A magyar közpénzből Amerikában megjelenő The Continental Literary Magazine előtörténete – interjú Paul Olchváryval

Még múlt héten is tartott a Jászberényi Sándor főszerkesztésében megjelenő The Continental Literary Magazine első lapszámának (Prejudice) amerikai bemutatkozása a magyar kultúra külföldi népszerűsítéséért felelős New York-i Liszt Ferenc Intézetben, ami tulajdonképpen a nagy hirtelenséggel átnevezett, egykori Balassi Intézet. A lap kiadója a magyar közpénzből, Demeter Szilárd irányításával működő Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ). Ennek kapcsán kérdezem a magyar irodalom angol nyelvű népszerűsítésében kiadóként és fordítóként is aktív Paul Olchváryt a lapalapítás esélyeiről, körülményeiről, az amerikai kontextusról, amibe ez a kiadvány beleérkezik, az ott esetlegesen betöltendő szerepéről és a perspektívákról.

Az Olchváry által elmondottak alapján talán nagyobb rálátást kaphatunk a lap helyzetére, mint a főszerkesztő Jászberényi és a lapot kiadó PKÜ irodalomszakmai igazgatója, Pál Dániel Levente által elmondottakból.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Átlátszó: New Jerseyben születtél és New York államban nevelkedtél, évekig éltél Magyarországon, jelenleg Massachusettsben élsz a kisfiaddal, Ákossal. Számos fordításod és díjad van (többek között te fordítottad angolra Dragomán György A fehér király, illetve Jászberényi Sándor A lélek legszebb éjszakája című novelláskötetét). New Europe Books néven 2012-ben könyvkiadót is alapítottál, ahol Közép- és Kelet-Európa irodalmának amerikai népszerűsítését vállaltad magadra. Most úgy néz ki, riválist kaptál egy iszonyatos pénzek fölött diszponáló magyar állami kultúrcég által alapított magazin, a The Continental Literary Magazine formájában. Ilyen kulturális beágyazottsággal, mint amilyen neked van, észszerűnek tűnne, hogy lapindítási szándékával felkeres téged a leendő főszerkesztő. Megtette?

PO.: Nem számít riválisnak egy új irodalmi lap egy könyvkiadónak, abban az esetben sem, ha nagy az átfedés, sőt, inkább felmerülhet az együttműködés lehetősége. Így 2019 elején, amikor Jászberényi Sándor nálam járt ­– New Yorkban és Bostonban tartott felolvasásokat – és lelkesen előadta az álmát, örömmel fogadtam: azt akarta, legyen végre egy olyan angol-nyelvű irodalmi folyóirat, ami jóval pozitívabb hatással járhat mind a magyar, mind a regionális irodalomra, mint bármelyik lap ez idáig, amolyan Paris Review (a neves, Párizsban alapított New York-i lap), ám ezúttal Közép-Kelet Európának. Sanyi akkor még azt javasolta, hogy egyrészt New Europe Review legyen a neve, hiszen a kiadóm neve New Europe Books, jól hangzott, másrészt hogy – bár közösen vezettük volna – legyek én a főszerkesztő. Nem tagadhatom, csábító volt számomra az ötlet.

Hosszú évtizedeken keresztül a magyar állam kiadta az angol-nyelvű Hungarian Quarterlyt (egy ideig New Hungarian Quarterly), ami kizárólag magyar irodalommal foglalkozott és (bár komoly presztízse volt) nem rendelkezett különösebben nagy büdzsével, és nem került be nagymértékben az amerikai irodalmi vérkeringésbe, úgy tudom, hogy csak néhány száz egyéni előfizető kezébe és egyetemi könyvtárakba jutott el.

A New Europe Review egészen másnak ígérkezett: olyan lapnak, amely közismert észak-amerikai és más, nemzetközi hírű írókat is publikálna. Ha nagy nevek is szerepelnek minden szám borítóján, jelentősen megnő annak az esélye, hogy az olvasók – és remélhetőleg a nagy könyvkiadók szerkesztői – felfedezik a lapot, s ezáltal a közép-kelet-európai irodalmat is.

Á.: Van-e valamilyen közöd tehát a nemrég alapított The Continental Literary Magazine című laphoz? És ha nincs, mégis miért van?

­­PO.: 2019-től, 2021 elejéig volt szerepem a lap tervezésében. Az alapkoncepció és a tervezés nagy része Sanyit dicsérte, én pedig az amerikai alapokat és lehetőségeket kutattam ki. Jó volt Sanyival beszélni, tervezni, álmodozni erről pár évig. Jelenleg semmi közöm nincs a laphoz, közel egy éve szinte semmit nem tudok a projektről, a végül létrejött The Continental Literary Magazine-ról. A lényeg: 2020 második felétől kezdve Sanyival annyira kezdett eltérni az elképzelésünk a lapról, hogy egyre nehezebb volt közös hangot találni. Már nem együtt terveztük, hanem inkább külön.

Á.: Mi volt az eredeti koncepció, hogyan képzelted el/képzeltétek el a magyar irodalmi folyóirat helyét és szerepét az amerikai piacon?

PO.: Egy pusztán magyar irodalmi folyóiratnak nulla az esélye Amerikában. Ám ha hozzáadjuk a lengyel, a cseh, a szlovák és egyéb regionális irodalmat, s ha ráadásul minden szám borítóján szerepel legalább néhány nemzetközi hírű író neve, a lap a legmagasabb szintű szerkesztésben részesül, és van pénz promócióra és sok minden másra is, akkor pár éven belül létrejöhet egy magas presztízsű, szervesen növekedő olvasótáborral rendelkező, sikeres lap. Úgy véltük, hogy ha jó írók rövidebb szövegei megjelennek a lapban, idővel bekopognak a könyvkiadók, és több magyar régióbeli író könyve jelenik majd meg Amerikában.

Á.: Milyen felállásban, milyen intézményes struktúrában gondolkodtatok?

PO.: Egy dolgot már a kezdetek kezdetén leszögeztem: mivel szinte példa nélküli, hogy egy másik ország közintézménye kiadna Amerikában egy irodalmi lapot, s mivel Észak-Amerikában és Nyugat-Európában az Orbán-kormánynak nem túl rózsás a hírneve, a lapot itt csak abban az esetben veszik komolyan, ha van egy függetlennek nevezhető igazgatósága vagy legalább egy szerkesztőbizottsága. A kiadó nem lehet lényegében egy másik ország kormánya. A lapot olyan amerikai nonprofit szervezetnek kell felügyelnie, amelynek semmi köze a magyarországi kultúrharchoz.

Számomra úgy tűnt, mintha Magyarországon, a leendő finanszírozó intézményben is elfogadták volna már ezt a koncepciót, bár a mai napig fogalmam sincs, mennyire gondolták végig. Az elképzelés szerint a Petőfi Irodalmi Ügynökség (PIÜ, jogutódja a Petőfi Kulturális Ügynökség, PKÜ) támogatta volna a lapot, de kiadója és felügyelője egy USA-székhelyű nonprofit szervezet lett volna.

Á.: Magyarországon régi dilemma, hogy állami szubvenció nélkül az irodalmi élet nem tudna működni. Folyóiratok, alapítványok, kiadók, érdekképviseleti szervezetek évről-évre benyújtják pályázataikat a különböző állami intézményekhez annak reményében, hogy működési költségeken túl talán projektelképzeléseik megvalósítására is lesz anyagi lehetőségük. Te milyen finanszírozási rendszert képzeltél el a lap számára, és miért?

PO.: Az induló tőke a PIÜ/PKÜ-től jött volna. Ám az amerikai nonprofit jogrendszer szabályai miatt egy-két éven belül kötelességünk lett volna jelentősen bővíteni a támogatási források szerkezetét – itt szóba jöhettek volna amerikai állami intézmények, alapítványok és magánszemélyek, illetve más, közép-kelet-európai államok közintézményei is –, hiszen miért fedezze örökké a magyar adófizető egy olyan lapnak a költségeit, amely nem csak magyar irodalomról szól?

Volt egyszer egy Balassi Intézet – az intézményt átnevezték, a székhelyét lebontanák | atlatszo.hu

„Miközben a kultúratámogatás döntő részben közterhekből kerül finanszírozásra, a finanszírozók számára ez a folyamat alig átlátható. A szakmai közösségek ellenőrzése többnyire már érvényesül, de a nyilvánosság számára is dokumentálni kell a finanszírozott programokat. Ez megkönnyíti a szakmai ellenőrzést, és egyúttal a demokratikus eljárások betartásának, a szakmai ellenőrök és a döntéshozók munkájának társadalmi kontrollját is.”

Á.: Mi volt a te szereped a szervezésben?

PO.: Az amerikai oldal illetékeseként két év alatt több száz órát dolgoztam ezen, részint fizetségért, de nagyrészt társadalmi munkában. Kerestem és találtam a nonprofit szervezetnek igazgatókat; hosszan tanulmányoztam az amerikai nonprofit világ meglehetősen bonyolult jogi szabályait; kiderítettem, milyen honoráriumokkal lehet VIP írókat megnyerni az ügynek, s hogy mennyit szokás a vezető amerikai irodalmi lapoknál fizetni a kevésbé ismert íróknak. Találtam több, kulturális-irodalmi ügyekben járatos PR céget, amelyek közül az egyik igazán kitűnőnek ígérkezett. Amint Sanyi nemrég egy interjúban megerősítette, a Jonathan Marder vezetése allatt álló manhattani Jonathan Marder & Co. lett a The Contintental Literary Magazine promóciójáért felelős cég.

Á.: Mikor vált számodra világossá, hogy ebből így, ebben a formában nem lesz semmi?

PO.: 2020 elején megalapítottuk Massachusettsben a nonprofit szervezetet. Ennek – az igazgatóság vezetőjeként – tagja volt Sanyi, szavazati jogot nem élvező elnökként benne voltam én, illetve hat köztiszteletben álló, a nonprofit jogrendszer követelményei szerint amerikai állampolgárságú igazgató, köztük négy magyar származású személy. Zoomon tanácskoztunk, és úgy tűnt, rövidesen megkapjuk a támogatási szerződés-javaslatot Budapestről. A nonprofitnak nem volt egy centje sem (kivéve azt a száz dolláromat, amivel bankszámlát nyitottam).

A tél végén aztán kirobbant a járvány, ami talán közrejátszott abban, hogy szerződés helyett hosszú csend következett. Közben arra is hivatkoztak Budapesten, hogy az ilyen típusú támogatás (ahol a magyar állam nagymértékben támogat egy külföldi nonprofit szervezetet) jogi szempontjai bonyolultak. A magyarországi ügyvédek állítólag éjjel-nappal tanulmányozták az ügyet.

Vártunk, csak vártunk, de a támogatási szerződés nem jött, még ősszel sem. Novemberben Demeter Szilárd Soros Györgyről nyilatkozott botrányos módon, és több igazgatóban is felmerült a kérdés, hogy ha a leendő szponzorunk főnöke rendszeresen ilyesmiket nyilatkozik, az annyira rontja a lap sikerének esélyeit, hogy talán nem is érdemes szavazni a támogatásról. Felejtsük el? Úgy döntöttünk, hogy várunk. A végén nem lett semmi.

Közben azon is gondolkodtam, hogy nem vállalhatom főállásban a főszerkesztői megbízatást. Egyrészt nem kívántam túl szorosan kötődni a főszponzorhoz, a magyar államhoz, hiszen jogilag a nonprofithoz tartozom, és etikailag is így éreztem helyesnek. Másrészt úgy véltem, a lap érdekeit nézve nem is szükséges a főállás, hiszen nem havilapról volt szó, hanem egy negyedévente megjelenő folyóiratról. Számos irodalmi lap főszerkesztője mással is foglalkozik, amikor éppen nem a lapját szerkeszti, és persze a csapat szintén részidős vagy szabadúszó szerkesztő-helyettesekből is áll.

Amikor erről beszéltem, el is hangzott, hogy nem vagyok „lojális”. Lehetséges, hogy ez közrejátszott abban, hogy rövidesen füstbe ment az amerikai nonprofit szervezet szerepéről szóló eredeti elképzelés.

Á.: Mit éreztél, amikor szembesültél azzal, hogy a koncepciót, amin pár évig dolgoztál a Demeter Szilárd felügyelete alatt működő Petőfi Kulturális Ügynökség… hogy is mondjam, átvette? Lenyúlta?

PO.: Az én szerepem a lap tervezésében körülbelül két évig tartott, ám egyáltalán nem érzem úgy, hogy a PIÜ/PKÜ „átvett” vagy „lenyúlt” volna bármit is, hiszen az elejétől fogva egyértelmű volt, hogy nélkülük nem lesz lap, nem lesz ragyogó, jól finanszírozott indulás, VIP írókkal és tisztességes honoráriumokkal.

Visszatekintve inkább naivnak tekintem a javaslatomat, miszerint egy független amerikai nonprofit szervezet adott volna ki egy olyan lapot, amit a PIÜ/PKÜ mint főszponzor érthetően a sajátjának tekintene.

Á.: Jelen politikai rendszerben újságíróként nehéz, olykor lehetetlen a közpénz elköltésének módját és mértékét követni. Nemrég például egy Magyarországon elképzelhetetlenül puccos, minden tekintetben exkluzív gasztronómiai körítésben tálalt kötetbemutató költségeit sem árulta el a Petőfi Kulturális Ügynökség, inkább hozzáférhetetlenné tették az eseményről készített Youtube-videót. Szerinted mennyi pénz kell ahhoz, hogy Amerikában egy ilyen vállalkozás sikeres legyen? Különösen annak fényében, hogy Jászberényi volt szíves elárulni, hogy Jonathan Marder személyében egy világcégeket vivő médiaszakember „viszi” a CLM-et is. Honi viszonyok között el tudjuk mi azt képzelni, hogy mennyi lehet a tiszteletdíja?

PO.: Nem kívánom találgatni, hogy mennyi lehet a lap költségvetése, de megítélésem szerint létrehozni a semmiből egy olyan irodalmi lapot, amely VIP írókkal büszkélkedhet, s amely egyből bekerül az USA legnagyobb könyvesboltláncának több mint 200 boltjába országszerte, és amelynek fizetnie kell a stábját is, egy ilyen lapnak a költségvetése akár évi több százezer dollár is lehet. Ami gondolom, jóval több, mint bármilyen Magyarországon megjelenő, államilag támogatott lap (s a legtöbb amerikai irodalmi lap) költségvetése. Ebből Jonathan Marder cége feltehetőleg csak egy kisebb töredéket kap: úgy sejtem, Jonathan számára ez inkább izgalmas és nemes, „presztízs projektnek” tűnt, nem pedig különösen nagy pénzforrásnak.

Hozzáfűzném, hogy bármennyit is költenek az egészre, könnyen előfordulhat, hogy a The Continental Literary Magazine hosszú távon nem arat sikert. A széles olvasótábor lojalitását nem lehet megvásárolni. De persze az sem kizárt, hogy sikeres lesz. És itt nyilván nem anyagi sikerről lehet szó, hiszen pénzügyileg sikeres irodalmi lap szinte nem létezik.

Á.: Mennyire ismeri/ismerheti egy neves amerikai szerző, akiket a főszerkesztő Jászberényi meg akar szerezni a lapjának, hogy tulajdonképpen a magyar adófizetők pénzéből fizetnek nekik amerikai viszonyok között is jelentősnek számító honort? Hiszen ha nem fizetnének, miért is közölnék az írásaikat egy no-name lapban, nem igaz?

PO.: A pénz beszél, a magyar adófizetők sorsa pedig sajnos kevés amerikait (vagy más ország adófizetőjét) érdekel. Engem érdekel.

Á.: Tudhatja-e pl. az első lapszámban publikáló Noam Chomsky, aki a Magyar Narancsnak nemrég azt nyilatkozta, hogy „Orbán a maga hasznára fordítja az uniós forrásokat, miközben lerombolja a demokráciát Magyarországon és máshol is alá­ássa”, szóval, tudja-e pl. a „húzónév” Chomsky, akit Jászberényi a „hősének” nevez, hogy a kiadványt közvetlenül a „megveszekedett orbánista” Demeter Szilárd pénzeli? Mennyire reagál érzékenyen az amerikai irodalomszerető közeg a magyarországi jobboldal kultúrharcos erőszakosságára? Fontos ezt tudniuk szerinted?

PO.: Inkább azokra hagynám az otthoni kultúrharc minősítését, akik Magyarországon élnek, és az által mélyebben érintettek és jártasabbak annak részleteiben. Noam Chomskynak feltehetőleg fogalma sincs a lap finanszírozási hátteréről. Az a kevés amerikai, aki követi a nemzetközi eseményeket, inkább Orbán nevét ismeri. Lehet mindenféle igaz, félig igaz, és kevésbé igaz véleményük Orbánról és Magyarországról, de az otthoni kultúrharc részletei elkerülik még az ő figyelmüket is.

Ha a lap kinevezne egy függetlennek mondható szerkesztőbizottságot, az bíztató lépés lenne. Azt is javasolnám, hogy ha már minden egyes számnak témája van (pl. első számban a Prejudice, azaz előítélet): kövessék a nyugati világ nagyobb irodalmi lapjainak példáját, és legyenek merészek, csináljanak, mondjuk, egy Democracy-témájú számot, amelyben neves írók ragyogóan megírt esszékben fejtik ki gondolataikat. Egyikük elemezhetné malíciával az Orbán-féle „illiberális demokráciát”, másikuk védhetné azt. Effajta merészséggel akár komoly tekintélyt is szerezhet magának a The Contintental Literary Magazine.

Á.: Mi lesz ebből, mit gondolsz? Meg lehet alapozni egy folyóirat sikerességét a főszerkesztő Jászberényi angolszász kultúrkörben kiejthetetlen neve köré épített adomákkal?

PO.: Igen, ha a lap minőségi – izgalmas, merész – tartalmat ad, ha a főszerkesztő karizmatikus személy, aki interjúkban ragyogóan szerepel, ha javítanak az átláthatóságon, és ha éveken keresztül van a projekt mögött megfelelő költségvetés. Egyébként Krasznahorkai neve sem különösen kiejthető itt, mégis ő a leghíresebb európai írók egyike Amerikában.

Jászberényi Sándor főszerkesztő kezében a The Continental Literary Magazine (forrás: a magazin Facebook-oldala)

Á.: Milyen jövőt jósolsz a lapnak, mennyire látod megvalósíthatónak ezeket a nagyívű főszerkesztői elképzeléseket? („minden nagyobb városban kapható lesz”; „amerikai irodalmi fórumot szeretnék csinálni, olyat, ahová az amerikai írók is szívesen írnak, és párbeszédbe lehet hozni őket Közép-Európa legjobb íróival”; „Csinálunk egy amerikai irodalmi fórumot, ami a reményeink szerint ugródeszkája lehet az egyébként világszínvonalú magyar és közép-európai irodalomnak” stb.)

PO.: Nem szívesen jósolnék, hiszen a könyvpiac rejtelmeit még könyvkiadóként is nehéz átlátni. Nem lehetetlen minden nagyobb városban elérhetőnek lenni, ez részben pénz kérdése. Persze, ha nincs komoly kereslet, a kinyomott példányokat nem veszik meg, s csak ott hevernek egy ideig a könyvesboltok polcain. Ha a lap bizalomépítő lépéseket tesz, nagyobb átláthatóságot vállal, szépen alakul a nemzetközi hírneve, és előbb-utóbb azok az elsőrangú magyar írók, akik egyelőre nem kívánnak részt venni a projektben, meggondolják magukat, akkor ki tudja, idővel akár sikeres is lehet. Én őszintén sok sikert kívánok a The Continental Literary Magazine stábjának és nem utolsósorban Sanyinak is.

Az interjú megjelenése előtt kérdéseket küldtünk a benne foglalt információkkal kapcsolatban Jászberényi Sándornak, aki kérdéseinkre válaszolva megerősítette, hogy Paul Olchvaryval közösen dolgoztak/gondolkodtak egy New Europe Review című lap létrehozásán, és létrehoztak az USA-ban egy céget, ami a lap kiadója lett volna. Jászberényi arról tájékoztatta az Átlátszót, hogy együttműködésük Olchváryval „magán és szakmai jellegű okok miatt” szakadt meg, a The Continental Literary Magazine költségvetésével kapcsolatos kérdéseinkkel pedig a PKÜ illetékeséhez irányított minket. Jászberényi Sándor 2012-2014 között az Átlátszó munkatársa volt.

Kérdezett: Darabos Enikő

Címlapkép: Paul Olchváry 

Adj szja 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka! Átlátszónet Alapítvány: 18516641-1-42 from atlatszo.hu on Vimeo.