Emmanuelle-nek nehéz gyermekkora volt, avagy: szex, hazugság, video

Negyven évvel ezelőtt szinte lázba hozta a közönséget a francia Just Jaeckin erotikus filmje, az Emmanuelle. Ez volt az első 18-karikás szexfilm, amely – kitörve a pornómozik gettójából – széles körű forgalmazásba kerülhetett. Milliók álltak sorban a mozipénztáraknál, hogy végre “szabadon” juthassanak némi mozgóképes nemiséghez – az Emmanuelle nem csak a prűd cenzúra gátjait törte át, de a nézőket is felszabadította.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A japán nők például azt a jelenetet, amelyben a címszereplő meglovagolja a férjét, egyenesen a női hatalomátvétel szimbólumaként értékelték (négy évvel később Osima Nagisza Az érzékek birodalmában sokkal merészebb női hatalomátvételt ábrázolt, de azt nem az Emmanuelle ihlette, hanem Abe Szada egykori oszakai prostituált története, aki 1936-ban erotikus játszadozás közben megfojtotta, majd kasztrálta szeretőjét). Voltak persze feministák, akik a soviniszta, a nőket tárgyként kezelő pornó közé sorolták a filmet, kiváltképp a hírhedt, füstös bangkoki lebuj-jelenetek okán (thai konzumnő a hüvelyével cigarettázik, a főszereplőnőt kisvártatva nyílvánosan megerőszakolják egy ópiumbarlangban).

Magyarországon másfél évtizedes késéssel mutatták be hivatalosan, amikor végéhez ért a Kádár-korszak szocialista néperkölcsöt féltő filmcenzúrája (a moziba így is csak egy megcsonkított változatot engedtek). Akkor viszont már csak azok voltak rá kíváncsiak, akik kimaradtak a hangalámondásos csempész-VHS (h)őskorából. “Nem tudom, Nyugat-Európában mennyire szabadította fel a gyönyörűen maszturbáló és szeretkező Emmanuelle a nőket meg a férfiakat. Magyarországon semmiféle ilyen üdvös hatása már nem lesz, olyan, mintha múzeumi tárgyat látnánk” – írta a megkésett magyar premierről Bikácsy Gergely 1990-es, a Filmvilágban megjelent cikkében. Az Emmanuelle szenzáció-varázsát tehát mifelénk vaskos por lepte be, amely alól már csak a művészieskedő giccs tűnt elő (hogy mennyire a giccset kapta el a magyar közeg, ahhoz elég felidézni a magyarosított főcímzenét).

A kései magyar mozistart azt is eredményezte, hogy a film címszereplőjéből, Sylvia Kristelből nem vált valódi szexszimbólum Magyarországon. Még ha ebben a státuszban emlegetik is idehaza, az sokkal inkább a hetvenes évek (vasfüggönyön túli) szexuális ízlésvilágának szól, elvégre a magyar szexualitásra Kristel-Emmanuelle nem volt direkt hatással – túl sokáig volt látókörön kívül.

MEZTELENÜL

A káprázat árnyékában

Szerző: Sylvia Kristel (Jean Arcelin írói közreműködésével)

2014, JAFFA Kiadó, Budapest, 309 oldal, 3150 forint

Mindennek azért van jelentőssége, mert a két éve rákban elhunyt Kristel 2006-os önéletírásának fókuszpontja az Emmanuelle – a film, amelynek hírnevét, “a szerelem istennője” státuszát és további, kisebb-nagyobb filmszerepeit köszönhette. Kérdés tehát, hogy ha a Meztelenül elsősorban azoknak szól, akik számára az Emmanuelle valódi (aktuál)szenzációt jelentett (mert vagy ők vagy a szüleik a megfelelő filmtörténeti időben látták, így a film hozzátett valamit a privát szexuális forradalomhoz), akkor mi marad a többieknek. E tekintetben érdemes a Jaeckin-opus irodalmi alapját, Emmanuelle Arsan regényét segítségül hívni. Az először 1959-ben Franciaországban megjelent Emmanuelle című regény a felszabadított szexualitás tekintetében ma is meglepően hatásos, a test és lélek filozófiáját szókimondó pornográfiával elegyítő, ízlésesen provokatív olvasmány. Kerek 40 évvel később jelent meg nálunk, az Európa Könyvkiadó és a MOKÉP közös kiadványaként; a borítóhoz – a filmet is reklámozandó – a moziváltozat plakátját használták. Tavaly újra kiadta a Partvonal, a magyarul először megjelenő folytatással együtt – noha ez nem feltétlenül bizonyítja a tényt, hogy időtálló olvasmányról van szó.

Írást érdemes írással összevetni, már csak azért is, mert szexualitás tekintetében a Meztelenül az Emmanuelle antitéziseként értelmezhető. Kristel, milliók szexbálványa jó színésznőhöz méltóan csak mímelte, hogy ő Emmanuelle. Olyannyira, hogy Kristel még a mezítelenségtől is idegenkedett, a szerepet filmkarrierje fellendítéséért vállalta el – egyszerre vágyakozó és elutasító, rejtélyes tekintét ennek a kettősségnek: szégyennek és színészetnek köszönhette a közönség. Arsan – megérezvén a szerep és színész közötti szakadékot – nem is volt hajlandó találkozni Kristellel. “Nem érti, a stáb miért engem választott, szerinte még csak nem is hasonlítok a regénye főszereplőjére… Az én vágyaim nem fizikai természetűek” – írja Kristel. Dehogynem, fizikaiak is, csak nem feltétlenül a szex terén. Anyagi biztonság, hírnév és csillogás – a nehéz gyermekkor (alkoholista, elvált szülők; szexuális zaklatás) indukálta vágyak.

Kristel azért megpróbált a valóságban is Emmanuelle bőrébe bújni, és elkezdte gyűjteni a férfitrófeákat. A gátlásokat, forgatási feszültséget eleinte pezsgővel oldotta, majd rászokott a kokainra is. Önéletrajza az identitáskereső, fizikai adottságait kamatoztatni próbáló, erotikus filmszerepébe beleragadt, de annál többre, komolyabbra vágyó széplány fájdalmas dokumentumregénye, a hírességek önéletírására jellemző szépirodalmias(kodó) stílusban. Kifejezetten ajánlott olvasmány azon fiatalok számára, akik a médiában szeretnének önmegvalósítani, és ehhez a – látszatra – könnyebb utat választanák (nem mintha azonos teljesítmény lenne a valóságshow-ban vetkőzés és az erotikus filmszínészet, utóbbi kicsivel több tehetséget kíván). “Menekültem, romboltam magam, lassan, lépésről lépésre haladtam a megsemmisülés felé, elvesztettem önérzetemet” – ecseteli Kristel (vagy szellemírója, Jean Arcelin) a kétes értékű hírnév személyiségtorzító eredményét.

A Meztelenül rövid bevezetés után szabályos időrendben meséli el Kristel életét, a gyerekkor traumáitól a szépségversenyeken és filmszerepeken át a rákkal való küzdelemig. A filmes részeket apró anekdoták, kulturális háttérinformációk színesítik, de a leghosszabb rész természetesen az Emmanuelle forgatásáról szól, a többi filmszerepnek szánt terjedelem elenyészik a nagy kiugrás reményében elvállalt opus mellett. Holott bőséggel akadnak nagy nevű alkotók, akik felfigyeltek Kristelre, és kisebb-nagyobb szerepekkel kínálták meg (a teljesség igénye nélkül: Claude Chabrol, Roger Vadim, Alain Robbe-Grillet).

A könyv második felében a magánéleti és filmes traumák mellett teret kap a képzőművészet (nem mellékesen: Just Jaeckin és a második Emmanuelle-mozit rendező Francis Giacobetti magazinfotósból avanzsáltak rendezővé, utóbbi készítette az első Emmanuelle híres filmplakátját). Kristel Roland Toportól, illetve egykori élettársától, gyermeke apjától, Hugo Claus-tól kapta kapta az első bíztatásokat a festészethez, amely egyszerre bizonyult terápiának és a filmszínészetet helyettesítő önkifejezési formának. A párizsi művészvilágról, benne Toporral, Kristellel és Claus-szal (némi Monroe-Miller párhuzam: a fiatal szépség és az érett értelmiségi románca) Kristel 2004-ben animációs filmet készített. Túlzás nélkül, a Topor és én Kristel legjobb filmje, ráadásul mozgóképes előtanulmány az életrajzi kötethez. Márpedig utóbbinak nagy hiányossága, hogy mellőzi a képillusztrációt — és nem is annyira a filmes és magánéleti jelenetfotók hiányoznak olyannyira, hanem Kristel festményei, rajzai, amelyek alátámasztanák a sikeres képzőművész történetét.

Az egyetlen illusztráció a borító: Kristel néz a kamerába, hamvasan, dacosan, karját maga köré fonja, kebleit eltakarva szemérmesen. A kép a könyv címével így is könnyű bulvárolvasmányt ígér. Holott írásával Kristel épp azt a mítoszt igyekezett lerombolni, amelyet egy ma már ártatlannak számító kis szexfilm teremtett. Egy mítoszt, amihez a magyar olvasónak vajmi kevés köze van.

Schreiber András

Schreiber András kulturális újságíró, filmkritikus. A Filmvilág filmművészeti folyóirat munkatársa, a Szakirodalom blog egyik szerkesztője.