Járvány után: taps helyett elvett pótlék, csökkenő bérek – megszólalt egy ápoló

Szétszakította az egészségügyi bértáblát az orvosi béremelés, miközben az ápolókra rótt munka nem csökkent. Ami mégis, az a bér, hiszen egy pótlék eltűnt az új szolgálati törvénnyel. Egy szegedi ápoló mesélt lapunknak arról, hogyan élték meg a koronavírus hullámait, esetenként miért nem hallgattak a protokollra, hogyan viselték ők maguk a betegséget, miért nem mentek kórházba a tüneteikkel, hogy mennyit túlóráztak, és hogy mindezek után mennyit keresnek most az új szerződéseikkel. A fenntartó az ápoló szerint alig kommunikál velük, de az SZTE és az Országos Kórházi Főigazgatóság az Átlátszó kérdéseire sem válaszolt. 

„Az oltásoknak köszönhetően véget ért a koronavírus-járvány harmadik hulláma Magyarországon” – mondta az országos tisztifőorvos a koronavírus-járvány elleni védekezésért felelős operatív törzs június 8-i sajtótájékoztatóján. Az Átlátszó Koronavírus Monitorja szerint 2021. június 8-ig 29 883-an haltak meg a koronavírusban, a hivatalos adatok szerint 806 206-an fertőződtek meg.

Arról, hogy miként zajlott az élet a COVID-osztályokon, leginkább névtelenséget kérő egészségügyi dolgozók beszámolója alapján írhattunk, ugyanis a kormány – ebben is – korlátozta a sajtót.

„Jól jön most az arcpajzs, mert nem látják, hogy sírok” – kórházi körkép a harmadik hullámból | atlatszo.hu

Van, aki hét órát vár mentőre, annyi a hívás. A kórházak előtt pedig úgy állnak a mentőautók, mint szilveszterkor a toxikológiánál. Minden nyolcadik beteg lélegeztetőgépre kerül, életkortól függetlenül. És naponta öt-hat beteg hal meg. Az egyik ápoló este még láthatatlan macskákat kerget el a beteg mellől, reggel pedig már csak a letakart, élettelen testét látja.

A járvány elmúltával azonban újabb probléma derült ki. A márciusi szolgálati jogviszony bevezetésével ugyanis a COVID-osztályon dolgozók fizetése – az ígéretekhez képest – csökkent, mivel ez a rendszer nem ismeri az „ágy melletti” és a „veszélyességi” pótlékot. Emellett a januári állam által elrendelt orvosi béremeléssel ismét nagyobb lett a bérkülönbség az orvosok és nővérek között. Az ápolók most attól tartanak, hogy az augusztusi alapítványi működtetéssel további bércsökkenésre számíthatnak. Az érintettek több száz aláírást gyűjtöttek, a panaszaikra azonban egyelőre nincs felelet. Minderről egy szegedi ápoló mesélt lapunknak.

– A cikkben majd csak úgy említsen, mint „egy ápoló”, ha van rá mód – kezdte interjúalanyunk, aki az egyik szegedi egészségügyi intézményben dolgozik ápolóként a COVID-osztályon.

Mielőtt belevágnánk, kicsit visszamehetnénk az időben? Milyen volt a kórházban a koronavírus második és harmadik hulláma alatt? Miken mentek keresztül a COVID-osztályon?

– Hogy mit éltünk át, ez nem a legjobb kérdés, mert itt mindenki fölnagyítja a dolgokat. Ápolói hozzáállás az egész.

Ugyanezt csináltuk, mint eddig, kicsivel több halottal. A halott hozzátartozik az egészségügyhöz…

Ami plusz volt ebben, talán a beöltözés. Én nem érzem magam a mai napig kiégettnek. Október óta csinálom ezt a szutykot. Nem érdekel, hogy be kell öltözni, nem érdekel, hogy mennyi munka van, abszolút nem. Most jóformán munkánk sincs. De mikor volt, akkor csak azzal voltunk elfoglalva, hogy csináljuk, és kész, és haladjunk, lehetőleg mindenki élve jusson mindenki. Ez egy COVID-osztály. Ez annyiból más, mint a többi, mint ahogy a világban is vagy az országban. Ezen kívül nincs más betegség.

Akkor nem is volt más feladatuk?

– Csak a COVID-dal foglalkoztunk. Lényegében igen, muszáj volt azzal, mert ha valaki tényleg rosszul volt, akkor az annyira rosszul volt, hogy az szürke volt, annyira fulladt. De ez nem más jellegű munka, mint korábban.

De korábban tudtak beszélgetni a beteggel, kommunikálni, és nem halt meg minden második beteg. Vagy ezt csak én gondolom így?

– Ővelük is tudtunk beszélni, de én mindig ambulancián dolgoztam, tehát úgymond ilyen sürgősségi jellegű ambulancián. Ott nincs idő arra, mert ha valaki rosszul van, akkor az rosszul van, azzal nem fogok én sose beszélgetni, csak ami nagyon fontos. És többségében ilyenkor nekem van közlendőm, hogy most ezt csinálom, azt csinálom: tehát, hogy én mindig közlöm az ápolási feladatot, hogy mi fog részemről következni. Ha van kérdése, akkor szól, persze, meg hogyha rosszabbul van, viszont az meg már látszik rajta, ha rosszabbul van.

A számok alapján egyre többen és többen kerültek be – és mégis simán meg tudtak oldani mindent?

– Nem. Borzasztó sok volt húsvét tájékán a beszállításunk, akkor nagyon sok osztályt nyitottunk, újakat, mert nem volt hova tenni a betegeket – egy 25 ágyas járóbeteg ambulancián. Végül is úgy hívtuk mindig, hogy légúti ambulancia, tehát egy 25 ágyason 24 óra alatt hetvenöt beteget fordítottak meg.

Ez mocskosul sok, mert általában egy ilyen átlagos nap olyan 25-30, és akkor azt mondtuk, hogy végig volt munkánk. De mikor ugye ennek több mint duplája jön be… Kivoltunk, mint a libák.

Az ember ezt mint nővér, másképp éli meg. Nem hiszik el a kintiek, tehát akik ebben nincsenek benne, hogy minden nővér, mint az állat, úgy dolgozik. Ilyenkor. Van olyan, hogy csak egymásra nézünk és tudjuk, hogy melyikünk merre megy, hova megy. Elég annyi, hogyha valaki rosszul van, hogy ott állok mellette, azonnal gyere. És akkor ketten-hárman jönnek.

Állítólag jobb számok voltak Szegeden, mint máshol, az minek köszönhető?

– Más technikával dolgoztunk, más gyógyszereléssel. Nem az volt a protokoll… tehát nem tartottuk be az állam által kiadott protokollt. Nem mindenkinek, mint ahogy Cecilke (sic!) is mondta, hogy vigyázzanak, mert a csövet ledugják a torkán. Nem, Szeged nem dugdosott. Voltak ezek a teljes arcot eltakaró maszkok, és azon keresztül lélegeztettünk. És teljesen más volt a felépülése, mint a többi klinikákon, kórházakban, ahol az volt, hogy azonnal intubálni, és akkor lélegeztetés.

Elkapta a COVID-ot?

– Igen.

És milyen volt?

– Én nyolc napig fetrengtem otthon.

Nem kellett kórházba mennie?

– Nem. Nővér nem megy kórházba. Nővér, ha megdöglik, se megy kórházba. Végszükség esetén szatyorban viszi a belét, majd akkor. Nem voltak olyan tüneteim, amiért nekem nagyon kórházba kellett volna menni.

Izomfájdalmam volt, fáradt voltam, de úgy, hogy még a hajam is fáradt volt jóformán.

Egy általános gyengeség inkább. Nem voltam lázas, nem köhögtem, de egy olyan fáradtság volt, hogy iszonyatos fáradtságba telt, mire kimentem a mellékhelyiségbe.

Nem lehetett könnyű ezután újra dolgozni. Főleg, hogy a munkájukat nem egészen úgy honorálták, ahogy talán kellett volna.

– Hát igen. Attól, hogy tapsol nekünk a fél ország… hát, az tele van akadással (sic!). Köszönjük szépen. Tapsolhatunk most a kőművesnek – lehet, így kéne, hogy kifizessem a kőműveseket, akik majd nálam dolgoznak. Minden műszak végén tapsolok nekik, és mondom, hogy bocsi, engem is ezzel fizettek, most adom tovább. Itt most az orvosok januári béremelésével borzasztó módon szétszakították a népet az egészségügyi rendszerben. Ha csak azt a részét nézem, hogy az az orvos, aki kiesett az egyetemről, és most kezdem majd én mint nővér megtanítani arra, hogy melyik a beteg eleje, melyik az oldala, hogyan kell egyáltalán odamenni a beteghez…

Az alapokat nem tudják! Ha egy beteghez odamegyek, ránézek: jó napot kívánok! Ez és ez vagyok, orvos, meg szeretném vizsgálni. Ez hiányzik, nem tudják. Nem mondja. A beteg meg néz, és azt se tudja, hogy most kivel beszél, főleg most, hogy így a COVID-ban mindenki egyforma volt. Látott egy szempárt a beteg és hallott egy hangot, amit alig értett, mert ugye, rajtunk volt a maszk. Nem tudta, hogy kivel beszél. Nem értette. Elég baja van így is a betegnek, hogy fullad.

A fulladásos rosszullét a lehető legrosszabb, főleg ha tiszta a tudata a betegnek. Olyan halálfélelme van, hogy borzasztóan zavart lesz, kapkod. Pánikol. Nagyon tudnak pánikolni.

Volt olyan betegünk, akit hárman fektettünk le, feküdtünk rajta úgy, hogy az ágyon maradjon, egy nővér meg két kézzel fogta rá a maszkot, és úgymond sűrített bele az oxigén teljes, ami ugye a csövön kifért, úgy ment a betegbe az oxigén, ott birkóztunk vele. A másik két betegtárs, aki a szobában volt, nézte. Mit látnak? Azt, hogy három fekszik a betegen, és le akarják kötni. Nem akartuk lekötni. Oxigént adtunk neki. És mihelyt az agya kapott annyi oxigént, hogy észhez tért, akkor körülnézett, azt mondta, hol vagyok. Mi történt? Mindenben szót fogadok. Mondják, mit csináljak? Mondtuk, hogy ne vegye el a maszkot. Jó. Onnantól, mint a kezes bárány, addig meg mentősöket majdnem megverte.

Úgy emelték, hogy csökkent

Mindezt milyen fizetésért?

– Itt Szegednek egy pozitív dolga volt. A COVID alatt úgy dolgozunk, hogy mondjuk, egy műszakban van hat nővér beosztva, nappalos műszakban. Három bemegy dolgozni, beöltözik. Három óra hosszát bent van, addig a másik három kint várja a csodát a pihenőben. Eltelik a 2 óra 45 perc, a három indul a kinti pihenőből befele, beöltözik. Általában egy ilyenhez az első időben kellett a tíz perc. A vége fele azért ez már ment olyan öt perc alatt is, mikor tudtuk a rendjét a ruha fölvételnek, tehát a védőeszköz fölvételnek, és ugye, beértünk időre, hogy ők tudjanak kijönni. Átadták a betegeket, jöttek ki, pihentek három óra hosszát, és váltottunk. Mindezt 12 órában. Tehát végül is 6 órát dolgoztunk, 12-t fizettek ki.

És akkor hogyan változtak ezek a pénzek? Tavasszal volt szó róla, hogy kiegészítést kapnak, akik „komoly osztályon” dolgoznak. Ez hogy volt?

– Tavaly ősszel a Sürgősségi Betegellátó Osztály (SBO) főnöke, Pető Zoltán jött és elmondta, hogy mi lesz a feladatunk, mit fogunk csinálni, és mik az ő elvárásai. Anyagi juttatásunk az, ugye, normál bér, plusz az úgynevezett „COVID-pótlék”, ami azt jelenti, hogy veszélyességi pótlékot fogunk kapni pluszban. SBO-s pótlék Szegeden, ugye a sürgősségi betegellátóknak külön 40 vagy 60 ezer forint bruttó pótlék. Abban nekik benne van minden. Nahát ebből mi egy petákot nem kaptunk. Amíg nem jött ez a szolgálati jogviszony, addig kaptunk egy infektológiai pótlékot, megkaptuk az ágy melletti pótlékot. Az ágy melletti 24 ezer forint, az infektológiai pótlékunk pedig 20 ezer forint. Március 1-jén megjelent ez az új szolgálati jogviszony. Innentől elvették az ágy melletti pótlékunkat, mert a szolgálati jogviszony nem ismer, csak egy pótlékot.

De ezt nem emelték föl?

– Semmit sem. De még azt sem tették meg, hogy netán alapbérben, vagy bármi más egyéb címen megkapnánk az ágy mellettit.

Március óta próbáljuk jelezni a problémát, de bárhova léptünk, mindenhonnan azt kaptuk vissza, hogy a szolgálati jogviszony nem ismer, csak egy pótlékot.

Ezt szajkózzák folyamatában, mint a papagáj. A semmit.

És az ápolók ezt így fogadták? Kevesebb bér, több munka. Miért csinálják?

– Mert birkák. Ott van nekünk az a nyomorult nővéri eskünk, amit minden szakvizsga… Teljesen mindegy, hogy hol vizsgázott, bármiféle szakvizsga, ami tanulással járt, akár egy tíz hónapos továbbképzéssel: a szakvizsga úgy fejeződik be, hogy egy nővéri esküt teszünk le. És azok a nővéri eskük nagyon sok mindenkit fognak. És ha én fölállok és befejeztem, akkor onnantól kezdve már én azt fogom hinni, hogy igen, ártottam.

Próbált valaki egyeztetni az ápolókkal?

– Volt egy „nővéri megbeszélés”, ahol a főápoló úgy kezdte az egészet, hogy lehet föltenni kérdéseket, amire tud válaszolni, arra válaszol, amire nem lehet válaszolni, arra úgysem fog válaszolni. És hiába kérdeztük bármi dologról, semmire konkrét választ nem adott. Nekünk, ugye, november-december közepén elhintették azt (és ezt nem csak én hallottam, nagyon sok nővér hallotta, több osztályon, különböző osztályon dolgozó nővérek hallották), hogy külön pénzt fogunk kapni, amit nem az állam fizet, hanem az egyetem. És ez egy bruttó 1 000 forintos juttatás lesz a ledolgozott órák után. Tehát ha én csak a havi órakeretet dolgoztam, akkor annyit, ha én fölötte dolgoztam még 30-40-60 óra túlórát, akkor plusz azt is, tehát a 170-et, vagy pedig a 240 órákat, amiket, ugye, az aktív időben dolgoztunk.

240 órákat dolgoztunk havi szinten.

És közben ezt hangoztatják, és a köznép ezt hallja, hogy „70 százalékos béremelés”. Ez a 70 százalékos béremelés 2017-ben kezdődött, és jövőre lesz vége. Ez azt jelenti, hogy elosztották 5-10-15 és 30 százalék… vagy nem tudom, milyen százalékokban van elosztva már a béremelésünk, de ami az idén, 21-ben lett volna emelés, ezt előre vitték. Úgyhogy tavaly novemberben megkaptuk, és a következő béremelésünk, az utolsó, az 30 százaléknak van kikiáltva. Ezt fogjuk jövőre megkapni, de azt tudni kell, hogy a 17-es alapbérünkből számolva. Tehát hiába emeli a bért, megnézi, hogy ennek az emberkének 17-ben volt 220 ezer forint vagy 260 ezer forint az alapbére, akkor ahhoz számolom a mostani 30 százalékos emelést. És nem azt nézi, hogy hoppá, ennek az embernek azóta már ugye a közalkalmazotti bértábla és egyéb miatt már megemelkedett a bére minimálisan, de a 17-es alapbérből számolja még mindig.

Mi lenne az elfogadható?

– Arányosan az orvosokéval. Tehát az, hogy egy nyugdíj előtt álló nővér, az ne 300 ezer forintot vigyen haza nettóba.

Átlagosan most, aki nem nyugdíj előtt van, hanem mondjuk, ilyen tíz-tizenöt éve, az egészségügyben, ők mennyit visznek haza? Mert szerintem ők teszik ki most a döntő részét, nem?

– Nem, a nyugdíj előttiek. Alig van új nővérünk. Az új nővérek, tehát a fiatal nővérek egy-két hónap után azt mondják, köszönik szépen, ők ezt a munkát ennyiért nem csinálják. Egy segédnővér, aki most jár iskolába munka mellett, hazavisz innen a COVID-ból ilyen 150-160 ezer forintot. De annyira dugdossa mindenki a bérjegyzékét, hogy borzasztó. Nem tudom, mit féltünk azon, hogy szégyen, amit keresünk! Én most azt hiszem, olyan 50 óra túlórával 490 ezer forintot vittem haza. Közel negyven évi munkaviszony után. Nettó. Ennyit vittem haza, igen.

A bruttó keresetem az mindig nagyon jó, de nagyon keveset találok meg belőle. Amit haza is tudok vinni, az mindig nagyon kevés.

Tehát az, hogy én nyugdíj előtt két évvel a COVID-ból hazaviszek 40 óra, meg 60 óra túlórával durván 500 ezer forintot: ez szégyen és gyalázat! Az informatikus gyerekem, aki tíz éve dolgozik, szerintem olyan közel 600-at visz haza…

A felvetett problémákkal kerestük a Szegedi Tudományegyetemet és az Országos Kórházi Főigazgatóságot is, de az egy hete elküldött kérdéseinkre nem érkezett válasz.

Segesvári Csaba

Nyitókép: Transzfúziót visz a kórterembe egy ápoló az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet tüdőbelgyógyászati osztályán 2021. február 18-án. MTI/Balogh Zoltán

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!