Az elmúlt 12 évben számtalanszor hangzott el, hogy Magyarországon valami végérvényesen megváltozott, többek szerint már sem jogállamról, sem demokráciáról nem beszélhetünk. Ehhez képest választások előtt a kihívó pártok úgy vágnak bele a küzdelembe, és a média úgy tudósít ennek eseményeiről, mintha egy „szokványos” többpárti versengés volna, s nehézséget legfeljebb a választási rendszer jelent. Ezúttal azt igyekszünk végignézni, hogy a nemzetközi példák alapján hogyan lehet leváltani a hatalmon lévőket egy hibrid rezsimben, milyen más országok vannak, ahol hasonló politikai rendszer alakult ki, azok miben térnek el, vagy egyeznek meg a hazai helyzettel. Cikksorozatunk második, befejező része következik.
Március közepén megjelent cikkünkben végignéztük, hogy mit értünk hibrid rezsim alatt, hogyan került a demokrácia és az autokrácia közötti szürke zónába Magyarország, és egyáltalán: melyek a magyar rezsim sajátosságai. Mindezt megpróbáltuk a választások kontextusába helyezni, és röviden arról is írtunk, hogy a hazai rendszer nem példa nélküli a nemzetközi színtéren sem.
Választás egy illiberális demokráciában és az ellenzéki oximoron – Hont András elemzése | atlatszo.hu
Pedig a magyarországi helyzet földolgozására több tudományos igénnyel megírt dolgozat született. Közös bennük, hogy elutasítják a politikai szándékú címkézéseket és az ebből következő leegyszerűsítő megfejtéseket. Az alább ismertetett tanulmányok mindegyike szerint a magyar rendszernek vannak autoriter vonásai, de versengő elemei is.
Ezúttal közelebbről is megvizsgáljuk, hogy más országokban hogyan működnek a hibrid rendszerek – azaz az olyan rezsimek, amelyek hatalomgyakorlásában a demokratikus és az autokratikus elemeket egyszerre lehet felfedezni –, és arra is megkísérlünk választ adni nemzetközi példák, valamint a témában íródott tanulmányok alapján, hogy mi lehet a hatalmon lévők leváltásának a kulcsa.
Legutóbbi cikkünkben kifejtettük, hogy a magyarhoz hasonló hibrid rendszerekben általában két közös pont van: a rendszer nem alkalmaz erőszakot, illetve hogy a hatalmon maradást segíti, hogy az adott országnak vagy nincs egységes ellenzéke, vagy olyan pártokból, politikusokból áll az ellenzék, akiket politizálni nem tudó, inkompentens szereplőkként mutathat be a rendszer.
Orbán Viktor és Jarosław Kaczyński Varsóban 2020. december 8-án (forrás: Facebook/Orbán Viktor)
A Freedom House jelentése szerint Lengyelország sok szempontból hasonlít a magyar rendszerre. Bár a kormány médiafölénye kevésbé jelentős, mint Magyarországon, a lengyel Jog és Igazságosság párt (PiS) a Fideszhez hasonlóan a kormány szócsövévé tette a közmédiát, felvásárolta az ország regionális médiumainak négyötödét. Emellett az elmúlt évek során szisztematikusan aláásta a jogállamiságot, kiüresítette és/vagy foglyul ejtette a demokratikus intézmények többségét, például az Alkotmánybíróságot vagy a főügyészséget.
A 2020-as elnökválasztás „egyenlőtlen játéktéren” zajlott, erre az EBESZ megfigyelői is rávilágítottak jelentésükben, ahol úgy fogalmaztak, hogy a jogi keretek ugyan alkalmasak voltak a demokratikus választás megtartásához, problémát jelentett például, hogy számos magas rangú köztisztviselő folytatott kampánytevékenységet, elmosva a különbséget az állam és a párt között, indokolatlan előnyt teremtve a hivatalban lévőknek.
Az országot fenyegető, mindig változó ellenségképpel való riogatást – legyen szó akár a migránsokról, akár az LMBTQ közösségekről – Kaczyński szintén Orbántól tanulta el. Az egyelőre még független akadémiai és civil környezet ugyanakkor azt mutatja, hogy még nem teljesen bontakozott ki az orbánihoz hasonló rendszer az országban.
De elég csak a szomszédos Szlovákiáig menni, ha hibrid rendszerre szeretnénk példát találni – igaz, ebben az esetben kicsit vissza kell mennünk az időben, egészen 1990-ig. A Mečiar-korszak ugyanis a populizmus és az illiberalizmus minden elemét hozta: a hatalom egy kézben koncentrálódott, a kormányhoz közel álló szereplők vagyonosodását privatizációval biztosították, korlátozták a sajtószabadságot. Ráadásul 1994-es választási győzelme után a miniszterelnök egy 23 órás parlamenti szavazáson gyakorlatilag minden fontos pozícióba a saját embereit ültette.
A fordulópontot az 1998-as választás jelentette, ami rekordmagas részvétellel ért véget: 84,24 százalékos volt a részvételi arány, az ellenzék pedig egy közös cél – Mečiar leváltása – érdekében összefogott. Végül a választásokat ugyan megnyerte Mečiar pártja, a HZDS, kormányt már nem tudott alakítani, így az ellenzékben lévő többpárti koalíció Mikuláš Dzurinda vezetésével alkotmányos többséget szerzett.
Nicaragua nagyjából a 80-as évektől sorolható a hibrid rezsimek közé. Ebben az időben egy, az orbánihoz nagyon hasonló rendszer működött az országban, ráadásul az erős kormánypárt (FSLN) gyenge, széttöredezett, elsősorban a nagyvárosokra koncentrálódó ellenzékkel nézett szembe. Ez 2006-ban változott meg Daniel Ortega újbóli hatalomra kerülésével. Jelenleg szintén a hibrid rendszerek közé sorolható az ország, sőt, az Economist Intelligence Unit demokrácia indexe 2019-ben a besorolását hibrid rezsimről autoriterre változtatta. Ennek ellenére azonban fontos momentum, hogy sikerült leváltani a hatalmon lévőket.
A Transparency International Korrupció Érzékelési Indexe (CPI) 180 ország rangsorán Nicaraguát a 164. helyre sorolta 2021-ben az emberi jogok szisztematikus megsértése, az intézményi ellensúlyok lebontása és a hatalom Daniel Ortega (és családja), valamint Rosario Murillo kezében történő koncentrációja miatt.
Érdekes aspektus ugyanakkor, hogy bár az ország egyre távolodik attól az állapottól, amit demokráciának lehet nevezni, az emberek többsége mégis azt állítja, hogy sokkal jobb a helyzet az országban, mint korábban.
A rezsim sikere több tényezőn is múlik: egyrészt a családi értékek felkarolásával és a konzervatív – például szigorú abortuszellenes törvény – értékek hangoztatásával sikerült maga mellé állítania a katolikus egyház befolyásos tagjait, de újraválasztásukat segítette a szinte teljes médiapiac feletti kontrolljuk is.
Szintén fontos aspektus, hogy Ortega képes volt magát kompetens vezetőnek bemutatni: az ország gazdasági eredményei és a közbiztonsági feltételek javulása jelentősen növelte a rezsim legitimitását. Ezzel párhuzamosan a kormánnyal szemben kritikus újságírók és a hatalmon lévőket bírálók ellen egyre gyakoribbá váltak a kormányzati fellépések, az elmúlt években sokakat be is börtönöztek (vagyis ebből a szempontból lényeges eltérést figyelhetünk meg a magyar rendszerhez képest).
Ghánában hasonló rendszer az országot 1981-től vezető Jerry Rawlings hatalomra kerülése után alakult ki, a szakirodalom az 1990-es évek elejétől beszél versengő autoriter rendszerről. Ebben az időszakban a televízió és a rádió állami tulajdonba került, és kevéssé volt vádolható objektivitással. Az állami erőforrások elosztása is egyenlőtlen volt, az ellenzék jóval kevesebb pénzügyi forráshoz férhetett hozzá, az ellenzéki pártokat támogató vállalkozások pedig változatos retorziókkal néztek szembe. A kormány félkatonai szerveket vetett be az ellenzéki aktivisták megfélemlítésére, a független újságok munkáját is igyekeztek ellehetetleníteni.
Mindezek ellenére azonban a demokratizálódás folyamata mégis el tudott kezdődni a 2000-es évek elején, amikor Rawlings utódja vereséget szenvedett a választásokon.
Választási plakát (forrás: Átlátszó)
A nemzetközi példákat látva joggal merülhet fel a kérdés, különösen most, a vasárnapi országgyűlési választáshoz közeledve, hogy mégis hogyan lehet egy hibrid rendszerben leváltani a hatalmon lévőket.
Valerie J. Bunce and Sharon L. Wolchik 2010-ben írt tanulmánya tizenegy, 1998 és 2008 között tartott választás erdeményeit elemezte olyan országokban (többek között Ukrajnában, Szlovákiában, Horvátországban, Azerbajdzsánban vagy Örményországban), amelyeket a versengő autoriter rendszerek közé sorolhatunk.
A szerzők arra voltak kíváncsiak, hogy mely tényezők járultak hozzá bizonyos esetekben a hatalom leváltásához, és mi volt az oka annak, hogy más esetekben nem került sor a változásra. Megállapításuk szerint az autoriter rendszerek sikeres legyőzése nagyban függött attól, hogy az ellenzék és a szövetségeseik mennyire voltak képesek innovatív, részletesen kidolgozott stratégiákat alkalmazni a kampány során, így aktivizálva a választókat.
Vagyis szerintük az ellenzéki pártok összefogása önmagában nem biztos, hogy elég, ennél többre van szükség a valódi változás eléréséhez.
A győzelemhez hozzájárulhat az is, hogy mennyire foglalkoztatja a nemzetközi közösséget a demokrácia állapota és a választások tisztasága – minél nagyobb figyelem irányul ugyanis ilyen szempontból egy országra, annál nagyobb az esélye annak, hogy a demokratikus ellenzék végül győzelmet arathat.
Christopher Carothers egy 2018-as tanulmányában amellett érvelt, hogy hosszútávon a kompetitív autoriter rendszerek stabilitása gyakran éppen a viszonylagos politikai nyitottságuk miatt romlik. Emiatt idővel a hatalmon lévők számára a vereség kockázata – még egy általuk manipulált játékban is – nagyobb, mint a demokratikus színfalakkal járó bizonytalan előnyök, és az így megszerezhető hitelesség és legitimitás látszata. Szerinte négy faktor járul hozzá a hibrid rezsimek bukásához:
A szerző úgy érvel, hogy az egyenlőtlen játéktér még mindig jobb, mintha nem lenne semmilyen lehetőség a hatalmon lévők leváltására, hiszen ameddig tartanak választások, potenciálisan leválthatóak a hatalmon lévők. Ehhez az ellenzéknek érdemes helyi, önkormányzati szinten kezdenie a változást, így meg tudják mutatni, hogy van alternatíva, és be tudják bizonyítani a kételkedőknek, hogy képesek kormányozni.
Taiwan és Mexikó jó példa erre: mindkét esetben helyi szinten elért választási győzelemből nőtte ki magát a kormányváltás. Mexikóban például az Intézményes Forradalmi Párt irányította az országot 1929–2000 között, az időszak jelentős részében az ellenzék széttagolt volt, jelentős hátrányból indultak a krománypárthoz képest, mind a médiát, mind pedig az állami támogatásokat tekintve. Ennek ellenére végül 2000-ben a még 1939-ben alapított Nemzeti Akció Pártnak (PAN) mégis sikerült leváltania őket.
A második eset, amikor a kormánypárt úgy dönt, hogy hatalma megtartása érdekében befolyásolja a választási eredményeket, ám ezt olyan leplezetlenül teszi, hogy a csalás és a visszaélések miatti felháborodás tömegtüntetésekhez vezethet, ami a rezsim végét is eredményezheti. A nyílt csalás, a választásokkal való trükközés, a manipuláció ugyanis sokszor nagyobb közfelháborodást válthat ki, mintha egyáltalán nem lennének választások, ami így könnyen a vezetők bukásához vezethet. Erre példaként a szerző a 2003-as grúz rózsás forradalmat és a 2014-es ukrán elnökválasztást hozza fel.
Előfordulhat olyan forgatókönyv is, hogy az ellenzék ugyan nem ér el győzelmet, de a rezsim irányítóit még minimális sikerük, az erősödésük látszata is a formális demokratikus keretek eltörlésére buzdítja. Vagyis ebben az esetben nem a demokratizálódás folyamata valósul meg, hanem az autokrácia leplezetlen kiépítése. Az 1970-es években Dél-Koreában ezt a lehetőséget választotta a korábban katonai puccsal hatalomra kerülő katonai vezetés. A kambodzsai totalitárius fordulatot pedig sokan a 2013-as parlamenti és a 2017-es önkormányzati választásokon elért erős ellenzéki eredményeknek tulajdonítják.
A kvázi-demokratikus intézmények hátrányt is jelenthetnek a kompetitív autoriter rendszerek számára. A hibrid rezsimek legnagyobb gyengesége, hogy demokráciának állítják be saját magukat, erről azonban változó sikerrel tudják meggyőzni a szavazóikat. Ha az ország sora jól megy (például gazdasági növekedés vagy egyéb javuló mutatók mellett), lehetséges egy ideig az elért teljesítménnyel legitimálni a rendszert, de a krízisek vagy a kormányzat által elkövetett hibák – amelyek előbb-utóbb bekövetkeznek –, felfedhetik a rendszer hibáit, az ideológiai legitimáció hiányát.
Augusto Pinochet 1973-ban puccsal került Chile élére, és 13 éven keresztül vezette az országot. A rezsim első három évében mintegy 130 000 embert tartóztatott le, akik közül sokakat megkínoztak, de később is keményen lecsaptak a baloldali, ellenzéki szerveződésekre. A katonai puccsot követően a sajtószabadság helyzete is drámian romlott, a televíziókat a kormány ellenőrzése alá vonták, a korábbi kormányt támogató médiumokat bezárták vagy elhallgattatták. Új alkotmány is született, aminek lecseréléséről csak két éve, 2020-ban született döntés egy népszavazáson.
Ironikus módon Pinochet hatalmának végét azonban egy olyan népszavazás hozta el, amit ő maga írt ki – annyira biztos volt benne, hogy nyerni fog. Ez szintén azt bizonyítja, hogy bármennyire is autokratikus egy rendszer, ha tartanak választásokat, elméletben mindig van valamennyi esély a hatalom leváltására.
1988-ban népszavazást írtak ki arról, hogy Pinochet 8 évre irányíthassa-e az országot, vagy pedig tartsanak választásokat. Fontos újítás volt, hogy 1973 óta először engedélyezték a pártoknak a politikai kampány folytatását, sőt, 27 napon keresztül az ellenzék is kapott napi 15 percet a köztévében.
Végül sokak meglepetésére a korábban széttöredezett, egymással is harcoló ellenzék összeállt a kampányban, és sikerült is győzniük egy olyan kampánnyal, ami a másik oldal támadása helyett a pozitív jövőképre, az optimista, lelkesítő üzenetre helyezte a hangsúlyt.
Hasonlóan jó példa lehet a 2019-es isztambuli főpolgármester-választás eredménye is, ahol Ekrem Imamoglu, egy kevéssé ismert politikus, aki korábban egy isztambuli városrész polgármestere volt, legyőzte a kormánypárt jelöltjét, Binari Yildirimet. A siker titkát egy jól felépített kampánystratégia adta, aminek alapja egy ötvenoldalas, belső használatra készült kézikönyv volt Radikális szeretet címmel, amelyben leírták, hogy hogyan érdemes kommunikálni a választókkal.
A párt abból indult ki, hogy a győzelemhez meg kell haladni a pártpolitikai törésvonalakat, a polarizációra épülő populista politikát, és a másik oldal szavazóit is meg kell tudni szólítani.
Ezért a kampány alatt nem sokszor ejtette ki Erdogan nevét, és a negatív kampány helyett a személyes jelenlétre és a közösségi oldalakon folytatott kommunikációra, a választópolgárok problémáinak megoldására helyezte a hangsúlyt.
Imamoglu győzelme már csak azért is példaértékű, mert egy olyan autokratikus rendszerben vitte véghez, ahol alkotmánymódosítások az elnök kezében összpontosították a hatalmat, a média nagy részét is a kormánypárt uralja, és Magyarországhoz hasonlóan éles ellentét feszül a nagyvárosok ellenzéki szimpatizánsai, valamint a vidék kormánypárti szavazói között. Sőt, még a szavazást is meg kellett ismételni.
A CHP azóta legnagyobb ellenzéki párt a török parlamentben, Imamoglura pedig jelenleg Erdogan egyik lehetséges kihívójaként tekintenek a 2023-as elnökválasztáson.
Szopkó Zita
Adj szja 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka! Átlátszónet Alapítvány: 18516641-1-42 from atlatszo.hu on Vimeo.</
Napi.hu: A Miniszterelnökség a választások előtt 15 milliárdot folyatott egy alapítványba Közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítvány létesítéséhez, valamint részére pénzbeli...
Bánki Erik fideszes országgyűlési képviselő üzlettársának – korábbi értesüléseink szerint rokonának –cége nyerte el a komlói önkormányzat pályázatát a városfejlesztési stratégia...
A járvány leple alatt ezermilliárdos nagyságrendű értékű állami vagyon került át ingyenesen a kormánypárthoz kötődő alapítványokhoz. Az átadások egyik legnagyobb nyertese Demeter Szilárd kulturális kormánybiztos lett – a K-Monitor és az Átlátszó közös projektjében, térképen és videón mutatjuk be a privatizált ingatlanokat.
Az ukrajnai menekülteket fogadó központokban, munkahelyes szállást ígérve reklámozzák a menekülteknek egy olyan HR-es cég oldalát, amely tulajdonosi köre az MTK-ból lehet ismert, és a közelmúltban százmilliókat nyert el közbeszerzéseken. A safeinhungary.hu egy olyan oldalra visz tovább, amelyet már a háború előtt bejegyeztek.
