„Az elfogottnak lehetőség szerint törjön el valamije” – egy pályakezdő rendőr őrmester beszámolója a 2006-os eseményekről

Balog Zoltán volt miniszter, református püspök, és Karácsony Gergely budapesti főpolgármester jelenlétében szerdán bemutatták Skrabski Fruzsina a 2006-os tüntetések, zavargások és rendőri túlkapások áldozatairól szóló dokumentumfilmjét. Az Áldozatok 2006 elkészítésében riporterként közreműködött Kisberk Szabolcs, a HírTV akkori tudósítója, és Bodoky Tamás, az Index akkori újságírója (jelenleg az Átlátszó főszerkesztője) is. A filmkészítést megelőző kutatómunka során számos visszaemlékezést, beszámolót kaptunk, ezek közül az egyik legmegrázóbb egy akkor pályakezdő rendőr őrmesteré, aki a rendőr szakközépiskolából egyenesen a Magyar Rádió akkori székházában működő ideiglenes rendőrbázisra csöppent. A neve elhallgatását kérő rendőr beszámolóját itt változtatás nélkül, teljes egészében közzétesszük.

A következőkben elmesélem személyes tapasztalataim, élményeim, amelyeknek többsége sajnos, szomorú. Konkrét eseteket fogok említeni nevek nélkül.

Alosztályvezetőm 2006 szeptemberében azt mondta, hogy ki kell vegyem a idei fél évre szóló szabadságaimat, akár csak a többi velem együtt felszerelt társaimnak. Így is történt, elmentem szabadságra. Egyik este szeptember 17-én TV nézés közben, amikor váltogattuk a csatornákat arra lettünk figyelmesek, hogy valami történik Budapesten.

Nyilvánosságra hozták a Gyurcsány-beszédet, és az emberek megtámadták a Magyar Televízió Székházát. Én először nem hittem a szememnek. Láttam, ahogy REBISZ-es kollégáim harcolnak, és komoly csatát vívnak az emberekkel. Az MTV székházat védték, de hiányos felszereléssel, ezért rengeteg rendőr komoly sérülést szenvedett a felbőszült tömeg vadállatias viselkedése miatt. Pár órával később én is megkaptam a telefont, hogy azonnal vonuljak be a szolgálati helyemre. Szabadságomat megszakítva kora reggel az első vonattal már siettem is befelé.

Én, naiv, csak úgy simán bementem, és jelentettem, hogy megérkeztem. Akkor még nem tudtam, hogy csak 2 hetente egyszer fogok hazajönni, mert onnantól kezdve folyamatos készültségbe raktak minket, azaz folyamatos 24 órás szolgálatban voltunk még akkor is, amikor éppen aludtunk. Mindezt, hogy sokáig nem fogok hazamenni, másnap, azaz szeptember 18-án tudtam meg. Felkészületlenül ért az egész.

Szeptember 18-tól megkezdődött az a borzalmas időszak, amit nem kívánok senkinek sem. Minden egyes éjszaka azzal telt el, hogy a Magyar Rádió Székháza és környékén úgymond hajtóvadászatot csináltunk, mert a sok kormányellenes tüntető vadállat módjára viselkedett. Ezek az emberek minden nap eljöttek tüntetni. A normálisabbak eljöttek, tüntettek, aztán békésen hazamentek, de több százan gondolták úgy, hogy balhézni lehet, és akkor tüntessünk már úgy, hogy közben törünk, zúzunk, és megtámadjuk a rendőröket. Sokan ragadták meg az alkalmat, hogy most itt az idő, verjük szét a rendőröket, gyújtsunk fel autókat és nagy műanyag kukákat.

Az első ilyen éjszakán, amikor értesültünk róla, hogy nagy tüntető tömeg érkezik a rádióhoz egy kiemelő csoport tagja voltam. Pajzzsal kezünkben mozgó sorfalat alakítottunk, és kitoltuk a tömeget a rádió utcájából. Ekkor nagyon féltem, ez volt az első éles bevetésem. Egyedül az nyugtatott, hogy megtanultuk az egységes csapatszolgálati mozgásokat, és társaim körülöttem voltak, védtük egymást, odafigyeltünk a feladat mellett egymásra is.

Azt a parancsot kaptuk, hogy ha olyan közel jönnek a tüntetők, akkor – lehetőség szerint – fogjunk el párat. Nos, ez pajzzsal igencsak nehéz volt, úgyhogy utasításra letettük a pajzsokat, és úgy hajtottuk végre a feladatot. Vagyis ha kisebb-nagyobb garázda csoport megjelent, akkor 12 fős bevetési csoportokat alkottunk, és megindultunk feléjük. Ezek a garázda csoportok mind eltakart arcú fiatalok voltak, akik dobáltak minket, és még ki tudja, hogy milyen eszközeik voltak, amiket ellenünk akartak felhasználni. Rádión hallottuk, hogy valamelyik utcában egyik kollégánknak olyan súlyos találat érte a fejét, hogy sürgősen kórházba kellett szállítani és megműteni. Ennek a hírnek a hallatára vált néhány kollégám is vadállattá, és kijelentette, hogy mi sem fogunk finoman bánni az elfogott tüntetőkkel.

Azt hittem, rosszul hallok, amikor az egyik főtörzszászlós csoportparancsnok hangosan kijelentette, hogy aki az ő csoportjában van, annak az elfogásokat keményen kell végrehajtani, lehetőség szerint az elfogottnak törjön el valamije, vagyis valamelyik keze vagy az ujjai.

Amikor megtörténik az elfogás, két rendőr leviszi a földre a tüntetőt. Addig a csoport többi tagja felveszi az úgynevezett SÜN alakzatot, amelynek a lényege, hogy amikor a földre vitel és a bilincselés történik, akkor a csoport többi tagja támadóállásban a bilincselést végrehajtó rendőröknek háttal állva körbeállja, tonfával a kézben, így védik a végrehajtó rendőröket.

Azt pontosan nem tudom megmondani, hogy ez a csoport hányszor tört csontot, de biztos vagyok benne, hogy megtették. Amikor a főtörzszászlós száját elhagyta ez a kijelentés, akkor láttam, hogy az egyik törzsőrmester még egy viperát is előrántott. Szerintem nem kell megmagyaráznom, hogy pontosan milyen eszköz a vipera. Én egy másik csoport tagja voltam, de sokszor a két 12 fős csoport együtt mozgott. A kezdő rendőröket egyenlő arányban osztották el a csoportok között, ezért mindig leghátul kellett lennem, hogy biztosítsam a társaimat. Szerencsére nem kellett elfogást végrehajtanom, csak akkor, ha egyszerre sok tüntetőt fogtunk el.

Ez minden egyes éjszaka így ment, futottunk és elfogtunk, majd átadtuk az elfogottakat a BRFK embereinek, akik a Magyar Rádió Székházának az udvarába gyűjtötték a megbilincselt embereket. A probléma az volt, hogy futás, elfogás és átadás volt gyorsan végrehajtva. Nem volt idő és lehetőség arra, hogy leírjam: „Sérülés és panaszmentesen átadtam XY-t”. Aláírás, jelvényszám, majd az átvevő kolléga is aláírja a papírt, önmagát azonosítva. Éppen ezért a BRFK-s kollégák rendkívül visszaéltek ezzel a helyzettel.

Amíg az elfogottakat vitték be a székház udvarára, agyba-főbe verték őket.

Úgysem fogja megtudni senki, hogy ki verte meg az elfogottakat, egymást meg nem fogjuk beárulni. Tehát mi REBISZ-esek gyűjtöttük a tüntetőket, és adogattuk a BRFK-nak, akik név nélkül vették át őket.

Tömeges rendőri erőszak 2006-ban, és annak máig tartó hatásai a Helsinki Bizottság dokumentumfilmjében

A Magyar Helsinki Bizottság dokumentumfilmet forgatott a 2006-os, jórészt megtorlatlanul maradt tömeges rendőri erőszakról, valamint annak máig ható következményeiről. A…

Egy konkrét eset nagyon megmaradt bennem, mert emiatt még az ügyészségen is voltam meghallgatáson mint tanú. Az egyik törzszászlós csoportjában voltam. Két soros alakzatban közlekedtünk, a célunk minél több tüntető elfogása volt. Egy, a rádióhoz közeli utcában haladtunk előre, amikor – ha jól emlékszem – öt fiatal jött velünk szembe, akik amikor megláttak minket, el akartak menekülni. A törzszászlós parancsot adott ki az elfogásukra. Nem értettem miért, hiszen csak elfutottak, nem dobáltak minket, csupán megijedtek tőlünk.

A fiatalok egy kapualjba menekültek, ami nyitva volt, és bementek az udvarra. A csoportunk utánuk rontott, és a törzszászlós utasításba adta, hogy a két kezdő rendőr – egyik én voltam – maradjon kint és figyeljen. Hallottam, hogy bent hangosan kiabálnak a fiatalokkal, majd női sikítást és csapkodást hallottam. Kinyílt a kapu, és egyenként hozták ki a fiatalokat. Három fiatal fiút és két lányt. A fiúk már meg voltak bilincselve, a lányok még nem. Láttam, hogy az egyik lánynak vérzik az orra, hogy miért nem tudom, de szerintem kapott egy pofont.

Hirtelen az egyik megbilincselt fiú elkezdett vergődni, és az őt elfogó főtörzsőrmester kollégám lábába rúgott kétszer, amire a többi rendőr azonnal reagált, és a tőrzszászlós kiabálva adta az utasítást, hogy vigyétek le a földre. Valamelyik kolléga kiabálta, hogy törjétek el az egyik ujját. A fiú ellenkezett, először egy parkoló autóra lett rányomva, majd onnan nyomták le a földre, ahol az arcát meghúzták az aszfalton, közben a hüvelyk ujját próbálták eltörni, de nem sikerült. Viszont az ellenállását leküzdötték.

Miután ez megtörtént, az egyik idősebb kollégám odalökte nekem az egyik lányt, hogy ellenőrizzem a ruházatát, és bilincseljem meg. Szegény lányt sajnáltam, a falhoz állítottam. Ő közben sírt. Mondtam neki, hogy „nem foglak bántani, nyugodj meg!” Megkérdeztem, hogy van-e nála szúró, vágó eszköz, amire azt válaszolta, hogy nincs nála semmi, csak a retikülje. Egy nőnek a ruházatát mégsem fogom átnézni, mert nem vagyunk egyneműek. Megkérdeztem a lánytól, hogy ugye, nem fogsz ellenkezni? Sírva válaszolta, hogy nem. Rátettem a szíjbilincset, amit marokszámra kaptunk és használtunk. Retiküljét a vállán hagytam, így véletlenül sem veszítheti el, ha hátra van bilincselve a keze.

A törzszászlós utasított minket, hogy indulás, a foglyokat átadjuk a BRFK-nak. Ahogy elindultunk, velünk szembe jött a főtörzszászlós csoportjával együtt, és kérdezte, hogy mi történt. Amikor azt a választ kapta, hogy ez a fiú, akit viszünk, megrugdosta az egyik főtörzsőrmester lábát, a főtörzszászlós, mint aki megőrült, hirtelen hasba rúgta a megbilincselt fiút. Rászóltak, hogy nyugi hagyjad!

Vittük tovább az elfogott fiatalokat. Közben rádión kaptuk az utasítást, hogy menjünk pár utcával arrébb, mert további tüntetőket kell elfognunk. A tőrzszászlós kiabálta, hogy futólépés, mert előbb le kell adnunk az elfogottakat. Én a lányt vittem, aki közben folyamatosan sírt. A másik lány, akinek az orra vérzett, nem bírta a tempót, ezért a törzszászlós mögé futott, és belerúgott a fenekébe, közben kiabálta, hogy

„Fussál, kurva!”

Megérkeztünk a rádióhoz, ahol egy BRFK-s kolléga átvette tőlem a lányt, majd azonnal futottunk tovább a következő feladathoz.

Az elfogások közben sűrűn lett használva a nagy könnygáz spré, aminek kellemetlen, a nyálkahártyát erősen irritáló szagát nehezen lehetett megszokni. Mi is köpködtünk, köhögtünk és prüszköltünk tőle. Az egyik kereszteződéshez érve 2 civil ruhás rendőr állt, és a földre fektettek egy tüntetőt. Minket meglátva szolgálati igazolványukat felmutatva közölték, hogy vigyük el a tüntetőt, mert dobálta a rendőröket. A srácra szíjbilincset tettünk, felszedtük a földről, majd elindultunk vele.

A srác elkezdett kiabálni, hogy ehhez nincs jogunk. Ő egy jogi egyetemi hallgató, majd nem volt hajlandó tovább velünk jönni, és letérdelt. Fel kellett Őt emelni, és úgy vittük tovább. Észrevettem, hogy annyira szorosan van a csukóján a szíjbilincs, hogy már azt véresre vágta. Átadtuk Őt is a BRFK-nak, akik egyenesen a rádió udvarába vitték a többi elfogott közé.

Sok hasonló éjszakánk volt, de már homályosan emlékszek rájuk. Egyik éjszaka meglepődtem, amikor vadásztunk a tüntetőkre. Futunk a tüntetők után, egyszer csak az egyik civil ruhás, amikor meglátott minket, hirtelen felrúgta a mellette futó tüntetőt, majd fegyvert szegezett rá, közben szolgálati igazolványt mutatott nekünk és közölte, hogy vigyétek. Persze előfordult olyan is, hogy a civil ruhás rendőr, aki be volt épülve a tüntetők közé, túl későn mutatta az igazolványát, és kapott egy ütést a hátára tonfával. Kezdett hajnalodni, amikor a törzszászlós utasított minket, hogy menjünk vissza a rádió székházához.

Megérkeztünk a rádió udvarához, ahol a biztonsági őrök vért mostak fel a bejárati folyosóról.

Gondoltam is, hogy ezek az állat BRFK-s kollégák nagyon kegyetlenül bánhattak az általunk elfogott és átadott emberekkel. Az elfogottak egy része még az udvarban volt a falhoz állítva, és közben folyamatosan szállították őket a VIII. kerületi Rendőrkapitányságra. A csoportunk egy kicsit megpihenhetett, kaptunk teát és szendvicseket. A srác, aki nem volt hajlandó velünk jönni és magát jogi egyetemistának vallotta, még a fal mellett ált megbilincselve, magában duzzogva. Az egyik BRFK-s műveletirányító őrnagy odament hozzá és kérdezte, hogy te dobáltad a rendőreimet?! Jogi egyetemista is vagy?! A srác válaszolt, hogy „igen, harmadéves vagyok”. Mire az őrnagy közölte, hogy csak voltál, mert garázdaság és hivatalos személy elleni erőszak bűncseleményének elkövetése miatt eljárást indítunk ellened, vagyis lőttek a karrierednek.

Utasítottak bennünket, hogy szálljunk járművekre, menjünk a VIII. kerületi Rendőrkapitányságra, és keressük meg azokat az elfogottakat, akiket mi fogtunk el, mert meg kell írnunk róluk a jelentéseket.

Megérkeztünk a kapitányságra, nekem az első dolgom volt, hogy megkeressem a fiatal lányt, akit anno megbilincseltem. Sehol sem találtam. Elkezdtem a BRFK-s kollégáktól érdeklődni a lány után. Sikerült megtudnom, hogy a lányt elszállította a mentő. Felháborodva kérdeztem, hogy miért?! Én a lányt minden sérülés nélkül adtam át! Választ nem kaptam a kérdésemre, csak annyit, hogy a lányt állítólag valaki hátulról fejbe vágta, és elvitte a mentő. Nagyon mérges lettem emiatt.

Amikor beléptem a kapitányság udvarára, borzalmas látvány fogadott. Az elfogottak voltak legalább harmincan, de mind véresre verve. Némelyikük ájultan feküdt a földön.

Akkor már értettem, hogy a mentők miért jönnek, és rohannak az emberekkel. Megjelent egy nagy rendőrségi mikrobusz, kinyitották a hátulját, és egy kupacban feküdtek a megbilincselt tüntetők. Egyesével szedték le őket.

Kollégáim próbálták azonosítani azokat, akiket mi fogtunk el, de némelyik elfogott annyira meg volt verve, hogy nem tudtuk az arcukat felismerni. De végül megtaláltuk azokat, akiket kellett. Megkezdtük a jelentések írását. Elkezdtük a jelentést az öt elfogott fiatalról, akiket a kapualjban fogtunk el. Az öregebb, tapasztaltabb kollégák kezdték a jelentés írást, mert mindent pontosan és jól kellett leírni, de ezúttal úgy, hogy egymást védjük, és szakszerű intézkedést írjunk le.

Az öt elfogott fiatalról a jelentés úgy kezdődött, hogy azért lettek elfogva, mert a csoportunkat megdobálták, holott ilyen nem is történt. A BRFK-s nyomozók egymás után hallgattak ki minket, de előtte el kellett olvassam az intézkedésről írt jelentést, nehogy olyat mondjak véletlenül is, amivel bármelyik kollégámat bajba sodorhatnám. Magyarul mondva, hazug jelentések százai készültek el a durva intézkedésekről úgy, hogy azok szakszerűnek és jogszerűnek látsszanak.

Velem együtt felszerelt kollégám, aki végig mellettem volt még morgott is, hogy ilyet kell csinálnunk, aláírni a hazug jelentéseket. Felháborodva emlékezett vissza arra, mikor a törzszászlós a vérző orrú lány mögé futott és rugdosta, hogy gyorsabban fusson. Szíve szerint leírta volna őszintén, hogyan történt az eset valójában, de ezzel akkor a parancsnokot jelentette volna fel, és az összes többi kollégát bajba sodorta volna.

Belegondolva, ha bármelyikünknek is eljárt volna a szája akár egy jelentésben, akár egy kihallgatáson, nagyon megszívtuk volna. A bevetési osztálytól, sőt, szerintem a REBISZ-től is távoznunk kellett volna, mert a kollégáink nem tűrtek volna meg maguk között. Mi lettünk volna a spiclik, akik elárulják a csapattársaikat. Szerintem a kiutáláson kívül komolyabb hátrányokat is szenvedtünk volna. Szóval, tartottuk a szánkat, és aláírtuk a hazug jelentéseket. Bármikor rákérdeztek az esetre, a csoport minden tagja ugyanazt mondta.

Nemcsak a tüntetők tudnak állati módon viselkedni, hanem a rendőrök is. Csalódtam, nem ezért lettem rendőr, hogy visszaéljek a hatalmammal, és a valóságnak nem megfelelő jelentéseket írjak alá.

Kegyetlen éjszakák voltak szeptember végén. Pontosan nem emlékszem, hogy hány ilyen éjszakai hajtóvadászat volt, de a többsége mind ilyen véresen komoly volt. Amikor a házak között futottunk, az ott lakók időnként az ablakon keresztül forró vizet próbáltak ránk önteni, de szerencsére nem találtak el bennünket. Nem tudtuk, melyik ablakból jött a víz, mert gyorsan csinálták az illetők. Egyszer mögöttem is csattant a forró víz, ami majdnem eltalált engem és a mögöttem futó kollégáimat. De csak hangosan kurvaanyáztunk miatta.

Egy kicsit átugorva közel egy évet, amikor már vége volt a nagy utcai balhéknak, jött az idézés a Budapesti Nyomozó Ügyészségtől, hogy jelenjek meg tanúkénti meghallgatáson az öt elfogott fiatal ügyében. Szolgálatban voltam éppen, szóval, szolgálati egyenruhában vittek el a meghallgatásra. Mielőtt elindultam volna, előkaparták a kollégáim az intézkedésről készül régi jelentést, hogy olvassam át, és aztán hallgasson meg az ügyész.

Az ügyész elém tette az öt fiatal fényképét, és kérte, hogy mutassak rá arra akit én bilincseltem meg. Sikerült rámutatnom arra a szegény lányra, akit én bilincseltem, akit később a mentő elszállított a kapitányságról. Az ügyész elmondta, hogy a lányt már fél évvel ezelőtt kihallgatta ez ügyben, és a lány azt vallotta, hogy egy fiatal rendőr, akinek az arcát nem látta  – mert fekete maszk takarta a sisak alatt – megbilincselte, és az vitte el a rádió székházáig, ahol átadta egy másik rendőrnek. Eddig nem is történt semmi. Vagyis a lány azt mondta, hogy én, aki vittem őt, nem bántottam.

Viszont azt elmesélte, hogy amikor bevitték őt a székház udvarára, akkor a falhoz állították, és később egy erős ütést érzett hátulról, majd csak a kórházban tért magához.

Erre mondtam az ügyésznek, hogy igen, erről valami ilyesmit hallottam, szóval a BRFK-s kollégák bántották a lányt, mire az ügyész hirtelen közbeszólt: „Állj! Hogy a BRFK mit csinált, engem most nem érdekel, nem ezért van itt, hogy róluk beszéljen!” Az ügyész konkrétan feltett olyan kérdéseket, hogy láttam-e olyat, hogy valamelyik kollégám a testi kényszert és a bilincselést követően bántalmazta, ütötte, rúgta, vagy esetleg a parkoló autók valamelyikére nyomta volna az elfogottat?

A válaszom az volt, hogy NEM. Én mint kezdő rendőr mindig hátul voltam. Az ügyész azt mondta, érdekes, hogy nem először hallja ezt a vallomásokban, hogy „én hátul voltam”. Az ügyről további jogilag érdemlegeset elmondani nem tudok, úgy történt minden, ahogy az akkori jelentésben le lett írva. Ennyi volt a meghallgatásom, kijöttem. Amikor visszavittek a laktanyába, akkor a csoport persze, egyből rohant a törzszászlóssal együtt, hogy megkérdezzék, mi volt a meghallgatáson. Én meg csak nyugtattam őket, hogy nyugalom, semmi gond nem lesz, úgy vallottam, ahogy kellett.

Vagyis helytelenül cselekedtem, le tudtam volna köpni magamat és a törzszászlóst is.

Amikor vége lett a szeptemberi éjszakai hajtóvadászatoknak, és kicsit visszatért az utcákra a nyugalom, akkor hetekig bent voltunk a laktanyában, továbbra is készültségben tartottak minket. Persze, teljes ellátás mellett és a havi fizetés mellé még minden héten pénteken utalták a sok túlórából keletkezett túlórapénzt. Szóval, szeptemberben és októberben nagyon jól kerestem.

Unalmas volt hetekig a laktanyai készültségben lenni. Az összes kollégám kezdte nagyon unni. Jöttek a konfliktusok, az egymás piszkálása. Nagy unalmunkban ettünk, híztunk, sportoltunk és időnként látogatókat fogadhattunk a laktanyában. Már szeretett volna mindenki hazamenni. De mindenki, aki csak tehette, és nem lakott messze, kéthetente egyszer, 24 órára hazamehetett. Azok, akik nagyon messze laktak, inkább haza sem mentek, mondván, hogy minek menjenek, ha hosszú az út, és egyből utazhatnak vissza.

Végül is utólag belegondolva, nem volt annyira rossz a hosszú készenlét, a laktanyában nem csináltunk semmit, vagyis jóformán azt csináltunk, amit akartunk, de haza nem mehettünk. Folyamatos volt a készültség, szinte végtelennek tűnt. Ekkor még nem is gondoltam, hogy mi lesz velünk, amikor eljön az október 23-a. Amikor a magyarok megmutatták, hogy milyen őrültségekre képesek. Mennyire tudnak vadállatként viselkedni. Amíg mi készültségben voltunk a laktanyában, addig tüntetők sokasága tábort vert a Kossuth téren.

Október 22-én biztosítási feladaton voltunk valahol, de arra már nem emlékszek, hogy pontosan hol. Nyilván aznap semmi különös nem történt. Este 11 órára értünk vissza a laktanyába. Az osztályvezetőnk azt mondta, hogy igyekezzen mindenki a lefekvéssel, mert holnap október 23-a lesz és reggel 6 órától a téren kell lennünk, és rendezvényt fogunk biztosítani, vagyis a Kossuth téri ünnepséget. De sajnos, nem így történt. Tudtam, hogy reggel 5 óra előtt ébresztő lesz, mert korán kell kiérjünk a térre.

Kényelmesen alszok, amikor éjjel kettőkor hirtelen kiabálásra kellett ébredtem. Mondom, mi van, máris reggel van? Egy fenét! A parancsnok a folyosón üvöltött, hogy riadó! Mindenki teljes menetfelszereléssel 10 percen belül a járműveken legyen! Én, mint egy élőhalott, másztam ki az ágyból, és elkezdtem öltözködni, közben folyamatosan ment a kiabálás, hogy gyerünk, mozgás! Siessetek! A bevetési ruha alatti testpáncél utolsó megigazítását már a ponyvás teherautó platóján végeztem el. Kérdő szemekkel néztünk egymásra, hogy mi a fene történt, hogy riadót fújtak?

Kivitték az egész bevetési osztályt a Kossuth térre, és ott vártunk egy darabig, amikor hajnali 4-kor közölték, a feladatunk az lesz, hogy kiürítsük a teret. Senki nem maradhat a téren. Az ott táborozó, magukat Kossuth térieknek nevezőknek azonnal el kell hagyniuk a területet. Megkezdtük az emberek kiszorítását, tudomásom szerint itt nem sérült meg senki. Amikor bejutottunk a Kossuth tériek táborába, bementünk egy nagy orvosi sátorba, ahol egy orvos megállított minket, hogy ne menjünk tovább, mert fertőző betegek vannak bent.

Én ismét a törzszászlós csoportjában voltam. A törzszászlós közölte az orvossal, hogy a betegeket el kell szállíttatni innen, mert a rendőrség kiüríti a teret. Sokkoló látvány fogadott minket a sátor függönye mögött. Kórházi ágyakon hajléktalanok feküdtek gusztustalan körülmények között. Nyilván a térre mentek, mert ingyenes orvosi ellátást és ételt kaptak a táborban. De némelyikük a saját hugyában és szarában fetrengett. Volt köztük olyan, akiről azt mondta az orvos, hogy már egyszer újra kellett éleszteni. Pár óra után sikerült a teret kiüríteni. A hátrahagyott holmikat a rendőrség összeszedte, és valami úton vissza tudta kapni a gazdájuk a későbbiekben.

A kiürítés után visszavezényeltek minket a járművekre. Rendezett sorokban haladunk visszafelé, közben a Parlament egyik oldalánál elhaladva találkoztunk Gergényi Péterrel a BRFK akkori főkapitányával, aki folyamatosan azt mondta, hogy köszönöm, kollégák, szép munka volt!

Visszaszálltunk a platós teherautóra, és pihentünk. Közben hoztak nekünk szendvicseket és ásványvizet. Sokan el is aludtunk a platós csapatszállítón. Majd arra ébredtem, hogy fotóriporterek jelentek meg, minket akartak fényképezni, és próbáltak kérdezősködni. De amikor elzavartuk őket, akkor mentek a rosszindulatú beszólogatások. Aztán ha jól emlékszem, nem sokkal később leszálltunk a csapatszállítóról, és a pajzsosaink felvonultak a térre, mert egyre több ember akart a lezárt Kossuth térre bejutni. Sokan csak az ünnepségre voltak kíváncsiak.

A törzszászlós csoportját egy kisebb utcába küldték, amin keresztül el lehetett jutni a Kossuth térre. Itt láncalakzatban egymás mellé álltunk, és lezártuk az utcát. Rengeteg ember próbált meg átjutni, de senkit sem engedhettünk át. Nagy felháborodást is keltett, hogy az emberek nem nézhették közelről az ünnepséget. Időközben egymást váltva elmehettünk egy közeli presszóba elintézni egészségügyi szükségleteinket, majd vége lett a feladatnak, és hoztak számunkra egy buszt, amin kényelmesebben tudtunk kicsit pihenni. Én valamennyit tudtam aludni, de pár órával később leszállítottak minket a buszról, és egyenesen a Kossuth térre küldtek minket, ahol felsorakoztunk tömegoszlató alakzatban.

Ekkor még nem gondoltam, hogy nagyon soká lesz az, amikor én legközelebb leülhetek. Nem is sejtettem, hogy milyen kemény és kegyetlen feladat fog ránk várni. Néhány kollégám magához vette a könnygázgránát-kilövőt, és úgy álltak be a sorfalba. Majd fentről jött a parancs, hogy meg kell kezdenünk a tömegoszlatást.

Hogy ki adta ki ezt a parancsot, azt állítólag vagy 70 évre letitkosították. Az oszlatás irányítója Gergényi Péter volt. Haladtunk folyamatosan előre az Alkotmány utcán kifelé tolva az embereket. De már kemény könnygázfelhő kíséretében.

Az arcomon lévő fekete maszk nemcsak arra volt jó, hogy takarja az arcom a fotósok és a tévések elől, hanem a sok könnygáztól megindult könnyet és taknyot is felszívja, így nem kellett állandóan az arcom törölgetni, és nagy nehezen tudtam a feladatra koncentrálni. A fejünk fölött folyamatosan rendőrségi helikopter körözött. Időnként elhangzott a parancs, hogy: „Vízágyú! Vízcsapást!”

Néhány órával később kezdtek kifogyni a nálunk lévő könnygázgránátok és az ásványvizeink is. A pajzsos rendőrökből néhányan nem bírták tovább, és kidőltek. Megjelent mögöttünk néhány rendőrségi autó, és hozták az új könnygázgránátokat, valamint kis ásványvizeket tömködtek mindenki zsebébe. Egyik kollégám egy zászlós volt, aki a REBISZ történetében először elsütötte a sörétes puskát, amivel gumilövedéket lőtt, hiszen megkapták a parancsot a gumilövedékesek, hogy használniuk kell. Ebből keletkeztek a tömeg részéről súlyos sérülések. Egy embernek maradandó fogyatékosságot is okozott a gumilövedék, mert kivitte a szemét.

Ha jól tudom, akkor a REBISZ (2008-tól Készenléti Rendőrség néven tovább működő rendőri egység) 8 millió forintos kártérítést fizetett ki az egyik szemét elveszítő embernek.

A Deák téren voltunk, amikor egy kiállított tankot valahogyan beindított a tömeg, és egyenesen felénk irányították.

Akkor azt hittem, hogy végünk, mert a tank gépfegyvere is működött, de szerencsére csak vaklövedékek voltak. Már olyan közel került a tank hozzánk, hogy jött az üvöltő parancs: „Futás!!!” Szét is szaladt a mozgó sorfalunk, de az utolsó pillanatban a tank lefulladt. Szerencsére kifogyott az üzemanyag. Ekkor az egyik alosztályvezetőnk, mint egy hős, felmászott a tankra és felnyitotta a tetejét, majd beledobott egy könnygázgránátot. Ezzel ártalmatlanná tette a benne lévő embert, akiről úgy tudom, hogy egy 70 év feletti férfi volt.

Újra összeállt a sorfal, folytattuk az emberek oszlatását. A tüntetők hatalmas nagy betűket állítottak az útra, amikből kiírták, hogy SZABADSÁG. Ha jól emlékszem, ekkor hajtottunk végre egy kiemelést a tömegből. Kirohantunk a pajzsosok mögül, és elfogtunk egy férfit. Egy fél tégla pattant le a mellemről, amikor kirohantunk. Még szerencse, hogy a ruha alatti testpáncélnak köszönhetően nem esett bajom. Már kezdett besötétedni. Kifogytak a nagy könnygázsprék is. Megint hozták az új ellátmányt, ekkor kapták néhányan a kezükbe az új paprikasprét.

A törzszászlós csoportjában haladtunk előre, amikor egy presszó mellett akartunk elhaladni, és a presszóban tartózkodó emberek támadva megindultak felénk. Ekkor a törzszászlós a kezében lévő paprikasprével befújt az emberekre, akik azon nyomban elkezdtek tőle fuldoklani. Majd a pultból gyorsan előjött a pultos, és becsapta az ajtót. Ezzel a mozdulatával a borzasztóan erős paprikaspré-felhő egy részét ránk terelte. Borzasztó érzés volt, Százszor jobban mart és fájt, mint a hagyományos könnygáz. Még másnap is éreztem a torkomban a kaparó érzést. Haladtunk tovább, tereltük a tömeget, akik folyamatosan dobáltak minket, de pajzsosaink a kövek többségét kivédték.

Kollégám mellettem könnygázkilövő volt. Egyszer volt egy téves lövése, és egy személygépkocsi hátsó szélvédőjén keresztül belőtte a gránátot, majd a következő lövésnél mi jártunk rosszul, mert túl közel volt hozzánk, amikor lőtt. Nekem a jobb fülem bánta, körülbelül 2 órával később tért vissza a hallásom arra a fülemre. Ezért a lövésért igen keményen kurvaanyáztunk.

Nem sokkal később mellénk került egy csapat pajzsos rendőr, azt nem tudom, melyik egységhez tartoztak. De az egyikőjük pont mellettem állt, amikor hallottam, azt mondta, „nem bírom tovább”, és összeesett.

Egyik kollégámmal gyorsan felkaptuk, és a mögöttünk nem messze lévő mentőhöz cipeltük a rosszullétes kollégát. Ezt az esetet meglátta néhány tévés, és egyből jöttek fotózni és kamerázni a földre ültetett rendőrt, akiről közben leszedtük a sisakját és segítettünk, hogy magához térjen.

Szerencsétlen rendőr félig kábultan felnézett, és egyik kamerás közvetlen közelről vette őt fel, amire a rendőr úgy reagált, hogy: „ha nem viszed el innen a kamerát a képemből, akkor ne várd meg, míg fel bírok állni, mert nagyon rosszul jársz!”. Erre a kijelentésére hangosan kiabálva elkezdtük elzavarni a sajtó munkatársait. Majd mikor a mentősök átvették tőlünk a kollégát, akkor gyorsan visszarohantunk a törzszászlós csoportjához, aki büszkén nézett ránk. Ismételten könnygázcsapást mértünk a tömegre, és persze, a könnygáz fele visszajött ránk, és megint ment a szenvedés miatta. Észrevettem, hogy a házakból sokan kamerával rögzítik minden mozdulatunkat. De gondoltam magamban, hadd csinálják, az arcom úgysem látszik.

Megjelent néhány orvostanhallgató, és valamilyen speciális oldatot hoztak magukkal, és felajánlották, hogy segítenek nekünk, és egyenként kimosták a szemünket az oldattal, amiért a mai napig is hálás vagyok nekik. Nagy segítség volt.

A tömeg egy kicsit lecsitult, de jött az újabb parancs, hogy menjünk a Blaha Lujza térre, és ott kell folytatnunk az oszlatást a Nyugati Pályaudvar irányába. Így hát járműre szálltunk ismét, és mentünk a Balhára. Amikor megérkeztünk, akkor lovas rendőrök vártak minket, és velük együtt folytattuk az oszlatást.

Ekkor történt, hogy ismét kőzápor ért minket. Pár kollégám úgy döntött, hogy „vissza a feladónak”. Ami követ felénk dobtak, azt majdnem mind visszadobtuk a tömegre.

Jött a parancs a lovasoknak, hogy „Előre a tömegbe!” A lovasok egyenesen a tömegbe vágtattak, és keményen használni kezdték a kardjaikat. Az oszlatás szempontjából nagy sikert arattak, mert nem kímélték a tüntetőket. Az egyik lovas rendőr, amikor jöttek vissza, felénk mutatta a kardját. Két nagy görbület volt benne. Kérdeztük tőle, hogy csináltad? A válasza az volt, hogy eltalálta két tüntető fejét is, amihez a kollégáim gratulációt fűztek.

Észrevettük, hogy a Nyugati felé haladva a tüntetők időnkét a mellékutcákba menekülnek. A törzszászlós javasolta, hogy hadd vigye a csoportját előre az egyik mellékutcába, és majd az oda menekülő tüntetőket meglepjük. Az engedélyt megkapta, előreszaladtunk, és feltűnés nélkül befutottunk az egyik mellékutcába. Úgy is történt, ahogyan számítottunk rá, pár tüntető belesétált a csapdánkba. Az egyikre emlékszem is, mert pont a mi csoportunk került a szerencsétlen idióta mögé, és elkaptuk. Rákerült a szíjbilincs, és a földre lett fektetve.

Az egyik parancsnok utasította az oda érkező BRFK-s kollégát, hogy állítsa elő az elfogott személyt. De előtte a törzszászlós csoportja leadta a névjegyét. Úgy sétáltunk el a földön fekvő szkinhed mellett, akinek a fekete bakancsában fehér fűző virított, hogy mindenki beleütött vagy belerúgott. Ez a tömegoszlatás sokadik órája volt, már én is kezdtem vadállatként viselkedni, megviselt az egész művelet, és nagyon kifárasztott. Ez a szerencsétlen volt az egyetlen, akit megütöttem, tonfámmal rásóztam a combjára, amikor elmentem mellette. De az én csapásom semmiség volt ahhoz képest, amit a mögöttem lévő két kollégám adott neki.

Egyikőjük bakanccsal hasba rúgta, ahogy elment mellette, a másik kollégám még brutálisabb volt, mert az embert nem kímélve bakanccsal szájba rúgta. Ez már szerintem nagyon durva dolog volt.

Elértünk a Nyugatihoz, ahol a tömeget sikerült teljesen szétzavarni. Itt eltöltöttünk egy időt, majd jött a következő utasítás. Járműre fel, és elvittek minket az Erzsébet hídhoz, mert ott volt az utolsó összecsapás a tömeggel. Itt sokáig álltunk, mert a tömeg egy erős barikádot állított fel, amit a vízágyúink már nem tudtak volna szétbontani, és nekünk is nehéz lett volna kézzel szétszedni. Ezért a BRFK beüzemelte az úgynevezett rombolókat: a romboló 1-es és 2-est.

Ezek olyan hatalmas nagy teherautók voltak, amelyeknek a platójára súlyok voltak elhelyezve, az elejére pedig hatalmas nagy tolólapátok voltak felszerelve. Az Erzsébet hídnál nagy erőkkel vártuk, amíg megérkezik valamelyik romboló. Megjött, és egyenesen a barikád felé vette az irányt. Nekiment a barikádnak, és villámgyorsan szét is rombolta, utat törve ezzel a tömeg felé, akik menekülőre fogták a dolgot. Itt ismét kapott a tömeg egy jó adag könnygázt, amit még másnap is lehetett érezni az utcán.

Aztán vége lett, jött az utasítás, hogy mindenki szálljon járműre. 24-én hajnali 4-kor hullafáradtan kapaszkodtam fel a csapatszállító platójára, és végre leülhettem. Elindultunk vissza a laktanyába. Amikor a Blaha Lujza téren keresztül gurultunk, pár ember folyamatosan kiabálva szidott minket. Mondtam is, hogy remélem nem állunk meg megint oszlatni, már nagyon fáradt vagyok. De szerencsére egyenesen a laktanyába vittek bennünket, ahol tömegesen a zuhanyzó felé vettük az irányt.

Másnap hagytak minket egész nap aludni és pihenni. Arra nem volt erőm, hogy lemenjek az ebédlőbe reggelizni, csak ebédelni keltem fel, és örültem, hogy túl vagyunk ezen a megpróbáltatáson. A későbbiekben már csak a TV-ben láttam magunkat, ahogy a tömeget oszlattuk. Sokáig ez folyt a médiában. És persze, a legjobban azzal voltak elfoglalva, hogy nem volt rajtunk semmilyen azonosító sem, valamint hogy miért volt néhány rendőrnél vipera. Azt tudni kell, hogy 2006-ig soha sem kellett a bevetési ruhára semmilyen azonosítót kitenni, csak utána tette ezt kötelezővé az ORFK, és betiltotta a fekete maszk viselését is.

Ezt a napot, 2006. október 23-át senkinek sem kívánom átélni, borzalmas volt. Úgy tudom, hogy a REBISZ elhasználta az összes még raktáron lévő könnygázkészletét is, mintegy 1500 darab gránát lett elhasználva.

Ezen nap után a magyar rendőr tekintélye még kevesebb lett, elveszítettük az emberek bizalmát. Jöttek az eljárások és a bírósági tárgyalások, sok rendőrt meghurcoltak. Az ügyészség összegyűjtötte az összes rendőrségről készült videót, és kőkeményen nyomoztak, keresték a bűnös rendőröket. Még hozzánk is bejöttek a laktanyába, és mindenkinek ellenőrizték a tonfáját és sisakját. Néhányat le is fényképeztek. Na, persze, néhány kollégám nem a szolgálatban rendszeresített tonfáját használta a tömegoszlatás során.

Még sokáig foglalkoztak október 23-ával. November első hetében lefújták a készültséget, és hazamehettünk. Visszaállították a szolgálati időrendet, de az elkövetkező fél évben nem csináltunk mást csak folyamatosan a Kossuth térre jártunk, és kordonszolgálatot láttunk el. Nagyon unalmas volt minden szolgálatban ugyanazt csinálni.

A készültség lefújása után az első szabad hétvégémen elmentem egyik kedvenc helyemre, ahova évek óta jártam szórakozni. Itt összetalálkoztam néhány falubéli régi ismerősömmel, akik közül páran boldogan néztek rám, hogy itt vagyok, és nem esett bajom. Néhányan viszont szinte megtámadtak, és a szemembe mondták, hogy egy buzi rendőr vagyok, mert ott voltak a tömegben, és ők is dobálták a rendőrséget, és tudták, hogy én is ott voltam a rendőrség oldalán. Erre csak azt válaszoltam, hogy én rendőr vagyok, parancsot teljesítettem, nem jókedvemben vettem részt a tömegoszlatásban, de szerintem hagyjuk ezt a vitát, mert nincs értelme.

Még egy pár hétig hallottam ezt az ellenem történő megnyilvánulást, aztán ezt jeleztem a parancsnokomnak. A parancsnokom azt mondta, hogy ha gondolom, akkor nevezzem meg, és írjam le egy rendőri jelentésben ezen személyeket, és majd a lakhelyük szerinti illetékes rendőrség nyomozói megkeresik őket, és elbeszélgetnek velük. Nem tettem írásos jelentést, de megüzentem az illetőknek, hogy jelentést fogok írni róluk, amennyiben ezt tovább folytatják. Végül abbahagyták. A nagy tömegoszlatás után persze még részt vettem sok oszlatásban, amelyek közel sem voltak olyan durva oszlatások, mint az október 23-i.

Amikor először csináltam, akkor féltem, aztán egy idő után megszoktam, majd egy idő elteltével elkezdtem unni, ha tömegoszlatási feladat volt. A rendőrség újabb és újabb technikákra és mozzanatokra képzett minket. Megtanították az észak-ír rendőrség tömegoszlató módszerét is, amely főként arról szólt, hogyan kell még keményebben és durvábban szétoszlatni a tömeget.

A tekintélyünk már annyira elszállt, hogy a későbbiekben ahányszor tömeget kellett pajzzsal kiszorítani, az ellenálló emberek már egészen közel jöttek a sorfalunkhoz, és szemtől szembe mondták a véleményüket rólunk, rendőrökről, akik csak parancsot teljesítettünk. Volt egyszer egy középkorú nő, aki beállt elénk, elővette Szűz Mária szobrát, és az ő nevében kérte, hogy hagyjuk abba, amit csinálunk. Aztán többször is a szemembe mondták, hogy milyen magyar vagyok én, aki ilyet csinál. Persze, nagyon keveset szóltunk vissza a velünk szemben álló tömegnek, ezért már azzal is meggyanúsítottak minket, hogy nem vagyunk magyarok. Erre már csak válaszoltam, hogy magyar vagyok, de kérem, haladjon tovább!

Az Áldozatok 2006 című film bemutatója október 24-én, vasárnap 21.40-kor lesz a Duna Televízióban, az online premier az Átlátszón lesz 25-én hétfőn.

Címlapkép: Budapest, 2006. október 23. Rendőrök az Alkotmány utcában az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt