Elkerülhetetlen egy újabb nagy háború? – Henry Kissinger könyve a világrendről

Mit tehet az Egyesült Államok azután, hogy elvesztette hegemón szerepét a nemzetközi politikában? Henry Kissinger, az egyik legismertebb és legellentmondásosabb amerikai diplomata kötete szerint a legjobb, amire jelenleg törekedhet: a hatalmi egyensúly elérése.   

Fontos észben tartani, hogy amikor Henry Kissinger az amerikai diplomáciai stratégiáról beszél, nem külső szemlélőként, hanem annak egyik fontos alakítójaként szólal meg, és részben saját politikáját mutatja be: Kissinger 1969 és ’77 között az amerikai kormány tanácsadója és külügyminisztere volt, majd később professzorként számos amerikai diplomata kiképzéséért felelt.

81%

Év végéig még

19 101 233 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Bár Kissinger hivatalos állami tisztséget évtizedek óta nem visel, sokak szerint informális befolyása van a mai napig az amerikai külpolitikára, akár a személyes kapcsolatok, akár a Kissinger Associates Inc. nevű, titkosított ügyfélkörnek dolgozó tanácsadócégen, vagy éppen nyilatkozatain és publikációin keresztül. A tavaly második magyar kiadását megérő Világrend című könyv eredeti megjelenése (2014) óta eltelt hét év; az itt leírtakat tehát abból a szempontból is vizsgáljuk, mennyire követte az amerikai politika az ő elképzeléseit, és mennyire látta előre Kissinger a közelmúlt világpolitikai eseményeit.

Henry Kissinger: Világrend
Antall József Tudásközpont, 2020
432 oldal, 4300 Ft

Világrendek összecsapása

A könyv középpontjában álló „világrend” fogalma Kissingernél nem egészen azt jelenti, mint amit például George H. W. Bush elnök híres, 1991-es „új világrend”-beszédében írt le. A volt elnök egy, az egész Földre kiterjedő, az államok együttműködésére alapuló és a reálpolitikai érdekek helyett törvények által szabályozott rendszert képzelt el, persze, amerikai vezetéssel. Kissinger ezzel szemben világrendek alatt azt érti, hogy a különböző geopolitikai régiókból érkező szereplők teljesen eltérő fogalmakkal és célokkal vesznek részt a világpolitikában. Az amerikai világrend része tehát az Egyesült Államok és közvetlen szövetségesei, a kínai világrendnek Kína és a hozzá közel álló államok és így tovább.

Kissinger szerint ezeknek a hatalmi központoknak külpolitikai fogalmai és célkitűzései alapvetően eltérnek, ami nagyjából lehetetlenné is teszi a George Bush által vízionált egységes világrendet.

Henry Kissinger kézfogása Mao Ce-tunggal 1975-ben, a háttérben Gerald Ford amerikai elnök és lánya (forrás: U.S. National Archives & DVIDS)

Kissinger szerint a nagy nemzetközi konfliktusokat rendszerint két világrend közötti áthidalhatatlan szakadék okozza.

A szerző saját, az amerikai-kínai közeledésről szóló tapasztalatai alapján beszél arról: a nagyhatalmak közti háborúk elkerülésének és a nemzetközi együttműködés fejlesztésének fontos feltétele, hogy az állami vezetők készek legyenek megérteni az eltérő világrendeket – a könyv nem titkolt célja pedig ennek elősegítése.

Kissinger könyvében négyféle világrendet ír le: Európa, Amerika, Kelet-Ázsia és az iszlám világ külpolitikai felfogását.

Valószínűleg nem véletlen, hogy a felosztás nagyban hasonlít Samuel P. Huntington híres civilizációs elméletére, ám Kissinger következetései mások, mint ami A civilizációk összecsapásában olvasható.

Kína: hűbérúrból ex-gyarmat

Az ázsiai diplomáciafelfogást a könyv szerint alapvetően a hierarchia jellemzi, a szövetségi rendszerek általában egy nagyhatalom dominanciáját jelentették a kisebbek felett.

A történelem legősibb diplomáciai struktúrája a kínai császárságok hűbérrendszere,
ahol Kína, mint magától értetődően a világ közepe és az egyetlen civilizált birodalom magánál jóval gyengébb királyságokat tett alárendelt partnerévé, alapvetően békés eszközökkel, kihasználva hatalmas gazdasági és katonai fölényét. Kínát történelme nagy részében kevésbé fejlett, a kínaiak által barbárnak tartott népek vették körül, így ez a modell évezredekig jól működött.

A nyugati gyarmatbirodalmak ázsiai megjelenésével azonban a hagyományos felfogás fokozatosan összeomlott, és Kína belekényszerült az új, európai diplomáciai rendbe. A jelenlegi Kínát Kissinger posztgyarmati államként jellemzi, azaz Kína magát feltörekvő, dinamikus hatalomnak látja, és ki szeretné harcolni azt a megbecsülést, amit most nem kap meg.

Az európai államok világrendje Kissinger szerint a vesztfáliai békére vezethető vissza, és sikerességét az bizonyítja, hogy elemeit mára lényegében minden ország átvette (innen ered például az állandó diplomáciai képviseletek és a nemzetközi kongresszusok gyakorlata). Mivel az európai történelem nagyrészt kettőnél is több nagyhatalom vetélkedéséről szólt, az itteni világrend lényege a hatalmi egyensúly lett: a nagyhatalmak egymást alapvetően egyenrangú felekként kezelték, és arra törekedtek, hogy megakadályozzák egy-egy nagyhatalom egyeduralmát: amikor valaki túlzottan megerősödött (például a napóleoni Franciaország), mindenki más összefogott ellene.

A modern diplomáciai szülőföldjén azonban a 20. századra mégis csődöt mondott a korábbi felállás: a német egység miatt felborult a hatalmi egyensúly, és a szövetségi rendszerek elvesztették korábbi rugalmasságukat. Kissinger szerint ez vezetett a világháborúkhoz és Európa világpolitikai súlyának csökkenéséhez.

Wilsontól George W. Bushig

Az amerikai világrend az európaival párhuzamosan fejlődött ki, alapja a mai napig az „amerikai kivételesség” tana:

mivel az Egyesült Államok egy politikai projektként alakult, azaz egy demokratikus köztársaság kísérleteként, világpolitikai küldetése, hogy példát mutasson, vagy akár terjessze saját rendszerét „az egész emberiség érdekében”.

Az amerikai vezetők ezt a szerepet hosszú ideig úgy értelmezték, hogy az Államoknak amennyire csak lehet, felül kell emelkednie a nagyhatalmi vetélkedéseken, leszámítva saját érdekszférájának megszilárdítását. Ehhez képest éles váltást jelentett Theodore Roosevelt elnöksége (1901–1909), aki elsőként vezette az amerikai külpolitikát az európai típusú reálpolitika szerint; elnöksége alatt az Egyesült Államok először lépett fel igazán világhatalomként.

„Roosevelt meggyőződése szerint a világrendet végül is a nagyhatalmak egymással ellentétes ambícióinak összehangolásával kell kialakítani. Az emberi értékeket a liberális országok geopolitikai sikerével lehet a legjobban megvédeni, érvényesítve az érdekeiket, és állandóan figyelmeztetve az erejük hitelességére” – jellemzi Kissinger a roosevelti külpolitikát.

A későbbi amerikai külstratégia azonban nem Roosevelt, hanem a pár évvel később megválasztott Woodrow Wilson elveit követte Kissinger szerint. Míg Roosevelt az európai logika szerint hatalmi egyensúlyban gondolkodott, Wilson az amerikai értékek exportját tűzte ki célul, az általa vállalt beavatkozások célja az volt, hogy „biztonságos hellyé tegyék a világot a demokrácia számára”.

Wilson az első világháború alatt hangsúlyozta, hogy a rendezéskor biztosítani kell az európai népek önrendelkezését, és le kell bontani a német császári önkényuralmat – megágyazva ezzel a közelmúltbeli amerikai kormányok diktátorbuktató beavatkozásainak, sikeresebb (Balkán) és kevésbé sikeres (Irak, Afganisztán) demokrácia- és államépítő projektjeinek.

Wilson másik, kevésbé ellentmondásos öröksége a kollektív biztonság elve: olyan tartós szövetségé, amelyben a tagállamok kölcsönösen garantálják egymás területi integritását. A wilsoni Népszövetség ugyan kudarcot vallott, Kissinger szerint viszont hasonló szerepet tölt be manapság a NATO.

Iszlám határok nélkül

Kissingernek az iszlám világról szóló fejezete sokban hasonlít a korábban említett Huntington-féle felfogásra: Kissinger szerint a muszlim hatalmak kezdettől fogva egy folyamatos hódításként fogták fel a világpolitikát, amelynek végcélja az iszlám uralmának elterjesztése az egész világon, ezzel az egyetemes béke megteremtése. Értelemszerűen így az iszlám világon túli szereplőkkel (dar al-harb) lehet kötni pragmatikus egyezségeket, de ezek aligha lehetnek tartósak. „Az egymással versengő hatalmak erőegyensúlyán nem lehet békés világrendet kiépíteni; ez csak akkor jöhet létre, ha sikerül kialakítani és az egész világra kiterjeszteni egy egységes iszlám entitást” – írja Kissinger.

A szerző azért hozzáteszi, hogy a modern kori muszlim államok körében már nem egységesen jellemző ez a felfogás. A problémát az jelenti, hogy stabil, nyugati értelemben vett államok nem alakultak ki az iszlám világban, és önálló tényezőként lépnek fel az olyan – államoktól független és azokat sokszor megdönteni igyekvő – fundamentalista mozgalmak, mint a tálibok vagy az Iszlám Állam. Kissinger azt írja, az arab tavasz óta súlyosbodott a helyzet, és „ahogy ez a hatalmi űr előáll, a Közel-Kelet belemerül egy olyan – bár annál szélesebb körű – konfliktussorozatba, amilyen Európának a Vesztfália előtti vallásháborúi voltak”.

Kissinger sem számított a tálibok győzelmére

Érdemes megvizsgálni, hogy a könyv 2014-es megjelenése óta mennyire jöttek be Kissinger jóslatai, és az amerikai külpolitika mennyire követte az elképzeléseit. Az Afganisztánról szóló fejezetben például szkeptikusan írt az akkor már tervezett kivonulásról, de a totális tálib hatalomátvételt nem látta előre.

Ehelyett arra számított, hogy az amerikai kivonulást követően az afgán kormány hatóköre Kabulra és a környékére korlátozódik majd, az ország többi részén pedig különféle etnikai és vallási érdekcsoportok veszik át a hatalmat. Ennek a vége, írta, az lenne, hogy Afganisztánt a közeli nagyhatalmak, azaz Kína, Pakisztán, India és Oroszország között osztják fel.

Kissinger Afganisztán szerepével kapcsolatos megállapításai nem éppen megnyugtatók. „A háborúviselt Afganisztán lehet a próbája annak, hogyan lehet előállítani a regionális rendet egy olyan helyen, ahol a biztonsági érdekek és történelmi perspektívák ilyen szerteágazók” – írja.

„A 19. században például a főbb hatalmak garantálták a belga semlegességet – ez a garancia majdnem száz évig tartott. Van arra lehetőség, hogy megfelelő módosításokkal ugyanez Afganisztán esetében is működjön? Ha ezt a lehetőséget – vagy egy ehhez hasonlót – elvetjük, könnyen lehet, hogy Afganisztán fogja visszarántani a világot az örökös háborúskodásba.”

Új hidegháború

A szerző szerint az Egyesült Államoknak ugyan nem sikerült (és belátható időn belül nem is fog sikerülni) az egész világra kiterjeszteni saját világrendjét. Ennek ellenére, írja, „Amerika kivételes helyzetének meg kell maradnia” mint „a modern világ emberi szabadságvágya határozott szószólójának és az emberi értékek hirdetése alapvető geopolitikai tényezőjének”. Itt azonban nem harcos demokrácia-exportot képzel el, hanem azt, hogy az Egyesült Államok a hatalmi egyensúly megteremtésével őrizze meg a feszült térségek békéjét.

Az egyik legfontosabb ezek közül a Távol-Kelet. Kissinger arról ír: az amerikai-kínai konfliktus fő oka, hogy

Kína magát egy feltörekvő hatalomnak tartja, és úgy látja, az Egyesült Államok sokszor a megérdemelt felemelkedése ellen lép fel.

Ebben nagyon nem tévednek, hiszen, mint írja, több jelentős elemző úgy véli, hogy Amerika úgynevezett pivot policyja (Obama döntése arról, hogy az amerikai külpolitikának az ázsiai biztonsági célkitűzésekre kell koncentrálnia) „valamiféle előfutára egy lehetséges összeütközésnek, de legalábbis egyértelműen arra irányuló akciónak tekinti, hogy Kínát folyamatosan a másodhegedűs szerepében tartsa”.

Az Egyesült Államokban ezzel szemben úgy vélik, Kína (akárcsak a hidegháború korában a Szovjetunió) katonai és gazdasági dominanciára törekszik
az összes környező régióban, hogy később átvegye a vezető, nagyhatalmi szerepet az Egyesült Államoktól, és az egész világon egyeduralomra törjön.

Ennek ellenére, Kissinger leírása alapján Kína még távol áll a vezető hatalmi szereptől, mint írja: Kelet-Ázsiában napjainkra egy „majdnem” hatalmi egyensúly jött létre, ahol Kínát ellensúlyozzák az Egyesült Államok szövetségesei, például Japán és Korea, illetve az amerikai jelenlét. Hozzáteszi: míg a kínai közvélemény hajlamos az Egyesült Államokat hanyatló birodalomnak tekinteni, szerinte a kínai vezetés óvatosabb, amikor úgy véli, „az Egyesült Államoknak még mindig elegendő erőtartaléka maradt arra, hogy a belátható jövőben megőrizze jelentős világhatalmi vezetői szerepét”.

Kínával kapcsolatban Kissinger lényegében arra biztatja az amerikai vezetőket: törekedjenek partnerségre a Népköztársasággal, folyamatos tárgyalásokkal és közös szándéknyilatkozatokkal. Az Egyesült Államok számára a kelet-ázsiai térségben az erőegyensúly megteremtése kell, hogy legyen a fő cél. Hozzáteszi: itt nem elég a katonai erőegyensúlyra koncentrálni, mivel ez „még annál is merevebb helyzetet teremtene, mint amilyenek az I. világháború kitöréséhez vezettek”, és ez a felfogás „előbb-utóbb konfrontációhoz vezetne”.

Kissinger megállapításai a közelmúlt ismeretében szintén nem megnyugtatóak: a Trump, majd Biden-adminisztrációk alatt a kínai-amerikai diplomáciai kapcsolatok igencsak elhidegültek. Kína az eurázsiai térségben egyre jobban kiterjeszti gazdasági befolyását, komolyabb ellenállás nélkül. Ehelyett az Egyesült Államok Kína-politikájában egyre nagyobb szerepet kapnak a katonai megfontolások, és persze, Peking is fitogtatja katonai erejét a Dél-kínai-tenger és a Tajvan-szoros térségében.

Beforduló Európa

Kissinger hosszú fejezetet szentel végül Európa és különösen az EU jövőjének. Az EU, írja, furcsa, hibrid képződmény, ami valahol az állam és a konföderáció között mozog, alig hasonlít a korábban bemutatott vesztfáliai-típusú európai hatalmi struktúrákhoz. Bár tagjai nemzetállamok, mostanra Európa már sokkal jobban hasonlít a Német-Római Császársághoz, mint a 19. századi Európa hatalmi egyensúlyához. Az EU különlegessége, írja Kissinger, hogy

a tagországok állampolgárainak „időről időre el kell dönteniük: hajlandók-e legitimálni ezt az egész EU-t.”

Kissinger ezt még a Brexit előtt írta, de a brit népszavazás két évvel később jól megvilágította a jelenséget, ez esetben ugyanis a brit állampolgárok nem döntöttek az európai projekt folytatása mellett.

Kissinger azt írja: az EU rendkívül demokratikus működése miatt végérvényesen az uniós állampolgárokon múlik, hogy megvalósul-e a magasabb szintű integráció. Ezt nem nevezi alapvetően elhibázott gondolatnak a szorosabb unió szempontjából, hiszen mint írja, a korábbi nagy európai egyesítések (német, olasz) is népmozgalmakként valósultak meg, nem egy elit akaratából. A szorosabb európai integráció is hasonlóan valósulhat meg, ezt megtámogathatja egy összeurópai identitás, aminek kialakulását egyébként az uniós vezetők is szorgalmazzák.

A szerző szerint jelenleg azonban az Európai Uniót annyira feszítik a belső ellentétek (főként a tagállami gazdasági érdekek ütközése), hogy az Unió gyakorlatilag képtelen tevékenyen részt venni a külpolitikában, ilyen irányú törekvései rendre kudarcot vallanak. Kissinger szerint ma Európa egyfajta befelé forduló nagyhatalomhoz hasonlít, emiatt megvan a veszélye, hogy egyfajta „geopolitikai vákuumba sodródjon” (ez jelentheti az EU szétesését vagy erősödő befelé fordulását).

Ez esetben könnyen előfordulhat, hogy egész Európa valamelyik keleti nagyhatalom „toldalékává” válik, az Egyesült Államoknak ezért is érdeke, hogy amennyire lehet, támogassa az EU megmaradását, és Európa nagy részét a saját szövetségi rendszerében tartsa – Kissinger maga is az EU egyik lehetséges, sikerrel kecsegtető útjaként írja le az atlanti együttműködés folytatását.

Zubor Zalán