A magyarországi arisztokrácia tündöklése és bukása

Gyáni Gábor és Szilágyi Adrienn saccra közel 2 kilós kötete kifejezetten olvasmányos módon mutatja be a magyarországi főnemesek életét. Nem kevesen lehetünk, akik – akárcsak a főnemesek java a címükbe– beleszülettünk az arisztokrácia-ellenességbe, amire aztán rátettek egy lapáttal a kosztümös filmek. Vagy egy-két személyes élmény az egyetemről, ahova például a magát arisztokrata-származéknak mondó diáktárs cserélhető kézelős és galléros ingben járt. 

Persze, tanultunk jó arisztokratákról is, akik tettek ezt-azt országért, ha máshol nem, éppen az Országos Széchenyi Könyvtárban olvasgattunk erről. Amit ugyebár gróf Széchényi Ferenc alapított, de ma az újnemesek messziről tesznek arra, hogy hullik szét a vári épület, és penészednek benne a könyvek. És az egyik, ha nem a kedvenc filmem volt Jiří Menzel műve, a Vége a régi időknek, amely az I. világháború utáni Csehszlovákia régi nemességének agóniáját és az újgazdagok urizálását mutatja be.

Egyébiránt az arisztokraták – némi paradoxon – valamiféle popkulturális zárvánnyá váltak a médiaiparban, szinte mindenkit érdekelnek, érdemesen vagy épp érdem nélkül, akár a celebek esetében.

Ezt a képet festi egy nagy tablóra Gyáni Gábor és Szilágyi Adrienn saccra kétkilós könyve, szó szerint is árnyalva majd’ hatszáz (!) illusztrációval (festmény, fotó, karikatúra, dokumentum stb.), tehát részben albumról beszélhetünk. Amit olvasni tényleg csak a tömege, nagysága és vaskossága miatt nehéz, mert egyébként kifejezetten olvasmányos, helyenként szórakoztató, különösen informatív és kicentizetten jó összefoglaló, szakmailag pedig csúcsteljesítmény.

És a könyv nem csak politikatörténet, hanem gazdaság-, társadalom-, kultúr-, nyilvános és magánélet-, mentalitás- és mindenmás-történet, pontosan azért, hogy módosulhasson egyoldalú arisztokrataképünk. Se ne ájuljunk el nosztalgiázva a főnemesek emléke előtt, de ne is okoljuk őket mindenért, illetve vessük meg őket maximálisan, mint a marxista történetírás és politika.

Gyáni Gábor – Szilágyi Adrienn: Az arisztokrácia tündöklése és bukása Magyarországon 1700-1957
HUN-REN BTK Történettudományi Intézet, 2025
624 oldal, 15.900 Ft

A kötetben először körképben ismerhetjük meg az angol, a francia, az olasz, a porosz és németországi, az orosz és az ausztriai főnemességet, a köztük lévő igen lényeges különbségeket – amiből már sejthető is, hogy a magyarországi arisztokrácia sem vehető egy kalap alá (legfeljebb 1945 után, amikor felszámolták). Ráadásul magyarországit kell mondanunk, nem magyar arisztokráciát, mert ha közülük valaki magyar is volt (annak vallotta magát, tudott magyarul stb.), maga a réteg alapvetően nemzetek fölöttinek tartotta magát, a magyar identitás csak a dualizmus korában került előtérbe.

Európai „sorstársaikhoz” képest az itteni arisztokrácia folytonossága is megszakadt, azaz a török hódoltság után egy új elit alakult ki. Az igaz, hogy köznemesből aztán minden szilvafa alá jutott egy – sokkal több, mint például Franciaországban –, de maga a főnemesség 600-700 családból állt, azaz egy-egy időpontban úgy 6-7000 emberből (akikhez újak csatlakoztak, miközben más nemzetségek kihaltak stb.). Vagy hogy pontosabban idézzük: 1885 és 1918 között 6877 főnemest regisztráltak, ami a századfordulós cenzusokon a lakosság 0,02-t százalékát tette ki. (A könyvben egyébként kifejezetten a született arisztokráciával foglalkoznak, nem a kinevezettekkel, mint az iparbárók stb., akik polgári egzisztenciának számítottak.)

Mindezt bonyolította, hogy külhonban is lehettek birtokaik, már eleve ott nevelkedtek-tanultak, felmenőik mindenfélék voltak, így identitásuk ennek függvényében – mint említettük – aligha határozható meg mai fogalmaink alapján (illetve a ma divatosabb többes kötődés fogalmával lennének jellemezhetők). Ráadásul az Erdélyi fejedelemségben a Magyar Királysághoz képest kisebb volt a szakadék a köz- és főnemesség közt, kevesebben is voltak és kevésbé gazdagok, és egy évszázaddal később is jött létre ott az a réteg (miközben utóbb jeles politikusokat, sőt, miniszterelnököket adtak a honnak).

Trianon, azaz 1920 után pedig persze teljesen összekutyulódott a magyarnak mondható arisztokrácia helyzete, hisz birtokaik jó része a határon túl maradt, bár a jugoszláv és a román királyságban akkor még kevésbé fosztották meg őket földjeiktől. 1945-48 után aztán mehettek mindenütt – kivéve Ausztriát – „békével”, pontosabban a levesbe, finoman szólva.

Alacsony arányukhoz képest örökségük mégis velünk él: elsősorban az építészetben, a budai várral, a pesti palotákkal és a vidéki kastélyokkal.

Amelyek egy jó része ma a magát új arisztokráciának képzelő elit játékszere, és hát az ő arányuk sem haladja meg a lakosság 0,2 százalékát. A kötet végére ugorva – amely nyilván valahol még ma is aktuális, és amelyben a Trianon utáni időkről, majd a II. világháborús megpróbáltatásokról és a kialakuló kommunista rezsimben történő meghurcoltatásukról van szó – tudhatjuk meg azt is, hogy végül 1947-ben szüntették meg a nemesi és főnemesi rangot, úgysmint: herceg, őrgróf, gróf, báró, nemes, primor, lófő, na meg a főispáni címet is.

Gyáni Gábor összefoglalója szerint viszont az arisztokrácia presztízse már rég megkopott a Horthy-korszakra, illetve az alatt, bár jelentős vagyoni erejük megmaradt és némi politikai befolyásuk is: „Mindezek nyomán nőtt az arisztokrácia befelé forduló hajlandósága, fokozódott a társadalomtól való elidegenedése, és érdemben semmit nem haladt előre társadalmi integrációjuk, a polgárosodás őket érintő folyamata. A réteg ’differentia specifica’-ja a múlthoz képest is egyre inkább az exkluzív és pazarló (luxus-)életvitelben rejlett.”

A könyvnek a rendiség korát érintő részeit Szilágyi Adrienn írta, míg a polgári kor és a bukás történetét Gyáni Gábor (vagy esetleg egymást kibővítve). Így előbb szó esik a címerekről, az indigenákról és a honfiúsítás intézményéről, ti. amikor az idegen nemesek hivatalosan is a magyar nemzet tagjaivá válhattak, továbbá a történelmi és az új arisztokrácia közti törésvonalakról. A vájtfülűek vagy éppen a kortárs kúriák és „puszták” iránt érdeklődők számára a főnemesi birtokviszonyok is érdekesek lehetnek, akárcsak a hitbizományoké, valamint az a téma, hogyan is (nem) gazdálkodtak, hogyan ütközött a hagyomány és a modernitás, a hűbéri rendszer a kapitalizmus szellemével, a polgárosodással.

Áthallás persze mindenütt akad, nemcsak a birtokok és a gazdálkodás terén, ami leginkább Az arisztokrácia mint klán és exkluzív társaság című fejezetből érződik. De addig is megismerhetjük őket mint a hatalmi elit tagjait, megtudhatjuk, milyen szerepük volt a kiegyezés alatt, így a diplomaták és a katonatisztek körében is. Külön fejezet foglalkozik velük mint a viselkedésszociológiai rend tagjaival: neveltetésükkel, szocializációjukkal, a nyelvtudásukkal és -használatukkal, a kastélyokkal és palotákkal, a térhasználattal – igazi ínyenceknek való témák.

Szó esik a kötetben a párválasztásról és a házasságokról, a társas életről (a rengeteg pletykáról) és érintkezésről, a zártságról és nyitottságról. A fiatal arisztokratákról, akik nem győztek szórakozni, kapcsolatot tartani (közösségi média nélkül is ment ez, ott volt nekik az egész nap) egymással. Majd az identitásokról és a társadalmi szerepekről, így a mecenatúráról, a közülük kikerülő tudósokról, művészekről. A neveltetésükről kiderül: az arisztokraták többnyire olyan érzelmi viszonyt (nem) alakítottak ki gyerekeikkel, hogy azok többnyire eleve traumatizáltan indultak neki az életnek.

A nőket – hiába a kék vér – egytől egyig a háztartásvezetésre és a kézimunkázásra szocializálták, vagyis „a konyhába”, de még a gyermekeik nevelését sem bízták rájuk.

Ezt úgymond a társasági összejövetelek, bálak, az egymás kastélyaiban eltöltött hetek-hónapok kompenzálták – már ha ez kárpótlás volt a nőknek –, amit a férfiak az eszement vadászatokkal és a sportolással egészítettek ki.

Majd az imázs megkopásáról is szó esik a kötetben, és végül a megpróbáltatásokról. Azaz a történet végéről – és noha könyvről van szó, már csak a sok kép miatt is olykor teljesen filmszerűnek éreztem ezt a monumentális munkát, amely szépen, kronologikusan vezet végig bennünket a történeten.

Kihangsúlyozandó, hogy a könyv korántsem oly száraz, mint az utóbbi passzusomban a felsorolás. Ezernyi kisebb-nagyobb sztorit kapunk, olykor irodalmi szemelvényekkel. De fontos mondanivalója is van: a szerzők szerint az egész arisztokrácia korántsem egy reakciós, ingyenélő, konzervatív, begyöpösödött elit volt. Fontos szerepe volt a főnemességnek a gazdaságban, de mintát adott a feltörekvő rétegeknek életmódban és kultúrában, egy részük kifejezetten liberális volt, részben – sőt – az alkotmányos polgári politikai életet is ők működtették (a Horthy-korszakban viszont a politizáló arisztokraták egytől egyig szinte ultrakonzervatívok voltak).

A könyv tehát nem csak kiváló karácsonyi ajándék, mert gyönyörű album, de át is értékeli azt, amit elképzeltünk az arisztokráciáról úgy általában.

Szerbhorváth György

A címlapképen Benczúr Gyula Olvasó nő az erdőben c. festménye, 1875 (fotó: Wikipedia)