Zöld Gerillák: a víz visszatartása az Alföldön 

Kis lépésekkel is sokat tehetünk a táj megóvása érdekében. A víz visszatartása kulcsfontosságú a kiszáradó Alföld megmentéséhez. A hosszú távú fenntarthatóság érdekében azonban komplex, országos szintű megoldásokra van szükség. Videóriport egy vízelvezető csatorna eltorlaszolásáról, hogy enyhítsék a fél év múlva beköszöntő szárazságot. 

Újhartyán határában egy szekér várt bennünket. Helyiek, körúton belüli idealisták és a Zöld Gerilla Mozgalomhoz csatlakozó homokhátsági gazdák ásókkal, termoszokkal és zsíros kenyér alapanyaggal felszerelve kapaszkodnak fel a járműre. 

Az elmúlt évtizedekben az Alföld jelentős részét szárazság sújtja, ami komoly hatással van a mezőgazdaságra, a természetre és az emberek életére. Egy kis csapat kezdeményezése ráirányítja a figyelmet a probléma egyik fő okára, a kiterjedt csatornahálózatra, amely egykor a vízelvezetést szolgálta, ma azonban jelentős szerepet játszik a táj kiszárításában.  

A 20. században végrehajtott nagyszabású vízrendezési munkálatok során kiterjedt csatornahálózatot építettek ki az Alföldön. A cél az volt, hogy a területeket mezőgazdasági művelésre alkalmassá tegyék. Azonban a túlzott vízszabályozás és a csatornázás hosszú távon negatív hatással volt a tájra. A csatornák elvezették a vizet, csökkentve a talajvízszintet és a vizes élőhelyek kiterjedését. 

A szekéren ülve Kulcsár László gazdálkodóval és a Zöld Gerilla Mozgalom alapítójával beszélgetek:  

„Csinálunk egy kicsi vízvisszatartási akciót, egy helyi csatornán építünk egy fenékgátat, földből. Remélem, hogy ez az első olyan kicsi helyi és eredményes beavatkozás lesz, ami előhírnöke annak a szükséges több ezer lokális beavatkozási eseménynek, ami ahhoz kell, hogy a vízvisszatartás ne csak szlogen legyen. Száz évvel ezelőtt itt még belefulladt a marha, hogyha augusztus előtt ráhajtották a területre. Tehát ez egy vizenyős, lápos terület volt. Dabas környéke és Ócsa, ezek mélyebb területek, és itt rengeteg víz volt, amíg az 1920-as években a Duna-völgyi-főcsatornát meg nem csinálták, amit a helyiek úgy hívtak, hogy „Átok-csatorna”. Elvitte a vizet, és azóta az aszály, a terméskiesés, az elviselhetetlen hőség egyre fokozódik. A víz visszatartása ezeket a folyamatokat tudja enyhíteni. Az enyhítésnek az egyik része, hogy vízvisszatartó beavatkozásokat végzünk. A másik része pedig a mezőgazdaság hozzáigazítása a változó klimatikus körülményekhez, amit komplex tájhasználatváltás néven írhatunk le. Becsléseim szerintem itt az Alföldön egymillió hektár szántót vízkompatibilis művelési ágba kéne rakni, vagyis a szántóból legelőt, fás legelőt, halastavat esetleg. Ahol többlet vízhatás van, ott erdőt kéne csinálni, ugyanis egyedül a szántó az, ami nem kompatibilis a vízgazdálkodással.” 

Ez a vízmegtartást segítő kezdeményezés egy kis lépés a probléma megoldása felé. A helyiek a csatornákba fenékgátakat építenek, hogy lassítsák a víz elvezetését és növeljék a talaj vízmegtartó képességét. Ezáltal hozzájárulnak a talajvízszint emelkedéséhez, a biológiai sokféleség növekedéséhez és a mikroklíma javulásához.  

Nem csak aktivistákkal, hanem Schulcz Józseffel, Újhartyán polgármesterével és helyi vadászokkal, gazdálkodókkal is beszélgettem a környéket érintő elsivatagosodásról és a vízmegtartás fontosságáról. A videóriportban ők is megszólalnak.

Az elsivatagosodás elleni küzdelem most már egyértelműen mindenki közös ügye, és a vízügy, a helyi önkormányzat, a földtulajdonosok és a vadászok is hasonló beavatkozásokban látják a probléma enyhítését. A vízmegtartás és a tájgazdálkodás már nem csupán egy kicsi elkötelezett szubkultúra harca, hanem lassan a szabályozás, illetve a hatóságok szintjéig eljutó országos probléma.

Szöveg, videó, címlapkép: Pápai Gergely