Regénnyé plasztikázott szexrabszolgaság

Filmbe illő az Iszlám Állam által elrabolt lány története. De megregényesítve bulváros: szörnyű sorsát aligha valaki is tudja így elmesélni egy év után.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az egyes szám első személyében elbeszélő  Farída igazi neve alatt mesélte el életét 2015-ben egy német újságírónőnek, miután 2015 nyarától Németországba került menekültként. 18 éves koráig egy kis észak-iraki faluban lakott családjával, boldogan, tanulva, barátnőivel szórakozva. Igaz, határőr apja már 15 évesen megtanította a Kalasnyikov kezelésére. Bár az kissé gyanús, hogy utána önállóan gyakorolt, azaz lövöldözött a fegyverrel saját udvarukban – ez a puska nem ötven méterig szórja a golyókat, és a szomszédok se nagyon örülhettek Farída lőgyakorlatainak, akármennyire is hagyomány arra, hogy mindenkinek van fegyvere, s legyen bármilyen magas és erős a kőkerítés.

Farída Khalaf, C. Andrea Hoffmann: Az Iszlám Állam rabszolgája voltam – Farída szökése.

Budapest, Libri Könyvkiadó, 2016, 272 oldal, 3499 Ft

Családjának, tágabb közösségének azért is volt különleges helyzete, mert sem nem arabok (szunniták vagy síiták), sem nem keresztények, hanem egy ezeknél ősibb vallás hívei, jazidik (avagy jaziditák), akik Melek Táwúszt imádják. Az arab falvak által körülvéve ráadásul egy kurd nyelvjárást beszélnek. De szomszédaikkal viszonylagos békében éltek.

Hogy pontosan kik is ők, hogyan éltek a Szindzsár-hegységtől délre, azt maga Farída meséli el a könyv elején, és akármennyire is megrázó a története – már részben megismerhetjük azt, ha belenézünk a könyv rövid ismertetésébe a hátoldalon, vagy Farída és az életútinterjút készítő Andrea Hoffmann utószavába –, rögtön furcsának találunk valamit. Mert ugyan az (ön)életrajzok leiratakor bevett szokás, hogy az újságíró stilizálja, javítja a szöveget, olvasóbaráttá teszi, de egy ilyen élettörténet esetében az a gyanúnk támad, sok minden a szájába lett adva.

Akármennyire is intelligens Farída, aki otthon, s ma Németországban is matektanárnak tanul, aligha hihető, hogy az észak-iraki helyzetről, annak történelméről, a vallásokról ilyen pontos képet tud felrajzolni. Úgy, hogy nemhogy Nógrádi György „biztonságpolitikai szakértő” elbújhatna mellette, de a CIA vagy egy magyar vallástörténész is.

Hangsúlyozom, nem Farída története hiteltelen vagy hihetetlen, sőt. Faluját a környékbeli arabok ígéretük ellenére nem védték meg a közeledő Iszlám Állam harcosaitól, a kurd csapatok is visszavonultak. A dzsihadisták ultimátumot adtak: aki felveszik az iszlám hitet, élhet tovább, aki nem, meghal. Persze először mindenüktől megfosztották őket. A jazidik azonban igen vallásosak, nem hajlandók a konvertálásra. Apját és fivéreit elhurcolták, megölték, a nőket, lányokat elcipelték, és az ISIS szexrabszolgaságra kötelezte őket. Farídát is. Megerőszakolják, verik, éheztetik, adják-veszik a jazidi lányokat. Aki keményfejű és ellenáll, mint ő, gyakran megverik, embertelen körülmények között tartják fogva.

A regényszerűen elmesélt, párbeszédekkel tarkított (ön)életrajz kisebb csodával ér véget, sikerül megszöknie többedmagával. De a menekülttáborban természetesen még nem ér véget a megaláztatások sora: sajátjai is megvetik, mert egy jazidi lány tisztátlannak fog számítani, ha megerőszakolják, vagy ha a Koránt olvasták – még ha kényszer hatására is. Mert akkor inkább a halál…

Végül, mint írtuk, Németországba kerül, és itt talált újra egymásra a család túlélő része.

Így is, úgy is megdöbbentő olvasmány, még annak is, aki naprakész a közel-keleti kérdésekben, tudja, milyen kegyetlenkedések zajlanak az Iszlám Állam felségterületén. S hogy a környező államokban is milyen őrült törvények uralkodnak, és különösen, hogy a nőkkel mit tesznek. Az európai „sötét középkor” ehhez képest játszótérnek tűnt, ahol legfeljebb egy-két baleset történt meg.

Aki meg alig valamit is tud e szörnyűségekről, és azzal érvel, hogy ezek az emberek meneküljenek a gazdag arab államokba, az feltétlenül szembesülhet a valóság egy szeletével, ha elolvassa, mit jelent ma arrafelé a rabszolgaság, meg mit jelent nőnek lenni. És miért kell ezeket a menekülteket befogadni. Mert nem csak a megerőszakolás elől menekülnek, hanem a halál elől is.

Farída életeereje minden tiszteletet megérdemel. Fogolyként többször kísérelt meg öngyilkosságot, amiért csak újabb verést kapott, ráadásul epilepsziásként gyakran ájult el. Néha a betegsége volt a „szerencséje”, hogy nem erőszakolták meg újra.

A könyvvel egy probléma van, de az Andrea C. Hoffmann számlájára írható, még akkor is, ha némileg sikerült megmozgatnia a közvéleményt (a németet, a magyart aligha). Farída német lapoknak is adott interjút, de épp az egyikből, ami a Focus magazinban olvasható, tűnik ki, mennyire másképp beszélt, illetve jegyezték le szavait itt. Ebben az interjúban szinte csak tőmondatokban beszél, röviden, meg-megtorpanva. Itt érződik, mennyire traumatizálódott, mennyire fáj neki beszélni erről, és hogy mennyire nem lehet ez egy folyamatos „olvasmány”, egy újkori Kunta Kinte-történet.

Hogy az efféle háborús és egyéb traumákat mennyire nehéz úgy elmondani – pontosan, minden részletre emlékezve, egyenletesen –, az jól látszik más, hasonló könyvekből, melyekben nők beszélnek (lásd például Szvetlana Alekszijevics magyarul most megjelent könyvét, a Nők a tűzvonalban címűt, amely a Vörös Hadseregben a háború alatt szolgáló nők történeteit örökíti meg, vagy Polcz Alaine Nők a fronton című könyvét, amely szintén II. világháborús történeteket tár elénk. És ott van általában az oral history műfaja, amikor emberek mesélik el, milyen szörnyűségeket éltek át a háborúkban, a holokauszt során stb.

Ezeknek a visszaemlékezéseknek több jellemzője van: az egyik a fragmentáltság. Értjük mi, hogy Hoffmann „fogyaszthatóbbá” akarta tenni Farída történetét, önéletrajzi regénnyé formálta, ha már végül a lány hajlandó volt neki részletesen elmesélni életét. De általában – még ha csak egy-két év is telt el kálváriája után – nem jellemző a traumatizált személyekre, hogy mindenre ilyen pontosan emlékezzenek, szinte minden szereplőről világos, pontos jellemrajzot adjanak, és majd’ minden napra emlékezzenek.

Kivéve, ha – mint ő is – a verések, a megerőszakolások hatására eszméletüket vesztik, s ezért egy kisebb időszakot nem tudnak felidézni. Farída, avagy Hoffmann azonban egyszerre beszél belülről és kívülről is. Mintha az újságíró belebújt volna a jazidi lány bőrébe, de csak félig, és amit nem mondott el Farída, elmondja hát ő: egyszerre antropológus, politológus, szociológus és valamelyik szaklap térségbéli tudósítója is, aki ismer ott minden követ.

Ilyesmi tényleg csak a filmekben van, vagy az olyan regényekben, amikor a rendező vagy a regényíró mindentudó. A néző vagy az olvasó nem maradhat le semmiről, akkor sem, ha a szenvedő alanynak valójában fogalma sincs, mi történik vele, sőt, nem is emlékszik rá, de egy szemtanú elmesélte neki, mi történt, mi történhetett, és ezt teszi magáévá, holott közel sem biztos, hogy az a verzió igaz is.

Ahogyan sok rossz film és regény született a holokausztról, amelyek azonban széles körben hatottak, mégis, hitelesebbek az olyanok, amelyeket túlélők írtak – de megkínlódva az anyaggal, magukban azt sokáig érlelve, feldolgozva, különleges nyelvet találva hozzá (lásd Kertész Imre Sorstalanságát). A jó művek, és általában a nem művészi szándékkal készült visszaemlékezések fő jellemzője azonban a „szétesettség”, a már említett fragmentáltság.

Hogy az emlékező sok mindenre nem akar emlékezni, vagy nem tud, elfelejtette, összekeveri a dátumokat, és sokszor mondja: „nem tudom”, „nem emlékszem”. Vagy amiken sokszor „szórakoznak” a nemi erőszakot védők: hogy az áldozat mindig máshogy meséli el a történetet. (Pedig a bíróságnak pont az a gyanús, ha mindig, szó szerint ugyanazt hallja – ekkor vélelmezhetik, hogy betanult a sztori.)

Farída története azonban nem gyanús, én elhiszem, sőt. De az újságírónő kihagyhatott volna belőle pár tájképet, elképzelt párbeszédeket, alighanem általa odabiggyesztett elemzéseket.

Mert Farída története ezek nélkül is igaz és megrázó lenne.

Szerbhorváth György

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Adj 1%-ot az Átlátszónak, hogy megtudd, mire megy el az adód 99%-a!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.