Migránsdráma áthallásokkal, nem politikailag korrekt tanmese

Érdemi politikusi, véleményformálói reakció nélkül ment le az HBO által sugárzott politikai sorozat, a Mutassatok egy hőst. Holott a látszólag rég elfeledett (illetve az elsöprő többség által nem ismert) múltbeli üggyel foglalkozó miniszéria valójában akkora aktuális analógia, amekkora csak lehet. Egy, a tagállamok fölötti föderatív hatalom a helyi elit (és a helyi lakosság) ellenállása dacára úgy határoz: máshol élő – ráadásul etno-, és szociokulturálisan is különböző – embereknek kíván az adott területen lakhatást, életlehetőséget biztosítani. Mégpedig azért, mivel eredeti lakóhelyük élhetetlenné vált.

A helyiek, akiknek be kéne fogadni őket, protestszavazást, aláírásgyűjtést rendeznek a dologgal szemben, mi több: bíróságon támadják meg a döntést. Amennyiben a fenti mondatokat bárki elolvassa, rögtön a betelepítési kvóta ügyében kibontakozó propagandakampány ugrik be. Holott a sorozat több mint negyedszázaddal korábban játszódik, a New York állambeli Yonkersben.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Hogy a Fidesz holdudvara miért nem csapott le a sorozatra (még negatív értelemben sem) az nyilvánvaló. De hogy az ellenoldal, a hivatásos és önkéntes jogvédők, a „menekültpárti” narratíva mi végre nem tematizálta észlelhető módon, az elsőre kevésbé érthető. Ezt az alkotást kellett volna megvitatni, elemezni minden olyan tanárnak a diákjaival, aki valóban árnyalt, differenciált gondolkodásra kívánja oktatni a jövő nemzedéket.

Persze valahol logikus, hogy az ellen-narratíva sem hivatkozott túl sűrűn erre. A Mutassatok egy hőst ugyanis nem politikailag korrekt tanmese. Ha az lenne, akkor e sorok írójának biztosan nem tetszett volna.

Jómagam, mint liberális ösztönös gyanakvással, berzenkedéssel tekintek az olyan fogalmakra, mint politikai korrektség, multikulturális társadalom, pozitív diszkrimináció, valamint etnikai, nemi vagy felekezeti kvóta. Vagyis minden olyan törekvésre, amely államhatalmi, paternalista módon, esetleg hisztérikus kampányokkal való nyomásgyakorlással akarja előírni, megmondani, mi sérti a kisebbségeket, hány kisebbséginek kell bekerülnie adott testületekbe, és hogyan illik ábrázolni a kisebbségeket a nyilvánosságban. Ami körülbelül ugyanolyan szabadságcsorbító célú bunkóság, mint megmondani a nőknek, hogy mi az önmegvalósítás, illetve, hogy érjék be kevesebb fizetéssel.

A szabadelvű gondolkodásra mért legnagyobb csapások egyike volt, hogy ezeket az agresszív balos, antiliberális szellemi intézményeket sikerült liberálisként bevinni a köztudatba. Sőt. Önfeladó módon a liberálisok egy része is helytálló, normatív dologként tekint ezekre.

A Drót producere által készített sorozat határozottan nem ilyen. Cselekményszálán egy valós, megtörtént konfliktus húzódik végig. Van egy törvény, amely kötelezővé teszi, hogy az USA tagállamai, illetve a tagállamok régiói, önkormányzatai szociális bérlakásokat építsenek. Ahová értelemszerűen hátrányos társadalmi pozíciójú (zömében színes bőrű kisebbségi) emberek költöznének.

Egy New York melletti kisváros, Yonkers nyíltan szembeszegül a jogszabállyal. A sorozat főszereplői egy politikus férfi és egy civil nő, akik felülnek a betelepítés miatti népharag hullámaira. Utóbbi (Mary Dorman, akit Catherine Keener alakít) mozgalmat szervez a bérlakásprogram ellen. A tiltakozás hívei aztán polgármesterré választják a fiatal képviselőt, (Nick Wasicsko szerepében Oscar Isaac.)

A sorozat nem igyekszik görcsösen rokonszenvet plántálni a nézőbe a várost a határozat elszabotálása okán beperelő polgárjogi ügyvéd iránt. Mikor a jogász a városházára siet, ott a betelepítés ellen tüntető dühös tömeg fogadja. Elkerülné őket: egy mellékajtón próbál besurranni. De a rendezvény biztosítására kivezényelt rendőr útját állja. Int neki, hogy menjen csak be a főbejáraton, nézzen szembe azokkal az emberekkel, akiknek megkérdezésük nélkül a nyakukra küldené a betelepítendő lakosokat.

Akinek a rokonszenve nézőként ekkor nem a tiltakozók felé hajlik, az hazudik vagy dogmatikusan életidegen.Senki nem szereti, ha felülről, hatalmi szóval jelölik ki a szomszédait. A sorozatban nem is idealizálják a környéket, ahonnan a beköltözők érkeznek. Drog, szemét, kosz, romos lépcsőházak, utcán heverő ócska bútorok, bandázó gettóbűnözők, súlyos arcú figurák. S persze a köztörvényes lumpenterror alatt nyögő, mélyszegénységben vegetáló, áldozatlétre kárhoztatott helyi lakosok, akiknek az átköltözés új esélyt jelentene.

Az új polgármester, Nick nemigen tud mit csinálni. A jogerős verdikttel nem mehet szembe, ugyanis a bíróság pénzügyi szankciókkal fenyegeti a várost, amely így csődbe jutna. Az őslakosok viszont továbbra is ellenállnak, a nő, Mary pedig egyik hangadójuk lesz. Nem rasszista, egyszerűen a píszí-kritikus józan ész nevében tiltakozik a betelepítéssel szemben. Leinti az egyik társát, mikor az a döntést hozó bíró származását emlegetve zsidózni kezd. Hangsúlyozva: ez nem erről szól.

Egy bizonyos ponton mind a polgármester, Nick, mind a helyi polgár, Mary rájön, a dacos szembenállás nem vezet sehová. A szövetségi állam döntött, hogy a rászoruló mélyszegények felemelkedését támogatni kell. A bíróság pedig nekik adott igazat. Tehát úgyis kénytelenek megtenni, akkor pedig legalább próbálják minél kisebb gondot okozva lefolytatni a beköltöztetést.

Pálfordulásuk után elszabadul a pokol. A politikai csodagyerekként induló városvezető karrierje megtörik. Halálos fenyegetéseket kap (a beköltözők elleni rasszista támadásokról nem is beszélve), az asszonyt pedig egykori társai árulónak tartják, mert hajlandó egy tárgyalódelegáció vezetőjeként leülni egyeztetni a betelepülőkkel.

Pedig szó nincs arról, hogy ellenőrzés nélkül bárki lakást kaphat. Az érkezőket komoly biztonsági szűrésnek vetik alá. A droghasználat, valamilyen bűncselekmény elkövetése, az együttélési normák súlyos megszegése azonnali kizáró oknak minősül.

A bérlakások felépülnek, a jövevények beköltöznek. Ám a polgármester megbukik. Pártja és közege nem bocsátja meg, hogy végrehajtotta azt a piszkos munkát, amely végül is elkerülhetetlennek bizonyult. Páriává válva izolálódik mindentől, ami fontos volt számára. Mikor pedig koncepciós jellegű eljárás indul ellene, apja sírjánál öngyilkosságot követ el.

Kevésbé tragikus, de legalább annyira tanulságos a nő sorsa, aki az őslakosok és beköltözők közötti egyeztetés vezetőjeként a szegregáció hívéből az integráció támogatójává vált. Ugyanis nemcsak a régi barátai szakítanak vele, de ahogy lecseng az ügy, a polgárjogi lobbisták, aktivisták, ügyvédek is „lepattannak” a dologról. Új perek, sajtótájékoztatók, konferenciák várnak rájuk máshol. A helyiek pedig magukra lesznek hagyva.

Magyarország körülbelül akkora ebben a régiós és uniós migránscsatában, akár Yonkers New York államhoz és az USA-hoz viszonyítva. Mi vagyunk a yonkersi polgárok, akik a brüsszeli filozófus-királyokkal szembeszálló helyi néptribunokat támogatják.(Filozófuskirálynak az egyik, betelepítésellenes helyi politikus, az Alfred Molina által játszott Henry J. Spallone nevezi gúnyosan Sand bírót, a helyi akarattal és adottságokkal nem számoló, doktriner, keleti parti, tojásfejű elitértelmiségi mintapéldányát értve ezen.)

Csakhogy van egy döntő különbség Yonkers és Magyarország atmoszférája relációjában. Ott volt egyfelől a teljes, parttalan, indulat-vezérelt tagadás, amivel szembeszegeztek egy racionális életszerű, integrációs modellt. A betelepülők szűrésével,  a rendszerbe kontrolláltan történő „betáplálásával”, lakókörnyezeti szocializálásával, precíz mediációs algoritmusokkal. És igen, őszinte beszéddel arról, hogy mindez jelentős életmód-konfliktussal, kultúraközi ütközéssel jár. Pedig ott egyazon ország egyazon nyelvet beszélő polgárairól volt szó.

Ezzel szemben mi van nálunk? A betelepülőket ideengedni nem kívánóknak van egy kézzel fogható objektuma: a kerítés. A másik oldalon viszont nincs életképes, kitapintható, plasztikus alternatíva. Nincs valamilyen – konkrétumokban bővelkedő – terv arról, hogyan is kéne megszűrni, letelepíteni, demokrácia-, és tolerancia-kompatibilissé „átnevelni”, integrálni a diktatórikus, fundamentalista, polgárháborús övezetekből ideáramló tömegeket.

Akiket sokkal szélesebb és mélyebb szakadék választ el a potenciális befogadóktól, mint az amerikai WASP tagjait a betelepülő fekete és latin gettóbeliektől.

A tengerentúlon a fejlemények végül két betelepítésellenes személyt is meggyőztek arról, hogy egy racionális, szabályozott betelepülési programnak van helye. Ezen, létező karaktereken nyugvó sorozatszereplők hazai megfelelőit ugyan ki győzné meg valami hasonlóról?

S itt jelezném, hogy félig-meddig én is azok közé tartozom, akit meg kellene győzni arról, hogy egy ilyen betelepítési program nem végződne totális katasztrófával, és nem a beilleszkedésképtelen, integrálhatatlan emberek létszámát gyarapítaná. Ezt kéne végiggondolni két önfeledt lerasszistázás között.

Persze lehet azt is folytatni, hisz momentán nem kerül semmibe. Ám ha majd végül kihozzák a számlát, az horribilis lesz. De mondhatnék horrorszerűt is.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.