgálhat az értelmiségi holdudvar, mint informális hatalomgyakorló jelenségére, mely az SZDSZ történetét úgyszólván végigkísérte, illetve hogy a „posztszadeszes” intellektuelek még akkor is aktívak voltak, mikor a párt már tetszhalott állapotban vegetált, aztán jogilag is megszűnt.

Az illegális szamizdatos ellenzék berkeiben nem pártfegyelem, hanem konspirációs fegyelem uralkodott. Ezt Magyar Bálint visszaemlékezése is alátámasztja: „A demokratikus ellenzék szellemi vezetésében formális hierarchia, szervezet nem létezett. Arisztokratikus társaság volt abból a szempontból, hogy intellektuális teljesítmény kellett ahhoz, hogy az informális hierarchiában presztízsed legyen.” (66. o.)

Az ellenállási mozgalmak története pedig újra és újra beigazolja, hogy a piramiselvű, vertikális felépítés helyett a horizontális, hálózatszerű szerveződés tekinthető célszerűnek, illetve hatékonynak. Tehát nincs csúcsvezetés, alá-, és fölérendeltség, hanem egymáshoz decentrális hálózatban kapcsolódó egyének, sejtek, csoportok. A fegyelem kifelé érvényesült, nem pedig befelé.

Ugyanakkor az informális hierarchiában még keményebben érvényesülhet a tekintélyes hangadók vélt vagy valós szellemi fölénye. Emellett viszont mégis ebben a politikai közösségben uralkodott a legszabadabb, leglazább atmoszféra. Az a szabadság, amit az SZDSZ-en belül az értelmiség a saját pártjának bírálata tekintetében élvezett, egyetlen más pártra sem volt jellemző. Manapság pedig végképp elképzelhetetlen.

Melyik pártban volna az lehetséges, hogy a párttag, sőt az adott pártnak az SZDSZ Országos Tanácsához hasonló középszintű vezető testületében is benne lévő személy éles kritikájára a pártelnök vagy frakcióvezető mindössze annyit reagáljon, mint Pető Iván: „Annyi következményük volt, hogy elmondtam, nem jó, ha valaki a házon belüli egyeztetést megelőzően nagy nyilvánosság előtt kifejti a véleményét, ezzel nehezítve a belső vita lefolytatását, az egységes álláspont kialakítását.” (52. o)

A pártok hamar rájöttek, hogy ez a fajta, belülről jövő kritika nem fizetődik ki, sőt.

Ebben, utólag visszatekintve Pető és Magyar, az SZDSZ korábbi elnökei is egyetértenek: Az SZDSZ gyengülésében „szerintem döntő szerepe volt az állandósult önmarcangolásnak, az „ősbűnök” napirenden tartásának. Körülbelül az derült ki, akárhogy is vezekel az SZDSZ, nincs bűnbocsánat, kicsit tágítva a nézőpontot: akinek nincs bűntudata, vagy úgy tud tenni pártszinten, mintha nem volna, mint ebben az esetben a szocik, később folyamatosan a Fidesz, annál a közvélemény gyorsan felejt, aki viszont elismeri, hogy vétett, pláne, ha még ezt saját hívei állandóan napirenden is tartják, annak nincs feloldozás” – fogalmaz Magyar Bálint. (76-77. o.)

A társadalom nem volt vevő arra az önkritikus liberális értelmiségi attitűdre, amely nemcsak az ellenfél hibáit, bűneit veszi észre, de a saját oldalát, a „kedvenc” pártját is élesen bírálja, ha kell. Mi több, ez inkább bumeránghatású volt. „…már hogyan szavazna a választó olyan pártra, amelynek jeles, ismert hívei, pláne még képviselői is, rossznak tartják a párt döntéseit!” – mondja Pető Iván. (50. o.)

A leglátványosabban a Fidesz számolta fel az értelmiségi holdudvar autonómiáját. Azok, akik bíráltak egy adott intézkedést, túl sokat vitatkoztak, előbb-utóbb partvonalon (vagyis pártvonalon) kívül találták magukat. Vagy úgy jártak, mint Hegedűs Zsuzsa, aki nyilvánosan elhatárolódott Orbán tusványosi beszédétől, aztán másnapra valamiért meggondolta magát, de a pozíciójából így is távoznia kellett.

„…a Fidesz, vagy inkább Orbán, elég hamar rájött arra, hogy kiszámíthatatlan kellemetlenség az, ami a szuverén értelmiségi tekintélyek befolyásával együtt jár. Felmérte, hogy tőlük kritikára, távolságtartásra számíthat. Látta az SZDSZ körüli értelmiségiek „kint is vagyok, bent is vagyok” viselkedését és azt, hogy nincsenek tekintettel a pártérdekre, és ha valami szerintük nem rendjén való, akkor őszintén, kritikusan és nyilvánosan elmondják. Orbánnak ez nem kellett, levetette magáról a kritikus értelmiséget, és egy olyan értelmiséget tudott csak elfogadni támogatóként, aki szolgálja a Fideszt.” – mondja Pető Iván. (58. o.)

Ez viszont korántsem csak a Fideszben van így. A jelenlegi legnagyobb ellenzéki pártot, a DK-t is egyfajta szektajelleg, katonai fegyelem, a karizmatikus vezető iránti rajongás lengi körül. Ma elképzelhetetlen, hogy egy „hithű” DK-s értelmiségi olyan nyíltan kritizálja Gyurcsány Ferenc vagy Dobrev Klára döntéseit, ahogy egy szadeszes értelmiségi Pető Ivánét. A DK holdudvarát már nem jellemzi olyanfajta tépelődés, önmarcangolás, bűntudat, (mondjuk 2006 ősze esetén) ami az SZDSZ-nél nagyon is jellemző volt például az MSZP-vel kötött koalíció vagy a Tocsik-ügy miatt. A tapasztalt liberális politikusok ugyanis érezték: a posztkommunista utódpárt számukra a „halál csókja” lehet.

„Arra például pontosan emlékszem, hogy az egyik nagy tüntetésen, talán akkor már az SZDSZ elnöke voltam, kimondottan fenyegető veszélynek éreztem, hogy Horn Gyula, vagy más vezető MSZP-s politikus odajön hozzám és bratyizik velem. Nem zavart, ha a parlamentben, mint képviselők érintkezünk, de amikor ennek politikai demonstrációs funkciója van, azt az SZDSZ akkori helyzetében, és személyes ízlésem okán is különösen irritálónak éreztem. Végül nem került sor semmiféle ilyen „atrocitásra” – meséli Pető. (56. o.) Aki azt is hozzátette: megtörtént, hogy pont az értelmiségi holdudvar ismert tagjainak némelyike esett bele az utódpárt csapdájába. Pető szerint a Demokratikus Charta ügyében ez zajlott le.

„Tetszett Konrádnak ez a „fogjunk össze a szélsőjobb-veszéllyel szemben”, és nem vette észre, hogy az MSZP ezt a maga céljaira, politikai eszközként használja. Az MSZP ugyan Vitányi Ivánt tolta előtérbe, aki nem tipikus MSZP-s politikus volt, bár politikusi értelemben sokkal dörzsöltebb, rafináltabb volt Konrádnál. Például a 90-es választások éjszakáján kezet nyújtott, de lényegében felszólította Kis Jánost, hogy most, hogy megvoltak a választások, fogjanak össze az MSZP-vel. Ebben is volt esztétizálásnak nevezhető, őszinte ízléskinyilvánítás, de volt benne politikai machináció is, hogy az MSZP-t rehabilitálják.” (55. o.) Konrád György íróról van szó, aki az SZDSZ alapító tagja, illetve a Demokratikus Charta szóvivője volt.

Természetesen érthető, hogy egy párt a tagságától, a választott tisztviselőitől elvár, megkövetel bizonyos fegyelmet és szankcionálja annak hiányát. Így mindkét fél szempontjából optimálisabb, hogy az a fajta mentalitás, mely erre a szadeszes értelmiségre volt jellemző, ma is jelen van, csak már a pártokon, a pártrendszeren kívül. Jelenleg is létezik egy olyanfajta értelmiség, mely úgy tekinti magát ellenzékinek, hogy nem azonosul annyira egyetlen ellenzéki párttal sem, hogy bármiféle „hűségesküt” tegyen neki. Ugyanabból a szempontból ellenzéki, mint a ’70-es, ’80-as évek másként gondolkodói: a rendszer ellenzéke, pártfegyelem nélkül. Vannak (és mindig is lesznek) olyan rétegek, csoportok, melyek túl autonómok, túl kívülállók, túl önjáróak ahhoz, hogy valamely párt lelkes, fanatizálható katonái legyenek.

Elhangzik a kötetben, hogy Orbán legjobban pont ettől a fajta értelmiségtől fél. „A 80′-as években más volt az értelmiségi aktivitás formája. Ebből Orbán sokat tanult: a körök, a klubok, a fórumok, a civil szervezetek képesek változást elérni. Kiket támad ma a legjobban? A független civil szervezeteket, mert pontosan tudja a ’80-as évekből, hogy veszélyesek lehetnek rá. Az emberi jogi NGO-k, think-tankek, a szabad sajtó, és általában a független gondolkodás intézményei: amíg ezeket nem gyarmatosítja, veszélyesek lehetnek rá. Orbán a nyolcvanas években mindezek előnyeit élvezte, és látta, miként lehet egy rendszert megdönteni. E tudás birtokában most megpróbálja ezeket az elemeket kiküszöbölni” – mondja Bozóki András, az SZDSZ-elődszervezet, a Szabad Kezdeményezések Hálózata alapítója, a rendszerváltó Fidesz szóvivője, az első Gyurcsány-kormány kulturális minisztere (155. o.)

Ha egy értelmiségi független akar maradni, akkor szabad-e neki beleszólni a pártpolitikába, tekintélye révén informális befolyást gyakorolni arra? Illetve, megfordítva a kérdést: csak olyan szólhat bele egy párt belső döntéseibe, a kampányba, a jelölési folyamatba, aki az adott szervezet tagja, alkalmazottja, vezetője? Aki formálisan kívül van a párton, és nem is hajlandó elköteleződni mellette, az nem? A kérdés szónoki: az informális befolyás (akár tetszik ez a formálisan megválasztott, kinevezett pártvezetőknek, képviselőknek, minisztereknek, akár nem) a történelem során mindig is létezett.

Voltak, vannak, illetve lesznek olyanok, akik tudásuk, képességeik, presztízsük révén egy háttérbeszélgetésen vagy tanácskozáson hatást gyakorolnak politikai döntésekre – akár megváltoztatva, felülírva azokat. Gyakran az ellenzéki  oldalon is inkább negatívnak tartják az efféle informális értelmiségi befolyást. A véleményformálói hatalom egyik politikus kárvallottja, Pető Iván e hatásmechanizmus áldozatának tekinti Bajnai Gordont is.

„Így sok volt politikust buktattak meg, nem feltétlen az említett helyeken: informális keretek között. Rávették őket, hogy nekik bizonyos szerepet kell vállalniuk, amikor pedig nem jött be az elképzelésük, akkor széttárták a kezüket… Hogy csak Bajnai Gordont említsem, aki egy józan, racionális ember. Ha nem lett volna ez az értelmiségi szalonhisztéria akörül, hogy 2010 után rögtön másnap látványos ellenzéknek kell lennie, akkor valószínűleg nem kergetik bele egy olyan szerepbe, ami nem volt neki való.” (47. o.)

De vajon tényleg annyira kártékony ez a fajta befolyás, illetve Bajnai valóban ennek lett volna a szenvedő alanya? Kétségtelen, hogy létezik a független (vagy magát annak tartó) értelmiségiek részéről törekvés a politika direkt befolyásolására. Természetes emberi igény, hogy olyan folyamatokra is hatni akarunk, melyeknek nem vagyunk aktív résztvevői.

„… van az intelligenciának egy olyan hatalmi vágya, amivel a tudáson keresztül akar hatalmat gyakorolni” – mondja a vele készült interjúban Szelényi Iván szociológus (186. o.) „Négy évvel ezelőtt én is benne voltam egy társaságban, amely nyomást gyakorolt a politika egyik szereplőjére, hogy kössön szövetséget egy másikkal, mégpedig azért, hogy létrejöjjön az összefogás” – mondja egy 2018-as, a kötetben idézett interjúban Radnóti Sándor filozófus (11. o.) Mindez úgy történt emlékei szerint, hogy  „.. egy neves művész lakásán összegyűlve beszéltünk rá vezető ellenzéki politikusokat, hogy egyesüljenek…” (219. o.)

Pető Iván konkrét eseteket is hoz, megemlítve Farkasházy Tivadart, aki „…szervezte a szárszói találkozót évről-évre, mint politikaformáló fórumot. Abszolút jó szándékkal, de teljes szereptévesztésben, mindenféle politikai státusz nélkül. Az volt a meggyőződése, hogy civilként kötelessége a politikában érdemi kezdeményező szerepet játszani. Voltak mások is ilyenek, kicsit később, akikre a jelen könyv bevezető írása is utal, 2014-ben a Bitó László-féle szalon. Szintén igazi jó szándékkal valami olyasmibe kívántak beleszólni, amin kívül vannak, mégis úgy érzik, civilként az a feladatuk, hogy a politikusok helyett cselekedjenek. Ez részben ismerethiányból adódik, nem látnak bele a politika boszorkánykonyhájába, másrészt egyértelmű szereptévesztésből” – mondja.(46-47. o.)

Kérdés, konkrétan a Farkasházy és Bitó által szervezett tanácskozásokon valóban születtek jelentős döntések, háttéralkuk? Bitó esetén Szily László leírja egy 2021-es, a témáról született riportjában, hogy: „A legenda része volt, hogy itt komoly politikai döntések is születtek.” De ő is hozzáteszi: a teóriára „bizonyítékot senki sem hozott fel”. Én is hajlok rá, hogy a valósnál nagyobb jelentőséget tulajdonít a politika és a közvélemény a Bitó-szalon típusú értelmiségi politikacsinálásnak.

Simán benne lehet ugyanakkor a pakliban, hogy egy-egy értelmiségi személy vagy csoport jelentős befolyást gyakorol a döntéshozókra. S bár finoman szólva sem vagyok Farkasházy vagy Bitó rajongója, nem gondolom, hogy az ilyesfajta „hatalomgyakorlás” ördögtől való lenne. Természetes, hogy egy szellemi tekintéllyel bíró ember hatni próbál a közéletre háttérbeszélgetések, ötletek, javaslatok formájában. Vagy akár informális nyomásgyakorlással akar döntéseket kikényszeríteni.

Az utóbbi években viszont aligha kell félnünk a független, kritikai értelmiség túlhatalmától, inkább ellentétes tendencia érvényesül. A tömegpolitika egyre inkább populizálódott, sőt proletarizálódott az elmúlt évtizedben. Így nem csupán értelmiségellenes attitűdök jelentek meg, de az összes pártra jellemző, hogy kevésbé „értelmiségbarát” a hozzáállásuk. Egy értelmiségit taszít a mai politikai főáram lebutított, az értelem helyett az ösztönökre ható világa.

Maga Pető Iván is abban látta egy 1990-es, a kötetben idézett nyilatkozatában az értelmiség politikai szerepét, hogy az ösztönöket ellensúlyozza. „A XX. század végén egy olyan politikai párt megszervezéséhez, amely az országos politikában szerepet akar játszani, nem csak az ösztönöknek, az emocionális követeléseknek kell megjelenniük, hanem a társadalmi politikai ismereteknek is. Tetszik, nem tetszik, ezen ismereteket az értelmiség bírja leginkább.” (38 .o.)

Ez a típusú független (de legalábbis autonóm) értelmiségi képes elfogadni mondjuk egy Orbánnal szembeni ellenzéki összefogást, benne olyanokkal, akiktől kifejezetten viszolyog, de soha nem fog tudni érte drukkerként lelkesedni. Bajnai is egyfajta kísérlet volt rá, hogy Orbánnal, s az ő populista ellenzéki kihívóival szemben találjanak egy antipopulista, racionális, technokrata értelmiségit. Kérdés, mit tud kezdeni a politika ezzel az immár párt nélküli véleményformáló mezővel, amely holdudvarból önálló erőtérré alakult. Érdekes az SZDSZ-nek egy másik holdudvarral való kapcsolata is, amely csupán egyszer kerül szóba a műben, akkor is csak futólag. Ez pedig a Hit Gyülekezete.

„Majd jött 1988, amikor megindult a pártosodás, a hálózatosodás, itt már jöttek az ügyvédek vagy az egyházak tagjai, képviselői, lelkészek, akik jól tudtak mások előtt beszélni. (Például ilyen volt az SZDSZ megalakulásánál a Hit Gyülekezete.)” – említi Bozóki András. (137. o.) Ez már csak azért is lényeges, hisz a sikeres pártok mindinkább egyházra kezdenek hasonlítani, ahol a kritikus, szkeptikus felfogás helyett, a hit, a rajongás, valamint az ellenségkép (a túloldal politikusát sátáni gonosznak tartó vagy mentálisan beteg politikai szörnynek nevező ellenségkép) dominál.

Tom Gauld 2014-es karikatúrája magyarul, forrás: Guardian

A Hit Gyülekezete pedig sokkal inkább idegen test volt egy liberális pártban, mint az értelmiségi holdudvar. Nézeteik korábban is sokkal közelebb álltak a jelenlegi NER-hez, mint a liberalizmushoz. (S ma már ahhoz képest is közelebb áll a Hit Gyülekezete a Fideszhez. Ők jelentették meg Udo Ulfkotte leginkább Lovas István és Bayer Zsolt világlátásához passzoló konteóit, Németh Sándor vezető lelkész pedig be is került a NER legnagyobb túlélői című sorozatunkba.) SZDSZ-körökből a ’90-es években e sorok írója úgy értesült, legalább annyian idegenedtek és távolodtak el a párttól a Hit Gyülekezete, mint az MSZP-vel kötött koalíció miatt. Ez utóbbi viszont az SZDSZ korábbi politikusaival való beszélgetésekben is többször előkerül.

„Természetesen össze lehet fogni bárkivel bármikor a választások érdekében, meg van taktika, meg van stratégia, de a ’90-es években elvtelenné kezdett válni a politika, a liberális politika is, érdekkoalíciók, háttéralkuk jöttek létre anélkül, hogy az elveket tisztázták volna. Ez egyenesen vezetett a Tocsik-botrányhoz, a székházügyhöz és a régi ellenzék eróziójához, erkölcsi elhasználódásához” – teszi szóvá Dalos György, író, a szamizdatos ellenzék egyik tagja. (211. o.) Kétségtelen, hogy az együttműködéssel politikailag az MSZP inkább nyert, az SZDSZ azonban veszített.

Mi lehet a szerepe a pártoktól független (illetve függetlenségét egy párt holdudvarában is megőrizni akaró) kritikai értelmiségnek a létét is kétségbe vonó populizmus korában? Úgy, hogy a kritikai értelmiség létjogosultságát messze nem csak a Fidesz berkeiben tagadták. „Egy kedves kollégám, akit nagyon tisztelek, Dessewffy, írt egy ellencikket, amiben kifejtette, milyen hülyeség, hogy kritikai értelmiség. Amíg diktatúra volt, szükség volt rá, de most már demokrácia van, nincs szükség kritikai gondolkodásra – ez amolyan értelmiségi hasfájás. Ma sem értek vele egyet, de azt hiszem, már ő sem ért magával egyet.” – említi Szelényi Iván. (190. o.) A jelenleg a gyurcsányi holdudvarhoz tartozó Dessewffy Tibor szociológusról van szó.

A kritikai értelmiség felszámolására, gyengítésére tett kísérleteket az is megkönnyíti, hogy egyre kevésbé vannak tényleg független (az ellenzéktől is független) intézmények. Így mind több értelmiségi kényszerül önfeladásra. Miközben felfogásának lényege a pártpolitikától való távolságtartás, egzisztenciális okokból mégiscsak rákényszerül arra, hogy nekik dolgozzon.

„Valahogy nem vagyok kibékülve azzal, ahogy ez ma van, például vannak a pártoknak elkötelezett, pártoktól fizetést húzó elemzők, akik függetlenként is feltűnnek, az etikailag rendkívüli mód megkérdőjelezhető” – jegyzi meg a kötetben interjúvolt közvélemény-kutató Hann Endre.(178. o.) Ezzel a korábbi SZDSZ-politikus, Pető Iván is egyetért. „Magyarországon ez ügyben is komoly szerepzavarok voltak, vannak, lehetett tapasztalni, hogy valaki tanácsadó, tévékommentátor, közvélemény-kutató egyszerre. Tehát elmondja befelé a tanácsait, aztán megkutatja a tanácsaira kialakított politika fogadtatását, majd a nyilvánosság előtt független elemzőként értékeli a helyzetet.” (59. o.)

Ráadásul korunk értelmiségében már nem lehet meg az a fajta tudat, ami a ’90-es évek szadeszes holdudvarában még igen. Hogy nem torolják meg rajta a különvéleményt, a bírálatot. Korántsem csak a NER, de annak ellenzéke soraiban is jóval inkább megkövetelik ezt. Mert a mindenkori hatalomra örökké veszélyes lesz az a típus akit nem tudnak integrálni, aki nem tud beilleszkedni. Aki nem tartozik az ellenséghez, de igazából hozzánk, a „mieinkhez” sem. Aki olyan, mint a Hann Endre által leírt típus:

„… értelmiséginek lenni kritikai és egyfajta örök ellenzéki attitűdöt jelent. Akkor is ellenzéki, ha kormánypárti, mert pont az az értelmiség dolga, hogy minden helyzetben kritikusan viszonyuljon a fennálló rendhez.” (169. o.)

Természetesen a kívülálló gondolkodók momentán látszólag nem jelenthetnek komoly veszélyt a bennfentesekre. Hisz elmúlt az SZDSZ-politikusok által is kárhoztatott „kint is vagyok, bent is vagyok” érája. Ők már egyértelműen kint vannak.

Csakhogy ez is jelenthet rizikót a hatalom számára. S itt nem is elsősorban a NER-re gondolok. Jelenleg az ellenzéki politika szövetségesének tekinti a civileket, a független, tényfeltáró, véleményformáló értelmiséget. Valamennyire talán közel is engedi őket, így belelátnak a politika boszorkánykonyhájába. Viszont a két csoportnak hosszú távon mások az érdekei. Abban egyetértenek, hogy a jelenlegi rendszert meg kell buktatni. (Bár az ellenzék a jelek szerint inkább csak arra képes, hogy egymás rovására növekedjen, egymástól raboljon voksokat, egymás között ossza el a potenciálisan elnyerhető mandátumokat, s egy részük jól el is van így.)

Amennyiben a jelenlegi ellenzék részben vagy egészben hatalomra kerülne, ez a párton kívüli kritikai értelmiség ugyanúgy számon fogja kérni rajtuk a tévutakat, hibákat és bűnöket, mint az SZDSZ-en saját holdudvara a koalíciót, a Tocsik-ügyet, a múlttal való szembenézés elmaradását. Vagy Medgyessy és Gyurcsány idején az elhibázott gazdaságpolitikát, a Kulcsár-ügyet, majd 2006 őszét.

Ahogy már az SZDSZ vezetői se nagyon örültek a saját holdudvaruknak, valószínűnek tartom, hogy a jelenlegi ellenzék sem boldog attól, hogy van a nyakán egy kritikai értelmiség, mely hatalomra jutása után rá is veszélyt jelenthet. Bizonyos ellenzéki politikusok talán még irigylik is a Fideszt, hogy neki nem kell egy ilyen, ambícióit fékező holdudvarral bajlódnia.

Rendkívül tanulságosnak vélem e tekintetben az MSZP-SZDSZ koalícióval szemben politikusként kifejezetten kritikus Kőszeg Ferencnek a kötetben elhangzott szavait, aki nemcsak az SZDSZ országgyűlési képviselője, de a Magyar Helsinki Bizottság, az egyik legrégebbi jogvédő NGO vezetője is volt.

„Azt a szabályt, ha úgy tetszik, erkölcsi parancsot mindig szem előtt tartottuk, hogy amit a Helsinki a megfigyelései során tapasztal, azt pártérdekből nem hallgatjuk el. Ezt tekinthetjük morális konfliktusnak, de valójában fel sem merült bennem, hogy valami ne szerepeljen a jelentésünkben, mert a belügyminiszter SZDSZ-es. Ez valószínűleg a demokratikus ellenzékben töltött évek hagyománya volt”  – mondja Kőszeg. (119. o.)

Képzeljük el egy pillanatra, hogy a közpénzmilliárdokból finanszírozott Alapjogokért Központ vezetője bírálná úgy a szaunával is felszerelt székházából a jelenlegi kormányt, ahogy Kőszeg a „saját” hajdani kormányát, illetve a jelenlegi ellenzéket.

Mondjuk így: „A Fidesz kormányra kerülése óta szinte állandósult a felfogás, hogy mindenről a magyar társadalom tehet. Talán a 2018-as választás után kezdett kialakulni az a szemlélet, hogy netán az ellenzéknek is van felelőssége abban hogy, a Fidesz újra meg újra kétharmados többséget szerez.” (128. o.) Kőszeg szerint az MSZP-SZDSZ kormány alatti románozás ágyazott meg a későbbi migránsozásnak. „Én sosem értettem egyet a határon túli magyarok magyar állampolgárságának biztosításával, de az, hogy 2004-ben az olcsó román munkaerő beáramlásával riogatták az országot, a Fidesz menekültellenes kampányának az előzménye.” (131. o.)

Kőszeg szerint az értelmiségi, illetve politikai doktrinerség is gátja lehet az újabb rendszerváltásnak. Mégpedig „…a politizáló értelmiség egy részének a morális kérlehetetlensége, amely lehetetlenné teszi a politikai együttműködést olyan emberekkel és pártokkal, akiknek, illetve amelyeknek a nézetei távol vannak ami nézeteinktől, sőt esetleg szemben állnak velük. Pedig együttműködés nélkül akár az idegenkedést kiváltó partnerrel, nemcsak egy párt nem arathat győzelmet, de az emberi nem sem alakulhatott volna ki.” (131-132. o.)

Itt eszünkbe juthat, hogy az elmúlt évtizedben sokan idegenkedtek a szoclib táborban attól, hogy valamilyen technikai szivárványkoalíció révén együttműködjenek a Jobbikkal. A homofób pedofiltörvény Jobbik általi megszavazása után ez a berzenekedés ismét felerősödött. S mint utólag kiderült, kölcsönös volt, hisz épp a jobbikos szavazók maradtak távol leginkább az ellenzéki összefogásra történő voksolástól vagy támogatták inkább a Mi Hazánkat. Illetve Gyurcsány Ferenc és pártja is egy jelentős megosztó-, illetve taszítófaktor.

Vele kapcsolatban látható, hogy az informális értelmiségi befolyás kétségtelenül ma is jelen van. 2021 őszén az előválasztásokon például az akadályozta meg Dobrev Klára győzelmét, s ezzel Gyurcsány Ferenc teljes visszatérését, hogy a liberális értelmiség zöme inkább választotta Márki-Zay Pétert, akit valószínűleg szintén nem kedvelt túlzottan, de még mindig a kisebb rossznak gondolta a NER-propaganda aduászának tekintett Gyurcsánnyal szemben.

Bozóki András is úgy véli: Gyurcsány Ferenc legnagyobb botránya stabilizálta Orbán pozícióját. „Célunkat látszólag elértük, megnyertük a választásokat, sőt még a Fideszen belül is megindult egy rövid életű, bágyadt törekvés Orbán elmozdítására. De sajnos Gyurcsány az őszödi beszéddel újra visszahozta Orbánt a politikába.” (149-150. o.)

Persze van, aki ezt másképp látja, például Hann Endre, aki úgy véli: „Mindenkinek mindig van felelőssége, mindenkinek megvan a maga történelmi felelőssége. De utálom, amikor azt mondják, hogy Gyurcsánynak köszönhetjük Orbánt, meg hogy az SZDSZ-nek köszönhetjük Gyurcsányt és Orbánt és mindent. Ez nem ilyen egyszerű, itt van egy történelmi folyamat, amelynek során természetesen történtek hibák, követtek el hibát a folyamatban résztvevő szereplők, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a dolgok szükségszerűen is alakulnak és vannak, amiken túl kell esnünk.” (179.o.)

Ugyannakkor Gyurcsány hajdani koalíciós partnerének holdudvarából Radnóti Sándor is azt gondolja , hogy Gyurcsánynak hamarabb kellett volna távoznia.„Orbán 2010 óta bebetonozott győzelme úgy függ össze Gyurcsánnyal, hogy tovább volt miniszterelnök, mint kellett volna, későn mondott le.” (220. o.)

Ettől függetlenül a legtöbb liberális értelmiségi elfogadta mind Gyurcsány, mind Márki-Zay, mind a Jobbik részvételét az ellenzéki összefogásban, pedig egyik sem volt a kedvencük. S szerintem szükség is van egy olyan szellemi közegre, amely nem ragaszkodik dogmatikusan az abszolút jóhoz, beéri a kisebb rosszal is, s nem fűzi vazallusi lojalitás egyik párthoz sem. A kötetben felmerül a kérdés, mennyire vethető, illetve hasonlítható össze az Orbán-rezsim a kádárizmussal, amelyben a demokratikus ellenzék, valamint a későbbi SZDSZ született?

„…Orbán kezd maga köré összegyűjteni egy tehetségesnek és kulturáltnak látszó új technokrata réteget. Kissé olyan ez, mint a kései Kádár-korszakban, úgy látszik, nő a csapatban a profinak tűnő emberek száma, nem az ideológusok, hanem a profi káderek száma. Lehet, hogy tévesen ítélem meg, de mintha egyfajta párhuzam lenne ez a kései Kádár-korszak és a mostani Orbán-korszak között – bár egyelőre arra nincs okunk, hogy az Orbán-korszakot temessük” – állítja a kötetben Szelényi Iván. (192. o.)

Egy párhuzam biztosan életszerűnek tűnik: Kádár idején, illetve a bukása után is gyakran mondogatták, hogy a ’70-es években a diktatúra névadó figurája egy szabad választást is megnyert volna. Ezt Orbán jelentős részben meg is valósította. S lehet mondani, hogy a választások nem annyira tiszták és sportszerűek, mint tőlünk nyugatabbra. De azért nyilvánvalóan jóval szabadabbak, mint Kádár alatt bármikor. Szóval nem érdemes csak a párhuzamokat vagy különbségüket nézni. A kettő együttes figyelembe vételével juthatunk előre.

Különbségnek tekinthető (illetve: különbség kellene legyen) az is, hogy a kritikai értelmiség nem lehet a rendszer politikai ellenzékének olyan mértékben része, mint a diktatúra alatt. S annak bukása után sem lenne tanácsos úgy összefonódnia egy leendő kormánykoalíció bármely pártjával, mint a szamizdatos értelmiségiek az SZDSZ-szel. Az értelmiségnek újra kell definiálnia a viszonyát a politikához. Kérdés, tanultunk-e a múltból?

„… akkor ez volt a megosztás, MDF vagy SZDSZ, méghozzá nagyon erős megosztottság. Ma már hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, milyen indulatos gyűlölködés volt Antall-lal vagy Göncz-cel szemben.” – mondja ugyancsak Szelényi Iván. (191. o.)   A törésvonalak ma is legalább olyan élesek (nemcsak hatalom és ellenzék között, de az ellenzéken belül is) mint három évtizede. S a Blokád című film éppenséggel azt bizonyítja: a hatalmon lévők az évtizedekkel ezelőtti háborúkat is újra és újra meg akarják nyerni.

Göncz Árpádot ábrázolja főgonosznak a taxisblokádról szóló kurzusfilm

A Blokád című film egyértelműen aktuálpolitikai célokat szolgál, meg sem próbál elfogulatlan lenni.

Nem hiszem, hogy a liberális értelmiségből bárki oly hevesen utálná Antall Józsefet, mint akkor, sőt. Juhász Pál, az SZDSZ hajdani agrárpolitikusa önkritikusan említi: „Mi is gyakran voltunk türelmetlenek, túlreagáltunk dolgokat. Például egy-egy cikk esetében nem az írójára, hanem a pártja egészére ugrottunk, tehát nem Csurkára, hanem az MDF-re. – „Az MDF nem tud úrrá lenni azon, hogy…” – Az egészet túlemeltük. Az ilyenfajta túlemelések terjesztik a rossz módot és a téves gondolkodást, a gondolkodási sínekbe terelést, ez pedig didaktikailag és morálisan is nagyon helytelen.” (94. o.)

De Vajda Mihály filozófus, a liberális holdudvar egyik meghatározó tekintélye is mindkét oldal kölcsönös felelősségét hangsúlyozza. „Ez a két párt, az SZDSZ meg az MDF azzal voltak elfoglalva, hogy a másikat tüntessük el a porondról, de ezzel együtt magukat is eltüntették szépen, és átadták a helyet egy olyan embernek, aki elég pragmatikusan gondolkodik ahhoz, hogy ne jövőt akarjon építeni.” (234. o.)

Ha ma már semmiféle hatalommal, pozícióval nem rendelkező emberek képesek erre, akkor a hatalomban lévők miért nem? Ha a jelenben kíméletlenek is vagyunk politikai ellenfeleinkkel, a múltbeli, már nem is élő riválisokkal szemben miért nem tudunk nagyvonalúak lenni?  Mert a Blokád című kurzusmoziból az derül ki: ez a rezsim nemcsak 2006 ősze, s mostani ellenfelei, Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára esetén képtelen legalább az alapvető tényeket figyelembe venni, de 1990 ősze, a taxisblokád, az évekkel ezelőtt meghalt Göncz Árpád, illetve a 2013-ban megszűnt SZDSZ esetén sem tud kevésbé pártosan nézni a dologra. Az ember hajlamos saját múltbeli szerepét neki előnyös módon, úgy átretusálni, hogy az derüljön ki: ő mindig helyesen döntött, és a legnehezebb helyzetben is bátran viselkedett. Különösen jellemző az önigazoló legendateremtés a politikusokra, akik nem szívesen tekintenek vissza korábbi félelmeikre, bizonytalanságaira, ingadozásaikra.

Az önmagával való szembenézés tekintetében a legbátrabb szavak Szelényi Ivántól hangzanak el a kötetben, azzal az üggyel kapcsolatban, amikor 1974-ben őt és Konrád Györgyöt ellenzékiségük (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvük) miatt letartóztatták.

„Ebből a szempontból Gyuri és köztem volt egy nagyon lényeges különbség: Gyuri tulajdonképpen álmodozott arról, milyen is lesz, ha bekerül a Gyorskocsi utcába, ekkor minden részletét megtudta. Ez számára kaland volt. Számomra semmi kaland nem volt benne. Tele voltam irtózatos feszültséggel, egyszer rettenetes állapotba kerültem, jártam az utcákat, valahogy haza keveredtem, de még akkor is borzalmas állapotban voltam: rettegtem attól, hogy börtönbe visznek. A feleségem kihívta Füredi Janit, aki pszichiáter volt, hogy adjon be nekem egy injekciót, hogy el tudjak aludni. Tiltakoztam, de igaza volt, az injekció segített elaludni, és megnyugodtam. Gyuri nem rettegett. Nekem viszont ebből a szempontból az a fajta disszidens lét, amiben Rajk Lacitól Demszkyn keresztül Konrádig éltek emberek, az egyszerűen pszichésen elfogadhatatlan lett volna.” (183 .o.) Nagyon jó volna, ha a politikusok is képesek volnának így szemlélni hajdani önmagukat.

Az, hogy 1990-ben mind az MDF, a legnagyobb kormánypárt, mind az SZDSZ, az önkormányzati választást megnyerő legnagyobb ellenzéki párt úgy került országosan, illetve helyileg hatalomra, hogy nem rendelkezett politikai vezetési tapasztalattal, ma is releváns tanulsággal bír. Mivel a jelenlegi bizonytalan szavazók, illetve az ingadozó ellenzékiek körében is jól hat az a suttogó (aztán egyre hangosabbá váló) propaganda, ami a hatalomváltásnak, illetve az ellenzék megújulásának is akadálya. Hogy az ellenzék kormányképtelen, nem tudná irányítani az államot, ha ők jönnek, káosz lesz, összeomlik az ország. Minél régebb óta van hatalmon a NER, annál többet lehet hallani, hogy ezek már eleget loptak, és legalább tudnak kormányozni, de ki tudja, mit hozna egy változás?

Ez a tévhit abból fakad, hogy egyre inkább a cinikus, gátlástalan hatalomgyakorlói rutin válik vezetői teljesítménnyé és tapasztalattá. Aki viszont amatőr, csetlik-botlik, mer hibázni, aztán a hibát beismerve őszintén beszélni, azt a közvélemény nem jutalmazza, hanem bünteti. Az egykori SZDSZ-politikusok is erről beszéltek: hogy a választók jobban értékelték azt, aki nem tépelődik a döntései miatt, inkább letagadja vagy elhazudja a vitatható döntés miatti bűntudatot. Így aztán az a politikus, aki jobban tud hazudni, illetve többet hazudik, sikeresebbnek tűnik. S minél hosszabb ideje van hatalmon valaki, annál inkább gondolják, hogy ez aztán ért a vezetéshez, a másik bezzeg nem, hisz évek, évtizedek óta nem tud hatalomra jutni.

Ez viszont önfelmentő mítosz. Ugyan milyen politikusi, csúcsvezetői gyakorlata volt Antall Józsefnek 1989-ben, amikor MDF-elnök, majd 1990-ben miniszterelnök lett? Múzeumigazgatóként kit irányított néhány teremőrön és múzeológuson kívül? Vagy Demszky Gábor miféle vezetői múlttal rendelkezett az állásából politikai okból kirúgott szociológusként? Az MDF és az SZDSZ politikusainak jelentős része ugyanilyen, tanszékeken, kutatóintézetekben dolgozó értelmiségi volt. Mégsem mondhatjuk, hogy 1990-ben az általuk átvett ország, a kormány, Budapest és más önkormányzatok összeomlottak volna.

A jelenlegi ellenzék pedig jóval nagyobb kormányzati, közigazgatási tapasztalattal rendelkezik, mint az 1989-es ellenzéki pártok. Nem valószínű, hogy a fővárost, valamint jó néhány kerületet és megyeszékhelyet vezető, ciklusok óta képviselősködő ellenzéki politikusok nagyságrenddel rosszabb miniszterek lennének a mostaniaknál.

Hogy köztük is lesznek korruptak és alkalmatlanok? Az biztos. De annál, hogy valaki évtizedekre bebetonozza magát, s rendszerbe szervezi a korrupciót, a túlkapást, a hatalmi visszaélést, szinte minden jobb. Még az is, hogy két, kisebb-nagyobb mértékben ugyancsak korrupt oldal néhány évente leváltja és megbuktatja egymást. Az meg végképp jobb, ha a politikus nem a szavazói által bálványozott celeb-messiás, hanem olyan, akit észre sem vesznek, csak akkor, ha szükség van rá. Dalos György is erről beszélt Szitás Katalinnak.

„Akkor lesz itt viszonylag jó világ, amikor oda jutunk, mint én két éve, amikor osztrákokkal beszélgettünk osztrák politikáról, és nem tudtam, hogy ki a szövetségi kancellár. Ha a politika kimegy ebből a média és a médiafogyasztók által gerjesztett állandó izgalmi állapotából, ha megszűnik a jelentéktelen kérdések taglalása, amelyekről holnapután már senki nem beszél.” (213. o.)

Az egyik legfőbb gond, hogy tényleg nincs (vagy alig van) meg a jelenlegi hatalomban a kritika tolerálása. Az hogy az SZDSZ-ben a pártfegyelem még a politikusok között sem érvényesült, politikai szempontból joggal kritizálható. Napjainkra viszont jócskán átestünk a ló túloldalára. A pártfegyelem olyan helyekre is „begyűrűzött”, ahol egyáltalán nincs (vagy jóval kevésbé van) helye. A szerkesztőségekbe, a tanszékekre, a színházakba.

Nem mintha korábban egyáltalán ne lett volna ott jelen. Ám nem olyan direkt módon, nem akkora töménységben, nem annyira túllihegő stílusban, mint jelenleg. Fidesz nemhogy olyan túlfejletten autonóm, önjáró, a politikáját folyton bíráló értelmiségi holdudvart nem tűrne el, mint az SZDSZ, de ennél jóval enyhébb kritikát sem tolerál. Azt sem, ha a saját elveit kérik rajta számon.

Mint tette a kötetben az SZDSZ-szel kapcsolatban Szalai Júlia szocológus, a Szabad Kezeményezések Hálózatának egyik alapítója „…túl macsó volt és máig túl macsó ez a közeg. Ez nem pusztán azon múlik, hogy mennyi nő dolgozik a politikában, vagy bármely területen, ez is fontos természetesen, de nem ez a döntő. Az SZDSZ életének legutolsó szakaszát leszámítva, emlékezni se lehet olyan felvetésekre, amik arról szóltak, hogy a társadalom fele nő, és talán nekik is van valami képességük a közügyekben való részvételre, vannak gondolataik a politikáról. Ezeket a küzdelmeket nem akartam felvállalni. Nézem őket, elemzem őket, tudomásul veszem őket, de beszállni és harcolni nem akartam.” (163-164. o.)

E cikk írója hasonlókat tett szóvá 2004-ben a tekintetben, hogy az akkor kormányon lévő SZDSZ szemére hányta: az előítéletek ellen a saját soraiban is harcolnia kellene, ami miatt vitába is keveredett az SZDSZ egyik fiatal politikusával. De amikor megírta a cikkét, fel se merült benne, hogy emiatt kirúgnák az ÉS-től, ahová külsősként írogatott. Ahogy 2003-ban sem gondolt ilyenre, amikor a HVG-ben az SZDSZ-es oktatási miniszter, Magyar Bálint lemondását követelte. Nem is történt ilyen, az meg sci-fi-nek is durva lett volna, ha ilyen cikkek közlése miatt az MSZP-SZDSZ-korszakban megszűnnek ezek a lapok.

A Nagyítással viszont pont ez történt, mivel nem volt elég lojális a Fideszhez. „A Nagyítás, ha az Arcanumon ma valaki beleolvas, megállapíthatja, hogy nyitottsága ellenére… hogy is mondjam? … úgynevezett nemzeti vagy konzervatív vagy jobboldali újság volt. Úgy is mondhatom, hogy az azóta is kormányzó erő állt mögé, vállalta. Egyértelműen. Mégis az az oldal tette lehetetlenné a működését, amelyiké volt. „Túlságosan liberális.” „Túl nyitott és megengedő.” „Nem azokat szolgálja, akiket kellene.”  – idézte fel a megszűnés körülményeit Száraz Miklós György, a lap főszerkesztő-helyettese.

Forrás: Arcanum

A 90′-es években, illetve a 2000-es évek elején, az MSZP-SZDSZ-kormány idején egyszerűen nem volt benne a pakliban, hogy egy liberális újságírót kirúgjanak, egy liberális újságot megszüntessenek azért, mert a „saját” oldalukat is bírálják. Ma legtöbbször megszüntetni sem kell az ilyen újságokat, mivel létre sem jönnek. Sokan kárhoztatják a hajdani „liberális médiahatalmat” melyet „körúton belüli újságírásnak” is szokás nevezni. De az akkori dolgok, miként Pintér Bence kollégám egy sajtóvitában elmondta, „nem vehetőek egy kalap alá azzal a mostani helyzettel, amikor a kormánypropaganda paneljei jönnek le minden nap ezekben az újságokban.[…] A körúton belüli újságírás egy buborék volt, egy azonos szellemiség, de nem volt olyan központosított szervezet, mint a KESMA, amelynek van 19 megyei nyúlványa.”

Sokat idéztünk a liberális kritikai értelmiségtől. De akkor érdemes felvetni egy újabb analógiát ama kérdésnél: lesz a NER-nek saját kritikai értelmisége? Hiszen a kommunista diktatúra ellenzéke is jelentős részben ’56-ban vagy ’68-ban kiábrándult, netán maoista, Che Guevara-rajongó, az MSZMP-ből és/vagy KISZ-ből kizárt, korábban marxista értelmiségiekből lett. A jelenlegi kurzus értelmiségében mikor éri el a meghasonlás, a csalódás, a rendszer tettei miatti bűntudat azt a szintet, hogy aktívan szembefordulnak a hatalommal?  S vajon róluk is lesz egy kötet, amelyben legalább annyira kritikusan beszélnek a saját okldalukról, mint SZDSZ volt politikusai, korábbi holdudvarának tagjai Szitás Katalinnak? Remélhetőleg igen.

Papp László Tamás

Címlapkép: Kalligram Kiadó / Facebook. A cikk elkészítéséhez az archív anyagokat az Arcanum adatbázisa szolgáltatta.