Éles fénytörésbe helyezi a köztévén most – az elnökválasztással párhuzamosan – futó, Kártyavár című amerikai politikai thrillersorozatot a Trump-diadal. A széria főhőse egy cinikusan manipuláló törvényhozási háttérstratéga, a Kevin Spacey által zseniálisan életre keltett Frank Underwood. Az ő dolgos hétköznapjain át ismerhetjük meg a rendszer üzemelését – hogy a végére a kevés megmaradt illúziónkat is vitriolként marja szét a remek alkotás, a közmédia egyre fogyó nézhető termékeinek egyike.
Korrupció, demagóg trükkök, kíméletlen hatalmi játszmák, a riválisok megfélemlítése, zsarolása, lejáratása, a nyilvánosság sakkfiguraként történő mozgatása. De úgy tűnik: a valóság felülmúlja a szerző és rendező legvadabb rémálmait is.
A most véget ért elnökválasztás (illetve annak eredménye) után bizonyos dolgokat még a leg(ál)naivabbak sem mondhatnak a nevetségessé válás közvetlen veszélye nélkül. Például, hogy bezzeg a művelt Nyugat szuperhatalmi központjában nem lehet olyan unortodox módszerekkel csúcsra ugrani, mint nálunk.
Valamint, hogy ott nem lehet primitív indulat-, és félelemkeltéssel tömegeket irányítani, lebutított – hamis, de tetszetős – közhelyekkel választást nyerni. Mert dehogynem lehet. Nem ez a kérdés – hanem az, ami ebből következik.
A kölcsönös árulás jelzős szerkezete határozza meg a nyitó epizódból fakadó cselekményszálat. Frank, a törvényhozási stratégaként dolgozó politikus annak reményében vitte győzelemre az újonnan beiktatott elnök kampányát, hogy ezért beveszik a kormányba. De az áhított pozíciót mégse ő kapja. Bármennyit dolgozott is, bármennyire alárendelte magát a felsőbb érdekeknek, nem akarják honorálni erőfeszítéseit.
A mellőzéséről szóló döntés a háta mögött született, nem is értesült róla korábban – csak amikor tudatták vele. Ami szintén jelzi: nincs benne ama bizonyos felső körben, de még informális bizalmi hírcsatornái sincsenek. A sértett politikus bosszút esküszik. Színleg belenyugszik, hogy megrekedt az eddigi pozíciójában. Rááll, hogy lojális pártemberként a Fehér Ház új lakója érdekében ténykedjen.
De valójában „kettős ügynök” lesz. Pártja kulisszáinak takarásában saját magánháborúja haditervein dolgozik. Hogy kicsinálja azt, akit az elnök helyette jelölt a miniszteri székbe. (Frank további imádni való piszkos húzásait nem részletezzük – mindenki nézze meg a sorozatot.) A véletlen sodorja útjába az ugyancsak karrierje vegetálása miatt frusztrált, Kate Mara által játszott újságírót. Aki hajlandó a titkos szócsövévé válni a manipulatív, lejárató kiszivárogtatásban.
Aztán a bosszú leendő eszközének szerepét osztja Frank a pásztoróráról haza igyekezve a rendőri ellenőrzésen fennakadó képviselőre. Azt gondolnánk, hogy szexuális téren a nyilvánosság előtt felvállalt imázstól való magánéleti eltérést kemény retorziókkal büntető USA véleményklímája óvatosságra inti a félrelépő politikust. S ügyel rá, hogy véletlenül se bukjon meg az alkoholteszten amikor tilosban jár. Ehhez képest olyan magabiztossággal próbálja leinteni az igazoltató rendőrt, mintha bérelt helye lenne a felcsúti Pancho Aréna egyik VIP-páholyában.
Vagyis: ezt gondoltuk az elnökválasztás végéig. Csakhogy mindez eléggé felülírta a bennünk élő sztereotípiákat. Trump győzelmével ugyanis egy olyan tabu is megdőlt, amelynek kimúlását e kritika írója egyáltalán nem bánja. Kiderült ugyanis, hogy immár Amerikában sem lehet egy politikust önmagában a prüdéria terrorjával, a szexuális életvitelének kiteregetésével megbuktatni.
Persze ahhoz, hogy mindez így legyen, kellett egy Trump. Aki nemigen akart mintakeresztény, templomjáró családapát alakítani. Különösebben soha nem próbálta titkolni, hogy (mint a róla készült életrajzi filmből is fény derül rá) finoman szólva sem egy monogám típus. Clintonék szexbotrányokra fókuszáló negatív kampánya öngyilkos bumeránghatást generált.
Pedig Hillary Clinton okulhatott volna abból, hogy a férjét sem tudták lemondásra kényszeríteni a ’90-es évek második felében a házasságon kívüli szexkapcsolataival. A szexuális zaklatás persze más tészta – de ilyet se Bill Clintonra, se Trumpra nem tudtak jogérvényesen rábizonyítani. Maradt a vélelmezett félrelépéseik miatti csámcsogás, de ez egyikük esetében sem volt elég a buktatáshoz. Nem pótolta a hiányzó kampányerőt.
Hogy jön ide sorozathősünk, a jó öreg Frank? Úgy, hogy ő sem igazán hagyományos párkapcsolatban él. Vele intellektuálisan egyenrangú felesége nem egy otthonülős kertvárosi háziasszony. Az ő viszonyuk a politikai barátság és a nyitott házasság keveréke. Mindkettőjüknek van, illetve volt házon kívüli szexnexusa. Ezt nagyon ragozniuk se kell egymás előtt – félszavakból is veszik a lapot.
Frank esetén a szexpartner az újságíró, akinek ő a titkos forrása. Mindenesetre a négy évvel ezelőtti elnökválasztás idején körüljárta már e sorok írója, hogy az Obama újraválasztásával egy időben rendezett melegházasság-, és könnyűdrog-legalizáló népszavazások szétrombolták a kőkonzervatív Amerika mítoszát. Ironikus, hogy most ezt a munkát a republikánusok tetőzték be szexuálisan szabados jelöltjükkel.
Hogy mi egyéb analógia van a film és realitás viszonylatában? Az egyik ilyet bele lehet tömöríteni az egyik jelenetbe. Mikor Frank egy őt szponzoráló nagyvállalati pénzemberrel találkozik. Utána pedig (a nézőre kikacsintó, a sorozat védjegyéül szolgáló utánozhatatlan monológgal) lesajnálóan felvilágosít bennünket, hogy valójában tévútra lépett ez a vállalati funkcionárius, amikor a gazdasági befolyást választotta a politikai tisztség helyett. Pedig (ahogy Frank elmagyarázza) az utóbbi jelenti az igazi hatalmat.
Lehet, hogy Trump is ezt a leckét sajátította el. De a legfontosabb tanulság nincs benne az amúgy nagy élvezettel fogyasztható sorozatban, mely a sokévi átlagnál magasabb nívón prezentálja a hatalom boszorkánykonyháját. Ugyanis az, hogy a politika ilyen, nem egy falrengető felfedezés. Megírjuk mi, újságírók, sőt: maguk a politikusok is egyre kevésbé tagadják.
Az összeadódó, egymás hatását felerősítő válságok nyomán mind jobban teret hódító populizmus kitermelte a Trump-féle politikaellenes, elitellenes, öngyűlölő politikust. Aki harsányabban ócsárolja, szidja önnön szakmáját, mint a kocsmában ordítozó frusztrált kisember. Mi több: megfogadja, hogy lerombolja a politika aktuális, fennálló rendszerét, ami szerinte megérett a pusztulásra. Hogy aztán esélyesen létrehozzon valami még rosszabbat.
Na, de igazából ki (pontosabban: kik) ennek a létrehozói? Idegen, megszálló csapatok? Államcsínyt elkövető fegyveres erők? Nem. Hanem maguk a tömegek, demokratikus választáson. A populista tömegdemokrácia nem a tömegek elnyomása, hanem épp a tömegek egyre korlátlanabb uralma.
A korlátokat lebontó tömeguralom, amely kiiktatni, megkerülni, ignorálni, gyengíteni próbál minden, útjában álló gátat. Minden ellensúlyt, minden féket, minden független intézményt, minden, a többségi akaratmaximálást blokkoló kisebbségi, egyéni, civil vagy szakmai jogot. A modern demokrácia az intézményes joguralom által korlátozott tömeguralom. A populizmus intézményesítése: a tömegmentalitás eszkalációja a jogállam rovására.
A kritikust nem lepte meg túlzottan, s pláne nem sokkolta Trump győzelme. Nagyon is tisztában volt a nyugati demokrácia eme Achilles-sarkával. Ne mondhassák, hogy utólag okos: 2005-ben írt egy tanulmányt ezen gyenge pontokról. Csak egy sor mindebből:
A Király Őfelsége helyett ugyan formálisan a Nép Őfelsége uralkodik, de a Trón és Oltár szövetségét nem feltétlenül az ész uralma váltja fel, hanem a Csőcselék és a Demagóg párosa.
A demokrácia a nép uralma, ami rendben van. Addig, ameddig a nép szava nem Isten szava, hanem gyarló emberek kórusa. A populizmus viszont Isten helyére (vagy a politikailag nem igazán ateista USA-ban: Isten mellé) a Népet állítja bálványként. S a bálványozott nép előbb-utóbbi hinni is kezd önnön csalhatatlanságában. S olyat tesz, mint most az urnák előtt.
Papp László Tamás
Ha tetszett a cikk
Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!
Belföld
Külföld
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
Bankszámlaszám: 12011265-01425189-00100001 Bank neve: Raiffeisen Bank
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
IBAN (EUR): HU36120112650142518900400002 IBAN (USD): HU36120112650142518900500009 SWIFT: UBRTHUHB Bank neve és címe: Raiffeisen Bank
(H-1133 Budapest, Váci út 116-118.)
Támogasd a munkánkat az Átlátszónet Alapítványnak küldött PayPal adománnyal! Köszönjük.
Ha van bankkártyád, akkor pár kattintással gyorsan tudsz rendszeres vagy egyszeri támogatást beállítani nekünk az adjukossze.hu oldalán.
Postai befizetéssel
Postai befizetéssel is tudsz minket támogatni, amihez „sárga csekket” küldünk. Add meg a postacímedet, és már repül is a csekk.
Havi előfizetés a Patreonon
Néző, Szurkoló, B-közép és VIP-páholy kategóriás Átlátszó-előfizetések között válogathatsz a Patreonon.
Benevity rendszerén keresztül
Bárhol is dolgozol a világban, ha a munkáltatód lehetőséget ad arra, hogy adott összeget felajánlj egy nonprofit szervezetnek, akkor ne feledd, a Benevity-n keresztül az Átlátszónet Alapítvány is ajánlható.
SZJA 1% felajánlásával
Ha az 1 százalékodat az Átlátszó céljaira, projektjeire kívánod felajánlani, a személyi jövedelemadó bevallásodban az Átlátszónet Alapítvány adószámát tüntesd fel: 18516641-1-42
Az Áldozatok 2006 premierjén megjelentek alappal feltételezhették, hogy az alkotók nem propagandaterméket készítenek, hanem a számukra más-más okból, de egyaránt...
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!