106 ügy fért a Fekete Könyvbe – tanulmánykötet az elmúlt nyolc év korrupciós folyamatairól

A Civitas Intézet megbízásából a Transparency International Magyarország elkészítette a magyarországi korrupció 2010 és 2018 közötti történetét feldolgozó Fekete könyvet. A kötetben külön fejezetekben foglalkoznak Magyarország antikorrupciós teljesítményével, a hazai korrupció minősített eseteivel, valamint az európai uniós források felhasználása és a közbeszerzések területén meglévő korrupciós kockázatokkal. A Fekete könyv ezen kívül 106 korrupciós ügy leírását is tartalmazza, közel 150 oldalon kísérli meg a két szervezet bemutatni a 2010 óta eltelt időszak korrupciós jelenségeit.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A kötet PDF-ben itt letölthető. Első része inkább elméleti jellegű, többek közt a Transparency International által világszerte használt korrupcióérzékelési index (CPI) alakulását mutatja be: nem meglepő módon a 180 országot tartalmazó rangsorban Magyarország kilenc helyet rontott tavalyhoz képest, így most 66. az összesítésben.

De a különböző módszertannal készült egyéb mérések is negatív tendenciákat, a helyzet romlását mutatják, akár a teljes Európai Unió, akár a volt szocialista országok a viszonyítás: bőven hihető, hogy

Magyarországon az üzleti élet szereplőinek több mint 90 százaléka gondolja úgy, hogy komoly probléma a korrupció – ez két év alatt tíz százalékpontnyi romlást jelent.

A tanulmány külön fejezetben foglalkozik a rendszerszintű korrupció három legnyilvánvalóbb esetével: a nemzeti bank alapítványaival, a látványcsapatsport támogatások („TAO”) rendszerével, és a letelepedési kötvény intézményével.

Külön fejezetet kapott az uniós források felhasználásában mutatkozó korrupciós kockázatok, illetve a közbeszerzéses piacon mutatkozó visszásságok bemutatása.

Az elméleti rész sok újdonságot nem tartalmaz, inkább összegző jellegű, de komoly érvanyagot jelenthet annak, aki a kormányzati sikerpropagandával szemben a második és harmadik Orbán-kormány valós teljesítményének bemutatására vállalkozik.

Ha az olvasó átküzdi magát az első rész huszonvalahány oldalnyi elméleti jellegű megállapításain, a második részben a korrupciós sztorik eleven dzsungelébe jut: a szerzők 106 közelmúltbeli esettel mutatják be a nagyon is konkrét magyarországi valóságot.

Hogy ezeknek a történeteknek milyen társadalomalakító hatása van, hogy a szereplők és a módszerek miképp hatnak a gazdaságra, az explicit módon persze nincs kimondva, de különösebb matekozás nélkül is egyértelmű, hogy a nyolc évet felelő sztorikban több ezer milliárd forint útját térítették el.

És meglehetősen sokat mond a magyarországi korrupció természetéről, hogy a történetek közt – a pitiáner, néhány tízmilliós ügyeket leszámítva – nincs egy eset sem, amelyik kizárólag valamilyen lokális hatalmi centrumhoz kötődne:

nincsenek csákmáték, egy Csák Máté van.

A korrupciós sztorik almanachja pont egy országosan kevésbé ismert történettel, a szegedi Vadasparki játszótér-beruházásról szól: a projektben közel 200 milliót loptak el. Na ugye, hogy helyi sztori – mondhatnánk első ránézésre,

csakhogy  a lopást körömszakadtáig védte a helyi kormánypárttól Lázár miniszterig mindenki, mígnem az OLAF ajánlása nyomán az ügyészség kénytelen volt nyomozást indítani.

A második ügy a vizes vb története – az eseményről ma sem tudható, pontosan mennyibe került, az ár bruttó 137-170 milliárd között szóródik, és még ma is kerülnek elő újabb gyöngyszemek, mint a 230 millióért elkészített, de soha be nem mutatott kampányfilm.

A tanulmány összegzése szépen kirajzolja, hogy a magyar rendezésű vizes vb a NER kegyenceinek kifizetőprojektjévé vált: a Valton tulajdonos Varga Lajostól Kuna Tiboron és Garancsi Istvánon keresztül a nemzeti vagyonkezelőt irányító Szivek Norbertig számosan kerestek akár százmilliókat is a vég nélkül dráguló projekten.

Másfél oldal jut a TAO-támogatások általános bemutatásának, de külön fejezetet kap a 14 milliárdnyi TAO-pénzzel megtámogatott FUNA, a Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány, a magyar sporttörténet legkínosabb fejezete.

Érdekes módon a Fekete könyv a nagy horderejű ügyek közt említi a Római parti mobil gát ügyét is, felemlegetve a Garancsi-féle lakópark és az elbuktatott népszavazás ügyét, bár ebben a történetben messze nem olyan egyértelmű a direkt korrupció, vagyis a közvetlen haszonszerzés hatása, mint a többi 105 esetben.

Felesleges és túlárazott építkezésekre nem volt lehetőség, de a kiválasztottak így is szépen kereshettek az 1956-os emlékéven,

mostanra nagyjából tudható is, hogy kik és mivel: a Fekete könyv is említi, hogy az Átlátszó perelte ki a Schmidt Mária-féle Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítványból a vonatkozó szerződéseket, de az emlékév vége után is folyamatosan dráguló, immár 16 milliárd körül járó projekt teljes pénzügyi elszámolása egyelőre nem ismert.

Emblematikus történet a Híd a munka világába is – ezt az ügyet a kormány kiszedte az OLAF karmai közül azzal, hogy a programra elköltött 1,6 milliárdot visszafizette az ORÖ helyett.

A roma felzárkózásra szánt uniós pénzek ebben a formában történő lenyúlásáért mindenképp felelős a Hídszövetkezet vezetője, Farkas Flórián Lungo Drom-elnök, aki ma a 17. a Fidesz országos listáján.

Az ügyészség egyszer már lezárta, majd a botrány miatt újrakezdte a nyomozást, eddig senkit nem gyanúsítottak meg.

A kötetet olvasva leginkább az döbbentheti meg az olvasót, hogy milyen sok nyilvánvaló korrupciós eset zajlott a szemünk előtt, maradt következmények nélkül, és vált hívószóvá: tarfikmutyi, Kishantos, Paks 2, Zöld dosszié, Liget-projekt, kitiltási botrány, földpályázatok, takarékszövetkezetek, Kiss Szilárd és a moszkvai vízumiroda – és persze a legnagyobb volumenű lopás, a Quaestor-ügy sem maradhatott ki egy ilyen összesítésből.

A 150 milliárdos csalás ügyében jelenleg csak Tarsoly Csaba és a cégháló vezetői vádlottak, a nyomozás során egyetlen állami szerv munkatársát sem gyanúsították meg. Holott Tarsoly nagyon komoly kapcsolatokkal rendelkezett, igaz, ez éppen lehet a magyarázat is az eljárás felemásságára: elég talán arra utalnunk, hogy

a botrány kirobbanásakor Tarsoly személyi titkárának, Mikuska Zoltánnak épp a legfőbb ügyész lánya volt az élettársa, Polt Péter felesége pedig vezető pozíciót töltött be a Quaestor felügyeleti szervénél, az MNB-nél.

Néhány kispályás játékos is oda tudott azért férni az első százba, ez a típus a pár tízmilliós polgármester-korrupció: a kenőpénzzel lebukott balmazújvárosi egykori jegyző, a „Szörpházat” építő edelényi Molnár Oszkár polgármester jelenítik meg a vidéki Magyarországnak ezt az arcát. Náluk valószínűleg sokkal fontosabb emberek

a nagy ügyek háttérfigurái, a Gubicza Ágostonok, Homolya Róbertek és Antal Kadosák, akiknek a nevét a jelentőségükhöz képest méltatlanul kevesen ismerik

– az mindenképp jó és hasznos, hogy egy ilyen összesítésben egy helyen olvashatjuk a NER ezen nyerteseinek a nevét. Ezen túlmenően számunkra külön öröm és büszkeség, hogy a kötet közel 100 helyen hivatkozza az Átlátszó cikkeit.

Becker András