Hont András: Hol fizet a Tóni? A Magyar Péter-jelenség és az újságírás

Volt egy némileg elfajuló vitám Babarczy Eszterrel 2010-ben még a választás előtt. Ő inkább reménykeltőnek tartotta a kétharmad lehetőségét, és hitt abban, hogy alapvető strukturális gondok oldódnak meg általa, míg én azt állítottam, hogyha a Fidesz kétharmadot szerez, azt saját hatalmának megszilárdítására, szinte kibillenthetetlenné tételére fogja használni. Eszter évekkel később nyilvánosan adott nekem igazat, ennek ellenére bánom akkori soraim stílusát. Nem azért, mert vállalhatatlanok voltak, vagy mert megbántottam vitapartnerem érzékeny lelkét, hanem mert a stílusból kibomlott egy hamis látszat.

Utólag tűnhetett úgy, hogy ő abból indult ki, hogy a Fidesz jót akar, és talán jó lesz, amit csinál, de nem így történt; az én véleményem meg interpretálható úgy, hogy a Fidesz rosszat akar, és, lám, rossz is lett. Pedig expressis verbis azt írtam, hogy nem a Fidesz eredendő gonoszságából indulok ki (sőt), hanem hogy szerintem „Magyarországon egyik politikai szereplő sem alkalmas arra, hogy kétharmados többséget igénylő döntéseket egymaga hozzon meg”.

Érzelmek iskolája

Ami igazából földühített – mivel én a jogi lehetőségeket és a megelőző másfél évtized történéseit vettem alapul –, az az volt, hogy a közéleti véleményformálás nem parttalan esztétizálás és pszichologizálás, nem a jelenségekre való naiv rácsodálkozás, hanem olyasmi, ami igényel valamiféle tárgyi tudást, a közelmúlt legalább elemi szintű ismeretét. Így 14 év elteltével azért is sajnálom az akkori hangütést, mert nem kétséges, hogy amit akkor szubjektív csacsogásnak tartottam, az ma alapos, megfontolt, tárgyszerű kifejtésnek számítana.

Mára iparrá vált személyes monológokat bármiről úgy elszavalni, hogy az előadó a témával kapcsolatos benyomásait teszi közzé és színezi ki, és a hatás attól függ, hogy a lájkoló vagy a videóletöltő ugyanígy érez-e. Érzésekkel pedig nem lehet vitatkozni.

Amennyiben valaki elolvassa a belinkelt cikket, akkor konstatálhatja, hogy sok minden kotta szerint valósult meg abból, amit jeleztem, de – és ezt nagyon őszintén mondom – nem ez a lényeg. Egy írás úgy is lehet az olvasó számára revelatív, ha a szerző esetleg téved. Az újságírás ugyanis nem jóslás. Egy újságírónak azt kell ellenőrizhető módon előtárnia – nem csupán egy elemzésnél, de tényfeltárásnál is, amelynek megállapításai szintén nem lehetnek soha ezer százalékig biztosak –, hogy milyen tényekre alapozva, milyen szempontok szerint jutott valamilyen következtetésre.

Ennek hibás volta is roppant komoly tanulságokkal szolgálhat. Milyen tényezőt hagyott figyelmen kívül a szerző? Milyen tudásbéli fogyatékosságai voltak eleve, amelyek szükségesek lettek volna a helyzet megítéléséhez? Mi alakult másként, mint az normál esetben elvárható lett volna, és miért?

Ezek a kérdések és az ezekre adott válaszok hozzájárulnak ahhoz, hogy a közönség értő módon, fölkészültebben viszonyuljon a világ jelenségeihez.

Az érzelmi azonosulásra építő médiaműködésben ennek a folyamatnak nincsen szerepe. A bulvár esetében ez így van már az első pillanattól kezdve, de a közéleti sajtóval kapcsolatban élt az illúzió, hogy valamelyest még tartja magát.

Magyar Péter nevű miniszteri exférj és egykori csekély fontosságú állami cégtisztviselő forradalmárként, popikonként és dörzsölt politikai machinátorként való berobbanása ennek az illúziónak könnyen a végét jelentheti. A jelenségben több minden közrejátszik, ott van benne a fentebb szőrmentén szóba hozott XXI. századi influenszerkedés, a XX. századi magyar történelem kulturális elitre mért traumája és természetesen az ellenzéki közvélemény és a világmagyarázók egyre növekvő frusztráltsága.

Magyar Péter egy eléggé professzionális módszerekkel megalkotott kép, amelybe az önigazolásra vagy reményre várók szabadon láthatják bele, amit akarnak. Tartalom gyakorlatilag semmi, de az érzelmi azonosuláshoz elég. Teljesen igaza van Tóta W. Árpádnak: „egy megnyerő használtautó-kereskedőt látunk fehér ingben, aki betűről betűre felolvassa Kunhalmi Ágnes összes sajtótájékoztatóit”.

Ezen kívül sejtetések, imázsfotók, az a letaglózó információ, hogy Tóni = Rogán Antal. S mindez becsomagolva úgy, hogy a nulla újdonság valaminek lássék.

Látszat és valóság, no meg a mémek

Vegyük a legegyértelműbb példát, a képi felvételt. Régen ez jelentős bizonyító erővel bírt, és egy fotót többnyire másik fotóval lehetett cáfolni. Tehát, hogy az eredeti manipulált, nem ábrázolja a teljes szituációt, ami nagyon más, mint ami a felvételen látható, nem akkor készült stb.

A képszerkesztő programok és az AI idején ilyesmi már mindkét részről mulatságos próbálkozás, de az érzelemvezérelt influenszermédiában nincs is szükség rá. Amikor a március 15-i demonstrációról terjedni kezdtek az első élőzött píárfelvételek, amelyek ügyesen beállítva hosszan-hosszan elnyúló tömeget mutattak, akkor az Átlátszó újságírója elbattyogott a Bajcsy-Zsilinszky úttól a második sarokig, a színpad előtt gyülekezők és az Operánál lévő kivetítők előtt bámészkodók közé, és készített néhány képet arról, hogy ott bizony csak lézengenek az emberek. Ugyanott állt az Átlátszó egy másik munkatársa és a magyar sajtóból vagy egy tucat ember. Majd átvágta magát az Operánál lévőkön és néhány méter múlva már töküres Andrássy úton elment a Nagymező utcáig, és onnan is csinált néhány képet, amelyeket azután megosztott.

Aki nem hisz neki, annak azt kellett volna mondania, hogy az újságíró hazudik, más időpontban rögzítette a felvételeket, be volt rúgva, és két utcával arrébb kereste a tömeget, majd végeláthatatlan huzakodás kezdődik, mint ’92-ben Bánó András és a muszter-kazetta ügyében. Ám ezúttal mémoldalak sokasága csak megosztotta az eredeti píárképet (azt, amelynek sugalmazását az utcaszinten készült képek cáfolták), hogy tessék, itt van az igazság, a muksó hülye, vagy a Tóni fizeti – és innentől a lájkok döntenek.

Mármint a közösségi médiában. Az eset ugyanis épp azt lett volna hivatva bizonyítani, hogy ez egy teljesen átlagos ellenzéki tüntetés, bőven láttunk sokkal, de sokkal nagyobbakat a közelmúltban is, viszont a közösségi médiás és nyomában a valódi médiás reprezentációja elválik egymástól, ott mindez úgy jelenik meg, mint egy sorsfordító, történelmi esemény.

A mémoldalakénál némileg szofisztikáltabb válasz erre az, hogy ne a sajtó kisebbítse az alkalom jelentőségét, ne a független média kritizálja a főszereplő személyét, arra ott van a kormánypropaganda. Lehet, de akkor hol van az újságírás?

Tudniillik annak éppen az volna a feladata, hogy a hiedelmek ködébe burkolódzókat hozzárántsa a valósághoz. Amúgy ez volna az érdeke a folyton reménykedőknek is, különben ismét hiú ábrándokat kergetnek csak. Mivel már láttunk ilyet is, amit föntebb a közösségi médiás reprezentációról írtam. Az előző ciklus e térben legjobban hasító politikusa Jakab Péter volt. Posztjai Facebook-rekordokat döntögettek, végigszántották az internetet, és az egész arra sem volt elég, hogy az ellenzéki előválasztáson a második fordulóba kerüljön.

Azonban Jakab forrásai és motivációi legalább ismertek voltak. Magyar esetében egyik sem az, csupán az illető ezzel kapcsolatos kijelentéseit ismerjük, amellyel szemben minden valamirevaló médiamunkásnak kötelessége lenne erős fenntartásokkal viseltetnie.

Érkezik valaki a NER hátsó traktusából és kísérőszemélyzetéből, aki eddig semmi jelét nem adta, hogy baja volna a rendszerrel, majd a legvadabb ellenzéki módjára elkezd orbánozni, hipp-hopp megszervez egy több tízmilliós büdzséjű rendezvényt, és hihetetlenül erős social media menedzsment áll mögötte, viszont hol egykori felesége és a lemondott köztársasági elnök védelmezőjeként, hol előbbi engesztelhetetlen ellenfeleként mutatja magát.

A tudatlanság erő

Már-már a kóros hiszékenység kategóriájába tartozik mindezt úgy interpretálni, hogy végre jön valaki „belülről”, és tuti információkkal megdönti a NER-t, de legalábbis – hiszen onnan érkezett – meg tudja szólítani a Fidesz-szavazókat. A harmadik alabárdos előlép a sorból, és lefejezi a gonosz királyt, de legalábbis fölszólítja a tánckart, hogy álljon át vele az ellenséghez.

Egyébként az utóbbi manőver sikerességével kapcsolatban is szerezhettünk már tapasztalatot. Simicska Lajos (fő gazdasági háttérember) szakítása, Jeszenszky Géza (nagykövet), Pálinkás József (volt parlamenti képviselő, MTA-elnök), Ángyán József (államtitkár) szembefordulása mind-mind jelentősebb történés volt a mostaninál, és azután nemhogy az atombombák nem hullottak, de érdemi követőik is alig akadtak a Fidesz-szavazóbázisából, amelyik 2014 óta összességében egyre csak növekszik.

Azonban a média egyes vezetőszemélyiségei és -talpasai és nem kevesen az elemzők közül mintha nem is akarnák érteni a rendszer működését, sőt tolerálni sem azokat, akik erre tesznek kísérletet, és nem csak a minél artikulálatlanabb kormányszidást tartanák feladatuknak.

Az előbbiek pedig élvezik a legelkötelezettebb és ebből következően legaktívabb és legláthatóbb közönség támogatását. A Fidesz-médián kívül álló nyilvánosság alakítói így egyre nagyobb mértékben a valóság föltárása helyett rémképek ápolgatásával és vágyálmok dédelgetésével foglalkoznak. Ebből következően pedig egyre kevésbé ismerik a berendezkedést, amelyben élünk.

Sőt, egyes konkrét politikai cselekményekkor hajlamosak teljesen figyelmen kívül hagyni, hogy a kormány is a szereplők közt található, és rendelkezik célokkal. Kicsit ez olyan – hogy a médiából hozzak példát –, mintha sportközvetítésnél a szpíker nem venne tudomást az egyik csapat létezéséről. Azt kommentálná, hogy sikerül-e úgy megküldeni a labdát, hogy az eljusson a csatárhoz, de az föl sem merül, hogy őt leszerelhetik, vagy éppen egyenesen az ellenfél hagyta kihozni a labdát a felezővonalig, hogy ott letámadjon, és indítsa a saját támadását.

Azt igyekszem elmesélni, hogyha létezik egy titokban rögzített felvétel, amelyen két miniszter beszélget, akkor azon véleményformálók és tartalomgyártók, akik máskülönben szent meggyőződéssel hiszik, hogy még kegyelmi kérdésekben is Orbán Viktor dönt, azok nem veszik számításba, hogyha valaki, hát ő már biztosan tudja, hogy mi hallható azon a felvételen. Sőt, azzal sem kalkulálnak, hogy minderről, de legalábbis egy volt férj lehetséges elszabadulásáról már a nyilvánosságra lépés előtt nagy valószínűséggel tájékoztatták őt.

Vagyis: lehet zaftos botrány a hanganyagból, egyeseknek kellemetlenségei is támadhatnak, de kevéssé valószínű, hogy akár a rendszernek, akár irányítójának ebből baja származik.

Arra még Magyar Péter sem tett utalást, hogy korábban megpróbálták volna leállítani vagy megfizetni, azaz alighanem hagyják szabadon ámokfutni, illetve elnézést: szabadságharcolni.

Kívánjuk a sajtó szolgaságát

A végletekig polarizált és az egekig hiszterizált közéletben ugyanis csak párhuzamos igazságok létezhetnek, érdekektől és érzelmektől elvonatkoztatott valóságra törekvés nemigen. Persze sok minden vezetett idáig: a kormány cinizmusa, a 2010-ben leváltott elitek sértett önérzete, a NER fönnállása alatt károsultak (és a NER azért gondoskodott róla, hogy ebből egyre több legyen) dühe, a közösségi média felszínessége, a modern influenszervilág közönségre optimalizált világképe.

Az azonban egészen abszurd végkifejlet, hogy jön valaki, aki eddig a hatalom kegyeltje volt, és azzal vádolja meg a teljes sajtót, hogy az a titkosszolgálatok által mozgatottan működik – pusztán azért, mert egy újságíró merészelt róla cikket írni. S jó eséllyel az egyszerű megfejtésekre kondicionált, a világot csak jókra és csak rosszakra bontó közönség a vádaskodónak fog igazat adni.

Bár lehet, hogy a közönségnek van igaza, így szembenézés helyett lehet újra és újra reménykedni. Végül is a remény hal meg utoljára. A sajtó előbb fog.

Hont András

A kiemelt kép Átlátszó-montázs a magyar sajtószabadság születéséről szóló 1868-as Vasárnapi Újság illusztrációjának fölhasználásával