Ha szuperintelligens vagy, ne menj politikusnak!

Az alábbi könyv címében szereplő fogalom – szuperintelligens – könnyen megtévesztheti az olvasót. A szó hallatán legtöbben arra gondolhatnak: ez valamiféle felsőbbrendű képesség definíciója. A tömegkultúrában a szuper jelzővel leírt emberek hőstettekre predesztinált, jóformán bármire képes lények. Pedig korántsem ezt jelenti. S talán emiatt nem is a legszerencsésebb így hívni a dolgot. Helyesebb volna szuperérzékenységről beszélni. Mint ahogy  Jeanne Siaud-Facchin pszichológus jelen kötetét végigolvasva szinte biztosak lehetünk abban, hogy szuperintelligens gyerekből aligha lesz sikeres kortárs politikus. Hogy miért? Továbbolvasva kiderül, mi is az összefüggés. 

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Jeanne Siaud-Facchin (1957) francia pszichológus párizsi és marseille-i kórházakban dolgozott, jelenleg is praktizál. A szuperintelligencia elismert szakértője, első könyve a szuperintelligens gyermekek problémáival foglalkozott.

Mostani műve elején rögtön a címadó szuperintelligens szóval összefüggő tévhitekre kénytelen rácáfolni a szerző. „Ne tévesszük össze az intelligenciát a teljesítőképességgel! Ne keverjük össze a kompetenciákat a sikerességgel! Ne higgyük, hogy a veleszületett adottságokból magától értetődően intellektuális hatékonyság is következik! Ne vegyük egy kalap alá a mennyiségileg magasabb (vagyis a megszokottól eltérő), de a környezet elvárásaihoz idomuló intelligenciát a minőségileg eltérővel, amely működéséből kifolyólag egy sor szenvedés és kudarc kiváltó oka lehet.” – írja. Rámutatva: „…attól, mert valaki gyorsan fog fel, elemez, és jegyez meg dolgokat, még nem feltétlenül van veleszületett tudás a fejében!” S hozzáfűzve azt is: „…a hiperintelligencia és hiperszenzibilitás sebezhetővé, törékennyé teszi az embert!” Mivel „…az anyagi világ és az emberi kapcsolatok minden egyes alkotóelemét fájdalmas élességgel felfogni és észlelni állandósult érzelmi reakciókészséget is jelent, ami pedig diffúz szorongást okoz.” – véli a szerző.

Jeanne Siaud-Facchin: Túl tehetséges ahhoz, hogy boldog legyen? – A szuperintelligens felnőtt
2019, Park Könyvkiadó
344 oldal, 3950 Ft

A tehetséggel kapcsolatban van egy konvencionális társadalmi, gazdasági és politikai elvárás. Nem elég, ha valaki tehetséges – úgy kell annak lennie, ahogy az a környezetének megfelel. Ezért van, hogy a könyvben bemutatott személyiségtípus jóval kevésbé tud érvényesülni az iskolában, a munkahelyen és a közéletben.

Ezt a típust Siaud-Facchin így definiálja:  „A szuperintelligens ember nem buzgómócsing…” S a vezető szerep az életben többnyire  a buzgómócsingoké.  „A buzgómócsingnak tényleg magas intelligenciája van, csakhogy ez adaptív intelligencia. Olyan intelligenciafajta, amely sok embernek sajátja. Mennyiségileg tér el, nem minőségileg. A buzgómócsing intelligenciája mennyiségileg több, minőségileg azonban ugyanaz. Ráadásul ezt a fajta intelligenciát munka közben optimalizálni is tudja, így még kiválóbb teljesítményt képes nyújtani. Ezek az emberek teljesítenek könnyedén az iskolában, szakmájukban és még az emberi kapcsolataikban is, legalábbis a szó klasszikus értelmében. Ők a tanító néni kis kedvencei. Ők kaparintják meg az első helyeket, óvodától a szakmai karrierig.” – taglalja a dolgot.

Erről a típusról az olvasónak vajon ki ugrik be politikai dimenzióban? Nekem speciel a NER-külügyér, Szíjjártó Péter vagy a Gyurcsány Ferenc jobbkezeként karriert csinált Molnár Csaba. Mondhatni: a buzgómócsingok intelligenciája nem tudományos, szakmai vagy kulturális, hanem szociális intelligencia. Nem feltétlenül tehetségesebbek az átlagnál, viszont a beilleszkedésben, a nyüzsgésben, a helyezkedésben nagyon is intelligensek. Tudnak bánni az emberekkel, értik, hogy kell a főnök kedvében járni. Így aztán előbb-utóbb ők is főnökök lesznek.

Ők azok, akiknek nem derogált a főnök táskahordozójának lenni. Akiket, úgy tűnik, különösebben nem zavart előretörésükben, hogy strébernek, udvaroncnak vagy talpnyalónak nevezik őket. Akik zokszó nélkül végrehajtották a mások által nevetségesnek vagy megalázónak gondolt feladatokat. Akik az általuk bálványozott vezetőért, pártért vagy kormányért szinte akármit bevállaltak.

„Átlagos tehetséggel és átlag fölötti szorgalommal szinte bármi elérhető – ezt a konklúziót vonhatjuk le, ha végigtekintünk a frissen kinevezett külgazdasági és külügyminiszter meredeken emelkedő pályaívén. […] Az ifjú Szijjártó már ekkor kijelentette osztálytársainak: élete álma, hogy közelről ismerje Orbán Viktort és mellette dolgozzon. […] Azokat a kínos feladatokat, amelyeket már Répássy Róbert, Rogán Antal vagy Selmeczi Gabriella sem vállalt magára, ő örömmel és hatalmas lélekjelenléttel végezte el.”- olvasható Szíjjártó pályaképében. De Molnár Csaba is odaadóan hallgatja a főnököt a 2006-os limuzinvideó 2014-es fapados remake-jében.

Ez a buzgómócsing-típus nemcsak a politikában őshonos, illetve életképes. Ott van a közintézményekben, a nagyvállalatoknál, a legtöbb szakmában. S igen: az efféle sikeres pályafutáshoz az kell, hogy az ember görcsöt kössön az IQ-jára, az önbecsülésére, a papagájkommandó tagjaként rezzenéstelen arccal ismételgesse a legbornírtabb propagandafrázisokat, elviselje a főnök vicceit – még akkor is, ha a potentát az ő rovására viccelődik.

A szuperintelligensnek nevezett embertípus mindezt képtelen lenne végigcsinálni. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy őket ne érdekelné a politika. Nagyon is foglalkoztatja, de ez a típus azonban rendszerint csalódni szokott a világot jelentő deszkákon, s van, hogy a mélybe zuhan róluk.

Messze nem arról van tehát szó, hogy ne akarnának másokért tenni. Csak épp képtelenek beilleszkedni a külvilág, vagy akár azon belül a politika intézményes kereteibe. Ők azok, akik, ha belépnek egy pártba, ott gyorsan marginalizálódnak, partvonalra kerülnek. S előbb-utóbb vagy kilépnek vagy kizárják őket. S ugyanígy tengelyt akasztanak munkahelyi elöljárójukkal is.

„Beosztotti-felettesi, valamint autoriter személlyel való kapcsolatai gyakran konfliktusosak, és folyamatosan szakításhoz vezetnek. A tekintélyekkel szembeni bizalmatlansága és gyors tanulási képessége, amely igen hamar tanítómestere fölé emeli, a szuperintelligens embert szakmai életében autonómiára sarkallja. Arra, hogy „saját maga ura” legyen, és ne függjön senkitől, csak önmagától.” (180. o.)

Kétségtelen, hogy a szuperintelligens nem hívő típus, s korántsem csak a szó vallási értelmében „hitetlen”. Nem hajlandó alanyi jogon elfogadni semmiféle tekintélyt. Ha valami szerepre ő az ideális, az az örök kétkedő, a notórius belső ellenzéki. Aki a sajátjait éppúgy, sőt még jobban kritizálja, leleplezi, mint az „ellenséget”.

A szuperintelligenseknek „…mindig problémás a külső szabályok elfogadása, ugyanis mindig mindent jól körbe kell járnia és beszélnie kell róla, „igazából soha senkinek nem lehet hinni”, magyarázza gyakran.” (179. o.) A szuperintelligens lázadó típus. „Akár rebellisnek is hívhatnánk őket. Mindazzal a szimpátiával, dinamizmussal, ugyanakkor negatívumokkal és destrukcióval együtt, amit ez a fogalom felidéz. Ez a fajta személyiség semmivel nem ért egyet, mindent visszautasít.” Kritikai vénája „…annyira éles, hogy semmilyen más értelmezési vagy elemzési módszert nem tart lehetségesnek.” (150-151. o.)

Az ilyen embereket persze sehol, semmiféle pártban, hierarchikus szervezetben nem szeretik. Pont azért, mert ők folyton a gyenge pontokat keresik. S ha megtalálták, beleteszik a repedésbe a vésőt, s ráütnek a kalapáccsal. Igaz, ők legalább annyira vizslatják és „ütik” magukat is, mint másokat. Egy politikus nemigen szokott magába nézni, maga ellen beszélni. Nincs ideje a kétségekre. A szuperintelligenseknek viszont pont ez a specialitásuk.

„A szuperintelligens ember kíméletlenül elemzi magát, egyetlen kis gyengeség, egyetlen kis hiba sem kerüli el a figyelmét, tökéletesen tisztában van saját határaival.” (94-95. o.)

Ez a típus paradox módon egyszerre tudatos és féktelen. Fokozottabban ügyel az egészségére, de a hedonista tombolás sem idegen tőle. Legalábbis a kutatási eredmények ilyen irányba mutatnak.„Egy 17 000 emberen végzett, húsz éven át tartó kutatás összegzéseképpen azt állapították meg, hogy a szuperintelligens emberek között sokkal több vegetáriánus található.” – derül ki. (188. o.) Valamint: „A szuperintelligens emberek között kevesebb a dohányos…” (189. o.) Tehát e téren kockázatkerülőek.

Ugyanakkor a szuperintelligensek „…könnyebben költik a pénzüket léhaságokra.” (189. o.) S hogy mire? Például: „Fizetnek az élvezetért, amelyet szabályozni tudnak, és amiért cserébe senki nem vár el tőlük semmit. […] Ilyenkor az az egyetlen cél, hogy az illető érezze, hogy él. Hogy igazán él. Hogy felhőtlen és vad gyönyört érezhessen. Amelynek intenzitását nem terheli a gondolkodás és elemzés kódfejtő munkája.” (236. o.)

Ez a típus nemigen tudja elviselni párkapcsolataiban az egyhangúságot. „Akárhogyan is van, a szuperintelligens ember szerelmi életére az unalomtól való félelem nyomja rá a bélyegét.” (202. o.) S nem mellesleg a szuperintelligensek eleve nehezebben létesítenek sikeres párkapcsolatot. Közülük legjobban a nők szenvednek ettől. „A szuperintelligens nő gyakran él egyedül, mert kivételes intelligenciája a férfiaknál is jobban elszigeteli a többi embertől.” (238. o.)

Aligha véletlen, hogy a szuperintelligenciát időnként – tévesen – bipolaritásként diagnosztizálják. Kétségtelen, hogy a főáramú, átlagemberi mentalitás nehezen tudja elviselni őket. „…a szuperintelligens ember egyik pillanatban még nevet, a másikban már sír. Teljes eksztázisból a legmélyebb gyötrelembe fordul. Szimultán gondolkodásmódjának köszönhetően hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül megváltozik a hangulata.” (281. o.) S egyébként is gyakran minősítik őket személyiségzavarosnak, mivel időnként befelé néznek, önmagukba, s megszűnik a külvilág.

E típus viszonyát a főáramú külvilághoz, a többi emberhez a kölcsönös berzenkedéssel lehetne jellemezni.

Az átlagember jobb esetben csodabogárnak, rosszabb esetben gyanús őrültnek látja. Illetve semmiképpen sem olyannak, akivel szívesen barátkozna. A társadalom jelentős része óvatos távolságtartással viszonyul hozzá. S nemhogy elismerné a képességeit, inkább „gyogyósnak” véli, s lesajnáló ingerültséggel tekint rá.

„A szuperintelligens felnőttet sokszor tényleg idiótának gondolják a többiek. A gondolkodás- és beszédbeli ütemeltolódás, az, hogy mindig máshogyan szól bele a beszélgetésbe, a váratlan közbevetései… ezeket mind-mind könnyedén vehetik a butaság megnyilvánulási formáiként.” – véli Siaud-Facchin. (221. o.)

Ők pedig „cserébe” a hétköznapi életet, a „rendes” munkából, konvencionális családban élő polgárok világát elviselhetetlenül unalmasnak tartják. „Fárasztanak az emberek. Pedig én tényleg igyekszem. Beszélgetek velük, úgy csinálok, mintha érdekelne, mit mondanak, miket mesélnek. Még válaszolok is. Igyekszem szociális lényként viselkedni. Csakhogy ez nagy összpontosítást és sok energiát igényel.” – vall az egyikük a könyvben. (211. o.)

Persze a hívő típus, aki úgy véli: megtalálta az igazságot, boldogabb, mint a saját igazságát is megkérdőjelező lázadó „…nem véletlenül létezik a „boldogok a lelki szegények” kifejezés. Hogy a boldogsághoz tényleg kell egy kis butaság” – mondja az egyik egy szuperintelligens. (287. o.)

Ám valószínűleg a szuperintelligensek jelentős része nem akar „meggyógyulni”, ha ennek az az ára, hogy unalmasan normálissá kell válnia.

Bár nem szívesen látják a munkahelyek egy részében – félve attól hogy nem képes beilleszkedni – a szuperintelligens tud és akar is dolgozni, sőt. Van, hogy japán sztahanovistává válik, a karosi határára sodorva magát. „Néha az is megesik, hogy annyira belemerül egy feladatba, annyira csak és kizárólag arra összpontosít, hogy minden mást elfelejt. Elfelejti, hogy eltelt egy csomó idő, hogy más halaszthatatlan dolog is várja, hogy ott vannak körülötte a többiek, hogy más fontos teendői is vannak. Köztük fiziológiai szükségletek: éves, ivás, alvás. Ha egyszer belemerült a feladatba, a küldetésbe, semmi nem állíthatja meg.” (311-312. o.)

Ugyanakkor a szuperintelligens teljesítménye lelkialkatából fakadóan hullámzó. Kicsit az „őrült feltaláló” munkametódusa jellemző rá: hol kitalál valami nagyon jót, hol magára robbantja a labort. Egyvalamit biztosan nem lehet egy szuperintelligens mellett: unatkozni.

Papp László Tamás