Az értelmiség útja – de hová is?

Úgy tűnik, a beszélgetőskönyvek divatja eltűnőben van – bár érdekes módon eközben nagyon népszerűek lettek a podcastok. Pedig előbbiek is érdekes lenyomatai egy kornak, később pedig értékes forrásokká válhatnak. Még akkor is, ha az interjúk, a beszélgetések eleve csapongóak, s a tényszerűséget illetően esetleg pontatlanok is – főleg, ha visszaemlékezésekről van szó.  

Az Alkalmi látogatóban Konrád György beszélget tíz kollégával és baráttal, valamikor 2005-ben, illetve 2005-től egy irodalmi klub sorozatában. Bár nem csak, sőt, nem is elsősorban írókkal: van köztük színész, szobrász és történész is. A beszélgetéseket Kőrössi P. József vezeti fel, aki a kötet elő- és utószavát is jegyzi Konrád kiadójaként.

Konrád a színész Bálint Andrással, a történész-műfordító-diplomata Borsi-Kálmán Bélával, az író Eörsi Istvánnal, a szobrász Jovánovics Györggyel, a hebraista történész Komoróczy Gézával, a filmrendező Makk Károllyal, a párizsi íróval, Márton Lászlóval, az író-színházi rendező Giorgo Pressburgerrel, a történész Rainer M. Jánossal és a szociológus Szelényi Ivánnal beszélget a kötetben.

Alkalmi látogató – Konrád György beszélget Közreadja Kőrössi P. József
Gondolat Kiadó, 2024
310 oldal, 4800 Ft 

A magyar kultúra iránt csak egy picit is érdeklődőknek nem kell külön bemutatnunk a beszélgetőtársakat, ahogyan Konrád Györgyöt sem. Vagy igen? Az öt éve, 2019-ben elhunyt író a magyar értelmiségi szcéna egyik legfontosabb szereplője volt a hatvanas, de még inkább hetvenes évektől. Azzal együtt, hogy a rendszerváltásig itthon szilenciumra volt ítélve.

Biztatták is az emigrálásra a honi elvtársak, azzal, hogy akkor vissza sem teheti a lábát. Ő azonban a maradás mellett döntött, miközben íróként lassan, de biztosan egyre népszerűbbé vált Nyugaton, könyvei végül vagy kéttucatnyi nyelven jelentek meg. Az egyik legnagyobb hatású közép-kelet-európai gondolkodóvá vált, bár e hatás mibenlétét nehéz méricskélni (itthon meg pláne). Bár az erős bizonyíték elismertségére, hogy az egyesülő Németországban őt bízták meg az egyesülő két berlini művészeti akadémia vezetésével is, mert az NSZK-sok keleti németet nem akartak, a keletiek meg nyugatit.

Konrád eszmefuttatásai a maga idejében igen termékenyek voltak az új Európáról, Közép-Kelet-Európa szerepéről, a civil társadalomról, az antipolitikáról vagy akár a kettős állampolgárságról (ami tehát nem fideszes találmány, sőt) – de talán könnyebb lenne felsorolni, hisz rövidebb lenne a lista, hogy miről nem. A rendszerváltás éveiben az SZDSZ körüli értelmiség meghatározó alakja volt, bár Kis Jánossal vagy Tamás Gáspár Miklóssal ellentétben nem vállalt politikai pozíciót.

Mindezt azért fontos felidézni, hogy lássuk, egy ízig-vérig értelmiséginek a maga szofisztikált gondolkodásmódjával (ami persze néha sokakat irritált is, főleg a népi oldalon, de azzal, amit Jugoszlávia 1999-es bombázásáról írt, hát engem is) milyen szerepe volt életében. De hogy emléke mintha halványulni látszana, az nem csak halálának tudható be. Egyébként szép hosszú élete volt: 1933-ban született Berettyóújfaluban, és 86 éves korában bekövetkezett haláláig a holokausztot is túlélte, meg a szocialista rezsim represszióját is – utóbbit persze másképp.

Szóval, a Konrád által is vitt, klasszikus értelmiségi szerep (értsd: magas szakmai kvalitás + közéleti aktivitás) mára leáldozóban van. Ehhez hozzájárul úgy az internet kora, melyben szűretlenül áramlanak a vélemények és nincs se idő, se igény az átgondolásra, miképpen errefelé az új politikai stílus, a valóság meghajlítása, az illiberális ámokfutás is döntő módon hat az értelmiségi mező mibenlétére. Az értelem hangjának itt egyre kevesebb a helye, így Konrádnak is. Ha élne, fóruma is alig akadhatna gondolatainak. Az egykori szép eszmék pedig mintha a kukában kötnének ki.

Egyébként Konrád 1974-ben írta meg Szelényi Ivánnal Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz c. könyvét, amely amolyan titkos bédekkerként szolgált sokáig az értelmiség számára arról, mit s hogyan lehetne tenni az eszmék terén, via aktivizmus. Mára persze ez a kötet is aktualitását vesztette, bár eszmetörténetileg igen fontos marad, s ennek kapcsán is tehetjük fel a retorikai kérdést: vajon akkor ma hová vezet az értelmiség útja?

Ilyen értelemben fontos értelmiségszociológiai adalék ez a beszélgetős-könyv, részben Konrád miatt, hisz magáról is sok szót ejt, részben a kor jelentős művészeinek, tudósainak életútján át. Bár egyik beszélgetés sem a teljes életutakat, sem az életműveket villantja fel, inkább csak egyes témák tudnak kibontakozódni. Az egyik fontos vonulatot éppen azok a párhuzamos történetek adják, amelyben a szocializmusbeli karrierutak bontakozódnak ki. Pontosabban az, ahogyan a Kádár-rezsim korlátozta a másképp gondolkodókat.

A kötetből a korabeli szuverenitásvédelmi hivatal története is kibontakozódni látszik,

azaz, hogy hogyan próbálták megregulázni, betörni avagy végképp tiltani a szerzőket (maga Konrád is rendőrségi nyomásra vált munkanélkülivé a hetvenes években). Illetve külföldre űzni őket, mert akkor így védték az ország – vélt – szuverenitását.

Az Alkalmi látogató nem borús könyv – mondjuk, 2005-ben annyira nem is volt nyomott a hangulat, meg hát a beszélgetőtársak többnyire Konrád barátai. Ezernyi anekdotisztikus rész villan fel, miközben a témák csak úgy sorjáznak. Esik itt szó 1956-ról, a magyar egyetemi múltról, de a kortárs amerikai egyetemről is, a zsidók sorsáról, az áporodott szagú szocializmusbéli irodákról, munkahelyekről, ahová kezdőkként dugták őket, miután a hatalom rögtön kiszagolta, hogy probléma adódhat velük.

Sajátos történeti paletta bontakozódik ki a lapokon, a maga esetlegességével, s mint ilyen, az emlékezetkultúra sajátos lenyomata, ami már csak emiatt is figyelmet érdemel.

Szerbhorváth György 

Címlapkép: Konrád György beszédet mond a Parlament előtt 2008-ban, a Magyar Demokratikus Charta gyűlésén (fotó: Wikipedia)