Áttörnek-e Orbán barátai az európai parlamenti választáson?

Mint köztudott, jövő héten választják meg a 2029-ig hivatalban lévő Európai Parlamentet. A választásnak elsősorban belpolitikai tétjét szokták vizsgálni, noha a kormány–ellenzék erőviszonyon a mostani voksolás csak egészen szélsőséges esetben módosíthatna. Az azonban nem túl valószínű, hogy a 2004-eshez hasonló eredmény születik, amelyik miniszterelnök-buktatáshoz vezetett, vagy éppen a 2009-eshez, amelyik drámai mértékben rendezte át a magyar politikát. Érdekesebb, hogy az eredmény miként hat, egyáltalán miként hathat a sokszor páriaként kezelt magyar kormány mozgásterére.

„Szeretnénk, ha … ebben a pártban, az Európai Néppártban nem a baloldali-liberális gondolatok uralkodnának” – mondta Orbán Viktor 2019 márciusában tartott brüsszeli sajtótájékoztatóján, amelynek apropóját az adta, hogy éppen fölfüggesztették a Fidesz tagságát az EPP-ben. A magyar miniszterelnök azt is hozzáfűzte, hogy pártja jobboldaliként akarja megtartani a szövetséget, ami eléggé furcsa megnyilvánulás egy Liberális Internacionáléból érkezett politikustól az őt befogadó konzervatív pártcsaláddal szemben. Bár lehet, hogy ez a Fideszre újabban jellemző metódus, és lassan a belpolitikában sem kelt megütközést, ha valaki a kormány közeléből érkezve elkezdi zsűrizni, hogy ki számít igazi ellenzékinek.

Orbánnak azonban abban kétségtelenül van igazsága, hogy a háború utáni európai politikai konvergencia a két nagy áramlatot egyre közelebb hozta egymáshoz, és valódi vita nem köztük, hanem radikális bal-, illetve jobboldali kihívóikkal jön létre.

Így karakteresen jobboldali (vagy akár baloldali) irányvonalat a két nagy tömbön kívül lehet képviselni. A felfüggesztés után azonnal föl is harsant a kormánypárti médiában az óhaj/követelés, hogy Orbán hozzon létre egy új európai pártszövetséget Matteo Salvinivel, az olasz Liga vezetőjével, Heinz-Christian Strache-val, az Osztrák Szabadságpárt elnökével és Jarosław Kaczyński-féle lengyel Jog és Igazságossággal. A vágyból viszont nem lett semmi, annak ellenére sem, hogy a Fidesz közben távozott is az Európai Néppártból.

Tarka kép

Abban amúgy semmi csoda nincs, hogy nem sikerült új frakciót gründolni. Eleve akad egy terminológiai probléma: hogy is nevezzük azt a politikai teret, ahol Orbán számára szóba jöhető partnerek találhatóak? Kik vannak itt? Jobboldali radikálisok? Euroszkeptikusok? Populisták? Szélsőségesek? Is-is, de vannak olyan alakulatok, amelyikre egyik címkét sem lehet ráaggatni. De ha sikerülne is valamiféle közös nevezőt találni, akkor sem egyszerű összeboronálni ezeket a pártokat.

Elég arra gondolni, hogy egy magyar ultranacionalista alapból hajlandó lenne-e egy szlovák vagy román ultranacionalistával egy szervezetben ülni. Inkább az a különös, hogy újabban ez a szembenállás kezd meghaladottá válni, és a román AUR számíthat székely szavazatokra, vagy Fico újbóli kormányra kerüléséhez kellett a felvidéki magyarok egy részének támogatása. De ettől még ezer történelmi törésvonal szabdalja szét ezt a politikai teret. Nem véletlen, hogy az EPP-től jobbra két külön frakció is létezik, és további olyan jobboldali képviselők (például a 12 fideszes vagy a jobbikos Gyöngyösi Márton), akik nem csatlakoztak egyik tömörüléshez sem.

Ráadásul a képlet még ennél is kuszább, ha Orbán Viktor potenciális szövetségeseit keressük vagy olyanokat, akik fontos kérdésekben jelentősen eltérnek az európai fősodortól. A már említett Fico Smerje például a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének, azaz a baloldali pártcsaládnak a tagja. Orbán csehországi társának Andrej Babišnak a pártja, az ANO a Macron-féle progresszív-liberális Renew Europe-ban tag, és a Babiš által az Európai Bizottságba küldött Věra Jourová volt az elmúlt években Orbán legádázabb ellenfele.

Mindezen buktatókat és furcsaságokat figyelembe véve is van logika egy EPP-től jobbra álló új formáció létrehozásában,

mivel pusztán matematikailag még arra is van esély, hogy a legnagyobb frakciót alakítsák meg a radikális-szkeptikus-populista pártok. Jelenleg ezek az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) és az Identitás és Demokrácia (ID) képviselőcsoportokban, valamint a függetlenek között ülnek. Ahhoz, hogy frakciót lehessen alakítani, legalább 7 tagállamból 25 képviselőre van szükség.

Változó viszonyok

A 2019-ben megválasztott EP-ben a Néppárt 182 fővel, a szocialisták 154-gyel, a Renew 108-cal, a Zöldek 74-gyel, az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal 41-gyel képviseltette magát. Az ID 73, az ECR 62 taggal kezdte a ciklust, amelynek végére mindegyik képviselőcsoportból kiváltak páran.

A brit konzervatívok kezdeményezésére életre hívott Európai Konzervatívok és Reformistáknak a toryk távozását követően a lengyel PiS alkotja a gerincét. Ugyanakkor idetartozik még a posztfasiszta Olaszország Fivérei, de a szlovák libertárius és mereven Fico-ellenes Szabadság és Szolidaritás (SAS), vagy éppen a spanyol szélsőjobboldali VOX is.

Az Identitás és Demokrácia két fő erejét a Marine Le Pen vezette francia Nemzeti Tömörülés és Salvini Ligája képezte, a harmadik legnagyobb kontingenst a németek alkották, konkrétan az Alternatíva Németországért (AfD) eredetileg euroszkeptikus-libertárius, de egyre inkább a szélsőjobbra csúszó párt képviselői. Egészen a legutóbbi időkig, amikor is kiszivárgott, hogy ősszel a párt több vezető politikusa részt vett egy szélsőjobboldali tanácskozáson Potsdamban, ahol is a „remigrációról”, azaz a bevándorló gyökerűek visszatoloncolásáról volt szó, tehát olyanokéról is, akik már állampolgárok. Az ilyesmire roppant érzékeny német közéletben hatalmas botrány kerekedett, de az eset kiváltotta a magát szalonképesnek feltüntetni kívánó Le Pen haragját is. A konfliktus a Nemzeti Tömörülés és az AfD között addig eszkalálódott, míg az ID-ből kizárták a német párt összes képviselőjét.

2019 és ’24 között azonban történtek más olyan változások is, amelyek az európai politikának ezt a fertályát érintik. Hollandiában a ’19-es EP-választáson mandátumot sem szerző, előtte négy hellyel rendelkező Szabadságpárt megnyerte tavaly az országgyűlési választást. A Geert Wilders irányította alakulat most is toronymagasan vezet a fölmérésekben. Ausztriában éppen a legutóbbi európai voksolás idején került mély válságba az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ), egy kiszivárgott hangfelvétel el is söpörte Heinz-Christian Strache-t, míg Kurz kancellár Néppártja (ÖVP) jelentősen megerősödött. Ám közben Kurz is megbukott egy korrupciós színezetű botrányban, az ÖVP bezuhant, az FPÖ pedig magabiztosan uralja a politikai mezőnyt.

Olaszországban a Liga és Giorgia Meloni pártja, az Olaszország fivérei gyakorlatilag helyet cserélt. Utóbbi meg is nyerte a 2022-es olasz parlamenti választást, és Meloni annyira stabil kormányt hozott létre, hogy másfél éve meg sem rezdül egyik párt támogatottsága sem, holott az olasz közéletet általában a folyamatos hullámzás jellemzi. Lengyelországban viszont távozni kényszerült a kormányból a PiS, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy kiheverte tavalyi vereségét.

Mindezek után érdemes egy pillantást vetni az európai összképre, tehát arra, hogy a közvélemény-kutatások összegezve milyen képet vetítenek előre.

 

Láthatjuk, amennyiben mechanikusan összeadjuk az ECR és az ID, valamint a függetlenek közt található jobboldaliak (például a Fidesz) eredményeit, akkor az előrejelzések szerint már most is a legnagyobb frakciót alakíthatnák az EP-ben. Azonban, mint fent utaltunk rá, ezek pártok kevéssé kompatibilisek egymással, mert ahogy említettük, az AfD-t is kizárták példának okáért az ID-ből. A korábban Orbán-hívőknek számító Svéd Demokraták is jelezték – igaz, még a magyar parlament svéd NATO-csatlakozást jóváhagyó döntése előtt –, hogy kilépnek az ECR-ből, ha a Fidesz érkezik. Az is kérdés, hogy az elvágólagosan oroszellenes lengyel konzervatívok hajlandóak-e olyanokkal összefogni, akiket korábban az oroszokkal, pontosabban orosz pénzekkel hoztak összefüggésbe.

Ám nem csupán ilyen szempontok léteznek, hanem belpolitikaiak is – majd’ minden országban. Mondjuk, az olasz koalíció három jobboldali pártja három különböző frakcióban foglal helyet, és nem biztos, hogy azok, akik Rómában kistestvérnek számítanak, azok Brüsszelben is ezt a szerepet szeretnék Meloni mellett betölteni.

Mindenesetre Le Pen megtette ajánlatát Meloninak, a Corriere della Sera napilapban üzent az olasz kormányfőnek, hogy együtt győzhetnek Európában,

és közösen a második legnagyobb tömörülést hozhatják létre az EP-ben. Viszont úgy tűnik, hogy a jobbszélről az olasz – és európai – politika centrumába érkező Meloni inkább az EPP-t bírná rá az együttműködésre, pártja képviselőin keresztül azt a javaslatot megfogalmazva, hogy az ECR mellett még a Renew néhány pártja, illetve a függetlenek közé száműzöttek fölválthatják a baloldaliakat az EP többségét adó koalícióban. Orbán Viktor ebben az esetben legfeljebb segédcsapata lehet Meloninak.

Új barátok

Orbán mozgásterét növelheti, hogy az elmúlt években tudatosan igyekezett kapcsolatot létesíteni a föltörekvő jobboldali erőkkel, olyanokkal, amelyek önmaguktól nem lehetnek annyira erősek – vagy az ország mérete, vagy az országon belüli pozíciójuk miatt – mint Le Pen, de elsősorban Meloni. Ők nem biztos, hogy jó szemmel nézik, ha a két politikusnő paktuma határozza meg a teljes jobboldal jövőjét.  Hogy kinek milyen lehetőségei vannak, ahhoz nem árt kicsit részletesebben megnézni az esélyeket.

Le Pen Nemzeti tömörülése akár 27 helyet is szerezhet a választáson, Meloniék most olyan 23-24-re számíthatnak. Geert Wildersnek, akit korábban Orbán a Karmelitában látott vendégül, 8 képviselőt jósolnak. A spanyol VOX, amelynek rendezvényét nemrég a magyar miniszterelnök videóüzenetben köszöntötte, 6-7 mandátum birtokosa lehet. Portugáliában a Chega a föltörekvő jobboldali erő, az ő elnöküket tavaly fogadta a magyar kormányfő, és ez szintén 6 baráti mandátumot jelenthet, ahogy Ausztriából is szállíthat ugyanennyit a Szabadságpárt. A belgiumi Flamand Érdek párt vezetője a tavaszi CPAC eseményen járt legutóbb Magyarországon, és nem fukarkodott az Orbánt dicsérő jelzőkkel, és hozhat neki 4 támogató mandátumot. A lengyel PiS viszont a korábbi 23 helyett csak 18 hellyel kalkulálhat.

Ez így a Fidesszel együtt már azonos méretű tömb, mint az esetleges olasz-francia-szövetség, melynek vezetői amúgy szintén szívélyes viszont ápolnak Orbán Viktorral.

A többiek a bolgár nacionalistáktól a Finnek Pártjáig általában 1-2 mandátumot szerezhetnek. Kérdés, hogy mi lesz a román AUR-ral, amely szervezet 8-9 képviselőt is küldhet Brüsszelbe, illetve, hogy bejutnak-e a magyar kisebbségi pártok, erre a legutóbbi közvélemény-kutatások fényében az RMDSZ-nek van esélye, de van olyan előrejelzés, amelyik a szlovákiai Szövetséget sem írta le teljesen. Az is egy ismeretlen tényező, hogy a többséget alkotó pártcsaládokban ülő Orbán szövetségesek vagy hasonmások – a cseh ANO, a szlovén demokraták, Ficoék, a horvát szocdemek – milyen eredményt érnek el, és milyen következtetést vonnak le abból.

Mindazonáltal a választásnak nem az elsődleges jogi-politikai hatása a fontos, az Unió bonyolult döntéshozatali mechanizmusában a Parlament csak egy tényező. Lényegesebb a hangulat, amely a voksolást követi majd, hogy milyen trendet érez az európai közvélemény és politika, illetve milyen dinamika érvényesül a pártcsaládok között.

Hont András

A kiemelt kép Átlátszó-montázs, az adatvizualizációban Szabó Krisztián működött közre, további ábráink az Átló oldalunkon tekinthetőek meg.