Black Like Me – Feketének álcázta magát a fehér író Amerikában

Rendhagyó írást olvashat a rasszizmusról, ha valaki a Black like me c. könyvet a kezébe veszi. Szokatlanságát a szerző nézőpontja adja: John Howard Griffin fehér amerikai íróként egy nap úgy dönt, feketének álcázza magát, és az amerikai délre utazik azért, hogy megértse, és hitelesen elmondhassa azt, hogy milyen az amerikai feketéknek állandó kirekesztettségben és megkülönböztetésben élni.

„If a white man became a Negro in the Deep South, what adjustments would he have to make? What is it like to experience discrimination based on skin color, something over which one has no control?”

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

1959 novemberét írunk – Rosa Parks 1955-ben tagadja meg az alabamai Montgomeryben, hogy átadja a helyét egy fehér utasnak a buszon, ami katalizátorként hatott az akkor éppen bontakozó, Martin Luther King Jr. vezette, erőszakmentességet hirdető, amerikai fekete polgárjogi mozgalomra.

A feketék jogilag és gyakorlatilag is másodrangú emberként élnek Amerikában, de leginkább az amerikai délen. Deep South – eredetileg azokat a déli államokat nevezték így, ahol a legnagyobb rabszolgatartó gazdaságok voltak korábban, és amelyek az amerikai polgárháború idején Konföderációs Államokként elszakadtak, és harcba szálltak a rabszolgatartás eltörlése ellen az Abraham Lincoln vezette északi államokkal.

Az 1800-as évek végétől 1964-ig ezek a déli államok helyi törvényekkel és szabályokkal (Jim Crow törvények, amelyek az „elkülönítettek, de egyenlők”/”separate but equal” elven alapultak) fokozatosan szegregálták a feketéket, azaz korlátozták egyenlő hozzáférésüket az oktatáshoz, a munkához, a lakhatáshoz, a szavazáshoz, és olyan hétköznapi tevékenységekhez is, mint az utazás, a bolt, az étterem vagy a nyilvános WC használata.

A faji alapú megkülönböztetés története szempontjából Amerikában, ebben az időszakban, a déli államok elnyomó politikája drasztikusabb és éppen ezért hangsúlyosabb az északi államok feketéket megkülönböztető gyakorlatához képest. Ebből indult ki Griffin is, amikor a déli államokat vette célba a kutatásához.

„Do you suppose they’ll treat me as John Howard Griffin, regardless of my own color – or will they treat me as some nameless Negro, even though I’m still the same man?” I asked. „You are not serious,” one of them said. They are not going to ask you any question. As soon as they see you, you’ll be a Negro and that’s all they’ll ever want to know about you.”

Utazása megkezdése előtt Griffin dilemmája az volt, hogy valóban elég csak a sötét bőrszín ahhoz, hogy automatikusan a társadalom egy olyan csoportjába, azaz a létezésnek egy olyan kategóriájába soroljanak valakit, ami megfosztja minden alapvető emberi jogtól és megalázza az emberi mivoltában. Két FBI ügynök, akiket előzetesen beavatott a kísérletébe, megdöbbentő őszinteséggel és egyszerűséggel reagáltak a felvetésére – ha valaki fekete (korabeli szóhasználattal élve: néger), akkor ez a legtöbb, amit tudni akarnak róla a fehérek.

Ahogy naplójából kiderül, kísérlete bizonyosságul szolgált minderre: A felismerés, hogy milyen mértékű pszichés és fizikai megterhelést jelent konstans negatív megkülönböztetésben élni, Griffin számára drámai hatású volt. De ugyanennyire elszomorította az is, hogy mindez észrevétlenül mennyire megmérgezi a felsőbbrendűségét alapvetésnek tekintő fehér embert is.

Griffin a tapasztalatai során arra jut, hogy a feketék alapvető jogainak elismerése mellett az egymásról való tudás és ismeretek elsajátítása lehet az eszköze az automatikusan, szinte már az ösztönök szintjén beépült gyűlölet és bizalmatlanság megszűntetésének. Ezért a kísérlet befejeztével aktívan részt vett a fekete polgárjogi mozgalom további alakításában – előadásokat tartott, és folyamatosan írt a társadalmi egyenlőség, valamint a feketék és fehérek együttélése témákban.

“The blind can only see the heart and intelligence of a man, and nothing in these things indicates in the slightest whether a man is white or black.”

De ki volt Griffin, és honnan jött az elszántsága, hogy a korszakot meghaladva ilyen határozottan kiálljon fehérként a feketék egyenjogúsága mellett? Milyen meggyőződés vagy tapasztalat vezette őt, hogy ehhez a szokatlan eszközhöz nyúljon azért, hogy bebizonyítsa, és felhívja a figyelmet arra, hogy a feketékkel embertelenül bánnak a fehérek az amerikai délen?

Életrajzából úgy tűnik, hogy érzékenységét eredendően a családjából hozta. Édesanyja zongoraművész volt, édesapja énekléssel és rádiózással foglalkozott. Griffin középiskolai és egyetemi tanulmányait főként Franciaországban folytatta, ahol családi indíttatásból zenét és irodalmat tanult, majd orvosi tanulmányokat is folytatott. 19 évesen medikusként csatlakozott a földalatti Francia Ellenálláshoz, ahol ausztriai zsidó gyerekek Angliába menekítésében segédkezett.

A második világháború idején, az Amerikai Légierő kötelékében teljesített szolgálatot, 39 hónapig a dél-csendes-óceáni szigeteken, ahol idejét arra is fordította, hogy tanulmányozza a Salamon-szigetek kultúráját. A háború végén, egy bombarobbanás következtében megvakult. Ezután hazaköltözött a texasi Mansfieldbe, áttért a katolikus hitre, családot alapított, és írni kezdett – főleg a társadalmi egyenlőség kérdésében publikált, vaksága megéléséről is ezzel kapcsolatban írt. Váratlanul, tizenegy évvel a balesete után, nem tudni miért és hogyan, visszanyerte a látását.

A második világháború következtében az egész világ szembesülhetett azzal, hogy a kirekesztő gondolkodás, az embertelen bánásmód, és mindezek mellett a közöny és a be nem avatkozás emberek millióinak a szenvedését és halálát okozhatja, és végeredményben eltűnteti magát az embert – az agresszort, az áldozatot és a közönyöst is. Ez, az élete alakulását befolyásoló személyes élményei és élettapasztalatai mellett, valószínűleg hatással volt az érzékenységére és világlátására.

„The transformation was total and shocking.”

Kísérletébe az amerikai délen, két évvel a látása visszanyerése után vágott bele. Alapvető elhatározása az volt, hogy a bőre színén kívül nem változtat meg magán semmit, a saját nevén, ugyanazzal a foglalkozással (író), ugyanolyan választékosan beszélve, ugyanazokban a ruhákban utazik majd, mint fehérként.

Nem volt sok ideje a fizikai felkészülésre. Bőrét olyan speciális orvosi eljárással sötétíttette be, amit elsősorban a pigment hiányos emberek kezelésére fejlesztettek ki, és egyébként a mai napig is alkalmaznak. Ehhez az orvos által javasolt minimum időt sem tudta azonban megvárni, ezért felgyorsítva esett át a kezelésen.

A testi átalakulás végül tökéletesre sikerült, azaz a jobb ruha és a műveltség a fehéreknek nem számított, a feketékkel kapcsolatos előítéleteiket és sztereotípiáikat nem törölte el, és azokhoz mérten bántak Griffinnel. A feketék pedig úgy tekintettek rá, mint aki egy közülük, még ha az átlagoshoz képest szokatlanul tanultabbnak is látszott az amerikai délen. Tehát senki nem fogott gyanút, elég volt annyi, hogy a bőre sötét, ez minden szükséges információt tartalmazott.

A lelki azonosulás azonban nehezen ment. Itt jött elő az egyébként elmondhatatlan élmény, aminek megértésért végül is Griffin az egész kísérletet meg akarta csinálni. A kezdeti sokk után idővel azonban érzelmileg olyannyira azonosult a bőrszíne társadalmi jelentésével, hogy még évekkel később sem tudta túltenni magát a rasszista tekintetek és a gyűlöletbeszéd okozta érzelmi megrázkódtatáson, bár intellektuálisan már korábban sikerült felülemelkednie az útja során tapasztalt negatív interakciókon.

Hat hetet töltött el feketeként New Orleansból indulva, Louisiana, Missisipi, Alabama és Gerogia államokban. Az útja során busszal és stoppal közlekedett, a meglátogatott városokban szállást, éttermet és munkát keresett, és mindig kereste az alkalmat, hogy fehérekkel is beszélgessen, azért, hogy lássa, a saját bőrén érezze a reakcióikat.

Tapasztalatai egyrészt felvázolják a feketék és fehérek közti kommunikáció korabeli íratlan szabályait és dinamikáját. Másrészt az előítéletesség és a rasszizmus minden formáját bizonyítják, és leírást adnak arról is, mi játszódik le az előítéletek elszenvedőiben, az áldozatokká tett emberekben.

De nem bírja sokáig az állandó megalázottságot és kiszolgáltatottságot.  Kicsivel több, mint egy hónap után, elsősorban az érzelmi megterheltség miatt van szüksége arra, hogy abbahagyja ezt a szerepjátékot. A visszaalakulás, bőrének kivilágosítása fokozatosan történik, ami újabb, meglepő tapasztalatokat eredményezett a rasszizmus és az emberi természet működésével kapcsolatban.

„The Negro. The South. These are details. The real story is the universal one of men who destroys the souls and bodies of other men (and in the process destroy themselves) for reasons neither really understands.”

Griffin tevékenysége és az elkészült könyv az oknyomozó újságírás kiváló példája. Bár előzetesen nem volt részletes terve arra vonatkozóan, hogy pontosan mit fog csinálni feketeként az amerikai délen, talán pont ennek köszönhetően látott mégis olyan sokat.

Az átalakulását megelőző napoktól kezdve végig jegyzetelt, naplót vezetett. Ez jelent meg először a Sepia c. amerikai lapban, Don Rutledge róla készült fotóival kiegészítve, majd később, 1961-ben könyv formájában. Az újabb kiadások 1975-ben kibővültek Griffin esszéjével, amit az amerikai fekete polgárjogi mozgalomban a későbbiekben vállalt szerepéről, a mozgalomról és annak King meggyilkolása utáni átrendeződéséről írt.

Bár szembetűnő a szöveg irodalmi választékossága, Griffin mégsem esztétizál – azaz nem valami rejtélyes kalandregényként vagy drámai túlzásokkal írja le az utazását és a közben tapasztaltakat, még ha a szokatlan, már-már szürreálisnak ható fizikai átalakulásából akár ez is következhetne. A szöveg egyszerű, és ezzel az egyszerűségével megrázó, elgondolkodtató, megdöbbentő, vérlázító és szinte lehetetlen olvasmány – pontosan olyan érzéseket vált ki, ahogyan Griffin érezte magát aközben, hogy feketeként megpróbált embernek maradni egy olyan közegben, ahol csak másodrangúként kezelték.

A könyv a megjelenésekor megosztotta az amerikai fehér olvasókat, mert ilyen erejű és formájú szembesítéssel addig még nem találkoztak. Griffint és családját több halálos fenyegetés is érte emiatt, ezért kénytelenek voltak elköltözni texasi otthonukból.

Mégis, a napló a mai napig fontos könyve az amerikai társadalomnak. Griffin kettős társadalmi pozíciója, a születéséből adódó fehér és a mesterségesen előállított fekete, képessé tette arra, hogy mindkét oldal számára hitelesen beszéljen arról, mit jelent feketeként (illetve faji, etnikai alapon, bőrszín alapján negatívan megkülönböztetve) élni egy olyan társadalomban, ami törvényeiben és kommunikációjában a fehérek felsőbbrendűségét hirdeti, és miért fontos fehérként is a feketék egyenlő jogaiért harcolni.

Ugyanakkor Griffin könyve fontos írás az USA-n túl minden elnyomott, megalázott, diszkriminált társadalmi csoportnak, mert hiteles hangjukként szolgál. Végül, fontos olvasmány ez a rasszizmusról és az identitásról minden ember és minden társadalom számára. Nem születünk rasszistának, ahogyan nem születünk áldozatnak sem, de könnyen válhatunk bármelyikké, ha nem figyelünk egymásra.

John Howard Griffin: Black Like Me

SIGNET, USA 1996

Griffin a naplójával és későbbi tevékenységeivel hozzátett ahhoz, hogy az amerikai feketék társadalmi helyzete pozitív irányban változzon. Könyve megjelenése után pár évvel a polgárjogi mozgalom eljut az 1964-es Polgárjogi Törvény (Civil Rights Act) aláírásáig, ami elismerte és biztosította a feketék egyenlő jogait az egész országban, megteremtve ezzel meg az amerikai társadalom egyenlőségének alapjait. Később ez kiegészült az 1965-ös, a feketék szavazati jogát elismerő (Voting Rights Act) és az 1968-as a feketék lakhatásra vonatkozó törvényekkel (Fair Housing Act).

A könyv a mai napig tananyag az amerikai középiskolákban és egyetemeken.  Ezen kívül 14 nyelvre fordították le, köztük magyar nyelvre is (Néger voltam Amerikában, 1966), és több mint 10 millió példányban kelt el a megjelenése óta, 1964-ben pedig filmet is készítettek belőle.

Ehhez hasonló, bár nem ennyire ismert kutatás és oknyomozó írás korábban is készült az USA-ban: Ray Sprigle Pulitzer-díjas újságíró 1948 májusában álcázta magát feketének és írta meg tapasztalatait az akkori déli államokról egy újságcikk sorozatban (I was a Negro for 30 days). Griffin példáját követve pedig nem sokkal később Grace Halsell amerikai újságírónő sötétítette be hasonló módszerrel a bőrét azért, hogy megtapasztalja és megírja, milyen fekete nőként Harlemben, és az amerikai délen élni (Soul Sisters 1969).

Bogdán Mária

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.