A biogazdálkodás nemcsak környezetkímélő, hanem termelékenyebb is, mint gondoltuk

Amerikai kutatók friss elemzése alapján úgy tűnik, a bio hozamok hátránya a vegyszeres gazdálkodáshoz képest akár 8-9 % százalékra csökkenthető a vetésforgó és polikultúra alkalmazásával. Azaz korántsem biztos, hogy az éhezés felszámolásához rá lennénk szorulva a talajt, a vízkészleteket és az atmoszférát szennyező „konvencionális” módszerekre. Épp ezért lenne életbevágó a bio termelés és az e tárgyú kutatás támogatása; nem mellesleg egy modellváltásra is szükség lehet.

A konvencionális, vegyszeres mezőgazdaság nagymértékben terheli a talajt, a vizeket és az atmoszférát, ami a jelenlegi trendek – a népességnövekedés, hús- és energiafogyasztás és a pazarlás – folytatódása esetén szomorú végkifejlettel kecsegtet. A biogazdálkodás elleni leggyakoribb érv pedig az, hogy kisebb hozamaival nem biztosíthatja az emberiség ellátását, azaz kvázi humanitárius okokból rá vagyunk szorulva a természeti környezet intenzív szennyezésére.

Ezt a képet árnyalja a brit tudományos akadémia Proceedings of the Royal Society folyóiratában december 9-én publikált metaanalízis, amely arra a következtetésre jutott, hogy az ökológiai gazdálkodás termelékenységi hátránya nemcsak kisebb, mint ahogy eddig gondoltuk, de tovább csökkenthető. A tanulmányról hírt adó Le Monde francia napilap szerint a legutóbbi mérvadó nemzetközi kutatások (a holland Tomek de Ponti, illetve a kanadai Verena Seufert vezetésével) 2012-ben láttak nyilvánosságot, és úgy találták, hogy a biogazdálkodás hozama 20-25%-kal marad el a ma „hagyományosnak” nevezett, azaz vegyszeres termeléstől.

A most publikált eredmények szerint – amelyek 38 ország 115 tanulmányának eredményét fésülték össze – az átlagos hozamkülönbség 19,2% (±3.7%). Ez az eltérés még aprónak tűnhet, de a vetésforgót és polikultúrát (egy időben, ugyanazon a területen különböző növények termesztése) alkalmazó gazdaságok esetében már csak 8, illetve 9%-kal alacsonyabb hozamot tapasztaltak, függetlenül az 52 vizsgált növényfaj jellemzőitől, vagy attól, hogy fejlett vagy fejlődő országokról volt szó.

A kutatást vezető Claire Kremen, a Kaliforniai Berkeley egyetemen működő Food Institute társigazgatója, és kollégái a fentiek alapján úgy vélik, érdemes lenne további kutatásokat finanszírozni, mert valószínűsíthető, hogy a különbség tovább redukálható, és egyes régiók, illetve növények esetén akár nullára csökkenthető. 2011-ben a világ megművelt területeinek csak 0,9%-án, mintegy 37,2 millió hektáron folyt ökológiai gazdálkodás, de az ágazat dinamikusan fejlődik: az évezred első 10 évében csaknem két és félszeresére nőtt a „bioszántók” nagysága.

Claire Kremen arra is felhívja a figyelmet, hogy az éhezés felszámolása nemcsak a hozamokon múlik: ma már jóval több élelmiszert termelünk, mint amennyire szükségünk van. A pazarlás csökkentése majdnem annyira fontos lenne, mint annak biztosítása, hogy minden régióban elérhetőek legyenek az alapvető szükségleteket kielégítő élelmiszerek.

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) 2011-es tanulmánya szerint az emberi tápláléknak szánt élelmiszer harmadát „pazaroljuk el” – ez évente kb. 1,3 milliárd tonna – amelynek jó fele a termeléstől a tárolás fázisáig, 46%-a pedig a második szakaszban, a feldolgozás és a fogyasztás között vész kárba. 1974-ben arányaiban még csak fele ennyi kaját füstöltünk el; a magasabb jövedelmű országokban a felelősség jelentős része a fogyasztók vállán nyugszik: a pazarlás 39%-ról a háztartások tehetnek, a maradék pedig fele-fele arányban az eladók és a termelők-feldolgozók lelkét nyomja. Az iparosítás eredményeként pl. a termékek 20%-a kihullik a rostán a viszonteladók által megkövetelt forma-kaliber miatt.

A FAO úgy számolja, az ipari országok fogyasztói kb. annyi ételt dobnak ki, amennyit a szubszaharai régió megtermel: bruttó 230 millió tonnát. Az Unióban az élelmiszer felét pazaroljuk el, ebből 42% -ot az otthonunkban, miközben, a világnak ebben az egyik leggazdagabb zugában 79 millióan éltek a szegénységi küszöb alatt. Az alacsonyabb jövedelmű régiókban a családok csak 16%-ot dobnak ki az ablakon, 80% a folyamat elején, a termelés-tárolás-feldolgozás fázisaiban vész kárba.

Mindez évente mintegy 750 milliárd dollárba kerülne; az USA-ban egy négyfős családnak 1250 euróba fáj, Nagy-Britanniában 650-be. Az év bizonyos szakaszai különösen kedveznek a pazarlásnak, ilyen pl. a ramadán; Bahreinben pl. az elkészített ételek 40%-a megy a kukába. Illetve a karácsony-újév, amikor pl. a belgák a szokásos 12% helyett 17%-ot dobnak ki.

A fenti kérdéseket félretéve, a kutató úgy véli, hogy a „fenntartható termelési módokra építő mezőgazdasági termelés növelése nem választás kérdése„. Kénytelenek vagyunk új utakat keresni, mert az élelmiszerek előállításának jelenlegi technikái olyan mértékben szennyezik a környezetünket, hogy nem folytathatóak tovább.

Dobsi Viktória 

Fotók: Peter Menzell sorozata „30 család, 24 ország, 600 étkezés” – az egyes családok az egy héten elfogyasztott élelemmel állnak modellt; Németország, Ecuador