„Orvost megállni én még nem láttam itt” – interjú egy önkéntessel az intenzív covid-osztályról

Műszakonként 120 pár kesztyűt használnak el, fiatal betegeket látnak meghalni, közben küzdenek a szakemberhiánnyal: volt, amikor egy teljes osztályra egyelten intenzív szakápoló jutott. A betegszobák megteltek, már más helyiségeket is szobának rendeztek be. Ha pedig egy ágy megüresedik, szinte azonnal elfoglalja más. Akiket intubálnak, nagy eséllyel már nem kerülnek le a gépről többé. Riport egy orvostanhallgatóról, aki önkéntesként dolgozik egy fővárosi kórház intenzív covid-osztályán.

Tamás (kérésére nem az igazi nevét használjuk) orvostanhallgató, egy fővárosi kórház intenzív covid-osztályán lát el feladatot önkéntesként, havi 40 órában, 12 órás műszakokban. Úgy került a koronavírus betegeknek fenntartott intenzív osztályra, hogy – bár tízéves egészségügyi múltja van – ebben semmi tapasztalata nem volt. És nem csak ő „újonc” itt. Szinte minden dolgozó más területről érkezett.

– Alapvetően itt csak intenzív szakápoló dolgozhatna, hiszen csak ők rendelkeznek a megfelelő képzettséggel ehhez. De most olyan humánerőforrás hiány van, hogy minden ápolót és más segítőt be kell forgatni, akár van intenzíves tapasztalata, akár nincs. Így kerültem ide én is – meséli Tamás. – Egy intenzív szakápolóra a szabály szerint 2 beteg juthatna, most 5-6-ról beszélhetünk. Az ő munkájukat segítjük a legjobb tudásuk szerint.

„Azért nem volt mindenki hős” – egy kórházi dolgozó szubjektív járványnaplója

Az egyik fővárosi egészségügyi intézmény szakdolgozója vállalta, hogy megosztja az Átlátszóval a koronavírus-járvány során szerzett tapasztalatait. Névtelenül, hisz papíron az ágazat összes munkavállalójának megtiltották, hogy szóba álljanak a médiával. A beszélgetésből kiderül: keveset teszteltek az egészségügyi dolgozók körében, sokan pánikba estek, és olyanok is akadtak, akik inkább táppénzre mentek.

Nincs idő a gyászmunkára

Az önkénteseknek az elején mindent megmutattak, elmagyaráztak, de aztán hamar magukra hagyták őket: a legtöbb feladatot önállóan kell ellátniuk.

– Egyedül „viszünk” betegeket, mi gyógyszereljük, látjuk el őket – persze ha segítséget kérünk, megkapjuk. Normális esetben meg kell mutatnunk, hogy például egy fecskendőbe milyen anyagokat szívunk fel. Ha az orvos jóvá hagyta, csak akkor adhatjuk be a betegnek. Itt egyetlen egyszer sem ellenőrizte senki, hogy a legdurvább gyógyszerek közül, mint mondjuk a morfium, mennyit adok be intravénásan az ápoltnak. Ez nagyon nagy felelősség – hangsúlyozza Tamás.

És nincs megállás.

Betegek érkeznek és kerülnek ki az osztályról, a szobák megteltek, már más helyiségeket is szobaként használunk. Ha pedig egy ágy megüresedik, szinte azonnal elfoglalja más. És nem csak idősek kerülnek lélegeztetőre.

– Nemrég egy harmincas évei elején járó nőt vesztettünk el, őt most egy negyvenes férfi  követheti. Még életben van, de olyan mértékben roncsolódott a tüdeje, hogy szinte semmi esély arra, hogy kikerüljön innen. Talán csak napjai vannak hátra – mondja Tamás.

Az intenzív osztályról is van visszaút, de „ez egy baromi komoly vírus” – ahogy Tamás fogalmaz. A betegek egy része ugyan kigyógyul a koronavírusból, de ez csak annyit jelent, hogy két negatív teszt után átkerül a „sima” intenzív osztályra – a lélegeztetőgépről azonban már valószínűleg nem tudják levenni.

A betegek akkor kerülnek intenzívre, amikor a koronavírus-fertőzésnek már olyan súlyú következméynei – elsősorban tüdőgyulladás – vannak, hogy a légzés már nehézséget okoz. Ha intubálják őket, nagy eséllyel nem kerülnek le a gépről többé. Intubáció után jellemzően altatásban vannak tartva a betegek, szedatívumokat kapnak, gyomorszondán táplálják őket, valamint folyamatosan monitorozva vannak: követik a vérnyomásukat, a véroxigénszintjüket és persze a lázukat is. Bármilyen szokatlan dolog áll elő, azt a szükséges és megfelelő módon, gyógyszeresen kezelik.

– Több halálesetet láttam az elmúlt évek alatt, a munkámhoz tartozik. De itt nincs idő arra, hogy a gyászfolyamat elindulhasson: még élő emberektől kell elbúcsúzniuk a hozzátartozóknak úgy, hogy mi már tudjuk, pár óra múlva a szerettük halott lesz. És a legtöbbször ilyenkor már nem tehetünk értük semmit – ismeri el Tamás. – Ez nagyon megvisel.

Bár sok tragikus történet kering arról a közösségi médiában, hogy a hozzátartozók nem láthatták még egyszer utoljára a szeretteiket (egyről mi is beszámoltunk), hivatalosan van lehetőség elköszönni a koronavírusos betegektől is. Ehhez be kell öltözni, amiben a kórház személyzete segít. Ahogy minden másban is.

Papírok nélkül hamvasztották el az édesapát, a család azt sem tudja, kit temettek el

Fura, szinte már bizarr, de mindenképpen tragikus és jellemző történetbe csöppent egy évek óta Angliában dolgozó móri fiatalember, akinek nyugdíjas édesapja október közepén került kórházba – tüdőgyulladásos tünetekkel. Többé nem találkoztak, a javuló állapotú apáról már csak egy szűkszavú halálhírt adott az intézmény. A hasonló történetek egyre gyűlnek, válaszokat senki sem ad.

 

A vírus mellett szakemberhiánnyal is küzdenek

– Ápolóként, más dolgozóként és betegként is volt tapasztalatom az egészségügyben, és főként azt tapasztaltam, hogy a személyzettel nem, de a feltélekkel voltak gondok. Most is ez a helyzet. Az orvosok, ápolók nagyon kedvesek, figyelmesek a betegekkel, akkor is átadják a hozzátartozók üzeneteit, ha feltételezik, hogy nem hallják őket, hiszen nincsenek eszméletüknél. A családtagoknak is próbálnak minden információt megadni telefonon (ezt csak az orvosok tehetik meg, ápolók nem) akármennyire nagy a hajtás.

Orvost megállni én még nem láttam itt, az ápolók sem kávézgatnak a nővérszobában.

Mindenki a teljesítőképessége határán van, de próbálnak türelmesek maradni akkor is, ha valaki aznap negyedszer telefonál. Hiszen tudjuk, mennyi aggódnak a szeretteikért – mutat rá Tamás. A szakemberhiánnyal azonban egyre nehezebben küzdenek meg, derül ki az orvonstanhallgató szavaiból.

A járvány egy egyébként is megroppant magyar egészségügyet ért el, nem bírja az ellátórendszer

Mára a COVID-19 halálozás vált a vezető halálokká hazánkban. A koronavírus járvány okozta leterheltség és kapacitáshiány miatt szinte napi lelki problémát okoz nekünk, orvosoknak, hogy képtelenek vagyunk megadni azt a szintű ellátást, amely elvárható lenne.

 

– Amióta itt vagyok, előfordult, hogy egyetlen intenzív szakápoló jutott az összes betegre – ez nagyjából húsz fő lehetett akkor. Ez tragédia – mutat rá Tamás. – Nincs „tiszta” idő, amikor a dolgozók pihenhetnének egy kicsit, minden kiszámíthatatlan, és a beöltözés, fertőtlenítés is rengeteg időt visz el. Felszereléssel jól állunk, bár igaz, hogy legtöbbször mindenből a legolcsóbbat, a legkényelmetlenebbet kapjuk. De legalább nem mondja senki, hogy spóroljunk. Persze ez nem jelenti azt, hogy pazarlunk! Csak azt, hogy a szükséges számú eszközt felhasználhatjuk.

Ez a szigorú előírások miatt egy műszak alatt akár 120 pár kesztyűt is jelenthet, de olyan nagyon ritkán fordult elő, hogy kifogytunk volna

– hangsúlyozza Tamás.

Az új egészségügyi törvény viszont a legrosszabbkor jött. Van, aki felmondott, más nem írja alá az új szolgálati szerződést – de mindenkinek megvan róla a véleménye.

– Egységes elutasítást érzek a változtatásokkal kapcsolatban – mondja Tamás. – Az emberek nem akarnak „katonák” lenni, ők azért választották ezt a hivatást, hogy gyógyíthassanak. Téma ez most mindenhol, bár igaz, műszak közben nagyon kevés idő marad beszélgetni.

Egyszer sem tesztelték

A kialakult helyzet az egészségügyi dolgozók családjait sem hagyja érintetlenül. Bár ők inkább a szeretteik életét féltik.

– Aggódik értem az egész család, bár a legfurcsább az egészben, hogy talán pont én vagyok a legnagyobb biztonságban. A védőfelszerelések, a rendeszeres fertőlenítés és a védelmünkben hozott szabályok miatt elég kicsi ez esélyem, hogy elkapjam a koronavírust. Olyannyira, hogy még csak kontaktszemélynek sem számítok. Más kérdés, hogy amióta itt vagyok, még nem láttam, hogy tesztelték volna a dolgozókat. Bár lehet, hogy egyszerűen nem akkor történt, amikor én az osztályon voltam. Engem biztosan nem teszteltek egyszer sem azóta.

Koronavírusos betegeket gyógyító orvos indít cikksorozatot az Átlátszón

Cikksorozatommal a laikus közönséghez szeretném közelebb hozni az intenzív terápia szakmai világát. Célom, hogy a COVID-19 betegek ellátásának bemutatásán keresztül valós és hiteles képet kaphassanak az olvasók arról, hogy valójában mi folyik egy kórház falain belül, hiszen Olaszországgal vagy Nagy-Britanniával szemben hazánkban ezek a videó felvételek és riportok hiányoznak a nyitott tájékoztatáshoz.

 

Katus Eszter

Fotó: Nyíregyháza, 2020. november 26. Ápoló beteget lát el a Jósa András Oktatókórház COVID-intenzív osztályán Nyíregyházán 2020. november 25-én. MTI/Balázs Attila