Trianont leginkább az országgal nem törődő magyar politikusoknak „köszönhetjük”

A versailles-i Grand Trianon palotájának pár nagyterme se lenne elég ahhoz, hogy egymásra stócolhossuk az 1920-as békeszerződésre vonatkozó magyar szakirodalmat. Aminek a java inkább politikai pamflet, vagy épp szélsőjobboldali szitkozódás és átkozódás – főleg a zsidókra vonatkozóan, egy nemzetközi összeesküvést emlegetve. Hatos Pál új könyvében viszont arról ír, hogy Trianon egyik legfőbb oka az, ahogy az ország sorsával nem törődő, vagy önmagukat örökös vezetőnek tartó magyar politikusok viselkedtek a legnehezebb időszakban is.

Újabb könyv Trianonról? – kérdezhetik sokan. Hagyjuk már, hol van az már! Nemhogy a hazugságokat, de a mítoszokat is rég leleplezték  – emeljük csak ki Ablonczy Bálint Trianon-legendák c. könyvét. Maga Hatos Pál is legalább félezer könyvet, tanulmányt ajánl a válogatott bibliográfiában. De éppen az ő munkásságának a kiindulópontja – nem ez az első könyve erről a korszakról –, hogy a modern magyar történelem 1918-cal, az őszirózsás forradalommal kezdődik, a Tanácsköztársasággal, majd a fehérterrorral folytatódik, és az összes mai témánk, vitánk onnan eredeztethető.

85%

Év végéig még

18 902 168 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Talán ez így túlzás, de ahogyan ma zsidóznak, kommunistáznak, hazaárulóznak egyesek, ahogyan elénk tárul a határon túliak ügye, a politikai megosztottság, a „ki az igazi magyar” kérdése, azaz az úgymond nagy nemzeti témák – nos, annak az előzményei mind ott lapulnak az I. világháború utáni pár év vérzivatarában. Ahogyan a korrupció, az elit(ek) tagjainak úrhatnámsága, a felelőtlen kormányzás a dettó felelőtlen ellenzékkel együtt, mely utóbbi vagy eladta magát a két világháború közt (is), vagy felszalámizták.

Hatos Pál: Hideg polgárháború / Csonka-Magyarország születése 1919-1922
Jaffa, 2025
359 oldal, 5999 Ft

Hatos Pál számtalan apró és olykor talán kevésbé fontosnak tűnő részlettel illusztrálja a nagy sztorit, amit százöt éve sem megemészteni, sem kiköpni nem tud a magyarság – már akit érdekel ez a téma. Mert akkor sem éppen mindenki foglalkozott vele, ahogyan Hatos írja, a nincstelen, éhező, robotoló falusiak javát nem foglalkoztatta az, ami a falu határán túl történik. A földosztásra vártak, amiből valamicske lett is (főleg –icske), hogy az elvileg őket képviselő kisgazda politikusok aztán feladják elveiket is, már a budapesti lebujok mélyén, beolvadva a Horthy-rendszer bethleni konszolidációjába.

A szerző úgy szórja elénk – fölöttébb szellemes stílusban – a lehető legszínesebb történeteket, hogy voltaképp végül már nem is szomorkodunk, hogy mivé lett a Magyar Királyság, a monarchia, meg aztán az ilyen-olyan köztársaságok. Ezt érdemeljük, mert mást nem érdemeltek őseink se. Akik, derül ki, a szó szoros értelmében elk…ták az országot 1918 és 1920 között: az egész ország egy kuplerájjá vált, azon felül, hogy

a nemzet jeles képviselői is egy-egy veretes felszólalásuk után – aminek során Trianont átkozták – a belvárosi kártyaasztaloknál meg a bordélyházakban folyatták a pezsgőt.

Hatos Pál alighanem nem is igazságtalanul osztja a pofonokat, legalábbis meggyőzően mutatja be, hogy Trianon egyik oka éppen az, ahogyan hol önjelölt, hol önmagukat örökös vezetőnek tartó politikusaink viselkedtek a legkérdésesebb időszakban is. Kezdve az arisztokratákkal, a (köz)nemesekkel – akik vagy nem törődtek az ország sorsával, vagy magukat hitték csalhatatlanul jogosultnak az ország vezetésére.

Hogy aztán jöjjön az őszirózsás forradalom, de már akkor sem lehetett tudni, hogy ki rendeli, és ki fizeti a zenét. A Tanácsköztársaság vörös terrorja pedig végképp arról győzte meg a Párizsban a térképek fölött egyezkedő győztes nyugati nagyhatalmak diplomatáit, hogy a magyarok barbárok. Aztán a kommunistákra adott fehérterror többszörösen meghaladta az előzőt, de a szovjet veszélytől tartó nyugatiak ennek így a legkevésbé sem örültek, ez is azt bizonyította – magyarán a Prónay és egyéb hasonló különítmények kegyetlen megtorlásai, illetve az ártatlanok elleni pogromok is –, hogy a magyarok semmire sem valók. Amúgy is megosztottak, aki teheti, a saját zsebét tömi – lúzer nép, megérdemlik a büntetést.

Hatalmas történelmi tablót fest fel Hatos Pál, színeset, de a szürke összes árnyalatával együtt. Mert igaz, hogy a franciák és a szerbek mellett a románok szállták meg Magyarország nagy részét, kifosztva azt az első perzsaszőnyegtől az utolsó szögig úgymond háborús kárpótlásként, de

a pesti nagyurak és a vidéki kinevezettek egy része jókat mulatott az olykor kifogástalanul viselkedő, a grófnőknek franciául udvarló román katonatisztekkel, a zsákmányon is osztozva.

Meglehet, soknak tűnik a pletyka arról, hogyan omlottak össze az erkölcsök, miután lezajlott a magyar polgárháború – mert Hatos szerint ez az volt, ahogy a magyar állampolgárok egymást irtották, és szolgáltattak „igazságot” vélt vagy valós sérelmekért, vagy tényleg csak azért, mert az I. világháborúban megérezték a vér szagát, a gyilkolás örömét, azt, hogy mindent büntetlenül szabad. Horthy rezsimje sem törekedett arra, hogy aztán felelősségre vonják a tetteseket (a húszas évek második felében a bécsi emigrációban meghúzódó vörösök is hazatérhettek), a cél már a pacifikálásuk volt.

És Horthyék is nemhogy beletörődtek, de már 1919-ben elfogadták, hogy az ország fel lesz darabolva, és a nyugati elvárásoknak megfelelően aztán már az irredentákat és szervezeteiket zabolázták meg. A megmaradt kommunisták, de a szocdemek – és általában az összes ellenzéki formáció – is inkább azzal foglalkozott, hogy saját köreikben találják meg az árulókat, mintegy megalapozva a mai diskurzust.

Hatos Pál nem is igazán talál pozitív személyiséget, aki észnél maradt volna, és ne terrorral akart volna a terrorra válaszolni, sőt a legtöbben (mindegyik oldalon, a szélsőjobbtól a centrumon át a szélsőbalig)

úgy vélték, hogy a legcélszerűbb „a végső megoldás” lenne, egyszer s mindenkorra a másként gondolkodók megsemmisítése,

és utána majd felvirágzik ezt a szent anyaföld. Egy-két ember tűnik csak ki, aki nem bolondult meg végképp, például az antikommunistává váló Jászi Oszkár, aki végül az USA-ba emigrálva lett az, aminek való volt: tudós.

A hideg polgárháborúnak tehát nem fog örülni az, aki érzelmileg viszonyul a történelmi tényekhez. Főleg nem azok, akik a Horthy-rendszert valaminő ideális, követendő példának tartják, mert rend volt, ahol az „igazi” keresztény és magyar értékek kerültek előtérbe. Hatos Pál végül azt is számba veszi – meglehet, van, akinek ez bulvárszagú lesz –, hogy a főpapoktól kezdve a politikai elit tagjain át egészen magáig Horthy Miklósig hogyan kerestek menedéket a házasságon kívül, legyen az a harcostárs, barát felesége vagy épp a cselédlány, sőt, a szabad szerelemben vigasztalódtak, mint Tormay Cécyle.

S nem is átaludták, hanem inkább

átitták ezt az érát, pedig az országért felelős, önzetlen és tisztességes politikusok ábráját rajzolgatták magukról. 

De inkább még a zab árát is leöntötték a torkukon. Mondhatnánk, hogy ennek pedig a későbbi generációk itták meg az igazi árát. Speciel az én családomat inkább 1944-45 szakította szét, nem Trianon, de egy-egy világos utalással a szerző azt is jelzi, hogyan köszönnek vissza az egykori, az 1918-tól pár év alatt kialakított minták, „eszmék”, világmegváltó ötletek és a legzagyvább nemzetmentő gondolatok. Még csak nem is papírba csomagolva, hanem a fizikai és lelki erőszakgyakorlás nyelvén.

De a könyvnek nem azok a részei a legfigyelemreméltóbbak, amelyek áthallásra adnak okot. Mert a környező és új országok sem lehettek, s később sem voltak a szabadság, a demokrácia, a szolidaritás mintaállamai – sőt. Csak hát ez a mi nemzeti történelmünk, mi adtuk a világnak Kun Bélát és a pesti egyetemek zsidóverő diákjait, a mi őseink azok, akik kurucok-labancok, aztán monarchistákból vagy arisztokratából kommunisták lettek, és egy-két év alatt a leghajmeresztőbb gondolati és gyakorlati fordulatokat tették meg, ahogyan azt az érdekük kívánta. Se szeri, se száma a kötetben az ilyen életutaknak. S arra is felhívja a szerző a figyelmet, hogy megelőzendő a későbbi totalitárius rezsimek gyakorlatát,

már akkor is az áldozatokból csináltak bűnbakot, gazembert.

Igazi mítosztalanító tehát ez a mű. Például a Horthy vezette Nemzeti Hadsereg egyik első dolga az volt, hogy a románok előtt sose kapituláló székely zászlóaljat feloszlatta – ebbe lesz szíves belegondolni az, aki ma az ellentengernagyról nosztalgiázik. Vagy úgy általában látja minden ősi magyar érték hazájának a határon túlt. Pedig – derül itt ki – „a kisemmizett kisebbségi magyar nagybirtokosok nem találtak szövetségest a kisebbségi magyar gazdákban.”

Vagyis nem kellett ide se román, se zsidó, se senki más: a magyarok osztályalapon – ha szabad ezt ma még így mondani – is felzabálták egymást, azaz gyűlölt itt mindenki mindenkit, akivel találkozott (vö. a nemzeti egységről szóló legendákat). „Magyar az, akinek fáj Trianon” – szólt a korszak jelszava, és ma is hallhatjuk, pedig akkor sem volt igaz, amikor kitalálták. És bizonyíthatóan nem is Illyés Gyulától ered, mégis úgy terjedt el.

Tehát ha már Trianonra emlékezünk, akkor tegyük ezt ennek a könyvnek az elolvasásával. Jusson eszünkbe sok minden, például az is, ahogyan az ország java éhezett és halálra fagyott 1918-19-ben, apák ugrottak kisgyermekeikkel a Dunába. Az egyik baj tetézte a másikat, az erőszak újabb terrort szült. Meglehet, 1924 után legalább a gazdaság fejlődött legalább, de ez se tartott sokáig. Ahol pedig most állunk, az sok tekintetben a szóban forgó és a későbbi idők folytatása, következménye, még ha 1956 után fizikai polgárháború nélkül is.

Szerbhorváth György

Címlapkép: A Bátaszéki Trianon emlékmű 2019-ben (fotó: Wikipedia)