Eszméletlen multikulti a Kurultájon szultáni ükunokával és finn turanistával

A minden második évben megrendezett Kurultáj az elmúlt másfél évtizedben nem csak itthon tett szert nagy ismertségre, de Kirgizisztántól a németországi törökökig egyre népszerűbb. Vendégszerzőnk nekivágott Bugacnak, hogy kiderítse, mi tud ennyire vonzó lenni a külföldieknek a magyar jobboldal hagyományőrző fesztiváljában.

„A Kurultaj szó, illetve ennek változatai az altaji nyelvekben (ezen belül főként a különböző török nyelvek nagy részében) törzsi gyűlést jelent.” – olvasható a rendezvény honlapján. Bíró András Zsolt és a magyar hagyományőrzők néhány csoportja 2008-ban szervezte az első magyarországi Kurultájt, amelyet azóta kétévente tartanak itthon. 2009-ben a szervezők létrehozták a Magyar Turán Alapítványt, ami a rendezést bonyolítja. A Kurultáj a Fidesz-kormány támogatását élvezi: az esemény fővédnöke Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, az ünnepélyes megnyitót rendszeresen a Parlamentben tartják, az alapítvány pedig többszázmillió forint közpénzes támogatást kapott a rendezvényre az elmúlt években.

Múlt hétvégén, augusztus 12-14 volt az idei Kurultáj, és a középső, szombati napot választottam a látogatásra. Reggel 10-kor a bugaci pusztán már hatalmas volt a tömeg, a sajtósátorban rövid eligazítást kaptam, majd elindultam körbenézni. Arra számítottam, hogy túlnyomórészt beöltözött hagyományőrzőket és mellettük mutatóban itt-ott egy kirgizt vagy türkmént fogok látni, de valami teljesen más fogadott a helyszínen.

A bazársoron azeri népviseletbe öltözött lányok izgatottan válogattak az ezoterikus ékszerek között, kicsit arrébb pedig egy bajszos török atyafi németül alkudozott egy fokosra. A Yunus Emre Török Kulturális Intézet sátra előtt a hatalmas hőség ellenére hosszú sor kígyózott az ingyen fekete teáért.

Az ételes standoknál is bőven volt multikulti: egy fiú csikósruhában állt a döneres előtt, mögötte két lány pedig arról beszélt, hogy az ALDI-ban azért jóval olcsóbb az ayran. A kirgiz népviseletes küldöttség a faszénen készülő kürtös kalácsok előtt fényképezkedett, és az egyik árus angolul magyarázta egy csapat tatárnak, hogy nála sajnos csak sertés van.

A Török Gasztronómiai Alapítvány asztalánál baklava-kóstoló volt éppen, míg a dagesztáni delegáció a csebureknek hitt lángossal ismerkedett. A színpadon közben csángó néptánc bemutató zajlott, amit izgatottan figyelt egy kendős török lány. A Csíki sör sátra mellett pedig egy török és egy magyar srác németül vitatták meg, hogy a török-magyar háborúskodás kizárólagosan a Habsburgok hibája volt. Már-már utópisztikus az egész – láttam eleget, ideje beszélni is valakivel, ezért elindulok interjúalanyokat keresni.

Finn turanista professzor Macedóniából

A jurtatábor melletti karámban tevék legelésznek békésen, holott nem pont erre számítana az ember egy bevándorlásellenes kormány idején egy identitáserősítő eseményen. Megyek tovább, az egyik jurta bejáratánál török zászlót veszek észre, az árnyékos oldalára leterített szőnyegen ülő férfiakra ráköszönök, ők meg egyből hellyel kínálnak. Rövid bemutatkozás következik, és kiderül, hogy többnyire nyugat-európai törökök – ki Németországból, ki Belgiumból, ki pedig Hollandiából jött.

Rajtam kívül csak egy finn egyetemi professzor nem török, aki jelenleg egy Észak-Macedóniában található török egyetemen óraadó. Ő az első, akitől megkérdezem, mégis miért tartotta fontosnak, hogy eljöjjön a turanisták Mekkájába, Bugacra. Törökül kezdi mesélni, hogy ez már a negyedik Kurultája, és alap, hogy itt van, hiszen ő is turanista. Azok közé tartozik, akik szerint a finnek a magyarokkal együtt részei a nagy turáni közösségnek. Törökországban szintén ez a hivatalos álláspont, ami ugyanakkor szembemegy a legtöbb hazai turanista véleményével, akik kifejezetten sértőnek találják a magyarok és a finnek közötti rokonság emlegetését.

A társaság többi tagja sem először van itt: az Antwerpenből érkezett Ahmet elmondása szerint már az első 2008-as Kurultájon is részt vett, és azóta egyet sem hagyott ki. Csalódottan meséli, hogy ha Belgiumban magyarokkal találkozik, mindig hívja őket ide, csak sajnos valamiért még senkit sem sikerült meggyőznie közülük, hogy jöjjön el. Ahmet szekulárnacionalista, azaz számára sokkal fontosabb, hogy török, mint az, hogy muszlim.

Azt meséli, hogy a ‘70-es években aktív volt a török jobboldali körökben – olyannyira, hogy az 1980-as katonai puccs után több évre le is csukták, és miután szabadult, meg sem állt Belgiumig. Pár éve egy cikke miatt Erdogan elnök beperelte rágalmazásért, telefonján meg is nyitja a török ügyfálkaput az e-devletet, és mutatja a peranyagot. Azóta nem járt Törökországban, neki így a Kurultáj arra is jó, hogy más törökökkel találkozhasson.

Tőle tudom meg, hogy idén körülbelül négy-ötezer nyugat-európai török vendég érkezett az eseményre. (Ekkor a számot még kicsit sokallom, de délutánra rájöttem, hogy valószínűleg semmi túlzás nem volt benne.) Ha már a török résztvevőkről beszélünk, megkérdezem, mit gondolnak Binali Yildirim ex-miniszterelnök és Bilal Erdogan – az elnök fiának – látogatásáról.

Erdogant nem igazán, de Orbánt nagyon szeretik

A társaság erre egy emberként kezd zúgolódni, mert közülük senki sem szívleli a jelenlegi török kormányt. A Hamburgból érkezett Recep afféle szószólóként közli, hogy Erdoganék alapvetően iszlamisták, egy iszlamista pedig soha sem lehet hazafi. „Nekik a vallás az első,  nekünk a származás. Mi nagyon jól érezzük magunkat itt is, egy keresztény országban, és nekünk ez a legtermészetesebb, mert az látjuk, hogy a magyarok is türkök, és büszkék a türk származásukra. Erdogan az utóbbi években kezdett bele egy nacionalistább narratívába, ez viszont nem egy őszinte dolog, csak szavazatokat akar így szerezni,

Orbán azonban szívből csinálja ezt, neki valóban fontos a turanizmus.”

Ezen a ponton megkérdezem őket, mit gondolnak az itteni korrupcióról és az idegenellenességről. A válaszok egyöntetűek: korrupció mindenhol van, Ursula von der  Leyen, az Európai Bizottság elnöke például a gyógyszerlobbi embere, és Orbánt csak azért támadják ennyit, mert kiáll a turáni identitás mellet. Rasszizmust itt sehol sem éreztek, Nyugat-Európában viszont annál inkább. Orbán tusványosi beszédéről nem hallottak, de nem is érdekli őket, hiszen szerintük aki támogat egy ilyen volumenű rendezvényt, mint a Kurultáj, az nem lehet rasszista.

A Kurultáj szervezője a Magyar-Turán Közhasznú Alapítvány, ami 2018-ban 300 millió forint támogatást kapott a magyar kormánytól. Egy 2020-ban megjelent kormányhatározat – abban az évben a koronavírus miatt elmaradt a rendezvény – pedig 2021-ben 200 millió, és idén további 350 millió forint közpénzt adott az alapítványnak.

Hosszan beszélünk még kedvenc teamárkáinkról, és arról, hogy egy jó minőségű azerbajdzsáni szőnyegért megéri-e elutazni Malmőig vagy elég csak Bécsig menni. Majd megtudok valami nagyon izgalmasat is tőlü: Binali Yildirimen és Bilal Erdoğanon kívül eljött Orhan Osmanoğlu is, II. Abdul Hamid szultán ükunokája.

Beszélgetőpartnereim mind fel vannak ezen háborodva, számukra ugyanis az Oszmán Birodalom maga a törökség megtagadása volt. Még az magyar történelem egyik legsötétebb korszakát, a török megszállást is ehhez kötik. Ahmet ezt így magyarázza: “nekik a vallás fontosabb volt, mint a származás – ha nem így lett volna, eszükbe sem jutott volna a magyar testvérekre támadni.” Szerintük emiatt Osmanoğlunak semmi keresnivalója sincs itt.

Másod- és harmadgenerációs törökök Németoszágból

Lassan kezdődnek a beszédek, így elbúcsúzom a társaságtól, és elindulok a pódium felé.
A tömeg elképesztően sokszínű, ki is szúrok egy kendős lányt, aki egy népviseletbe öltözött párral egy szalmabálán állva követi az eseményeket, mögötte pedig egy talpig feketébe öltözött férfi áll acélbetétes bakancsban. A látvány már-már szürreális.

Kövér László házelnök beszéde után oda is lépek a fejkendős lányhoz, de amikor törökül szólítom meg, tört törökséggel szabadkozik, hogy ha lehet, inkább németül, esetleg angolul beszéljünk.

Mint mondja, már a szülei is Bécsben születtek,  és annak ellenére, hogy baráti körének nagy része török, ők is másod- vagy harmadgenerációsok, így velük is inkább németül beszél. Egy bécsi török ifjúsági szervezettel jött, neki ez az első Kurultája, de a csapatból vannak, akiknek már a sokadik. Mikor arról kérdezem, hogy miért jött el, úgy válaszol, hogy a Kurultáj nem csak Európában, de az egész világon a legnagyobb türk kulturális rendezvény.

Az osztrák állam szerinte sosem támogatna ilyesmit, míg a török kormány Európában leginkább csak vallási eseményeket támogat. Azt mondja, nincs azokkal sem semmi baja, de jó, hogy van, ahol meg tudja élni a törökségét is, és sok más hozzá hasonló nyugat-európai törökkel is találkozhat, mindamellett, hogy más türk népek kultúráját is megismerheti. Rasszizmust ő sem érzékelt Magyarországon, az itteni korrupcióról pedig nem tud semmit.

Szíriában született szultáni ükunoka

Elbúcsúzok a lánytól, visszaindulok a sátrakhoz, ahol végre előtt megpillantom Orhan Osmanoğlut. Annak megértéséhez, hogy miért meglepő az ittléte, és miért nem örültek neki a nyugat-európai törökök, kicsit vissza kell menni a történelemben.

Az oszmán uralkodók a XV. századtól kezdve nem házasodtak, helyette kizárólagosan háremet tartottak, amelyekbe azonban török lányokat sosem vittek. Bosnyák, szerb, cserkesz és egyéb népcsoportokból szedték össze a fiatal lányokat, így az uralkodócsalád sokkal inkább számított “kevert fajúnak” mintsem töröknek.

A török köztársaság kikiáltása után fél évvel, 1924 márciusában pedig az Oszmán-dinasztiát száműzték hazájukból: az ekkor 144 főt számláló család tagjai szétszóródtak a világ négy égtáján. Néhányan előnyös házasságot kötöttek: például Neslişah Sultan, aki férjhez ment Mohamed Abdel Moneim egyiptomi herceghez, és Nilüfer hercegnő – V. Murád szultán dédunokája – pedig az indiai Hyderabad állam trónörökésével, Moazzam Dzsahhal kötött házasságot.

A legtöbben azonban nem voltak ilyen szerencsések: II. Abdul Hamid szultán fia, Abdülkadir efendi egy ferencvárosi bérházban kötött ki és hegedülésből tartotta el családját. Féltestvére, Ahmed Nuri Nizzában telepedett le, ahol eleinte a szállodai szobájában főzött szappanok eladásából próbált megélni, később mozikban zongorázott, a hangosfilmek megjelenésével azonban munkanélkülivévé vált.

Orhan nagyapja Szíria fővárosába, Damaszkuszba költözött a száműzetés után, és már Orhan apja is ott született, aki még csak törökül sem beszél.

Orhan így már a második generáció volt, aki Szíriában született.

Ott is élt 11 éves koráig, 1974-ig, amikor engedélyezték az egykori uralkodócsalád tagjainak, hogy visszatérjenek Törökországba. Öt évtized után csak kevesen vállalkoztak erre, de Orhanék hazaköltöztek. Ő már Isztambulban tanult meg törökül, édesapja Szaúd-Arábia konzulátusán kapott munkát. Egyszerű hétköznapi emberek életét élték, már csak azért is, mert a szultán leszármazottaival sokáig nem is foglalkozott senki.

Az ezredforduló után hatalomra kerülő iszlamista AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) viszont szakított a régi szekuláris hagyományokkal és elkezdte neo-ottomán narratíváját. Hosszú évtizedek után először lehetett pozitívan beszélni az Oszmán Birodalomról, Orhan pedig úgy gondolta, ha valaki, akkor ő nem akar ebből kimaradni.

Közéleti tevékenységbe kezdett, mint az Oszmán-ház képviselője, és a rendszeres médiaszereplések mellett karitatív tevékenységeket is folytat. A konzervatív törökökön belül csak egy szűk réteget tudott megszólítani, ők viszont nagyon lojálisak lettek hozzá. A kormánypárttal ugyan jó a kapcsolata, azonban nem túl közeli – a rossz nyelvek szerint ugyanis a kormány attól tart, ha esetleg túltolnák az oszmán restauráció gondolatát, akkor Orhan némi joggal jelentkezne be az annó a családjától elkobzott paloták némelyikéért.

A Kurultájon való megjelenése már csak azért is érdekes, mert az oszmán uralkodók kifejezetten üldözték a török nacionalizmust. Önmagukat nem töröknek, hanem oszmánnak tekintették – az ő olvasatukban a török annyit jelentett, hogy vidéki.

„A türk népek összefogása ünnepelni való dolog”

Mikor megkérdeztem Orhant, hogy lenne-e kedve elmondani, miért is jött el idén a Kurultájra, gondolkodás nélkül igent mondott. Egyetlen kérése az volt, hogy beszélgessünk kicsit odébb, egy török zászló előtt, ezért odaálltunk.

Volt-e már a Kurultájon, és mi célból látogatott el ide?

Orhan Osmanoğlu: A Kurultáj egy türk törzsi gyűlés, én pedig mindent támogatok, amiben elhangzik a türk szó. Egy brit történész egyszer azt mondta, ha a türk szót megpróbálod eltüntetni, akkor nem leszel képes megírni egyetlen történelemkönyvet sem, legyen szó Ázsiáról, Európáról vagy Afrikáról. A különböző türk népek mindenhol megjelentek és belekerültek a történelembe, erre pedig büszke vagyok, és egy ilyen eseményt, ahol a türk összetartozást ünneplik, nem hagyhatok ki. A türk népek összefogása ünnepelni való dolog.

A magyar nép pedig különösen kedves számunkra. Nem csak azért, mert rokonok vagyunk, hanem sok a közös múlt is: ott van például Orbán mester, aki II. Mehmed szultán ágyúöntője volt. Ha ő nem segít, talán sose foglaljuk el Isztambult. Ez egy gyönyörű szimbóluma annak, milyen régi is a két nép szövetsége. Először vagyok itt, de nem utoljára.

Törökországban Önt inkább azon vallásos rétegek támogatják, akik szerint az iszlám fontosabb az etnikai származásnál. Az elmondottak alapján azonban úgy érzem, Ön a szekulárisok által támogatott turanista ideológiával is tud azonosulni.

Ez ennél összetettebb, én mindenekelőtt a pán-iszlamizmusban hiszek, abban, hogy az iszlám világban nincs helye széthúzásnak. De ettől függetlenül büszke török is vagyok, az Oszmán Birodalom pedig ennek egy tökéletes példája volt: 690 éven keresztül állt fenn egy olyan állam, amiben különböző vallású és etnikumú csoportok békésen tudtak egymás mellett élni.

Magyarországon vagyunk, itt a török korra nem pont úgy emlékeznek, mint a békés együttélés korszakára. 

Mikor II. Mehmed szultán bevonult Boszniába, egy keresztény pap odalépett hozzá és megkérdezte, mi fog történni a nem muszlim lakossággal. A szultán a pap aggodalmát látva megígérte neki, hogy ha egyetlen nem muszlimnak is bántódása esik, akkor az ezért felelős katonáját kivégezteti. Ezt írásba is adta, és ez a dokumentum mind a mai napig ki van állítva a Topkapi Palotában.

A testvéri magyar néppel sem bántak máshogy a felmenőim. Nekik az osztrákok voltak az ellenségeik, és velük háborúztak. Arra mindig is odafigyeltek, hogy a lakosság ennek ne lássa kárát, és ennek ez a Kurultáj is egy jó példája: ha itt anno mészárlás lett volna, akkor most nem fogadnának engem ennyire szívesen. A török nép harcos nép és tud is harcolni, ez tény, de ez nem elég – minket az tesz naggyá, hogy emellé toleránsak is vagyunk. A mögöttünk lévő török jurtába akárki menne be segítséget kérni, vallásától függetlenül biztos, hogy segítenének neki.

Az Oszmán Birodalmi Levéltárban tucatnyi, az említetthez hasonló dokumentum van, a történelemtudomány azonban nem ért teljesen egyet abban, hogy olyan komoly aranykor lett volna az oszmán hódítás a kisebbségek számára.

Ez hatalmas tévedés. A legtöbb történész egyetért abban, hogy egy olyan birodalom, ami elnyomja a kisebbségeket, maximum 200 évig tud fennállni, az Oszmán Birodalom azonban több mint 600 évig maradt fent. Ennél tisztább bizonyítéka nincs annak, hogy ők igenis toleránsak voltak. Problémák ugyan voltak, de azokért az ifjútörökök voltak a felelősek, akik az első világháború alatt arabokat mészároltak le a mai Szíria területén. Ezután nem sokkal szét is esett a birodalom.

Rendben, akkor közelítsük meg a kérdést onnan, hogy a Kurultáj alapvetően a magyar jobboldal rendezvénye, és egy olyan kormány nyújt hozzá komoly anyagi támogatást, ami gyakran tesz xenofób és iszlamofób kijelentéseket. Orbán Viktor pár héttel ezelőtti egyik kijelentését például az egész nyugati világ elítélte. Ön ennek ellenére is jól érzi itt magát.

A magyar kormányt elsősorban az alapján ítélem meg, hogy milyen komoly erőfeszítéseket tesz a türk világ egységének megteremtésért. A Kurultáj egy tökéletes alkalom arra, hogy a világ különböző tájairól összegyűljenek a türk népek, és a világ megismerje őket. Amíg ez a kormány ilyen komoly erőfeszítéseket tesz ezen cél érdekében, természetes, hogy támogatni fogom.

Akárhogy is nézzük, a török nemzeti identitás a Török Köztársaság megalapítójához, Musztafa Kemal Atatürkhöz kötődik inkább, aki az Oszmán Birodalom muszlim valláson alapuló identitásával szemben erőltette a nemzeti identitás fontosságát. Nem tartja ellentmondásosnak, hogy most ön is pont azon ember eszméit hirdeti, aki annank idején száműzte az ön családját Törökországból?

Musztafa Kemal az Oszmán Birodalom egyik pasája volt, aki oszmán oktatásban részesült és oszmán neveltetést kapott. Sőt, maga Vahdettin szultán nevezte ki a hadsereg élére, nem pedig a britek vagy a franciák helyezték az ország élére. Nem a romok helyére épített fel valami újat, hanem ez a folytatása valaminek, ami régibb, mint a Török Köztársaság.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire pozitívan gondolkodik róla. Van olyan, amiről úgy gondolja, Atatürk hibásan tette?

Igen, Török Köztársaság helyett sokkal jobb lett volna, ha a Török-Oszmán Köztársaság  nevet választotta volna.

Ezen a ponton Orhan Osmanoğlu telefonja megcsörren, a csengőhangja pedig egy ismert Oszmán katonai induló, a Ceddin Deden. A szituációban van valami komikus, de mégis érthető. Nem húzom tovább az idejét, körülöttünk már vagy féltucatnyian várakoznak, hogy közös képet készítsenek vele. Megköszönöm az interjút, és elbúcsúzok tőle.

Elindulok hazafelé azzal a gondolattal, hogy a finn turanistától a szultáni ükunokáig bezárólag mindent láttam már, a Kurultáj nem fog tudni még jobban meglepni. Ekkor azonban feltűnik előttem egy srác Gattyán György Megoldás Mozgalmának pólójában.

Billay Gábor

A szerző évekig élt Törökországban, és jól beszéli a nyelvet.