Ha nem vigyázunk, a zsarnokság felfalja a szabadságot, az igazságot, és a jövőt

Timothy Snyder történészprofesszor legújabb könyve arra figyelmeztet, hogy a nyugati demokráciák könnyen a mai Oroszországhoz hasonló tekintélyelvű rezsimekké válhatnak, ha nem tesznek semmit a szabadság megőrzéséért. Snyder bemutatja Vlagymir Putyin hatalomrajutásának és kormányzásának módszereit, valamint azt, hogy dezinformációs propagandája miként rombolja az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok öröknek hitt demokratikus értékeit.

Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!

Timothy Snyder a Yale Egyetem történelemprofesszora, és számtalan könyv szerzője. Legújabb kötetében a putyini Oroszország kialakulását és módszereit vette sorra, majd ennek kapcsán részletesen foglalkozott Donald Trump amerikai elnök megválasztásának vitatott körülményeivel is.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Timothy Snyder: A szabadság felszámolása
XXI. Század Kiadó, 2019
432 oldal, 4490 Ft

A szerző a könyvet „Korunk hőseinek, az újságíróknak” ajánlja, mert ők a történelem krónikásai, akiknek tényszerű beszámolói feltárják mindazt, amit a politikai propaganda eltitkol vagy meghamisít. A kötet egyszerre történelmi áttekintés, társadalmi körkép, politológiai leírás, és filozófiai elmélkedés a mai Oroszország és USA működéséről, valamint a demokráciák előtt álló kihívásokról.

Snyder szerint nincs középút, csak végletek, és a könyv hat fejezetének címe mutatja az opciókat: egyéniség vagy totalitarizmus, hatalomváltás vagy csőd, integráció vagy birodalom, megújulás vagy örökkévalóság, tények vagy hazugságok, egyenlőség vagy oligarchia között kell választani.

A hat kérdés összefügg egymással az élet minden területén, és a politikusok felelőssége, hogy melyik útra viszik az országukat. Snyder szerint a mai vezetők két hibás felfogás szerint kormányoznak, amelyek egyaránt – de más okból – nélkülözik a szakpolitikai lépéseket, és egyik sem hoz fejlődést az országok számára, valamint hosszú távon egyik sem fenntartható.

A történész szerint az egyik felfogás “a szükségszerűség politikája”, amely szerint a történelem véget ért – ezért nem kell vele foglalkozni -, a jövő pedig a jelen automatikus meghosszabbítása lesz. Eszerint nem kell semmit tenni, mert a rossz múlt nem ismétli meg önmagát, és minden magától jó irányba megy: a piac elhozta a demokráciát, az pedig a jogokat és a jólétet, ami egyre nagyobb lesz. Ez a felfogás felmenti a politikusokat és a népet is a cselekvés alól, ami nagyon kényelmes mindannyiuknak. Ma főként az EU-s országokat és az Amerikai Egyesült Államokat jellemzi ez a hozzállás, bár utóbbi Trump irányítása alatt már kezd átcsúszni a másik, még ennél is rosszabb verzióba.

“Történjék bármi, az vagy a külvilág támadása az orosz ártatlanság ellen, vagy Oroszország jogos válasza az ilyen támadással szemben.”

A másik hibás felfogás Snyder elnevezésében “az örökkévalóság politikája”, és Vlagyimir Putyin tökélyre fejlesztette Oroszországban. Ennek az elméletnek lényege, hogy a történelem folyamatosan ismétli önmagát – ezért nincs mit tenni -, a nemzet pedig egy hős és egy ártatlan áldozat, amit folyamatosan támadnak a gonosz külső erők. Ez a felfogás szintén felmenti a politikusokat és a népet a cselekvés alól, hiszen a mindennapokat a fiktív ellenség elleni harc tölti ki a jövő jobbá tételére irányuló erőfeszítések helyett.

Snyder szerint Putyin egy fasiszta filozófus, Ivan Iljin műveiből vette át a gondolatot, miszerint Oroszország az egyedüli igaz és ártatlan az egész világon, amelyet emiatt neki kell(ene) irányítania, ezért bármit megengedhet magának saját népe és más országok ellen is.

“Oroszország nem követ el bűnt, azt csak Oroszországgal szemben lehet elkövetni.”

A hazugság ebben az ideológiában fontos szerepet játszik, hiszen el kell hitetni a lakossággal, hogy a nyugati hatalmak folyamatosan támadják az országot, és csak a korrupt és erőszakos rezsim képes ellenük védelmet nyújtani. Az állandósult háborús hangulatban azt is természetesnek kell beállítani, hogy a rezsim korrupt és erőszakos, mintha ez lenne a normális, és esély sem lenne jobbra.

Emellett azt is folyamatosan mondogatni kell, hogy a védekezés érdekében minden módszer legitim, és aki nem így gondolja, az hazaáruló. Az év minden napján, és a nap minden percében fenn kell tartani a látszatot, hogy az ország támadás alatt áll. A nép bizonytalanságának növelése érdekében a fenyegetést mindig valamilyen hatalmas külső erőként írják le, ami folyamatosan áskálódik az ország, és az azt jelképező, szentnek beállított vezető ellen, aki állandóan küzd, hogy megvédje a hazát.

“Ha a polgárokat bizonytalanságban lehet tartani rendszeres válságok előállításával, akkor érzelmeik uralhatók és irányíthatók.”

A fiktív ellenséget a propaganda mindig egy távoli, ködös dologként írja le, hogy még félelmetesebb legyen, és hihetővé váljon az ellene folytatott szüntelen harc. Oroszországot a propaganda szerint amerikaiak, nyugat-európaiak, zsidók, nácik, melegek, muszlimok támadják, de nem külön-külön, hanem a támadók egyszerre tartoznak az összes csoportba. Ez ugyan lehetetlen, hisz nem lehet valaki zsidó és muszlim, amerikai és nyugat-európai, vagy náci és zsidó egyszerre, de az orosz dezinformációnak épp az a taktikája, hogy ilyen nyilvánvaló képtelenségeket terjesszen.

Ez az oka annak is, hogy Ukrajna egyértelműen geopolitikai okokból végrehajtott lerohanását Putyin egy történelmi hazugsággal és az ukrán nép védelmével magyarázta, ugyanakkor le is tagadta, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.

“Nincs is háború, de a háború indokolt.”

A putyini dezinformációban az ukránok egyszerre voltak oroszok és oroszokat ölő fasiszták, de a propagandagépezet a maláj utasszállító lelövése után is csúcsra járt. Először letagadták a repülőgép lelövését, majd azt közölték, hogy az ukránok lőtték le, mert összetévesztették Putyin gépével, és amikor végül elismerték, hogy orosz rakéta lőtte le a maláj repülőt, akkor hozzátették, hogy egyébként az ukrán légiirányítók hibájából zuhant le, és különben is a CIA már előre teletömte hullákkal.

“Az orosz médiabeszámolók nemcsak újságírásként abszurdak, hanem szépirodalomként is.”

A Putyin-rezsim dezinformációs tevékenységét Vlagyiszlav Szurkov fejlesztette ki, akiről 2016-ban az Index írt részletes portrécikket. Szurkov módszere szerint annyi – lehetőleg minél bődületesebb – álhírrel kell elárasztani mindent, hogy már ne lehessen megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, és csak az elnök legyen az egyetlen biztos pont az állampolgárok számára. A hír- és történelemhamisító putyini propaganda eredményeképpen Oroszországban napjainkra Sztálin támogatottsága rekordot döntött: a lakosság 70 százaléka pozitív véleménnyel van a világ egyik legsötétebb diktátoráról, akinek tevékenysége többmillió ember halálát okozta.

“Az emberek megbíznak abban, ami igaznak hangzik, és ez a bizalom utat nyit a manipulációnak. Az egyik módszer szerint az embereket még intenzívebb felháborodásra késztetik azzal kapcsolatban, amitől már eleve félnek, vagy amit eleve utálnak.”

A putyini-szurkovi dezinformáció fontos része az is, hogy továbbfejlesztve Iljin gondolatát az ártatlan Oroszországról, a titokzatos ellenség elleni harcot az emberek zsigeri félelmeire hatva viszi testközelbe. Méghozzá szó szerint: a propagandában gyakran jelenik meg az az egyszerre rasszista és szexuális fenyegetés, hogy a szűzi Oroszországot és a fehér orosz nők millióit meg akarja erőszakolni egy hatalmas fekete pénisz, ami jelképezi a gonoszságot és a sötét bőrű – afrikai és arab származású – embereket is.

Ha pedig a propagandamédiából szünet nélkül megdöbbentő és félelmetes dolgok dőlnek, akkor az embereket a saját életük és a valódi, fontos hírek helyett ez a showműsor köti le. Mire az egyik képtelen állításon elgondolkodnának, már jön 10 másik még elképesztőbb, és a hírek egy idő után elvesztik eredeti szerepüket. Már nem beszámolók a tényekről, hanem csak egy előadás kellékei, amikkel a rezsim elfedi az ország valós történéseit és problémáit.

“Az orosz modellben az oknyomozó újságírást marginalizálni kell, hogy a híreket napi cirkusszá tehessék.”

Ebből következik a sajtószabadság felszámolása és a hírek központosítása, hogy a propaganda agymosása minél jobban működjön. Az emberek mindennapjait érintő témák, az ország gazdasági problémái, azok megoldása, és a jövőt érintő kérdések helyett az egész rendszer csak körbe-körbe forog: látszólag állandóan a fiktív ellenséggel küzd, ám eközben a vezető és haverjai a színfalak mögött óriási vagyont harácsolnak össze tisztességtelen módszerekkel.

Snyder szerint épp ez lesz majd a putyini Oroszország veszte, mert ez az örökkévalóság-politika nem kínál, de még csak nem is keres megoldást az ország gazdasági és társadalmi problémáira, így azok előbb-utóbb összeomlást okoznak. Ráadásul a rendszer jelenleg arra a narratívára épül, hogy Oroszország egyetlen és állandó vezetője Putyin, és bár ő nem fog örökké élni, nem jelölte ki utódját, és szó sincs arról, hogy ne indulna a választáson, amit egyébként is neki kedvezően csaltak el. Vagyis a propaganda szerint Oroszország most gyakorlatilag maga Putyin, és ez azt jelenti, hogy a rendszere vele együtt eltűnik majd. Az persze könnyen lehet, hogy a következő még rosszabb lesz.

Snyder szerint Putyin Oroszországa nem tudja megoldani a problémáit, ezért világuralmi törekvései érdekében egyet tehet: importálja azokat, hogy lehúzza a saját szintjére a nála jobban teljesítő országokat.

Ezért terjesztik az orosz dezinformációs propagandát az európai országokban, és ezért pénzelik az Európai Unió szélsőjobboldali pártjait, hiszen az EU szétesése nagyban segítené Putyin birodalmi álmait.

Oroszország másik nagy ellensége az Amerikai Egyesült Államok, a liberális demokrácia legnagyobb jelképe, amelynek káoszba taszítása óriási siker lenne Putyinnak. Snyder szerint ez motiválta a 2016-os amerikai elnökválasztásba való orosz beavatkozást, amelyet a “minden magától egyre jobb lesz” jelmondatú szükségszerűség-politikában hívő amerikaiak milliói nem vettek elég komolyan, mert tévhitük szerint nem történhet meg, hogy az ország sorsa rosszra forduljon, vagyis a demokrácia visszafejlődjön.

A korábban már Európában bejáratott orosz dezinformáció azonban működött Amerikában is, és ennek egyik oka Snyder szerint a téves szükségszerűség-elmélet volt. Mostanra ugyanis kiderült, hogy a demokrácia nem hoz automatikusan egyre nagyobb jólétet, ezért sokan magában a demokráciában csalódtak.

Március végén a Bloomberg egy grafikonon mutatta meg, hogy az elmúlt 30 évben drasztikusan megnőttek a vagyoni egyenlőtlenségek az USA-ban: 1946 és 1980 között szinte az összes amerikai jövedelme megduplázódott, a leggazdagabbaké viszont ennél kisebb mértékben növekedett; de 1980 és 2014 között az amerikaiak közel fele semmivel sem lett vagyonosabb, ám a legfelső 1 százalék óriási tempóban gyarapodott.

Bloomberg-grafikon

Rengeteg ember csalódott tehát a rendszerben, és ezeknek a kiábrándult tömegeknek kapóra jött Donald Trump, aki annyira különbözött a korábbi amerikai elnököktől, hogy benne látták életük jobbra fordulásának reményét. Trump “Make Amerika great again!” szlogenje a régi idők anyagi gyarapodását és a gazdagabb jövő ígéretét jelentette sokaknak, akik cserében nem bánták, ha közben megsérül a demokrácia néhány pillére, hiszen azok hasznát nem érezték a zsebükben. Elhitték, hogy a szabadság rossz.

Oroszország különböző módszerekkel – pl. álhírek terjesztésével, Hillary Clinton támadásával, Trump-barát nyilatkozatokkal – segítette Donald Trump kampányát, akinek több embere – köztük fia és veje – találkozókon vett részt orosz közvetítőkkel. Az tehát tény, hogy Oroszország bekavart az amerikai elnökválasztásba, de az is kétségtelen, hogy nem az oroszok, hanem az amerikaiak szavaztak Trumpra.

Snyder könyve eredetiben tavaly jelent meg Amerikában, amikor még folyamatban volt a 2016-os elnökválasztásba való orosz beavatkozás miatti vizsgálat. Ennek ellenére a szerző tényként állítja a kötetben, hogy Trump Putyin embere, és ők ketten összejátszottak, hogy Oroszország megszerezze az Amerika feletti hatalmat. Ez súlyos hiba egy történésztől, pláne az igazság fontosságát, és az álhírek demokráciaromboló hatását fejtegető könyvben. Úgy tűnik, hogy Snyder a Trump és Putyin kapcsolatát taglaló részeknél nem fogadta meg a saját tanácsát, miszerint nagyon fontos, hogy ne hagyjuk magunkat befolyásolni az előítéleteink által.

“Végső soron a szabadság azon múlik, képesek-e a polgárok megkülönböztetni az igazságot attól, amit hallani szeretnének.”

Robert Mueller különleges ügyész egyébként csak idén márciusban zárta le az oroszügyi nyomozást, a jelentését pedig néhány napja hozták nyilvánosságra. Mueller a közel két évig tartó vizsgálat során nem talált elégséges bizonyítékot arra, hogy Trump a szó büntetőjogi értelmében összejátszott volna az oroszokkal a 2016-os elnökválasztás megzavarására.

Timothy Snyder könyvét azonban így is érdemes elolvasnia mindazoknak, akik szeretnék megérteni a putyini Oroszország működését, a nyugati demokráciákra gyakorolt hatását, és az utóbbiak előtt álló kihívásokat.