Poloskák a linóleumon: megfigyelők és megfigyeltek az NDK-ban

„Borzalmas a morál napjainkban. Tudta, hogy már egy szál cigarettáért is kirabolják az embert? Az orosz maffia, a románok és a cigányok. Ha egy cigányasszony idetáncol a padhoz, egy szempillantás alatt eltűnik az erszény.” Ezek a mondatok napjaink Magyarországán is elhangozhatnának a „régen minden jobb volt” jegyében – talán el is hangzanak. Az idézet azonban 2000-ből származik, Németországból, Berlin keleti feléből. Az egykor az NDK-hoz tartozó városrész parkjában csövesek panaszkodnak egy ausztrál írónőnek, hogy a rendszerváltás előtt volt szociális háló, olcsóbb volt az élet, az emberek megéltek a fizetésükből. Most meg! „[F]elvásárolták mindenünket azok a nyugatiak a nyugati pénzükkel – a gyárakat, az üzleteket, sőt még a kocsmákat is. És nem engedik, hogy emelt fővel járjunk, azt nem!” Ismerős, ugye? Kizsákmányoló nyugat, tiszteletet az Ossiknak!

A parkban tengődő csöveseket azonban nem szabad rögtön elítélni azért, mert visszasírnak egy olyan korszakot, amikor még volt munkájuk, meg ki tudták fizetni a lakbért. Őket valószínűleg vajmi kevéssé érdekli az, hogy egy olyan országban éltek, ahol a privát szféra, mint olyan, nem létezett, mert az Állambiztonsági Minisztérium, közkeletű nevén a Stasi által foglalkoztatott spiclik szomszédok és kollégák bőrébe bújva monitoroztak mindent és mindenkit. Természetesen azért, hogy a Német Demokratikus Köztársaság szocialista jóléti társadalmát megvédjék a kapitalista rablók karmaitól.

Az 1966-ban, Ausztráliában született Anna Funder a családja legnagyobb meglepetésére kezdett el németül tanulni, majd az 1980-as években el is látogatott Kelet-Németországba. Később a Berlini Szabadegyetemen tanult, ezt követően egy német tévéállomásnál dolgozott. Itt a munkája részeként arról kellett tájékoztatnia a nézőket és az érdeklődőket, hogy Németország mit tesz az egykori keletnémet lakosságért, az Ossikért. Funder érdeklődése a Stasi felé fordult, és apróhirdetésekben keresett egykori besúgókat és megfigyelteket, hogy megpróbálja feltérképezni a rendszer működését. Ebből a kutatásból lett 2003-ban a Stasiország című könyv. Funder egy regényt is írt már, az Amivé lettünk 2011-ben jelent meg.

STASIORSZÁG

Szerző: Anna Funder

Fordította: Daróczi Péter

2014, Európa Kiadó, Budapest, 335 oldal, 3490 Ft

A berlini fal leomlása után a németek szinte azonnal úgy döntöttek, hogy a Stasi-dokumentumokat, beleértve az ügynökök neveit és a megfigyeltek aktáit nyilvánossá teszik. Mint amikor lerántunk egy sebtapasz: rövid ideig nagyon fáj, de gyors és sokkal előbb elkezdődhet a tényleges gyógyulás. Más országokban, mint például Magyarországon elmaradt ez a fajta szembenézés, ezért még 25 évvel a rendszerváltás után is csak információmorzsákból tudunk tájékozódni, és talán lassan-lassan el is felejtjük, hogy itthon is voltak a társadalomra rendkívül káros besúgók. Persze a németek sem tudták néhány év alatt lerendezni a dolgot. Amikor a Stasi és a politikai vezetés látta, hogy itt a vég, elkezdték iratmegsemmisítővel ledarálni az iratokat. Éjjel-nappal működtek a gépek, volt olyan, amelyik elromlott, ezért néhány ügynöknek át kellett surrannia Nyugat-Berlinbe, hogy vegyenek új gépeket. Ennek eredményeképpen összesen 15 ezer zsáknyi papírcsík halmozódott fel, zsákonként átlagosan 2500 lap, feldarabolva. A Stasi Dokumentációs Hivatalban a könyv írásának idején 40 ember, az úgynevezett kirakónők próbálták papírcsíkokból kirakni a jelentéseket, aktákat. Ennyi ember 375 év alatt fog végezni a munkával.

A könyvet ugyan keretbe foglalja Miriam és Charlie története, azonban mégsem mondhatjuk azt, hogy eljutunk valahonnan valahová. Nem is lehet ezt várni, hiszen több ember élettörténetét, vagy legalábbis egy szeletét ismerhetjük meg a Stasi és az NDK államgépezetének működésén keresztül. Nem rózsaszín szemüveg ez, inkább barna, olyan, mint a jellegzetes linóleumé, amely Funder elmondása alapján a keletnémet irodák és lakások kedvelt padlóburkoló anyaga volt. Magyarországon sem kell bemutatni, még a 2000-es évek elején is ilyen borította a középiskolai kollégiumi szobánk padlóját.

Miriam 1968-ban, 17 évesen lázadt fel először a rendszer ellen, amikor egy barátnőjével játék nyomdabetűkkel szórólapokat készítettek – tettük után bármilyen másolásra vagy nyomtatásra használt eszközt már csak engedéllyel lehetett vásárolni. A lányokat feljelentették a rendőrségen, Miriam ezután megpróbált átszökni nyugatra, és nem sokon múlott, hogy sikerült. Börtönbe került – még 18 éves sem volt. Szabadulása után találkozott jövendőbeli férjével, Charlie-val. Hosszú éveken keresztül próbáltak kijutni az országból, hivatalosan. Az NDK bizonyos esetekben átengedte az embereket Nyugat-Németországba, persze nem ingyen: 40 ezer márkát kért fejenként az emberekért cserébe. Miriam és Charlie soha nem kapott engedélyt, mígnem egyszer Charlie-t elvitte a rendőrség és nemsokára titokzatos körülmények között meghalt a börtönben. Miriam azóta sem tudta meg, mi történt a férjével.

Julia egy egészen más történetet mesél el egy 16-17 éves korában megismert olasz férfiról, akiről éveken át távkapcsolatban éltek. A Stasi az ő kapcsolatuk után is érdeklődött, az nem volt titok, hogy elolvassák a leveleket, és a külföldi férfit a megszokottnál gyakrabban igazoltatták a rendőrök az utcán. A lány végül szakított a férfival, bár a Stasi még egy ideig nem engedte el a dolgot, valószínűleg hozzájárulva ahhoz, hogy Juliának felnőtt korában rendszeresen pszichológusnak kellett járnia. Igaz, egy ennél súlyosabb dráma is olyan sérüléseket okozott a könyv szerzőjével egyidős nőben, hogy csak az Amerikába költözés után tudott igazán megszabadulni a démonaitól.

Az ország kettészakítása Frau Pault és férjét életük legnagyobb kihívása elé állította: kisfiúk, Torsten egy nyugat-berlini kórházban született, súlyos egészségügyi károsodással, ezért nem engedhették haza. Az édesanyja folyamatosan járt be hozzá a kórházba, egészen addig, amíg fel nem épült a fal. Ezután a minisztériumtól kellett engedélyt kérnie a látogatásra. A gyerek egyre jobban volt, a szülők úgy döntöttek, hazaviszik. Kelet-Berlinben azonban nem álltak rendelkezésre azok a speciális tápszerek és gyógyszerek, amelyekre Torstennek szüksége volt. Súlyos állapotban újra kórházba került, majd sikerült átküldeni Nyugat-Berlinbe, hogy ott kezeljék. Frau Paul mindennél jobban vágyott arra, hogy vele legyen, ezért azonban azt kérte a Stasi, hogy segítsen tőrbe csalni egy egyetemistát, aki szervezi a kelet-berliniek nyugatra csempészését. Frau Paul csak rosszból választhatott és még mindig szenved a történtek miatt.

Szerencsére nem csak megfigyeltek szólalnak meg, hanem besúgók is, egykori Stasi-ügynökök. Az egyikük igazi pártkatona, a rendszer védelmezője, akinek élete tragédiája volt az NDK összeomlása. Karl-Eduard von Schnitzler a Fekete csatorna című tévéadást készítette az 1960-as évektől. A műsorban a nyugatnémet programokat és híreket kommentálták gúnyos, teljességgel elvakult stílusban: „Határőreink, kötelességüket teljesítve lelőttek két embert, akik megszegték a törvényt, és megpróbáltak átjutni az országhatáron. Nem álltak meg sem a felszólításra, sem a figyelmeztető lövésekre. Egyikük halálosan megsebesült… Oda kell figyelni ránk, amikor újra és újra elmondjuk: mi határozzuk meg a szabályokat a határainknál! És teljesen jogosan mi biztosítjuk ezek betartását. (…) Tudom, hölgyeim és uraim, hogy ez keményen hangzik. És néhányan talán »embertelennek« fogják minősíteni. de mi az »emberséges« és mi az embertelen? Az »emberséges« az, hogy békét hozunk az egész földre. (…) Ezt csak küzdelemmel lehet elérni.” Von Schnitzler a 90-es évek elején egy kis lakásban élt, Lenin, Marx és Sztálin képmásaival körülvéve, mérhetetlenül dühvel viseltetve a kapitalizmus iránt.

A volt tévéssel sokáig egy oldalon állt Hagen Koch is, akinek apját gyakorlatilag belekényszerítették a pártkatona szerepe, így Hagen már ebben a közegben nőtt fel. Koch volt az, aki megrajzolta a fal helyét, és lebontása után is annak őrzője lett. A férfi jó példa arra, hogy hiába vagy jó Stasi-alkalmazott, elég egy kis félresiklás, és máris büntetést kapsz, szétszakítják a családodat és tönkretesznek. Koch kicsinyes bosszúja a rendszeren az volt, hogy leszerelése után, 1985-ben elvitt az irodájából egy 16 keletnémet márkát érő, metálfestékkel lefújt műanyag tálat. Kochot feljelentették a tál miatt, vissza akarták szerezni tőle, de még az NDK felbomlása után is volt belőle problémája.

A Stasiország kicsit olyan, mintha az ember egy valóság showt nézne, amely több síkon halad. Egyrészt Funder síkján, ahogy dolgozik és anyagot gyűjt, másrészt az interjúalanyok jelenének síkján, harmadrészt pedig a múlt síkján. Ez azonban nem zavarja össze az olvasót, sőt, éppen ez ad neki természetes jelleget. A szerző nem von le nagy életigazságokat, de ez nem is baj, mert ez az olvasó dolga. Én mindenesetre azon gondolkodtam, hogy mire letelik az a 375 év és a német kirakónők végre feldolgozzák a múltat, addigra Magyarországon eljutunk-e oda, hogy egyáltalán belekezdjünk ugyanebbe a nagy munkába.

D. Kovács Ildikó

D. Kovács Ildikó az atlatszo.hu újságírója, korábban a Figyelő hetilap, a Népszava és a hvg.hu gazdasági rovatának munkatársa volt. Főként közéleti-gazdasági, azon belül korrupciós és a közpénzek elköltésével kapcsolatos témákban publikál.