Az együgyű single issue, avagy a riporter száguldása a semmibe

P. J. O’Rourke gonzo-közgazdaságtanában (Eat the Rich: A Treatise on Economics) a gazdaságot csak sajátos struktúrájú fogyasztóként „érzékelő” szerző sokat utazik a világban az 1990-es évek elején, hogy valamit megértsen abból: mi is mozgathatja a világot, az ő saját(os) fogyasztását, az árakat, hogy mi a tőzsde, a piac, a gazdagság, a pénz, az elosztás, az újraelosztás. Hallatlanul szellemes és önreflexióval dúsított – minden tekintetben az alapoktól, a bevallott idiotizmusból (magyarul: tudatlanságból) kiinduló – száguldó-riporter-tanulmányútja során nem próbál eljutni a rendszerkritikáig (sőt!), de mindenképp megkülönböztet jó és rossz kapitalizmust, ahogy megkülönböztet jó és rossz szocializmust. Úgy véli, hogy önmagában a kapitalizmus nem képes jólétet, biztonságot nyújtani a polgároknak, ahogy a szocializmus (vagy amit annak vél) sem zárja ki eleve a jólétet és a biztonságot. Példái a megfelelő sorrendben albániaiak, észak-amerikaiak, svédországiak és kubaiak. Albániában az ország összeomlását követően próbált valamit megérteni a rossz kapitalizmusból, amikor – így O’Rourke – a hidegháborús betonbunkereken kívül mindent elloptak.

Ami a Dobson-könyv kapcsán figyelemreméltó: O’Rourke őszinte idiotizmussal úgy képes a szabadpiaci kapitalizmus mellett érvelni, hogy se a kapitalizmust mint olyat, sem a szocializmust (pontosabban azt, amit ő annak tekint) nem láttatja fekete-fehérben, sem eredendően jónak vagy rossznak. Ráadásul mindezt folyamatos önreflexióval, pazar humorral és gúnnyal úgy teszi a neves zsurnál-bajkeverő (Rolling Stone magazin), hogy nem akar egy pillanatig sem szakérteni, vagy épp okoskodva moralizálni. Dobson más utat választott. Lássuk, milyen sikerrel.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Bár jóval többet utazgatott, alaphelyzete O’Rourke-kal szemben alapvetően más: Dobson nem fogyasztja, szívja be, eszi (és issza!) könyve tárgyát, kérdései egyáltalán nem személyesek, egzisztenciálisak. Míg O’Rourke-ot az is érdekelte a leginkább kézenfekvő és közhelyes miértek mellett, hogy hogyan is működik mindaz, aminek a végén ő ezt-azt elfogyaszt, Dobson alapvetően tárgya miértjének felszínét kapargatja könyvében.

Diktatúra 2.0.

A 21. századi zsarnokok természetrajza

Szerző: William J. Dobson

2014, Budapest, HVG Könyvek, 340 oldal, 3 360 Ft.

Dobson tárgya a kortárs diktatúrák, műfaja a száguldó riport. Két év alatt 149 229 kilométert utazott össze, hogy a 2.0-ásnak nevezett diktatúrákról könyvet írjon. (Az 1.0-ás diktatúrák – what a surprise! – a 20. századi kommunista diktatúrák voltak az ő felfogásában. A dél-európai diktatúrák a felejtés homályába hullnak.) A lenyűgöző utazási teljesítménynek azonban nem a szerzőnek a demokrácia iránti olthatatlan érdeklődése, idealista elkötelezettsége az alapja. Nem szisztematikus és rendszer-specifikus kutatások, hosszas kontempláció indította szerzőnket könyve megírására, hanem egy nagyhatású, titokzatos, a Bush utáni amerikai külpolitikával elégedetlen, demokráciaexportban utazó milliomos. Az ő vállalkozásának promóciós könyve A diktatúra 2.0. A 21. századi zsarnokok természetrajza.

„Peter Ackerman irodájában ülünk a Pennsylvania sugárúton. Ha kinézünk az ablakon, a Világbank szó szerint a lábunk előtt hever. A 64 éves üzletember egy exkluzív befektetőház, a Rockport Capital Incorporated igazgatója. Ezen a napfényes augusztusi délutánon Ackerman egy PowerPoint prezentációt mutat nekem a kockázat és megtérülés témájáról. Csakhogy a diáknak semmi közük a befektetésekhez, osztalékokhoz vagy egyéb pénzügyi vonatkozású témákhoz, hanem arról szólnak, miként lehet megdönteni egy diktátort.”

Dobson személyesen találkozhatott egy amerikai rejtéllyel, ám nem érdekli a rejtélyes Ackerman múltja, mesés vagyonának eredete, aktuális üzletei. Pedig érdekes tárgy lett volna az egykori brókernek a legalitás határain mozgó elképesztően sikeres sztorija (ami mások számára kevésbé volt sikeres…) Dobson nem egy kétes előéletű üzletemberrel beszél, hanem a mesés vagyona egy részét az Erőszakmentes Konfliktusok Nemzetközi Központjába forgató jótevővel. Ackerman jó cselekedeteinek haszonélvezői négy kontinensnek a diktatúráiból a demokráciába törekvő tíz és százmilliói lakosai. Dobson a könyve alapján legalább annyira szereti a milliókat (legyenek azok statisztikai számok), mint könyvének ihletője. Időnként bele is zavarodik a milliókba a könyv szerzője. Elszörnyedve közli, hogy a Mubarak-féle Egyiptomban a 80 milliónyi egyiptomi 44%-a napi 2 dollárból él. Nem sokkal később azt közli, hogy az 1,5 millió főt alkalmazó belügy költségvetése 1 milliárd amerikai dollár. (187.)

Már nem is népmesei, hanem egyenesen science fiction-be illő figuraként tűnik fel Dobson könyvében Ackerman, aki Gandhi portréja alatt Joda mesterként avatkozik bele távoli emberek sorsába. Nem kérdez rá Dobson, hogy „ezt most így akkor hogy?” Dobson Ackerman és szervezete önképét kritikátlanul elfogadja, majd 300 oldalon keresztül adatolja azt. A fiatalabb Bush-hoz politikailag inkább közel álló Ackerman világpolitikai projektjének dobsoni promóciós könyve a globális diktatúra-demokrácia küzdelem vélt vagy valós sikereinek és kudarcainak számos helyszínét bejárja, megmutatja, de például Irakról csak az egyiptomi események kapcsán emlékezik meg egy meglehetősen zavaros mellékmondatban. Lehetséges, hogy a szerző is ismerte azt – az emlékeim szerint Szentpéterváron lezajlott – Bush-Putyin párbeszédet, amelyben az amerikai elnök (nem minden alap nélkül) demokráciából oktatta orosz partnerét, mire az utóbbi csak annyit jegyzett meg: nincs meggyőződve az amerikaiak által teremtetett iraki demokrácia előnyeiről.

Malajziától Azerbajdzsánon át Grúzia, Ukrajna, Szerbia, Egyiptom, Kína, Oroszország, Venezuela, Burma a jó (demokrácia) és a rossz (diktatúra) harcának aktuális helyszínei Ackerman világában. Dobson e helyszínek közül többet személyesen is felkeres, hogy helyi (értsd: autentikus) ellenzéki politikusokkal, aktivistákkal, újságírókkal, vagy épp kormánytisztviselőkkel mondasson ki fontos dolgokat. Ám a legfontosabb dolgokat maga Dobson (vagy inkább Ackerman?) mondja ki a könyvben, ráadásul meglehetősen redundáns módon:

„Ez a könyv arról a globális versenyfutásról szól, amelynek csatái és ütközetei világszerte mindennaposak, mégis gyakran homályban maradnak. Bár sokat hallunk az ENSZ intervencióiról, és arról, hogyan támogatja a Nyugat a demokráciákat, manapság a demokráciáért folytatott harc szinte soha nem országok, hanem emberek között zajlik. A szuverén államok rendszerint túl lassan reagálnak, még akkor is, amikor egy rezsim már a forradalom szélére került. Az Egyesült Államok 2011-ben az utolsó pillanatig sem hagyta cserben tunéziai és egyiptomi autokrata szövetségeseit, és a gyűlölt szíriai rezsim ellen is habozott fellépni.”

Ilyen világpolitikailag bonyolult helyzetekben segítenek Dobson igazi hősei, akik nem az orosz, kínai, venezuelai stb. ellenzéki aktivisták, hanem Ackerman szervezetének főállású demokrácia-exportőrei. A recenzens legkedvesebb ilyen hőse az a nem túl bonyolult gondolkodású alkalmazottja Ackermannak, aki mielőtt az Erőszakmentes Konfliktusok Nemzetközi Központjának lett volna alkalmazottja, katonai attaséként szolgálta az Egyesült Államok politikáját a Távol-Keleten. Ez a volt katona fogalmazta meg az Ackerman-i stratégia legfőbb taktikai alapvetését:

„A sikeres demokratikus mozgalom modellje nem maga a demokrácia. Sokkal inkább egyfajta katonai műveletként kell felépíteni.”

Ebben az erőszakmentes katonáskodásban a volt katona-diplomata, és Dobson szerint a szerb Otpor (Ellenállás) főállású forradalmárokká lett aktivistái voltak a leghatékonyabbak:

„A legmeglepőbb az a felfedezésem, hogy napjaink aktivistái és demokratikus mozgalmai kapcsolatban állnak egymással, eszmét cserélnek. Könnyen lehet, hogy egy venezuelai ifjúsági vezető azért repül Mexikóvárosba, hogy ott egy szerb aktivistával találkozzon, aki segíthet neki megtalálni Hugo Chávez gyenge pontját.”

Dobson szerint ezek az Otpor-aktivisták néhány év alatt ötven országban működtek közre az Ackerman-féle demokráciaexport hatékonyabbá tétele érdekében. Az otporosok mellett az egyiptomi Facebook-forradalmárokat, a kínai jogvédőket, a Chávez-ellenes venezuelai ellenzéki politikusokat, valamint az orosz liberális ellenzékieket kezeli Dobson könyve kitüntetett empátiával. Úgy tűnhet, hogy ugyanannak a világméretű küzdelemnek lennének Dobson hősei a harcosai.

Mivel szerzőnk az általa leutazott 149 229 kilométer során sokat nem törődött a megdöntésre ítélt diktatúrák társadalmi, politikai és gazdasági háttereinek feltárásával, társadalmi, gazdasági, politikai beágyazottságuk vizsgálatával, az olvasó elé tárt single issue – a demokráciaexport Ackerman-féle változatának fontossága, és hosszú távon elkerülhetetlen győzelme – meglehetősen egy-ügyűnek tűnik. Ha a könyvet az Erőszakmentes Konfliktusok Nemzetközi Központjának a részvényesek részére készített jelentéseként olvassuk, amelynek célja a kihelyezett befektetések hatékonyságáról való meggyőzés a célja, akkor a szerző egy-ügyűsége teljesen jogos. Dobson ugyanakkor kézikönyvként definiálja művét, amihez 20 oldalnyi szakmai apparátust mellékelt (lábjegyzeteket interjúiból és főleg az észak-amerikai sajtóból).

A könyv komolyságát és kézikönyvszerűségét emelendő a név- és tárgymutató mellett szokatlanul hosszú, majd’ hat oldalas köszönetnyilvánítás is van. Komoly kézikönyvre kell utaljon az a körülmény is, hogy Samuel Huntington mint igazodási pont többször is felbukkan a főszövegben.

Dobson sokat utazott, sok interjút készített, sok mindent összeolvasott, hogy összeállítsa egy-ügyű jelenkor- és üdvtörténeti könyvét a maszek demokráciaexport történelmi szükségszerűségéről. Az Ackerman irodájában kezdődő könyvet minden jel szerint ugyanabban az irodában öntötték végső formába. Az amerikai demokráciaexport maszek kiadása önmagában számos, a szerző által következetesen elkerült kritikus kérdést vet fel önmagában. Hogy egy apró adalékkal mi is hozzájáruljunk ezeknek a kérdéseknek a megfogalmazásához, jelezzük, hogy a moszkvai fejezetekben gyakran felbukkanó demokratikus referencia, az Ekho Moszkvi rádió egyik sztárja alig pár napja jelentette ki a rendes, heti civilizatorikus útmutatásában, hogy „a piac és a demokrácia összeegyeztethetetlenek.” A kritikátlanul piacpárti, manifeszt módon libertariánus orosz médiasztár amúgy szintén elkötelezett ellensége a putyinizmusnak. Meg a multikulturalizmusnak, a jóléti társadalomnak, az államnak mint olyannak. És a demokráciának is.

Dobson beszámolt az elcsalt választásokat követő tömeges tiltakozásokról is, de ezek vezetőit nem szólaltatta meg. Minden bizonnyal nem véletlenül. A Putyin-rendszer legkövetkezetesebb ellenségei (a Balótnaja-tériek) olyan rendszerkritikus elvi álláspontról támadják az oroszországi diktatúrát, ami az Ackerman-típusú demokráciaértelmezésbe minden bizonnyal nem fér be. Ezek az ellenzékiek a börtönt, a száműzetést éppúgy megkockáztatják, mint a rendszer belső liberális ellenzékének megvetését is. E nélkül az új ellenzék nélkül mellesleg a putyinizmus legújabb diktatórikus és imperialista fordulata sem érthető. És innen látszik, hogy Dobson nem igazán akarta megérteni az orosz (és más) helyzeteket. Egy végtelenül egy-ügyű globális harc promóciós ágenseként ignorálta az elmúlt évek legfontosabb és legerősebb orosz ellenzéki mozgalmait.

Dobson könyve után (vagy inkább ellenére) is fontos probléma marad a diktatúrák demokratizálhatóságának, avagy a demokráciák elnyomóvá válásának lehetősége. Azzal a reflektálatlan egy-ügyűséggel, amivel Dobson mint afféle promóciós menedzser a témához nyúlt, nem lehet a 21. század elejének fontos globális kihívásáról lokális információkat sem megtudni.

Sacha Baron Cohen A diktátor című filmjében pont annyira a diktatúráról mint olyanról mond hallatlanul szellemes kritikát, ahogy a Borat-filmben (és televíziós sorozatban) Kazahsztánon gúnyolódik. És mégis szellemesen pontos minden komikus állapotjelentése, mert épp azzal az önreflexióval, rendszerkritikával nyúl tárgyaihoz, amik nélkül nem ismerhetnénk saját képmutatásunkra, jól-rosszul leplezett osztály- és faji előítéleteinkre. És az akár épp az amerikai belpolitikában is rejlő antidemokratikus, zsarnoki potenciálra, amit Cohen olyan zseniálisan mutat be frenetikus projektjeiben.

Kende Tamás