„Hazudni nem szabad” – letagadta a Veritas főigazgató-helyettese, hogy beszámoltatta az állambiztonság a rendszerváltás előtt

A Veritas Intézethez csatolja a kormány az 1956-os Intézetet, és a hozzá tartozó, visszaemlékezésekből álló interjúgyűjteményt (Oral History Archívum), ami 2010 óta az Országos Széchényi Könyvtáron belül működik. A Veritas Intézet főigazgató-helyettese az intézmény weboldalán közzétett önéletrajzának tanúsága szerint a rendszerváltás előtti, pártállami időkben nyugaton tanult és dolgozott, de amikor Marinovich Endrét az állambiztonság egykori megkereséseiről kérdeztük, ő többször is azt válaszolta írásban, hogy ilyesmire egyáltalán nem került sor. 

A kormánypárt vezető elitje, köztük az Országgyűlés ősfideszes elnöke, Kövér László is előszeretettel ekézi a kommunizmus időszakát és az akkori rendszer vezetőit, sőt, rendszeresen a kommunizmus visszatérésének veszélyével riogat. Mégis úgy tűnik, hogy vannak olyanok, akiknél a kormánypárt vezetői is bocsánatos bűnnek tekintik az “átkos”, az 1989-es változások előtti rendszer működtetésében való aktív részvételt.

Az 1956-os Intézet beolvasztásáról szóló kormányrendelet így emlékeztet a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár (röviden: Veritas Intézet) alapítási céljaira:

“A magyar közjogi hagyományok méltó módon történő bemutatása, az elmúlt másfél évszázad sorsfordító társadalmi és politikai eseményeinek hiteles, torzításmentes, a mai kor elvárásainak megfelelő feldolgozása.” 

Ezért gondolta e cikk szerzője, hogy ha már a hitelesség, torzításmentesség a kiemelt céljai a kormánykedvenc történelmi műhelynek, nézzük meg közelebbről, hogy kik a Veritas Intézet vezetői, akik ezeknek az értékeknek a szem előtt tartását felügyelik.

A Vertias Intézet weboldalán közzétették a vezetők önéletrajzait: ezekből látható, hogy az intézmény főigazgató-helyettese, a közgazdász végzettségű Marinovich Endre, az Antall-kormány volt kabinetfőnöke az “átkosban” olyan külföldi képzésen vett részt, később pedig olyan állami pozíciókban dolgozott, ahol nem lehetett könnyű az akkori rendszerrel egyet nem értve helytállni.

Mivel a Kádár-rendszer kémelhárító csoportfőnökségének kutatók által eddig feltárt gyakorlata szerint az állambiztonság a külkereskedelmet különösen szenzitív területnek tekintette, és az itt tevékenykedő személyeket igyekezett ellenőrizni illetve együttműködésre bírni, a főigazgató-helyettestől emailben megkérdeztük, pontosan milyen feladatokat látott el az akkori Külkereskedelmi Minisztériumnál 1971 és 1991 között, a Külkereskedelmi (majd Kereskedelmi) Minisztérium Sajtó- és Tájékoztatási Osztály főelőadójaként, osztályvezető-helyetteseként, majd osztályvezetőjeként, illetve az athéni Kereskedelmi Kirendeltség I. osztályú kereskedelmi titkáraként.

Marinovich Endre erre azt válaszolta, hogy ő kizárólag szakmai (közgazdasági és kommunikációs) feladatokat látott el. Kérdésünkre, hogy a nyugati utazásai előtt hányszor kellett kapcsolatba lépnie a belügyi tisztekkel és ezen alkalmakkor leadta-e útijelentéseit a Belügynek, azt a választ kaptuk, hogy

“A kérdésben szereplő valamennyi feltételezést cáfolom. Ezt az állításomat az alábbi részletezéssel erősítem meg:

Az utazásokról és az utijelentésekről. A Külkereskedelmi Minisztériumnak az a részlege, ahol dolgoztam a fő tevékenységet (az államközi külgazdasági kapcsolatokat) kiszolgáló egységekhez tartozott. Ennek következtében a rendszeres nyugati kiutazás nem volt jellemző, ez néhány esetben történt  (évente 1, maximum 2 néhány napos alkalom). Hazaérkezés után szakmai utijelentést kellett készíteni, aminek minden alkalommal eleget tettem. Ismeretes volt az úgynevezett 2. számú utijelentések rendszere, amit akkor kellett készíteni, ha az utazás során valamilyen rendkívüli esemény, vagy valami állambiztonsági szempontból említésre méltó történt. Ezt zárt borítékban kellett a szakmai utijelentéshez csatolni. 2. számú utijelentést soha, tehát egyetlen utazás befejezése után sem készítettem.

Belügyi tisztekkel egyetlen alkalommal sem kellett kapcsolatba lépnem az utazás előtt vagy után.”

Mivel Marinovich már 1965-ben Svájcba mehetett ösztöndíjjal, ezt követően rákérdeztünk arra is, hogy a fenti időszakon kívül, 1990 előtt bármikor előfordult-e hogy állambiztonsági tisztekkel kellett találkoznia, és ha igen, akkor mikor, és hozzávetőleg hány alkalommal került erre sor, és mi történt ezeken a találkozókon? Marinovich Endre erre azt válaszolta:

“Válaszom nemleges.”

Arról is kikértük a főigazgató-helyettes véleményét, hogy a Kádár-rendszerben befutott pályája összeegyeztethetető-e a Veritas Intézet küldetésével, és az ott betöltött mostani pozíciójával? Marinovich Endre a kérdésünkre így fogalmazott:

“A Külkereskedelmi Minisztériumban és jogutódainál az 1. pontban részletezett szakmai munkát végeztem. A VERITAS Intézetnél az Alapító Okiratban rögzítetteken kívül fő tevékenységemnek az Antall és a Boross kormány tevékenységének szakszerű feldolgozását és bemutatását tartom. Megítélésem szerint a 35-40 évvel ezelőtt végzett munkám és a jelenlegi nincs ellentétben egymással.”

Kérdésfeltevésünk jogosságát Szakály Sándornak, a VERITAS főigazgatójának az intézmény weboldalán közzétett szavaival is szeretnénk alátámasztani:

“…nem szabad „homályban” maradnia a magyar múlt egyetlen fontos részletének sem. Ennek az elkötelezettségnek a jegyében igyekszünk a legjobb tudásunk szerint végezni munkánkat, a jelenben és a jövőben egyaránt. Lehet, hogy lesznek tévedéseink, igaz vagy igaztalan kritikákat kiváltó megállapításaink, de egyet mindenkor szem előtt tartunk, azt, amit egykoron a „Haza bölcse”, Deák Ferenc mondott 1848-ban – ezért is választottuk ezeket a veretes szavakat Intézetünk jelmondatául –: „…hazudni nem szabad”.

Ungváry Krisztián történész eközben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában járt utána Marinovich Endre múltjának, a kutatás eredményét itt olvashatják:

Horn Gabriella