Bradfordi stadiontűz: ötvenhat áldozat félremagyarázott tragédiája

Gyakorlatilag nincs olyan eleme a harmincegy évvel ezelőtti, 56 ember halálát okozó angliai stadiontűzről a közvéleményben élő képnek, amely megfelelne a valóságnak – derült ki egy tavaly megjelent könyvből. A bradfordi katasztrófa egyik túlélője, Martin Fletcher tizenöt évet tett a csodával határos módon megmenekült életéből arra, hogy kiderítse, mi is történhetett. A Fifty-six – The Story of the Bradford Fire egy túlélő kísérlete arra, hogy feldolgozza a feldolgozhatatlant és egyben nagyszerű oknyomozói teljesítmény is.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Martin Fletcher: Fifty-six – The Story of the Bradford Fire
Bloomsbury Sport, 2015, 256 oldal

Sokan csodálják a legeladhatóbb futballbajnokság, az angol Premier League csapatait, sztárjait és multimilliárdos tulajdonosait. Azt már kevesebben szokták felidézni, hogy a Thatcher-korszakban megvetett, prolinak tartott szórakozás volt az angol foci – és hogy ennek a megváltozásához kétszáz ember halála kellett.

Történt ugyanis a 80-as évek második felében három olyan eset, amely drasztikusan változtatta meg a futball körüli hangulatot, és nem is feltétlenül csak Angliában. Nemcsak a szurkolók ismerik még nálunk is a 85-ös brüsszeli Heysel-tragédiát, ahol harminckilencen vesztették életüket és a 89-es Hillsbrough-kataszrófát, amely kilencvenhat áldozatot követelt. A harmadik tragikus eseményt azonban nemcsak hogy kevesen tudnák felidézni, hanem még az angol közvéleményben is elhallgatott és félreértelmezett eseménynek számít.

Ünnepelni mentek

1985. május 11-én a Leeds közelében található Bradford csapata ünnepelte a Lincoln elleni meccsen azt, hogy a harmadosztályból feljutott. A kezdés előtt tizenegyezer ember örült a bajnoki címet szerző csapatnak, negyven perccel később azonban lángok csaptak fel a fedett falelátó egyik széksorában, és a szerkezet négy perccel később már lángolt. Nem sokkal később pedig lángra kapott a tető is, és az egész lelátó leégett.

A nézők többsége a pálya felé menekült, illetve az épület hátsó részén próbált kijutni. A pályán elterjedt első hírek szerint a rendőröknek és a tűzoltóknak mindenkit sikerült kimenekíteniük, azonban hamarosan kiderült, hogy vannak halálos áldozatok. A romok alatt, valamint később a kórházakban összesen ötvenhatan lelték halálukat és legalább 265-en sérültek meg. A bradfordi stadiontűz abban a pillanatban Anglia addig legnagyobb futballkatasztrófája volt.

Az esetet egy gyorsan lefolytatott vizsgálat volt hivatott feltárni Sir Oliver Popplewell vezetésével: arra jutottak, hogy egy cigaretta vagy egy gyufa boríthatta lángba a lelátót. A tragédia után ajánlásokat fogalmaztak meg a stadionok biztonságával kapcsolatban, így például betiltották a falelátók építését. A stadiontűz után senkit nem vontak felelősségre, a vizsgálat során kifejezetten elhangzott, hogy az okok feltárása és nem a bűnösök megkeresése a cél.

Hillsborough-t is túlélte

Azon a tragikus meccsen ott volt a tizenkét éves Martin Fletcher is, aki öccsével, édesapjával, nagybátyjával és nagyapjával ment ki a stadionba – és csak egyedül tért haza. Anglia modernkori történetében nincs példa arra, hogy valaki négy családtagját veszítette volna el egyetlen katasztrófában. Fletcher a csodával határos módon túlélte a tűzvészt, majd négy évvel később, a Nottingham szurkolójaként, 1989. április 15-én elment Sheffieldbe, ahol kedvenc csapata játszott kupaelődöntőt a Liverpoollal.

A túl sok néző, az impotens rendőri fellépés és egy átszakadt kapu kilencvenhat ember halálát okozta, ez lett a Hillsborough-katasztrófa. Fletcherre tekinthetünk ebben az esetben is túlélőként, noha a szerencsétlenség nem abban a szektorban történt, amelyikben ő volt. Viszont ebben az esetben is a pályára menekült, ahol a szeme láttára halt meg egy hozzá hasonló tinédzser.

A Fifty-six mellbevágó olvasmány, mert Fletcher egyszerre írt önéletrajzi visszaemlékezést és végzett oknyomozást. Így kiderül, hogyan ismerkedtek meg a szülei, hogyan kezdte az apja őt és az öccsét Bradford-meccsekre vinni. Felidézi azt is, hogy egyszer az édesanyja is velük ment a Bradford City máig Valley Parade-nek hívott pályájára, és látva az elaggott, 1903 óta használt és 1911-re kialakult stadiont, maga is megrémült az állapotától. És részletesen leírja annak a napnak a történéseit, amelyen négy családtagját veszítette el.

Fa, szemét, nehézkes közlekedés, bezárt ajtók

Fletcher egyrészt azért menekült meg, mert az apja felszólítására leszakadt a családtól, amikor a tömeg elkezdte elhagyni a tüzet kapott lelátót, másrészt felidézte azt, amit egy iskolai órán hallott, hogyan kell nyugodtnak maradni egy hasonló helyzetben. Az akkor tizenkét éves fiú egyébként az elsők között vette észre a füstöt a tribünön, amin kezdetben még a közelben ülők is poénkodtak.

A régi lelátóval csak az egyik nagy baj volt az, hogy fából készült: a széksorok és az alatta húzódó domboldal közé szemét gyűlt fel, amit nem takarítottak rendesen; a tribün különböző kategóriájú részei között magas, nehezen átjárható falak húzódtak; és az egész mögött egy szűk folyosó jelentette a kijáratot az épületből, amin kevés ajtó volt. Amikor a lángok gyorsan terjedni kezdtek, a nézők jelentős része percekre egy szűk folyosón rekedt – ugyanis az innen az utcára vezető kapuk zárva voltak, mert a gyakorlat az volt, hogy a szünetig bezárják azokat, hogy a jegy nélkül érkezők ne lóghassanak be.

Martin Fletcher elszakadt a családtagjaitól, aztán ahogy a lelátó teteje lángot kapott, elképesztő gyorsasággal égett és a füst éjszakai sötétségbe borított, miközben a zsúfolt folyosó egy pillanat alatt kiürült. A tizenkét éves fiú, közel öntudatlan és halál közeli állapotban átverekedte magát a tűzben álló tribünt tagoló falakon, miközben a kabátja és a feje égett, hogy drukkertársai az utolsó pillanatban a pályára húzzák. A könyv kétségkívül legnyomasztóbb lapjai azok, amelyeken Fletcher egészen plasztikusan írja le ezeket a döbbenetes pillanatokat.

A fiút kórházba vitték, és abban a hitben volt, hogy a kijáraton keresztül apja és a többiek távozni tudtak. Martin és az otthon maradottak egy ideig reménykedtek, hogy a többi családtag is megkerül, de két nappal a tűz után édesanyja beazonosította az áldozatokat.

Egy kérdéssel indult

A fiú és anyja feldolgozták a traumát; Susan Fletcher az addigi legnagyobb angliai kártérítési perben az áldozatoknak és hozzátartozóiknak – összesen 154 károsultnak – 20 millió font kártérítést harcolt ki. Martin Fletcher pénzügyeket tanult, úgy tűnt, sínen az élete, majd 2000-ben, hosszú idő után újra, elment a Bradford egy meccsére. Egy barátja, akivel soha nem beszélt a tűzről, feltette neki azt a provokatív kérdést, hogy elégedett-e a hivatalos magyarázattal, miszerint egy eldobott cigaretta okozta a tragédiát.

Fletcher először ingerülten válaszolt, aztán rádöbbent arra, hogy soha senki nem kérdőjelezte meg a gyorsan lefolytatott vizsgálat megállapításait. Innentől újságarchívumok, levéltárak szippantották be a túlélőt – és ennek a kutakodásnak lett az eredménye a tavaly megjelent könyv.

A szerző először arra mutat rá, hogy a korabeli szabályozási környezet, de még inkább a meglévő jogszabályok be nem tartatása is hozzájárult a tragédiához. A parlament ugyanis már évek óta mulasztásban volt azon a téren, hogy megalkossa a stadionbiztonsági szabályokat. Fletcher sem ezen a ponton, sem a következtetéseit tekintve nem rejtette véka alá politikai-világnézeti meggyőződését, és egyértelműen a szerinte a magántőkének kedvező szabályozatlanságot pártoló Thatcher-kormányokat és a konzervatív politikusokat tette felelőssé a bradfordi és a 80-as évek hasonló katasztrófáiért.

Csak pech volt a kilenc tűzeset?

A könyv részletesen cáfolta azt is, hogy a bradfordi stadion használója és a hatóságok mindent megtettek volna a létesítmény biztonságáért. Ugyanis a futballklub nem tett eleget annak, hogy a falelátó alatt felgyülemlett hulladékot eltakarítsa, a helyi hatóságok pedig ezt nem kényszerítették ki. Kiderült az is, hogy nem igaz az a mai napig hangoztatott állítás sem, hogy a tragédia másnapján bontották volna a leégett lelátót, és indult volna az új létesítése. Ugyanis a klubnak a tervei megvoltak erre, de a pénz messze nem volt meg a beruházásra, sőt, inkább égető pénzügyi gondokkal küzdött.

Az angol közvéleményt azonban leginkább azzal sokkolta Fletcher, hogy részletesen utánanézett a Bradford City akkori tulajdonosa, Stafford Heginbotham előéletének. A vállalkozóról kiderült, hogy a stadiontűz előtt összesen kilenc közvetlen vagy közvetett üzleti érdekeltségénél volt tűzeset a 60-as és a 70-es években. Heginbothamnek eleve megvolt az a híre Bradfordban, hogy a vállalkozásai ingatlanjai visszatérően kapnak lángra.

A szerző összeszámolta, hogy a klubtulaj a stadionkatasztrófa előtt a jelenlegi árszínvonalon körülbelül 10 millió font (több mint 4 milliárd forint) kártérítést vett fel a biztosítóktól, de ha ehhez hozzávesszük azt a summát, amihez a 85-ös tűz után jutott, akkor már 27 millió fontnál járunk (10,9 milliárd forint). Fletcher nem állítja a könyvében, hogy Heginbotham szándékosan, a biztosítási pénz reményében tüzet okozott volna bármelyik esetben is, csak megfordítva a néhai tulaj kijelentését – „csak peches voltam” – felteszi a kérdést: „Lehet valaki annyira peches ember, mint Stafford Heginbotham?”

Magyarázat bizonyíték nélkül

A szerző a tűz kitörése alatt történteket is részletesen végigvette. Így pontos magyarázatot próbált arra találni, hogy a leégett lelátó egyes kijáratai miért voltak – a szokásoknak megfelelően a félidei szünetig – zárva, míg más kijáratokat nyitva hagytak. Nem talált. Fletcher arra sem talált racionális magyarázatot, hogy a rendőrség műveleti központja (amely nem a stadionban volt felállítva), miért reagált több perces késéssel azokra a jelzésekre, amelyek nem sokkal a lelátói füst első megjelenése után érkeztek be a helyszínen lévő rendőröktől.

Nem maradhatott ki természetesen a tűz okának keresése sem. Ez egészen Fletcher művének a megjelenéséig egyértelmű volt: egy eldobott cigarettacsikk okozta a tüzet, amely a lelátó alá esve fellobbantotta az ott lévő szemetet, az pedig nem sokkal később a faszerkezetet. (De még a közelmúltban is lehetett olyan magyarázatot olvasni, hogy egy nézőtéri rakéta lobbantotta fel a lángokat.) A túlélő-író azonban vette a fáradtságot, és elolvasta a tragédia okait kivizsgáló Popplewell-vizsgálat több ezer oldalát, hogy beazonosítsa, hol és mikor ütött ki a tűz.

Fletcher arra jutott, hogy egyetlen vallomásból sem derült ki egyértelműen, hogy mikor és hol keletkeztek a lángok, a megkérdezettek ugyanis egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek, így a jelentés is csak legnagyobb valószínűségként jelölhette meg a cigarettacsikket kiváltó okként.

Az ember, akire ráfogták

Fletcher visszatérő állítása, amit a vizsgálatban meghallgatottak közül is többen említettek, hogy a lelátón a tűz láthatóvá válása előtt erős égettműanyag-szag terjengett. Arra azonban nem utalgatott, nem találgatott, hogy mi okozhatta ezt a szagot. Egyértelműnek tűnik, hogy a vizsgálat során nem voltak hajlandóak ennek a részletnek jobban utánajárni.

A könyv fogadtatásáról még lesz szó, itt azonban meg kell említeni, hogy a megjelenés után nem sokkal a BBC dokumentumfilmjében egy visszavonult rendőrtiszt, Raymond Falconer megnevezte azt a személyt, aki úgy vallott, hogy a meccs során eldobott egy cigarettát a lelátón és azt nem tudta eloltani, hanem a csikk a faszerkezet alá esett és így akaratlanul tüzet okozott.

Falconer egy Eric Bennett nevű, az 50-es években Ausztráliába települt, de a meccs idején rokonlátogatáson részt vett férfit nevezett meg – apró szépséghiba, hogy Bennett a 2000-es évek elején meghalt. Azonban unokaöccse, aki szintén kint volt a végzetes meccsen, cáfolta a rendőr szavait, mondván Bennett valóban dohányzott a stadionban aznap, de nem dobott el csikket, nem indította el a tűzvészt és legfőképp nem vallott így a vizsgálatban. Amit egyébként Fletcher – még a BBC-s film előtt – maga is megállapított a könyvében.

A Fifty-six megállapításai sokkolóak, akkor is, ha Martin Fletcher óvakodott attól, hogy sejtéseit, felismeréseit kész tényként állítsa be. Nem mondta ki, hogy szándékosság vezethetett ötvenhat ember halálához, de világossá tette, hogy az eddigi magyarázatok nem elegendőek. Fletcher nem titkolta, a valódi célja az, hogy a harminc évvel azelőtti, rövid vizsgálatot újranyissák és tisztázzák a homályos részleteket.

Nem mindenki örült

Martin Fletcher könyve az érthető és indokolt elismerés mellett heves kritikát is kiváltott. Az egykori vizsgálatot vezető Sir Oliver Popplewell bizarrnak nevezte a felvetést, hogy szándékosság okozta a bradfordi tüzet. Majd nem sokkal később pontosított, és szükségesnek mondta, hogy a rendőrség vizsgálja a Stafford Heginbothamhez kötődő tűzeseteket.

(Popplewell bíró még 2011-ben nagy felháborodást váltott ki azon kijelentésével, miszerint a 89-ben a Hillsborough katasztrófában történtek újravizsgálását követelő liverpooli hozzátartozóknak is inkább úgy kellene viselkedniük, mint a tragédiát méltósággal és nyugalommal viselő bradfordiak tették.)

A kényes összefüggésbe hozott klubtulaj családja is felháborodott az események ilyen tálalásán. Egyik fia, Simon Heginbotham szerint „ördögi” dolog volt harminc évvel a tűz és húsz esztendővel apja halála az egykori tűzeseteket a stadiontragédiával kapcsolatba hozni. Azt is megjegyezte, a 70-80-as években annyiszor járt szerencsétlenül apja, hogy minden bradfordi ipari tűznél Stafford Heginbothamre tippeltek a helyiek.

Sok túlélő vagy hozzátartozó számára sem volt egyértelműen pozitív Fletcher könyve, mert a megnyugvást keresők vagy találók számára felszaggatta a régi sebeket, éppen egy kényes időpontban.

Akár tévedett Martin Fletcher, akár jó irányba indult el, a műve nagyszerű ösztönzés arra, hogy ne fogadjunk el megkerülhetetlennek gondolt magyarázatokat csupán azért, mert ezerszer elhangzottak már. A példa azt is mutatja, hogy ahhoz, hogy ne ostoba összeesküvés-elméleteket eszkábáljunk össze, elég sok munkára van szükség.

Csepregi Botond

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.